Nem tehetek róla, de tombol bennem a mehetnék. Mindig az van a fejemben, ha most nem tudok menni, akkor később már biztosan nem lesz rá alkalmam. Aztán persze szerencsére az élet mindig rámcáfol, de akkor is, ha épp hazaértem egy kirándulásból, már tervezem a következőt.

No, nem ezt az utat, mert ezt legalább háromnegyed, de inkább egy egész évig terveztem, ha a gondolatcsíra megszületésétől számoljuk az időt.

Az történt tehát, hogy egy reggel felébredtem, és azt mondtam magamnak: mostanában nem volt NAGY kirándulásunk, ha most, amikor igazán megengedhetjük magunknak, nem megyünk, akkor ki tudja, mikor mehetünk ismét. Ezért másnap rögtön elővettem egy jegyzetfüzetet, és ötletelni kezdtem. USA – kedvesem nagy álma. Vietnám – nekem nagy álmom. India – kézenfekvő lenne, épp van ott egy ismerős, aki felajánlotta önzetlen segítségét. Vagy bármi más?

Pár nap alatt két lehetséges célpontra szűkítettem a listát: USA és Indonézia – Wayag. USA tekintetében kb. egy hétre lenne keretem négyünknek (mert nem olcsó), míg Indonéziában az vonzott, hogy nemcsak olcsó, de újra élhetem a tíz évvel ezelőtti utamat is – már ha sikerül még pár balekot berángati a projektbe. Telefonálni kezdtem:

Felhívtam a legközelebbi barátaimat, és előadtam az ötletet: összesen tízen elmegyünk Pápuára, ott hajóra szállunk és megnézzük Raja Ampat csodás szigeteit. 10 nap, teljes kikapcsolódás, csodás cukorsüveg hegyek, azúrkék, meleg tenger, csend, és ami a legjobb: még nincs túlturistáskodva, mert annyira eldugott, hogy kevesen (de sajnos egyre többen) mennek el odáig. Ha Indonéziáról van szó, még a kalandvágyóbb szellemiségűek is megállnak Balinál.

A barátaim egy része azonnal kötélnek állt (ők is úgy érezték, hogy éppen ideje lenne egy nagyobb kirándulásnak), másik részét hónapokon át kellett győzködni (leginkább a családfőt, a többiek azonnal megvették az ötletet). Amíg döntés nem született, addig azért – biztos, ami biztos alapon – az USA túrát is farigcsáltam, hova mennék, mit néznék meg, de egyrészt csak fél szívvel, mert szinte biztos voltam abban, hogy az Indonéz kirándulás lesz a befutó, másrészt meg nagyon hamar, nagyon sok elem került a listára, amik megnézése nemhogy 7-10 napba, de egy hónapba sem fért volna bele.

Végül aztán sok videóhívás, temérdek szöveges üzenet oda-vissza után meglett a döntés: megyünk. Három család, összesen tíz fő, ebből négy gyerek (kor alapján egyikük inkább már felnőtt). Írtam is annak a srácnak, akivel tíz éve Wayagon hajóztunk, foglaltam egy 10 napos túrát, mely épp karácsonyra esik (iskola miatt főleg, másrészt meg a dolog pikantériája miatt is), megegyeztünk az árban, aminek felét szinte azonnal ki is fizettük.

Aztán végtelen hosszú várakozás.

---

Persze közben voltunk tavaszozni, nyaralni, meg Londonban is, meg a hétvégéket sem a lakásba zárva töltöttük, de azért tudtuk: a karácsonyi kirándulás lesz az év, ha nem az évtized fénypontja.

A bölcs, tapasztalt utazók azt mondják, hogy ha sokat (messzire) utazol, drága pénzért, akkor ne egy héte menj, főleg Távol-Keletre ne, mert ott az élet olcsó, odajutni drága (ezt saját tapasztalataimmal is alá tudom támasztani). Ennek szellemében én sem csak tíz napra terveztem, hanem erősen gondolkoztunk Babámmal azon, hogyan lehetne még több élményt belesűríteni a kirándulásba. Vietnám, Japán, Új-Zéland, India, Dél-Korea mind szóba jött, de futólag még Malajzia is. Barátaimmal is úgy egyeztünk meg, hogy elmegyünk hajókázni, aztán ha visszaértünk a kikötőbe ki-ki megy tovább a saját álmait és vágyait követve.

A lehetséges célokon talán túl sokáig is morfondíroztunk, gondolkoztunk, az idő szaladt, a repjegyek ára meg csak felfelé ment. Azt tettük tehát, hogy megvettük a jegyeket csak az odaútra, így adva magunknak egy kis előnyt, hogy a többit kitaláljuk. India nagyon csábító volt, de sajnos az ottani barátom családjában történtek miatt, no meg a természetemből adódó szerénység miatt (v.ö. nem volt pofám) nem szerettem volna Lacit terhelni. Pedig biztos vagyok benne, hogy még a történtek ellenére is szívesen látott volna bennünket egy hétre, vagy tovább.

Vietnám nagyon adta magát, azon sokat tűnődtem, de végül arra jutottam, hogy azon dolgokhoz, amiket meg szeretnék nézni, szinte az egész országot be kellene utazni, és azt a sok csomaggal (nem voltak illúzióim a csomagok számával és méretével kapcsolatban) és két gyerekkel (leginkább a kicsire gondolva) nem szívesen vállaltam volna. Szinte az utolsó pillanatban hoztam meg hát Salamoni döntésem: Bali. Ha már az országban vagyunk és van vízumunk is, miért ne?!

Ezek után már minden ment, mint a karikacsapás, vettünk jegyeket, foglaltunk szállásokat, én meg elkezdtem összerakni az útitervet, mikor-hová-mivel utazunk. Ez a terv végül így nézett ki: Athén – isztambuli átszállással Doha, Katar. Ott eltöltünk kicsivel több, mint 24 órát, mert a dohai átszállások minimum 7-8 órások voltak, azt meg nem szerettem volna a családnak. Inkább menjünk kicsit korábban, várost nézünk, talán pihenünk is egy keveset, majd tovább Jakarta, onnan Sorong (Pápua).

Sorongból kihajózunk 10 napra, oda is érkezünk vissza. Egy éjszaka a városban, majd onnan Balira (valahol át kell szállni), majd Balin is egy bő hét. Onnan Kínán és Hollandián keresztül vissza Athén.

Ez összesen négy repjegy vásárlás, három szállás foglalás, egy hosszabb, több (6?) rövidebb átszállás, egyszerű, mint az egyszeregy, nem? Hát nem, az egyik repjegyet el is rontottam, szerencsére nem nagyon, csak annyira, hogy Isztambulban 2 helyett 8 óra átszállással vettem (egy sorral elnéztem a járatot). Nem baj – gondoltam – legalább bemegyünk a városba, és gyorsan megnézzük a Hagia Sofia templomot, legutóbb, amikor ott jártunk Apóval és tesóval vagy ezer éve, akkor az kimaradt…

Hosszú, hosszú időt kellett várni, mire az indulás napja elérkezett, de ez az idő egyre növekvő izgalommal, kellemes bizsergéssel telt: hamarosan indulunk! A kicsi az iskolában boldog-boldogtalannak újságolta: megyünk hajóra, ott fogunk aludni, és a hajóról ugrálunk a vízbe a halacskák közé… Persze én is elmondtam bárkinek, aki meghallgatott, hogy hová, mennyi időre megyünk. Volt, aki őszintén tudott velem örülni, volt, akit evett a sárga irigység, azokon csak nevettem, és még rátettem egy lapáttal. Igen, ilyen gonosz vagyok.

Katarzis (december 15.)

Az indulás napjának hetében már nem lehetett velem bírni. Szerencsére csak egy napot dolgoztam, kettőt otthon töltöttem felkészüléssel, melynek egyik hangsúlyos eleme volt, hogy az elrontott isztambuli átszállást módosítottam, hogy ne kelljen annyit várni. Rájöttem ugyanis, hogy a hosszú átszállási idő estére esik, és akkor nem lenne igazi a városnézés. Illetve próbáltam még parkolót foglalni a reptéren, mert a taxi oda-vissza drágább, mint három hét parkolás, de nem sikerült: minden online hely elkelt. Sebaj, majd parkolok foglalás nélkül, kicsivel drágábban. Nem örülök, de ez van, ha nem figyelek oda a részletekre.

Az indulás napja 14.-ére, csütörtökre esett, a gép este kilenckor indult. Reggel felkeltünk, reggeliztünk, kávét is ittunk, majd bepakoltunk először kettő, végül három bőröndöt (kettővel szerettem volna menni, de nem fértünk el annyiban, szükség lett még egy harmadikra is. Mondjuk, ha nem viszünk mindenkinek maszkot és sznorkel felszerelést, valamint otthon hagyjuk a gyógyszereket, akkor elég lett volna kettő bőrönd is. De ezek közül az egyik dologról én, a másikról Kedvesem nem szeretett volna lemondani, így inkább elővettem még egy nagy táskát. Fő a békesség.

A reptérre az út csak a szokásos, unalmas, de legalább gyors. Majd becsekkolás, poggyász feladás, várakozás. Repülés, várakozás, majd kicsivel több repülés Katar felé.

Nem egészen pár hete jártam az isztambuli reptéren, akkor épp Tallinnba menet s jövet, ezért hamar kiismertem magam, nem kellett keresni, merre kell menni, egyenesen a kapuhoz mentünk, majd kicsit vártunk ott.

Doha felé három és fél órát repültünk, de addigra nemcsak este lett, de el is múlt az este, mert közben lépkedtük át az időzónákat. Ennek az lett a vége, hogy összesen talán egy-, másfél órát tudtunk aludni a gépen, de mire megérkeztünk, már reggel (hajnal) volt. A vízum egészen hamar meglett, majd a csomagok is, aztán taxi és irány a szállás.

A foglaláskor jeleztem, hogy korai bejelentkezést szeretnék, és megerősítették, ha lesz szabad szoba, akkor egy kis extra pénz fejében lehet róla szó. Mi pedig hajlandóak voltunk kifizetni a kis extrát azért, hogy ágyban aludhassunk egy kicsit. Ezzel szerencsénk is volt, volt szabad szoba, és négyünknek összesen 20 euróval kellett többet fizetni azért, hogy a szabad szobát el tudjuk foglalni. Mondja továbbá a recepciós, hogy reggeli pedig holnap fél héttől… – de itt félbeszakítottam, jelezve, hogy ez nem releváns, mert addigra a reptéren leszünk. Mire ő: „akkor mi lenne, ha most reggeliznének, és holnap nem?” „Ez nagyszerű ötlet” – értettem egyet, és nagyon örültem a lehetőségnek.

Mire elfoglaltuk a szobát, már mehettünk is reggelizni, ami nagyon jól esett ennyi utazás után: ettünk is becsülettel. Majd reggeli után – a szokásoktól merően eltérve – visszamentünk a szobába aludni.

Én három, a család inkább négy órát aludt, de délután már keltegettem őket, mert menni szerettem volna várost nézni. Ez olyan érzést keltett bennem, mint a londoni kirándulás első napja: délelőtt egy kis alvás, aztán városnézés – csak ezúttal később érkeztünk, így később is ébredtünk fel. De még volt időnk arra, hogy nézelődjünk egy kicsit, így nyakunkba vettük a várost, és elindultunk a tenger felé.

A térképen kinéztem, merre szeretnék menni, és olyan három kilométer séta után már a tengerparton is voltunk, ahol megcsodáltuk a felhőkarcolókat. Onnan elsétáltunk a piacra, ami olyan Katar-tikus élményt nyújtott, hogy nem győztem lelkendezni Andikának: jártam már Isztambulban a Nagy Bazárban, Egyiptomban több arab piacon is, de ilyen helyen még sosem:

A piac maga egy alacsony, hagyományosan egyszintes épületekből álló labirintus, szűk sikátorokkal, melyek véletlenül sem futnak párhuzamosan egymáshoz képest, de még le is vannak takarva (be van fedve), hogy a nap alapján se lehessen tájékozódni (illetve, hogy ne legyen meleg, gondolom). Ezen sikátorok mellett két- háromméterenként egy bolt bejárata, de persze a sikátorba is ki van pakolva a portéka egy része. A boltok, ahogy megfigyeltem, tematikusan helyezkednek el egymás mellett: a ruhások a ruhások, a magosok a magosok mellett, a háztartási felszerelést áruló boltok pedig szintén egy kupacba szerveződten (amikor „háztartási felszerelést áruló boltok”-ról beszélek, nem a leánykereskedőkre gondolok) helyezkedtek el.

Csak maga a piac hangulata, a szűk utcák, az áruk sokasága lenyűgözött, de legjobban mégis az maradt meg bennem, hogy az árusok nem erőszakosak. Nem állítanak meg, nem akarják neked eladni az utolsó réz csecsebecsét, nem rángatnak be a boltba, jószerivel csak épp köszönnek, ha egy pillanatra megállsz a bolt előtt. Mork barátomról tudom, hogy imádja azt a nyüzsgő, eleven, vásári forgatagot, amit egy tipikus arab piac nyújtani tud, de nekem ez sokkal, de sokkal jobban tetszett. Megfogott, magával ragadott és nem engedett. Órákat tudtam volna ebben a valószínűtlenül régi, színes forgatagban eltölteni, el tudtam volna veszni a kis utcák útvesztőjében, hogy egy-egy sarkon meglepetten eszméljek magamra: itt már jártam.

Persze lehetséges, hogy ha kicsivel később megyek, nem röviddel nyitás után, akkor a nagy tömeg miatt az egész élmény megváltozik, és egy zsúfolt, tömött, büdös, emberekkel teli vásárt ismerek meg, ami nem tetszett volna. Lehet, csak szerencsém volt, de ennek így is örülök.

Sokat viszont nem tudtunk sétálni, mert egyre éhesebbek lettünk, elmentünk hát ételt keresni. Az első hely nem tetszett, aztán ami tetszett, nem fogadott el bankkártyát, a következő már elfogadott volna, de ezt olyan hangsúllyal és szavakkal hozta tudtunkra a pincér, hogy elment a kedvem az egésztől. Végül azért csak találtunk egy helyet, ahol tudtunk kártyával fizetni, az ára elég barátságos volt, és a személyzet sem úgy kezelt minket, mintha ők tennének nekünk szívességet azzal, hogy kiszolgálnak.

Lacika pizzát, Petike egy sajtos-baconos tekercset evett, Kedvesem egy nagyon fura „hamburger” szerű izét, ahol a hamburger érdemi része két fél buci helyett, valami tésztába volt csomagolva, de körös-körül. A húspogácsa viszont isteni finom volt. Én meg marha shawarmát ettem, az is nagyon fincsi volt. Míg ettünk, Natival és Ferivel – akikkel együtt leszünk a hajón, és akik szintén Dohában szálltak át, csak ők egy nappal korábban érkeztek – lebeszéltünk, hogy hol és mikor vacsizunk egyet.

Immár jóllakottan sétáltunk vissza a szállásra, ahol viszont a család fele egyszerűen kidőlt: a fáradtság és a kis kaja úgy elnyomta őket, hogy menni sem tudtak. Csak én és Nagyfiam maradtunk legények a gáton, egy gyors zuhany után mentünk is találkozni barátainkkal.

A megbeszélt hely egy annyira puccos étterem volt, hogy azonnal szégyenérzetem támadt az utazós melegítőnadrágom, a tesómtól kapott, karibi hajótársaságot népszerűsítő élénk piros, mosolygó fejes póló, és a céges kapucni pulcsi miatt. Nem kicsit voltam slampos.

A ruházatom ellenére beengedtek, és egy nagyon jó vacsorát költöttünk el Natival és Ferivel négyesben, jót beszélgettünk és finomakat ettünk. A szó persze leginkább az utazásról, az előzményekről és a várakozásokról, valamint a további tervekről folyt, de érintettük Katar múltját és lehetséges jövőjét, valamint az arab országok általános helyzetét is. Felemelő beszélgetés volt.

Este kilenc után Feri fizetett, majd mindenki ment a szállása felé. Lacikával mi is „haza” gyalogoltunk, majd fogmosás, alvás: másnap pedig koránkelés.

Mindent összevetve el kell mondjam, hálás vagyok az ötletért (Köszi Feri és Nati), hogy kicsit több időt töltsünk Dohában. Bár szinte semmit sem láttunk a városból, de amit láttunk, az örök emlék marad. Mesés volt, nem bánom ezt a kitérőt egy kicsit sem!

Megérkezés (december 17.)

Másnap hajnali ötkor keltünk, nem mondhatom, hogy kockásra aludtuk a fejünket, de indulni kellett a reptérre. Nagyon büszke vagyok a családra, óramű pontossággal mozogtak, a tervezett időre mindenki készen lett, kicsekkoltunk, majd taxiba szálltunk és hamar a reptéren találtuk magunkat.

A légikikötőben aztán az első pofont az adta, hogy megláttuk, mekkora tömeg van a csomagleadásnál. Nem tudom elmondani. Ha ezer ember nem volt, akkor egy sem. Hosszú sorok, csomaghegyek, fiatalok, gyerekek, idősek, ázsiaiak, kaukázusiak, minden nép és náció, egy bábeli zűrzavarban. Andika viszont szemfüles volt, és talált egy olyan sort, ami nem volt annyira hosszú, mint a többi, be is álltunk annak a végére, hogy olyan 30-40 perc múlva megszabaduljunk a csomagoktól, és a beszállókártyákkal kezünkben hivatalosan is kicsekkoljunk az országból, majd a biztonsági ellenőrzést letudva, igyunk egy kávét és leengedjük a sorban állás miatt felgyülemlett feszültséget.

Teljesen véletlenül, végül a WC mellett találkoztunk Natival és Ferivel, majd immár hatan együtt mentünk a kapuhoz, ahol kis várakozást követően már fel is engedtek a gépre.

Aki már utazott hosszútávú járaton, annak nem kell elmesélnem, milyen volt az a nyolc óra repülés. Aki meg még nem tapasztalt ilyet, annak nem biztos, hogy kellően szemléletesen le tudnám festeni. Talán az a hasonlat áll a legközelebb az érzéshez, mintha valakinek nyolc órát kellene ülni egy szűk kerti budiban, ahol rendesen sem aludni, sem pihenni nem lehet, de legalább büdös van…

Az út során csak egy dologra figyeltem, hogy ne aludjak el, ugyanis azt a következő, és egyben utolsó járaton terveztem, így majd pont reggel, frissen érkezek meg az úticélunkhoz, ezzel kivédve a jetlag káros hatásait. Szóval nem aludtam, de filmet sem néztem, nem is olvastam, igazából élni nem volt kedvem, ennek megfelelően igencsak hosszúra nyúlt ez az út. A család többi tagja is hasonlóan érezhette magát, mindenki szenvedett, de ezúttal nemcsak átvitt értelemben volt értelmezhető a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni: szenvedtünk, hogy utunk végén majd szépeket lássunk.

Reggeli indulással, nyolc óra repüléssel este tizenegyre értünk Jakartába, ahol sajnos nem lehetett csak úgy simán átszállni a másik járatra, hanem rendesen be kellett először lépni az országba, megfizetni a vízumot, felvenni a csomagot, majd átmenni a belföldi terminálba, ott becsekkolni, csomagot feladni, biztonsági ellenőrzés – a teljes csomag.

Ezzel csak az a baj, hogy a két járat között nagyon sok idő nem állt rendelkezésünkre, talán kicsivel több, mint két óra, de ez éppen csak arra volt jó, hogy kellő mértékben izguljunk, hogy elérjük a csatlakozást.

A gépről kiszállni nyolc óra ülés után olyan volt, mint egy hosszú szorulás után megkönnyebbülni, nagyon fájt, de jól esett. A beszállító folyosón már várt minket egy helyi, aki azt kiabálta, hogy „Sorong, Sorong”. Odamentünk, majd valami irgalmatlan rossz, szinte érthetetlen akcentussal elmondta, hogy be kell lépnünk az országba, menjünk át a vámon és a bevándorláson, majd vegyük fel a csomagot, menjünk fel a második emeletre a helyi terminálba, és az „F” ablaksornál jelentkezzünk be a következő járatra. Ebből én szinte csak fehér zajt hallottam, szerencsére Andika és Lacika segítségével összeraktuk.

Futás a vízumhoz. Azonnal sorra kerülünk, de koppan az állunk: csak készpénzzel lehet fizetni. Olyanunk meg nincs. Szerencsére van ATM, de még nagyobb szerencsénkre épp megérkezett Nati és Feri, ők kisegítettek 140 Euróval (köszi!). Innen mentünk a csomaghoz, közben azt is megtudtuk Feritől, és Gyökitől is, aki a közös csoportba írta, hogy még ki kell tölteni a bevándorlási nyomtatványt.

Gyöki, Eszti, Erik és Levente a harmadik család, akik Jakartában csatlakoznak majd hozzánk, velük egészül ki tíz főre a kis csapatunk.

A csomagok csak nagyon lassan lettek meg, de szerencsére épp elég gyorsan ahhoz, hogy közben ki tudjuk tölteni a bevándorlási nyomtatványt, aminek eredménye egy QR kód. Ezt a kódot a csomagok felvételét követően egy bevándorlási tiszt olvasta le, de nem nagyon foglalkozott a részletek ellenőrzésével, egy pittyentés az olvasón, aztán már mehettünk is tovább. Fel a második emeletre, majd az „F” ablaksorhoz, ahol be lehet jelentkezni, ott leadtuk a csomagokat, és felvettük a beszállókártyát. A helyi terminál biztonsági ellenőrzésén Petike úgy vitte át a vizet a táskájában, hogy azt se kérdezték tőle, mennyi ötször öt, én hülye meg nagy sebesen megittam a fél liter levet, mielőtt a szalagra tettem a táskámat… Mondjuk, éppen szomjas voltam…

A terminálon belül aztán már szaladtunk is a kapuhoz (kis Petike balhét követően, aki kellően fáradt, ennek megfelelően dili volt már), és a Gyöki családdal egyesülve immár teljessé vált a kis csoportunk.

Azt hittük, most bő egy óra unatkozás következik, ugyanis a hozzánk most csatlakozott család, ha lehet, még fáradtabb volt, mint mi, hiszen ők egyenesen Budapestről érkeztek. Jakartáig már utaztak egy keveset…

De az égiek nem hagytak bennünket unatkozni. A bemondó ugyanis szólt, hogy Gyöki és családja jelentkezzen a kapunál. Kiderült, hogy a feladott poggyászban maradt egy power bank, és azt ki kell szedniük a csomagból, mert ez a légitársaság szabálya. Így aztán a felnőtteket elvitték valahová, hogy kiszabadítsák a power bankot, míg a gyerekeket mi szórakoztattuk. Igen ám, de kezdődött a beszállás, a két felnőtt meg sehol. Szinte mi voltunk, akik utoljára szálltak fel a gépre, de persze a személyzet tudta, mi történik, így megvártuk a lemaradtakat is (az igazsághoz tartozik, hogy nem csak egy család járt így, hanem még legalább egy másik is. Illetve később megtudtuk, hogy az inkriminált eszközt elkobozták, amiről persze semmi papír nem született. Gondolom valaki már készült a karácsonyra…).

Ezúttal csak négy óra repülés várt ránk, szinte már semmi sem lenne, ha nem éppen az utolsó repülés lenne, annak minden kínjával és szenvedésével. Ráadásul a gyerekek (rájuk jellemző módon) nem hallgattak az okos szóra, nem akartak aludni, így a felnőttek sem aludtak. Fenébe, a szépen felépített tervem, mellyel kicselezem a jetlaget így dugába dőlt.

Akinek van gyereke az már viszont tudja, mi következett: a legkisebb az utolsó fél órában aludt el, aminek semmi haszna sem volt már, cserébe nagyon rosszul esett neki, amikor megérkeztünk.

Végre, Indonéziában! Sorong reptere semmit sem változott, mióta itt jártam, és hiszitek vagy sem, de annyira falusi volt a hangulat, hogy amikor éppen kiszálltunk a gépről, akkor emeltek ki egy doboz kakast a gép csomagteréből, amik hangos kukorékolással adták mindenki tudtára nemtetszésüket. Imádtuk.

A csomagokra itt éveket kellett várni. Nem csoda, mindent kézzel intéztek, egy csomagot vagy ötször fogott meg öt ember, mire a gépről a szalagra került. Tíz ember nyolc bőröndje pedig kellő entrópiával voltak elszórva a gép gyomrában, így mire mind meglett, még a gyerekeknek is szakálla nőtt. Közben Deni, az utazásszervezőnk, a hajó tulajdonosa írt, hogy a kijáratnál vár. Én meg válaszoltam, hogy várjon még.

A repteret elhagyva meglett Deni, de a megrendelt taxik nem, így ismét vártunk egy kicsit, majd lett még kavarás, hogy ki hová üljön, hol van melyik csomag, de aztán csak elindultunk a kikötőbe. Kezdődik a kaland!!!

A Marinába érkezvén arra gondoltunk, egy kávé még jól esne, és mivel Magyarországon még éppen fél éjfél volt akkor, még egy sör is. Elvégre úri ember nem iszik délelőtt, de valahol a világban mindig délután van, nem?

Míg kávézgattunk és megittuk a sörünket, a hajót is átvizsgálták a hatóságok, lehetett végre indulni. Kis csónakkal elmentünk a hajóra, elfoglaltuk a kabinokat, a motor indult, és elkezdtük utazásunk Észak fele. Hamar megtudtuk, hogy hat órás utazás vár ránk a tengeren, míg eljutunk egy kikötőbe, ahol ki tudjuk váltani a nemzeti park belépőket. Míg hajóztunk, gyorsan bemutatkozott egymásnak a személyzet és a vendégek, illetve kaptunk egy rövid tájékoztatást arról, hogy mi is vár ránk a következő tíz napban.

A hajó nem éppen a szépségéről híres, ha híres bármiről is egyáltalán. Három szintes, a vízszint alatt van a motortér és más, vendégek számára elérhetetlen terület, az alsó fedélzeten van három „kabin” egyenként 4-4 ággyal, illetve van három WC-zuhanyzó is, meg egy konyha, egy kis zug a személyzetnek, ahol egy ember tud pihenni, illetve elöl-hátul egy-egy létra a felső fedélzetre. A felső fedélzeten van egy pihenő-napozó rész, a kapitányi híd, illetve a személyzet kabinja, hátul pedig egy nyitott étkező. Komfortos kis hajó, de azért senki se gondoljon semmilyen műanyag, kompozit tengerjáróra, ez még fából készült, robosztus, és ránézésre nem az jut az ember eszébe, hogy „hű, milyen gyors lehet”, sem az, hogy „azta, ez biztos kényelmes”. Ne értsetek félre, nem rossz, és nem is panaszkodom, csak igyekszem tárgyilagos lenni. Figyelembe véve, hogy ez a hajó lesz az otthonunk a következő tíz napban, akár még szerethetőnek is jellemezném. No meg az emlékek úgyis megszépülnek majd idővel…

A megígért hat óra hajózás elég lassan telt el. Próbáltunk nem aludni, de ébren lenni sem volt egyszerű, és bár igyekeztünk elfoglalni magunkat, lehetett érezni, hogy nem vagyunk száz százalékosak. De ennyi utazás után ki lenne az? Végül aztán egy kicsit mindenki aludt, volt, aki 20 percet, volt, aki pár órát, illetve a gyerekek inkább több órát. Féltem is attól, mi lesz velünk este, amikor a felnőttek végre tudnának aludni, a gyerekek meg már éppen nem… De erre volt egy titkos tervem…

Végül aztán csak megérkeztünk az előre beharangozott kikötőbe, ahol megálltunk, és a személyzet elment papírokat intézni, mi meg vártunk. Sokat. Ehhez már hozzászoktunk, de nem esett jól. Szerencsére a vezetőnk – Roli – javasolta egy kis idő elteltét követően, hogy a motorcsónakkal menjünk ki a szigetre szétnézni, ha már várnunk kell. (Mint kiderült még Sorongban, Deni maradt a városban, és Rolira bízott minket, ő lett a kísérőnk.)

Saonek szigetén egy kis falu található, ott sétáltunk végig három utcán, megnéztük a házakat, és a szép új, vagy felújított mecsetet is. Sajnos, sok időnk végül nem maradt, mert bár a falu kellően kicsi ahhoz, hogy egy ember fél óra alatt körbesétálja, de elkészültek a papírok: mehettünk tovább.

Innen már csak egy kicsit hajóztunk, míg elértünk egy csendes öblöt, ahol végre bemehettünk a vízbe. Erre a pillanatra már sokan vártunk. De sajnos, az élmény nem volt az igazi. A sziget mentén vittek be minket a motorcsónakkal, ahol Roli mondta, hogy van ugyan egy kis áramlat, de csak ússzunk vissza a sziget mentén, a hajó felé. Hát, az áramlás nem volt éppen kicsi, inkább közepesnek mondanám, ami még nem lett volna baj, de az, akin nem volt uszony, az szenvedett, illetve nekem sem volt könnyű dolgom, mert én meg Petikét húztam magammal.

Mindezek ellenére első sznorinak nem volt rossz, millió hal, és azok közül is volt vitorlás hal, barrakuda, és láttunk egy tekit is.

Itt jut eszembe, hogy út közben nem túl messze, de nem is túl közel meg bálnákat láttunk. Több bálnát is. Illetve Saonek szigete mellett meg delfineket. És ez még csak ez első nap…

A sznorizás viszont, bármennyire is szép volt, hamar véget ért, mert nagyon sok medúza volt a vízben, és elég sokunkat megcsípték. Először persze Petikét, akinek ez új élmény volt, és szinte pánikba esve, a fájdalomtól sírva akart kimenekülni a vízből. Szerencsére hamar megnyugodott, mire elértük a csónakot, már nem volt akkora pánik. De nemcsak a kicsit, hanem a nagyokat is csípték a medúzák, és még az áramlás is ellenünk dolgozott, így csónakba másztunk, majd vissza a hajóra száradni.

Az estét itt, a sziget mellett töltöttük, a Friwen öbölben. Finom vacsorát ettünk (nekem tonhalnak tűnt), majd megvártuk, hogy lemenjen a nap, és feljöjjenek a csillagok. De, amikor este lett, akkor már nem volt mit tenni, készülődtünk az alváshoz, ami szerintem indokolt is, még akkor is, ha csak este kilenc óra volt helyi idő szerint. Arra viszont figyeltem, hogy Lacikának, aki délután viszonylag sokat aludt, adjak egy melatonin tablettát, hogy biztosan aludjon…

Nati, Feri és én a felső fedélzeten, a szabad ég alatt aludtunk, míg a többiek a kabinjaikban. Nekem nagyon tetszett, hogy bármikor felébredtem az este folyamán, mindig a csillagokat, de nem csak egyet-kettőt, hanem az összes csillagot láttam a fejem felett. Hajnalra mondjuk kicsit hűvösnek éreztem a kis szellőt, ami átfújt a vékony takarómon, de kibírtam, és olyan kipihenten ébredtem fel, hogy ilyet ritkán tapasztaltam. Mindent összevetve csodás volt már az első napunk is, de azért mondtam a többieknek: lehet, hogy most magasan van a mérce, de azért ettől még lesz jobb… Remélem, nem csalódnak majd…

Hidden bay és Bat island (december 18.)

Másnap reggel hatkor már mindenki kukorékolt, pedig az előzmények után nem erre számítottam. Az éjszaka kellően kellemesen telt a felső fedélzeten, csak az zavart kicsit, hogy a kapitányi híd előtt felkapcsolva maradt a lámpa, ami vagy ezer wattal világított.

Ébredés után felszedtük a horgonyt, de éppen csak pár percet mentünk, és közben megreggeliztünk. Finom palacsintát, gázlángon pirított kenyeret és keménytojást kaptunk. Illetve ananász- és vegyes gyümölcs lekvárt, mogyoróvajat vagy nutellát lehetett még választani.

Reggeli után az „Öt szikla” merülőhelyen sznoriztunk, ami – vajon kitaláljátok-e – egy öt sziklából álló formáció, melyek együtt alkotnak egy szigetet, de a sziklák között alagútrendszerek, vagy inkább csatornák vannak, így nemcsak körbe, hanem keresztül is lehet úszni a szigetet.

Közepesen erős áramlás volt, és szegény Petike még medúzát is érzékelt, így ő hamar visszament a csónakba. A csapat többi része azért vízben volt, és lelkesen úszkálták körbe a sziklákat.

Miket láttunk? Nekem a legnagyobb találatom egy krokodilhal volt, annak nagyon örültem. Elég ritka, nehéz is észrevenni, életemben eddig összesen talán kettőt láttam eddig, most meg olyan három méter mélyen ott várt rám. Persze, fotózni nem sikerült, mert elriasztottam… Ezen kívül trópusi halak ezerrel, vitorlás halak, bohóchalak, triggerfish, íjhal – a szokásos menü mondhatnám.

Mikor már untam a sziget környékét, elmentem kicsit távolabb, a vezetőnk, Roli azt mondta, van ott egy törés (szakadék), de azt nem találtam meg, pedig elég messzire elúsztam. Tovább meg azért nem szerettem volna menni, mert visszafelé áramlással szemben kellett menni, amit bár nem bánok, de azért mégsem sportolni jöttem ide.

Az öt sziklától a „Nemo szigethez” mentünk át, ami két kis aprócska sziget, sok anemónával és ennek megfelelően sok bohóchallal is. Itt én semmi érdekesebbet nem találtam, ezért inkább a törés mellett szabadtüdőztem, gyakoroltam. Elkeserítő, mennyire kezdő és béna vagyok ebben, sem időben, sem mélységben sem teljesítettem úgy, ahogy azt előzetesen gondoltam. Azért a végére meglett a 10 méter, de az idő, hát, az nevetséges. No, majd gyakorlok tovább…

Szépen körbeúszkáltuk a két szigetet, még ha nem is volt (illetve nem láttam) különleges hal, nagyon élveztem, és közben figyeltem a csoportot is. Most, mikor tényleg mindenki a vízben volt, tisztán látszott ki az, aki otthonosabban mozog a vízben, és ki az, aki nem annyira. Ennek ellenére azok, akik a komfortzónájukon kívülre szorultak, ők is fülig érő mosollyal másztak be a csónakba, és látszott mindenkin, hogy ez a nap szépen indult.

Miután ráncosra ázott a bőrünk, visszatértünk a hajóra, és egy szűk átjárón keresztül mentünk vissza a nyílt vízre, a Hidden Bay irányába. Az átjáróban nagyon erős szembe áramlat volt, és sokat is kellett kanyarogni, de erre tudatosan készítettem mindenkit, mondtam nekik, hogy figyeljenek, mert nagyon szép lesz. A legtöbben ezért kint is álltunk a hajó orrában, fotóztunk, videóztunk, amikor egyszer csak, egy jobb kanyarban a hajót az áramlat veszélyesen közel sodorta a parthoz, aminek következtében le is daráltuk a parton nővő fák nagy részét. Volt nagy recsegés-ropogás, illetve, amikor olyan egy méterre haladtunk el a sziklás fal mellett, volt egy kis bekaki is. Kényelmetlenül közel volt minden, és a fák miatt a hajó fedélzete, bal oldala (port side?) is megsérült. Letört az antenna, a vízmelegítő tartályok, leszakadt az árnyékoló egy része, lett kár bőséggel.

A személyzet persze serényen hárította el a károkat, én meg ekkor jeleztem a csapatnak, hogy ha nem tudnák, a „Robinson Crusoe” csomagra fizettünk elő… Viccelődéssel és takarítással oldottuk a feszültséget, ami kitartott addig, míg megérkeztünk a Hidden Bayhez.

Ide csónakkal mentünk be, szétnéztünk az ezer kis lagúna közül egy-kettőben, majd a mangrove fák árnyékában, a vízbe lógó gyökerek között sznoriztunk egy kicsit a sekély vízben. Enyhe áramlat sodort szépen végig mindenkit a part mentén, és még medúza sem volt, így Petike is élvezhette a sznorizást. Jó volt látni, ahogy mindenki, kicsik-nagyok lelkesen úszkálnak, és minden egyes kis, apró halnak örülnek. Ráadásul az öböl olyan valószínűtlenül tiszta, a vize olyan meleg volt, hogy szinte le sem lehet azt írni. Mindenki talált magának valamit, aminek örülni tudott: gébek pihennek a vízbe hullott fa törzsén, bohóchalak bohóckodnak, és még én is találtam valami olyan növényt, amire nem emlékszem, hogy valaha láttam volna. A növényen meg egy szinte teljes értékű mimikrivel megáldott, a növény színét és jellegzetes formáját is utánzó kis halat találtam. Bárcsak tudnám, mi volt az!

Az öbölben való úszkálást követően visszamentünk a hajóra, ahol ismét állt az antenna, mint a cövek, és a fa által okozott károk nagy része is elhárításra került. Mintha mi sem történt volna – úgy látszott. De a személyzet azért lelkesen töltötte a hajónaplót, tehát ők is érezték az események súlyát.

A rejtett öböltől a denevér szigetig két órát hajóztunk még, mely hajózás eseménytelenül telt. Persze, időközben valahol meg is ebédeltünk, egyben sült hal, saláta, tofu és papaya volt a menü.

A denevér szigeten a kapitány óvatosan ráfuttatta a hajót a homokpadra, mi meg csónakba szálltunk és mentünk szigetelni. Ez az a sziget, amit hetekkel korábban beharangoztam, hogy itt ettem két pofára a földről szedett mangót, így azok, akik a mangót szeretik, felfokozott lelkesedéssel várták, hogy partra lépjenek. De mangó sehol sem volt. Ahogy korábban a whisky, úgy most a mangós kecsegtetés is csak hiú ábránd maradt, viszont egyre nőtt azok tábora, akik szerint szándékosan szabotálom a kirándulást. Este kis csapatba verődve, suttogva beszélgettek, lehet, hogy ellenem terveznek valamit?

Mangó helyett viszont volt kókuszdió a szigeten, a gyerekek neki is álltak a sziget közepén lévő ásott kút beton elemein kókuszt törni, amihez mások is csatlakoztak, így végül egy egész kiscsoportos foglalkozás alakult ki a kút körül. Aztán egyszer csak az egyik kókuszdió elszabadult, a kutat letakaró háló (olyan anyag, mint a krumplis zsák) pedig nem volt rögzítve. A kókusz súlyától az megindult a kút mélye felé, magával rántva mindent, amit ért. Nati telefonját is. A kút pedig nem száraz…

Azt hittük, egy napra egy katasztrófa elég lesz, de inkább lett kettő, csak azért, hogy ne unatkozzunk. Kérdeztük a helyieket, milyen mély a víz a kútban, mondják olyan hat méter. Fasza. Szerencsére kiderült, ők a kút teljes mélységére gondoltak, a víz benne „csak” olyan 70-80cm. Kerítettek is hamar egy hosszabb deszkapallót, amit leengedtek, amin lemásztam, és kis keresgélés után megtaláltam a telefont. A telefont könnyebb volt kiemelni, mint engem, mert a vizes cipőm nem nagyon tapadt a pallóhoz, így végül három ember húzott-vont, míg én is kiszabadultam. Majd gyorsan meg is fürödtem, mert a víz elég poshadt szagú volt. A telefon meg ment azonnal egy zacskó rizs közé. Állapotát felügyeljük. Mindig is mondtam, hogy akár kútba is ugranék a barátaimért, hát ezt most nemcsak átvitt értelemben tettem meg 😉

Az izgalmak elmúltával sétáltunk is, Lacika a sekély vízben látott egy cápát, Petike sznorizott egy kicsit velem, míg a többiek sétálgattak.

Vacsorára robbantott csirkét ettünk salátával, és ismét volt tofu is, de még nem unalmas egyik fogás sem. Remélem, ez így is marad.

Napnyugta után még kicsit beszélgettünk, zenét hallgattunk, majd szép lassan mindenki ment a kabinjába aludni – Kivéve Natit és engem, mert mi ismét a felső fedélzeten aludtunk, a közelgő vihar fenyegetésére fittyet hányva. Viszont lefekvés előtt megkérdeztem, le lehet-e kapcsolni a lámpát, ami előző este zavart, és igen, le lehetett. Máris sokkal jobban aludtam a csillagos ég alatt.

Paradicsom (december 19.)

Éjszaka jobban ment az alvás, de reggelre csupa pára volt minden és mindenki. Sebaj, a csillagos ég látványa kárpótolt mindenért, és még az sem zavart, hogy néha-néha feltámadt a szél, és borzolta selymes hajamat.

Hajnal hatkor húztuk (a személyzet húzta) fel a horgonyt, és folytattuk utunkat tovább, észak felé. Olyan két órát hajóztunk a sima tengeren, közben megreggeliztünk, majd persze megkezdtük az emésztést is. Végül, amikor már éppen kezdett volna mindenki unatkozni, meg is érkeztünk Wofuh-szigetéhez, ahol lehorgonyoztunk. Csónakkal kimentünk a sziget fehér homokos tengerpartjára, ahol mindenkinek leesett az álla.

Egyrészt azért volt nagy csodálkozás, mert ez a sziget, ebben a pillanatban csak a miénk volt. Másrészt a tengerpart olyan valószínűtlenül fehér volt, amilyen csak a filmekben és az Insta influenszerek fotóin van, vagy talán ott sem. Harmadrészt pedig a fehér fövenyt a tenger felől egy csodás korall erdő, a sziget felől meg egy kókuszliget szegélyezte, ezzel alkotva meg a tökéletes nyaralóhely képét.

A habra a cseresznyét az tette fel, hogy valakik, akik korábban itt jártak, egy egészen kellemes kis kertet, tűzrakó helyet és valami nagyon romantikusnak tűnő kis elkerített részt alakítottak ki, melyet frissen kikelt kókuszpálmákkal vettek körbe, a terület közepén pedig egy nagyobb szikla állt, amin leégett gyertyacsonkok árulkodtak arról, hogy valaki itt nagyon jól érezhette magát.

A homokos stranddal nem tudtunk betelni, de azért a víz is vonzott, így aztán elmentünk sznorizni is. Azt hiszem, innentől kezdve csak azt írom, ha valami nagyon, nagyon különleges dologgal találkozunk, mert gondolom, az olvasónak már kezd unalmas lenni. Ha mégis röviden össze kellene foglalnom, azt mondanám, hogy amikor a tenger felől néztem a zátonyt, olyan volt, mintha egy akváriumot néztem volna. Minden esetre, nekünk nem volt unalmas sem a sziget, sem a sznorizás. A csapat többsége nagyon jól érezte magát a vízben, de a parton is. Volt, aki el is vonult és beleírta a fehér homokba, hogy „Kellemes Karácsonyt!”

Nagyon fájt a szívünk, amikor ott kellett hagyni a partot, ami szerintem mindannyiunk szívébe beleégett. A hajóra visszafelé úton szavaztunk, hogy menjünk-e el sznorizni még egy másik helyre, aminek az lett az eredménye, hogy a csapat ketté vált, egy része a hajón maradt, másik része elment megint a vízbe, mert azt mondta a vezetőnk, hogy ez a legszebb sznorizó hely az egész úton. Akkor nem hagyjuk ki – gondoltuk, és követtük a vezetőnket (nem volt nehéz, egy csónakban ültünk) egy másik szigethez, aminek a közelében kiugrottunk a csónakból, és hagytuk, hadd vigyen az áramlás a hajó felé.

Az áramlás pedig vitt minket lelkesen, mert elég erős volt. Igazából úszni sem kellett, csak feküdni a vízen, és nézni lefelé. Ami említésre érdemes, az egy homár, pár bohóchal, meg ugye az egyebek. Sok, kicsi színes hal. Meg a korallok, a szivacsok, és minden egyéb. Az igazat megvallva nekem lehet, hogy nem ez lesz a kedvenc helyem, de minden esetre valóban nagyon szép, és megérte eljönni.

Miután visszaért mindenki a hajóra, ismét útra keltünk, hogy ellátogassunk Waitunu falujába. Látogatásunk fő célja a bevásárlás volt, mert a gyerekek úgy itták a kólát, mintha végtelen lenne az ellátmány, de sajnos nem az. Mondjuk, a felnőttek is épp így fogyasztották a sört, csak azt nem tudtunk venni a faluban, mert nincs.

A kis boltban aztán nagy tanácstalanságot követően vettünk valami undorító ízű epres fantát, Sprite-ot és valami chipset, ami még a fantánál is rosszabb. Cserébe legalább drága volt, valami 750.000 helyi pénzt, vagyis olyan 40 eurót kellett fizetnünk. A bevásárlás után még sétáltunk is egyet a településen, és tátottuk a szánkat. Valami miatt senki sem érezte jól magát, mert olyan érzése volt mindenkinek, mintha állatkertben lennénk, és néznénk a helyi látványosságot, ami ez esetben a falu népe, ahogy életét éli. Mint, amikor nagyon régen az indiánokat rángatták át hajóval Európába és mutogatták őket az úri népnek. Nem volt jó érzés, tovább is álltunk hamar.

A falutól már nem kellett sokat hajózni, egy tündéri szép, meredek hegyoldalakkal szegélyezett kis csatornán hajóztunk át, majd kikötöttünk egy homokos parttal szemben. A parton egy „home stay” van berendezve, amit az utazók ki tudnak bérelni, olyan Airbnb-szerű megoldással. De ez még annál is olcsóbb, cserébe jóval fapadosabb.

Ami azonnal feltűnt nekünk az az, hogy az öbölben hemzsegnek a medúzák. Most nem túlzok, de tényleg egy medúzaleves volt, féltünk is mi lesz, ha itt kellene sznorizni. Persze nem kellett, a vezetőnknek ennél több esze volt, de a sok medúza látványa a társaság felének elvette a kedvét a sznoritól, így, amikor menni lehetett, alig ültünk a csónakban.

Mi, akik csónakba szálltunk, viszont nem csalódtunk. Először elvittek egy szűk, csendes, szinte megközelíthetetlen lagúnába, ahol tátottuk a szánkat, és csodálkoztunk. A lagúna partjait meredek sziklafalak övezték, a magas hegyek árnyékot vetettek a vízre, kicsit hidegebb is volt a tenger, mint máshol. Ezt a helyet hívta a vezetőnk medúza öbölnek, csodálkozott is, hogy innen kimentek a medúzák, és abban az öbölben vetettek tanyát, ahol a hajónk horgonyzott.

Mi viszont nem csodálkoztunk ezen, inkább ámultunk és csodáltuk a látványt. Azt hittük, hogy itt fogunk sznorizni, már indultunk is volna, de a vezető szólt, hogy sehova, mert itt egyszer valaki látott egy krokodilt. Hát jó. Akkor itt nem.

A lagúnát elhagyva kimentünk abba a szorosba, amin áthajóztunk, és a sziklafal mellett el lettünk engedve sznorizni – de ezúttal nem volt nagy élmény. Feri szerint egy 3D labirintusba kerültünk, és az volt a játék célja, hogy a lehető legkevesebb medúzát érintsük. Bár a látvány szép volt, de a medúzák elég sok energiát és figyelmet követeltek, emiatt jelentősen romlott az élvezeti érték. Hamar vissza is mentünk a csónakba, majd irány egy másik lagúna, mert miért ne?!

Ez a lagúna sem volt éppen ronda, és a leges-legvégén találtunk két óriás haliskolát, amik távolról olyan feketének tűntek, mintha a víz alatt sziklák lennének és nem halak. Kicsit vártunk ott, élveztük a látványt és próbáltuk befogadni a természetet. Hallottunk egy-két nagyobb rablást is, de sajnos nem láttuk, milyen hal volt.

A lagúnát elhagyva a hajó felé mentünk, és közben felvettük azt a négy főt, akik – míg mi távol voltunk – a parton múlatták az időt.

A hajón aztán megvacsoráztunk csendesen, majd mire a csillagok feljöttek, szép lassan mindenki aludni tért. Nem vagyunk valami nagy party arcok… Cserébe elég fárasztó ez a kirándulás ahhoz, hogy tudjunk aludni sokat és mélyen. Ezúttal többen is a felső fedélzeten kíséreltük meg az alvást, Nati, Feri, Andi és én is, de az éjszaka közepén Andi visszament a kabinjába, mert fázott. Hajnal ötkor pedig mindenki lement, mert megjött az eső, ezúttal nem kicsi, hanem szakadó trópusi vihar…

Poszeidon haragja (december 20.)

A vihar miatt még azok is a kabinban találták magukat, akik egyébként a fedélzeten aludtak. A kabinban viszont nem lehet aludni, legalábbis én nem tudtam. Meleg volt, zárt volt, a műbőr matrac nyikorgott – egy szóval a leköltözés után már nem aludtam egy szemhunyásnyit sem.

Reggel hatkor indult a hajó motorja, és a védett öbölből kiérve azonnal éreztem, hogy ez most nem lesz egy sima utazás. Mármint ezúttal nem lesz az, hogy a feszített víztükrön hajózunk. Preventív jelleggel be is vettem a tengeribetegség elleni drogomat, mert már ismerem magam, elég sok tapasztalatot gyűjtöttem a különféle hajós kirándulások alkalmával.

Volt, aki nem volt olyan előrelátó, mint én, így olyan fél óra múlva már négyen álltunk a hajó farában, a közeli szigeteket bámulva, és igyekeztünk úrrá lenni a közelgő rosszulléten.

Először Petike jelezte, hogy rosszul érzi magát, őt küldtem hátra elsőnek. Aztán jött Levente, akit még ágyban fekve ért a zavargó tenger, és nem esett jól neki. Ő is kapott bogyót, majd ment fel a tatra Petike mellé. Végül Lacika érkezett, aki szintén lustálkodott mikor kihajóztunk, de sajnos ő nem is bírta magában tartani rosszullétét, anya fogta a haját. Majd csatlakozott a tengert bámulók csapatához.

Jómagam, az előrelátó gyógyszerezés eredményeképpen egészen jól, olyan 90%-os voltam, még mosolyogni, és a többi sorstársamba erőt önteni is volt erőm. De azért, biztos, ami biztos alapon, én is hátul voltam, és tartottam a lelket azokban, akik kevésbé sikeresen küzdöttek meg a rosszulléttel.

Az út szerencsére nem volt túl hosszú, még akkor sem, ha volt, aki annak érezte. Két óra hullámzás, kis eső, kis napsütés, kis tányércsörömpölés után megérkeztünk az Egyenlítő szigethez (amit a kapitány Ádám-szigetnek nevez, mert külalakja feltűnően hasonlít a férfi elsődleges nemi jegyekre), ahol sznori volt betervezve.

A sziget neve elég beszédes, hiszitek vagy sem, épp az Egyenlítőn sznoriztunk, és bár volt egy kicsi áramlat, maga az uszikálás igazán szép volt. A szokásos, istenien csodás látvány várt minket is, színpompás halak, kemény- és lágy korallok, szivacsok, és gondolom rákok is, de azokat nem láttam.

Egy bő órás pihenő után már indultunk is tovább, és ahogy megkerültük a szigetet, már látszott is Wayag szigete, Raja Ampat koronaékszere, a hely, amiről azt hittem, soha az életben nem látom még egyszer élőben. Most meg ott álltam a hajón, és lassan, de biztosan közeledett felém. Leírhatatlan volt az érzés.

Sajnos, a tenger egy cseppet sem lett békésebb, így újabb adag gyógyszer került kiosztásra, már aki elfogadta. Ismét olyan két órát hajóztunk, majd megérkeztünk. Itt volt egy opció, hogy a parkőrök szállásánál kikötünk, cápázunk, majd bemegyünk a lagúnába, vagy inkább először be a lagúnába, ebéd, cápa majd vissza. Persze, hogy az elsőt választottuk.

Kérésünknek megfelelően ki is kötöttünk, majd a csapat java (volt, aki a cápa szó hallatán inkább nem csatlakozott) csónakba szállt, és kimentünk a partra, ahol legalább két, ha nem több tucat fekete foltú szirti cápa körözött, és várta az etetést. Persze nem a turisták szép szeme miatt gyűlnek ennyien össze egy helyre (lehet, inkább más testrészeket részesítenek előnyben?), hanem az etetés miatt…

Méretüket tekintve mindegyik két méter alatti volt, inkább az egy méterhez közeledve, szóval se nem kicsi, sem nem nagy. És nem veszélyesek. Tényleg. Mármint, persze, biztosan történt már baleset itt is, de ha az ember óvatos, nem támad, nem sérti meg a cápák privát szféráját, akkor nagy gond nem lehet. A vezetőnk még külön ki is emelte, hogy ők például nem etetnek, mert azért a biztonság a legfontosabb.

Amint megérkeztünk, ki-ki vérmérséklete szerint belegázolt a cápalevesbe, csatlakozva a már ott lévő másik csoporthoz, akik vadállat módjára felverték az üledéket, így látni alig lehetett valamit. A mi csapatunk fegyelmezettebb volt, nem rúgták a homokot, hanem úszkáltak, büszke vagyok rájuk.

Jómagam a mélyebb vizek felé úsztam, hogy sikerüljön alulról lefotóznom egy cápát, de persze ez nem jött össze. Cserébe más halakkal vigasztalódtam, de azért a cápák felém is úsztak, szóval nekem is megvolt az élmény.

Emlékszem, legutoljára, mikor itt jártam, épp csak egy cápával találkoztam ezen a helyen, akkor még nem volt ennyire elterjedt az etetés az idelátogatók szórakoztatására.

Miután mindenki befejezte a sznorkelezést, még kicsit sétáltunk a szigeten, és a térdig érő vízben, majd szólt egy idelátogató, hogy etetés lesz, vigyázzunk.

Mindenki a partról nézte, ahogy a gazdagnak tűnő, thai nő beáll a vízbe, és dobálják mellé az apróhalakat. A cápák meg persze csak úgy rajzanak körülötte. Gondolhatjátok, mit tettem. Míg a csapat több része a partról csodálkozott, én belegázoltam a vízbe, és élveztem a cápák társaságát. Ezek azt hitték, hogy nálam is lesz etetés, ezért végül engem is épp úgy körbeúszkáltak, mint azt, aki fizetett érte, így lőttem is vagy háromszáz fotót, minden lehetséges szögből, minden felém úszó cápát lefotóztam. És közben vigyorogtam, mint egy kisgyerek. Pár perc múlva Erik is csatlakozott hozzám, majd még páran belegázoltak a vízbe, így végül mindenkinek meglett a cápás élmény.

A program végeztével tovább hajóztunk a lagúnába, ahol kikötöttünk, és felkészültünk a következő programra, a hegymászásra. Ez a tevékenység ismét sokakat, de megint nem mindenkit érdekelt, de azért nyolcan csak beültünk a csónakba, és kis motorozást követően már ki is ugráltunk a homokos tengerpartra. Onnan pedig kúszva, mászva, négykézláb másztunk fel, az éles, lyukakkal és üregekkel szabdalt sziklákon. Egyes, meredekebb helyeken szerencsére volt kötél kifeszítve, mert bár maga a mászás nem sok, a magasság sem vészes, de a pára és a sziklás terep miatt nehézkesen haladtunk előre. Út közben még az eső is eleredt, ami sajnos még veszélyesebbé, csúszóssá tette a gyökereket csakúgy, mint a sziklákat, így már mindenki fokozott figyelemmel haladt felfelé.

A csúcsra érve szerencsére nem kellett senki mással osztozkodni a látványon, nem volt fent egyetlen másik csoport sem, csak miénk volt a kilátás, ezzel együtt pedig a látvány és a szigetek is.

A látvány leírásához nincsenek szavak. Majd nézzétek meg képeket. Annak ellenére, hogy párás, esős, kicsit felhős volt az ég, a kilátás miatt mindenkinek tátva maradt a szája. A hegyről lenézve láttuk a lagúna nagy részét, melynek vize a kék és zöld minden árnyalatában játszott, és ezen víztenger közepére, ránézésre teljesen véletlen módon valaki több tucat kúp alakú, élénk zöld színekben pompázó növényekkel benőtt cukorsüveg hegyeket dobált be. A távolban a tenger sötétkék színe szegélyezte a látképet, majd még messzebb ködbe vesző szürke szigetek sora tűnt fel.

Nemcsak a világ tetején, de a világ közepén is éreztük magunkat, és szerintem teljes joggal.

A hegyről lefele, a csúszós környezet miatt sokkal lassabban, de biztosan jutottunk le, majd csónakba szálltunk, és a csapat egyik része ment sznorizni, a másik része pedig vissza a hajóra, miután a sznorisok kiugráltak a csónakból.

Ezen a helyen elég erős volt az áramlat, húzott minket a nyílt tenger felé, de cserébe egy egész látványos zátony tárult fel előttünk. Az esemény fénypontja számomra egy nagyobb cápa feltűnése, majd egy óriási óriáskagyló felfedezése volt. A mellettünk lévő sziget falán aztán észrevettem egy nagyobb barlangot is, de ahogy úsztam a közelébe, éreztem, hogy ez nem nekem való: a hullámzás elég erős volt ahhoz, hogy ne érezzem magam biztonságban.

Roli azt mondta a sznori előtt, hogy a sziget végén, a kékben néha vannak manták, de ezúttal nem voltak. Sebaj, így is láttunk egy csomó mindent, alig akartunk kimenni a vízből.

Végül aztán csak mindenki odatalált a csónakhoz, ami időközben visszajött hozzánk, majd mentünk is vissza a hajóra. Ott élménybeszámoló, majd vacsora és pihenés következett.

Petike kérésére ezen az estén a kabinban aludtam, de megbántam. Meleg volt, párás, szűk – ez nem nekem való. El is határoztam, ha nem lesz eső, én biza a fedélzeten alszom, egy életem, egy halálom.

Az esti eligazításnál megtudtuk, hogy másnap is Wayagon maradunk, a hajó nem mozdul sehova, és nem kell azon aggódnunk, hogy lesz-e elég gyógyszer mindenkinek.

Csendélet (december 21.)

A wayagi létünk másnapján csodás hangulatban ébredtünk. A vezetőnk megígérte, hogy lesz napsütés, illetve szokás szerint már előző este felvázolta a másnapi programot: sznori, sznori, hegymászás, ebéd, lagúna, sznori. Kemény élet a szénbányászok élete, én mondom!

Reggeli után mindenki csónakba pattant, és mentünk sznorizni arra a helyre, ahol előző nap is voltunk a hegymászás után. Az áramlat érzésre talán kevésbé volt erős, mint előző nap, így bátran bevittem Petikét is, és együtt nézegettük a halacskákat. Nagyon boldog voltam, amikor szinte percekkel a vízbe csobbanás után már meg is találtam a tegnapi óriáskagylót, amit ezúttal le is fotóztunk. Később, amikor közelebbről megnéztem, kiderült, hogy nem a tegnapi volt, hanem egy másik, de persze az élvezeti értékéből ez semmit nem vont le. Míg halakat nézegettünk, lassan kiúsztam a kicsivel a nagy kékbe, hogy ránézzek, esetleg vannak-e manták, de most sem jöttek. Pedig egy mantát még szívesen megnéznék…

Nem egészen egy órát nézelődtünk, aztán bemásztunk a csónakba, és átmentünk az öböl túloldalára, szintén sznorizni. Hát, gyerekek, ez csoda volt. Ez a zátony is hosszan nyúlik el a part mentén, de valahogy sokkal gazdagabb. A zátonyon időnként kisebb nyílások nyíltak, hogy kicsit kijjebb lehessen úszni a part felé, óriási korallok, és rengeteg, de tényleg nagyon sok óriáskagyló. Aminek tegnap örültem, mert végre volt egy nagy, abból ezen az oldalon vagy tízet láttam alig húsz perc alatt. De volt másféle hal is, minden, amit a trópusi tengereken el lehet képzelni. Lenyűgöző volt ez a nyüzsgés, nem is lehetett vele betelni.

Persze volt, akinek már kezdett elege lenni a vízből (ezt is megértem), ők a fehér homokos tengerparton nézelődtek, és ők sem maradtak ki az élményekből. Andika talált egy teljesen ép és méretes csigaházat, majd teljesen elérzékenyült, amikor élőben látta a David Attenborough – féle együttélés egyik példáját.

Miután mindenki kinézelődte magát, visszamentünk a hajóra, ettünk és vártuk a dagályt, mert magasabb vízállásnál egyszerűbb kilépni a szigetre, amit meg terveztünk mászni.

Ezt a csúcsot legutóbbi ittlétem során több alkalommal is megmásztam, és arra emlékeztem, hogy ez nehezebb, mint az, amit tegnap másztunk meg. De az évek során sokat fejlődött a logisztika, lettek kötelek kifeszítve, volt létra, minden luxus, ami a punnyadt turisták kedvét szolgálja. Ennek ellenére így sem volt könnyű a mászás, öt perc után már 120 volt a pulzusom, de ebben szerepet játszott az is, hogy nagyon meredek sziklákon kellett felfelé kapaszkodni.

Lassan haladtunk felfelé, időt hagyva azoknak, akik fent vannak, illetve több alkalommal is megálltunk, hogy bevárjunk és elengedjünk egy-egy csoportot, akik lefelé ereszkedtek.

Mire felértünk már csak olyan 4-5 ember volt fent a csúcson, de velük békésen megfértünk, szépen elvoltunk egymás mellett, a másikat nem zavarva.

A hegy tetejéről nyílik a legszebb kilátás Wayagra, ennek megfelelően meg sem álltak a fényképezőgépek, és egymás után kopogtak a kemény sziklákon a leeső állak. Bármerre nézett az ember, újabb csodát fedezett fel magának. Pedig a nóta a régi: tenger, benne a sok cukorsüveg hegy. Csakhogy ez annyival másabb, hogy ilyet általában festeni szoktak, és amikor egy ilyen festményre ránéz az ember, önkéntelenül is azt mondja, ilyen hely nem létezik. Pedig igen, létezik. És mi ott vagyunk, annak a tetején, és letekintünk arra a csodára, amit emberi képzelet nem is tudna teremteni, mert ilyen színeket csak a különösen tehetséges festők látnak és tudnak vászonra vinni. Ahogy a napfény és az árnyék játszadozik, és kontrasztot ad a hol sekély, hol mélyebb víznek, ahogy a hegyeken a zöld szín minden árnyalata megjelenik, attól függően, hogy éppen milyen növényzet takarja, ahogy a pára az egészet egy sejtelmes derengéssel vonja körül, és ahogy a távolban a sötétkék nyílt tenger adja meg a kép széleit: ilyen hely nem létezik, csak a mesében. És mégis: mi ott állunk és nem győzzük magunkba szívni a látványt.

Miután mindenki kinézelődte magát, és a leesett állakat is megtaláltuk, elkezdtük ereszkedésünket, ami ezúttal gyorsabban ment, mint tegnap, de most nem is volt csúszós minden körülöttünk. Ellenben mindenki azt mondogatta, hogy milyen fura, hogy előző nap még az eső ellen lázadtunk, ma meg annyira nagy a páratartalom, és olyan meleg van, hogy szinte könyörgünk egy kis esőért. Cserébe olyan emberszagunk lett, mire leértünk, hogy a borzok versenytárgyalásokat folytattak a receptért…

Amint visszaértünk a hajóra, a csapat nagy része már ugrott is a vízbe, és rám sem kellett sokat várni, mert én sem maradtam le a Wayag legszörnyűbb testszaga című versenyben… Aztán Nati, Lacika és én úgy döntöttünk, itt az ideje annak, hogy átússzunk a hajó gerince alatt, amit nem is halogattunk, hanem lemerültünk és megtettük izibe. Lacika olyan távol úszott a túloldalon, hogy azzal simán át tudott volna úszni a hajó oldalához kötött csónak alatt is…

Miután a bűz nagy része leázott rólunk, kicsit pihentünk, és vártuk, hogy jöjjön az apály, mert a második programhoz viszont alacsony vízállás kellett.

Kisvártatva aztán csónakba szálltunk és elmentünk lagúnát nézegetni. Arra az oldalra mentünk, ahol a tengerre néző kijáratot egy korallzátony szegélyezi, amin többméteres hullámtörésekkel tör be a víz a lagúnába, és olyan erős áramlást okoz, hogy motorcsónakkal sem egyszerű navigálni.

Lassan, nagyon lassan haladtunk a csónakkal, ezzel időt adva mindenkinek, hogy befogadja a látványt. Az apály miatt a mangrovék gyökerei szépen kiemelkedtek a vízből és a szűk kis átjárókat szegélyező kisebb-nagyobb hegyek között úgy kapkodtuk a fejünket, hogy csapágyas lett a nyakunk. Ha lehetett volna egyszerre mindenfelé, 360 fokban nézni, az sem lett volna elég. Minden méter, minden perc újabb csodát, újabb látványosságot tartogatott. Ha megnéztünk egy kiemelkedést az egyik szögből, egy pillanattal később már újabb képet kellett készíteni, mert egy másik szögből, ugyanannak a helynek másik arcát szemlélve ismét valami olyat találtunk, amit megszerettünk volna örökíteni.

Ha lehetett volna, napokra elvesztünk volna ezen a helyen, az apró, sekély kis vízsávokat róva, a hegyek és az ég között eltűnve, csak a mának élve, a minket körülvevő természetfeletti szépséget csodálva.

Mikor a legszebb helyeket körbejártuk, elmentünk a rejtett strandra, ami csak azért rejtett, mert kizárólag alacsony vízállásnál tűnik elő a homokpad, amin lehet sétálni és strandolni. Mondtam a többieknek, hogy anno itt láttam egy bébi cápát, olyan 20-30 cm-eset.

Ezúttal nem a strandon tettek ki minket, hanem a strandtól egy kicsit közelebb a hullámtöréshez, és mondta a vezető, hogy ugorjunk csak bele az áramlatba, és hagyjuk magunkat vitetni a vízzel.

Az áramlat olyan erős volt, hogy amikor azzal szemben úsztam teljes erőből, éppen csak centimétereket tudtam előre haladni, de azt is csak ideiglenesen bírtam, mert hamar elfáradtam. Később belekapaszkodtunk (Lacika, Anya és én) egy víz felé lógó ágba, de csak az, hogy tartsuk magunkat olyan erőfeszítést igényelt, hogy azt sem lehetett tartósan kibírni. No meg az is buli, amikor az áramlat úgy visz, mint egy gyorsvonat, ezért aztán elengedtük kapaszkodónkat, és ment mindenki arra, amerre az ár sodorta.

Nekem volt annyi szerencsém, hogy a csatornán belül balra – jobbra tudtam navigálni, illetve, ha valami érdekeset időben észrevettem, akkor kicsit árral szemben is oda tudtam úszni, hogy megnézhessem. Később azt is megtapasztaltam, hogy a folyókhoz hasonlóan, a sodrás sem mindenhol egyformán erős, így azzal is tudtam játszani, hogy hol lassabban, hol gyorsabban vitettem magam a vízzel.

Egy homokosabb részen valami furcsát láttam az aljzaton, lementem megnézni, mi az, és egy aranyos kis tigris sáskarákot láttam. De csak egy pillanatig volt aranyos, majd elkezdett felém úszni – támadni akart? – majd követett a felszínre is. Ennek örültem, mert így meg tudtam mutatni a többieknek is.

A rejtett öböl túloldalán még láttam pár érdekesebb halat, kicsit élveztem a kilátást, majd kimentem a partra, ahol csatlakoztam a többiekhez. Éppen azt beszélték, hogy menni kéne még egy kört. Nosza, szóltunk is a vezetőnek, hogy ebből kérünk még egyet! Csónakba szálltunk hát ismét, elmentünk a csatorna bejáratához, ismét ugrás a vízbe és azonnal felültünk a gyorsvonatra.

Mondták páran, hogy van egy kötél is, amibe lehet kapaszkodni, azt kerestem, és meg is találtam. Andika szegény már nem érte el, de Lacikával mi ketten egy ideig élveztük, ahogy az ár ellenében a kötélen tartjuk magunkat, utoljára ilyet olyan 10-12 évesen tapasztaltam, a Bodrog partján. Újra gyerek lettem egy kis ideig.

Aztán elengedtem a kötelet, és rábíztam magam az áramlatra, és nem kellett csalódnom. Még több, csodás kis helyet fedeztem fel magamnak, volt, ahol hosszasan időztem, a halakat bámulva, majd hirtelen kiabálásra lettem figyelmes: „bébi cápa!”. Sajnos, mire a jelzett helyre értem, a cápa már nem volt ott, de sebaj, én már láttam olyat, a többiek pedig, akik most látták, azoknak nagy élmény volt.

Miután kibámészkodtuk magunkat, visszamentünk a hajóra, és kezdődött a semmittevés, amit viszont én nem tudok sokáig művelni. Elhatároztam hát, hogy kiúszom a partra, és megnézem, mi van ott. Közben Petikét meg elvitte a személyzet egy másik partra, nem nagyon mondták hová, azt sem meddig, ezért volt, aki kicsit aggódott is, de én megbíztam a helyiekben, csak feleznek majd, ha sikerül a gyereket eladni, nem?

A partot végül olyan 200 méter úszás után értem el, és úgy döntöttem, ha már ott vagyok, akkor sznorizok is egyet. Átsétáltam egy kisebb homokpadon, majd belevetettem magam a vízbe. A mélység nagyon kevés, de még éppen megfelelő volt, olyan fél- és egy méter között, ami miatt viszont mindent tökéletesen láttam, és mindent alaposan meg tudtam nézni. Egy-egy kisebb korall felett hosszan megálltam, így láthattam azokat a félénk halakat is, amik általában elbújnak, ha bármi veszélyt neszelnek, de ha elég türelmesen vártam mozdulatlanul, akkor előjöttek. Még egy kicsi tisztítórákot is láttam, ami ahogy meglátott, már jött is és csattogtatta az ollóit, hogy majd jól kitisztít.

Később pedig, immár nagyobb mélységben, felriasztottam egy nagyobb teknőst is, amit csak akkor vettem észre, mikor tőlem pár méterre elkezdett úszni, mint egy kilőtt rakéta. Sajna, korábban nem vettem észre, mert nem abba az irányba néztem.

Mindent összevetve, ez a sznori is isteni volt, másabb, mint a többi, kicsit nyugodtabb, lazább, ezért inkább olyan elmélázós, de annak minden előnyével és egyetlen hátrányával sem. Mikor már kellő ideig távol voltam, visszaúsztam a hajóra, mert tudtam, hamarosan sötétedni kezd. Út közben elhaladtam egy jacht mellett, ahonnan rám is kiáltottak, hogy „Nehéz élet, ugye?!” Hát az…

A hajón aztán kaptunk fincsi vacsorát, vacsi után megtudtuk a másnapi programot, majd öten úgy döntöttünk, a felső fedélzeten alszunk.

Hajnal kettőig aludtunk is, aztán jött az eső… Utána már nem aludtam olyan jól, nem csoda, a kabin még mindig nem nekem van kitalálva…

Háttal Wayagnak (december 22.)

Másnap reggel a szokásosnál korábban indult a hajómotor, de mivel az eső miatt ismét a kabinba kényszerültünk, nem kellett felébredni, mert nem igazán volt alvás. Csak ímmel-ámmal. Reggel hatra már kihajóztunk a védett lagúnából, és elindultunk dél felé, Sorong irányába.

Az út hosszú és eseménytelen volt, egyedül Levente és Petike lett kicsit rosszul, de most nem voltak olyan vészes hullámok, így mindenki más élvezte az utazást. Éppen reggeli közben léptük át az Egyenlítőt, aminek egy rögtönzött kis örülést rendeztünk, mivel Észak felé menet az elmaradt. Az ünnepséget kókuszos palacsintával koronáztuk.

Reggeli után érkeztünk meg a „Fekete Sziklához”, ami két apró sziklazátony a tenger közepén, két nagyobb sziget között. Az áramlás irányában dobtak ki miket a csónakból, és annyi tájékoztatást kaptunk, hogy a zátony túloldalán találkozunk.

A zátonyig kicsit úszni kellett, közben találkoztunk pár búvárral, akik épp a biztonsági megállót végezték, illetve jöttek fel a csónakhoz. Jómagam Petikével mentem, aki lelkesen mutogatott minden halat, amit csak látott. Halból pedig nem volt hiány. Rengeteg sok hal volt a zátonynál, de a szépségét mégis az adta, hogy nemcsak rengeteg sok, hanem rengeteg sokféle is volt a halak tömege. Ennyire változatos zátonyt régen láttam, és ez ámulattal töltött el. A két szikla között voltak apróhalak, a mélyebb, nyugati oldalon nagyobb halak, és szinte mindenhol lehetett látni különféle halrajokat, kisebb, nagyobb testű halakat, Nati és Lacika még cápát is látott a keleti oldalon.

Amikor Petike megunta a nézegetést, kiszállt a csónakba, én meg egyedül indultam el felfedezni. Láttam unikornis halat, óriási angyalhalakat, meg minden mást, felsorolni is tereh. A merülés fénypontja egy tengeri teknős volt, ami olyan 6-8 méter mélyen úszkált komótosan, míg veszettül el nem kezdtem csapkodni a vizet, hogy jelezzek a többieknek. Ekkor hallottam Gyökit, aki éppen kiszállt a csónakba, amint azon gondolkozott, hogy még akár várhatott volna egy percet…

A nap második sznorija a két sziget közül a kisebbik partja mentén volt, Andika talált nekem dobozhalat, de közben én sem unatkoztam, mondjuk ez a hely össze nem volt hasonlítható a napi első merülés helyéhez. Meg kell említeni egy sportteljesítményt is, mert Nati a sznori végeztével nem csónakban, hanem úszva tért vissza a hajóhoz, és sokat nem is kellett rá várni.

Innen aztán tovahajóztunk egy másik helyre, ahol egy olyan kis csatorna két oldalán sznoriztunk, ami két kisebb sziget között helyezkedik el, és a közeli nikkelbánya és a három szigettel arrébb lévő falu között fő közlekedési útvonal. A nyugati oldalon kezdtünk, ami egy könnyűbúvárnak a mennyország lehetne: meredek, élettel teli fal, egy és tíz méteren is rengeteg látnivalóval. A falat itt-ott egy laposabb rész tagolta, ahol korallok és apró halak százai éltek a felénk tornyosuló sziklafal árnyékában.

A keleti oldal ezzel szemben laposabb, de ebben az időben sokkal szemetesebb is volt, az áramlat nagyon sok szemetet behozott a közeli bányából. Számomra a hely fénypontját ismét Andika szállította, egy közepes méretű bőröndhal formájában.

A két sznorizás után ismét felszedtük a horgonyt, és elhajóztunk az éjszakai kikötőhelyünk felé, Manyaifun falujával szemben. Ismét két órát utaztunk, mire megérkeztünk, majd tettünk egy gyors kört a faluban.

A falu érdekessége, hogy lakossága egy része keresztény, más része muszlim, és a két vallás hívői a falu két oldalán telepedtek le. Nem, nincs semmi harag vagy acsarkodás köztük, néha vegyülnek is, csak úgy alakult, hogy az egyik itt, a másik meg ott él. Persze van templom és mecset is, hogy minden igény egyformán ki legyen elégítve, de például az iskolát a katolikusok tartják fent, de befogadják a másik vallást valló tanulókat is. A faluban megnéztük a római és a mekkai városrészt is, az iskolát, de még a kórházat is, aztán mentünk vissza a hajóra, ahol egy csodálatos vacsorát fogyasztottunk el.

Este ismét megpróbálkoztunk a felső fedélzeten való alvással, mert mi vakmerőek vagyunk…

Piaynemo (december 23.)

Este nem jött eső. Cserébe jöttek a szúnyogok, ami azzal járt, hogy mindenki a feje búbjáig bebújt a takarója alá. Nagyon meleg volt. Öt perc után aztán önfeláldozóan ledobtam magamról a takarót – „Itt van a testem, vegyétek!” felkiáltással oldalamra fordultam, és fél hatig aludtam, mint a tej.

A hajó motorja – minő véletlen – épp fél hatkor indult, horgony fel, majd egy majdnem háromórás utazás következett, közben reggeli. Annak ellenére, hogy ismét nyílt vízen voltunk, senki sem lett rosszul. Az időjárás annyiban azért mégsem volt tökéletes, hogy a nap vékony felhőréteg mögé bújt, így szikrázó napsütésről nem beszélhettünk, de meleg azért volt bőven.

Nem sokkal kilenc előtt érkeztünk meg a Piaynemo szigetcsoporthoz, ami leginkább arról híres, hogy a helyi 100.000 rúpiás pénzt ékesíti. No meg szép is. Immár számomra is ismeretlen helyeken járunk, mert a korábbi kirándulás során Wayagra helyeztük a hangsúlyt, akkor ott nem kettő, hanem legalább négy napot töltöttünk. De nem bánom, hogy számomra is új helyekre megyünk, mert ezt kár lett volna kihagyni.

A korai érkezésünknek hála, még egy szem turista sem volt a kilátók környékén, így az a döntés született, hogy először megnézzük a kilátókat, aztán sznorizunk. Ez nemcsak az elmaradt turisták miatt volt jó ötlet, hanem azért is, mert így csak kétezer fok volt a dzsungelben, nem tízezer.

Csónakkal elmentünk az egyik szigethez, ahol egy gyönyörűen kiépített fa lépcsősoron mentünk fel összesen 300 lépcsőfokot, hogy a sziget tetejére jussunk. A kilátás mesés volt, már-már vetekszik Wayagéval, ennek megfelelően kellően népszerű is. Talán ezért is van teljesen kiépített út felfelé.

Igazság szerint, megértem a helyiek rajongását a hely iránt, és arra külön hálával gondoltam, hogy látszólag a lépcsők kialakításához nem ölték meg a fákat, hanem azt, amelyik útban volt, egyszerűen körbeépítették a lépcsővel. Csak arról feledkeztek meg, hogy a fák idővel nőnek, törzsük vastagodik, és egyes lépcsőfokoknál igazán szűkre szabták a helyet, ahol a fa elfér. Végső soron tehát mégis megölték a fákat. Illetve azok egy részét.

A kilátásról sokat nem tudok elmondani, tényleg olyan, mint Wayag: ezer színben pompázó tenger, kis szigetek, melyeken virágzik az élet. A táj szépségében azért kellő ideig csodálkoztunk, aztán megindultunk lefelé, még épp időben, mert már kezdett érkezni a többi látogató.

Innen egy szomszédos szigetre látogattunk el, ahol immár nem fa lépcsősor várt minket, hanem az ementáli sajtra hajazó, lyukakkal gazdagon taglalt mészkősziklákra öntöttek egy-egy nagyobb tenyérnyi betont, ezzel egyfajta lépcsősort alakítva ki. Ez kicsit kalandosabb, de egyben sokkal kevesebb mászást jelentett számunkra, amit végül mindenki hősiesen leküzdött.

A hegy tetején a fő látványosság az egyik öböl volt, mely öt kisebb öbölre tagolódott, ezzel egy ötágú csillag alakját felvéve.

A két „túrázás” során összesen egy kilométert mentünk, és sokunknak az sem esett jól, hogy ez már nem olyan természetközeli élmény volt, mint Wayagon. Itt már látszik, hogy az infrastruktúra az idelátogatók kiszolgálására került kiépítésre. Még toi-toi is volt!

Miután megjártuk a párás, meleg őserdőt, és letekintettünk a tájra, kis csapatunk java, aki épp nem gyomorbántalmakkal küzdött, csónakba szállt, hogy meglátogassuk a „Melissa Garden-nek” nevezett zátonyt. A zátony három kisebb szigetből áll, és nagyon népszerű a helyiek körében: ez volt az első alkalom, hogy más látogatókkal találkoztunk, de ezúttal nagyon sokkal. Búvárok, más sznorisok, jó pár hajó és csónak – elég sokan voltunk a vízben.

Persze még közelről sem annyian, mint mondjuk Hurghadánál a Gum szigeten, ahová a hotelekből viszik százával a turistákat sznorizni, de éppen elegen ahhoz, hogy hét nap magány után tömegnek érezzük.

A vízben el lettünk engedve, nagyjából kaptunk csak útmutatást, merre menjünk, majd mindenki ment a maga dolgára. Volt, aki cápát látott, jómagam és Roli 4-5 óriás napóleonhalat követtünk hosszú percekig, szerencsére Roli tudott fényképeket is készíteni.

Úgy érzésre egy bő órát sznoriztunk, aminek az utolsó harmadát én azzal töltöttem, hogy a sekélyben lévő búvárokat követtem, abban bízva, hogy találnak valami érdekeset, amit majd én is megnézhetek. Közben meg elemeztem a merülési és lebegési képességeiket is.

A csónakba szállva Lacika visszaadta az órámat, amit ezúttal ő viselt, hogy meg tudja nézni, milyen mélyre, mennyi ideig tud lemerülni. Ügyes a kis vakarcs, a legmélyebb szabadtüdős merülése 8.2 méter volt, ami szerintem, ebben a korban, egész szép teljesítmény – főleg olyannak, aki egy tengerrel és nagyobb vízfelülettel nem rendelkező országból származik. Büszke vagyok rá! Ja, a hely pedig csodás volt, közel olyan szép, mint a fekete szikla egy nappal korábban.

Mikor már mindenki a csónakban volt, még átmentünk egy másik helyre (Rufas sziget), közelebb a Piaynemo szigetcsoporthoz, és ott is sznoriztunk egyet. Ez is nagyon szép hely volt, mégis, ami a legjobban tetszett az a legvégén jött: a sziget fala mentén úsztunk, a fal a jobb oldalunkon, majd hirtelen egy ív tűnt fel: a felszínen, a víz felett egy 40-50 cm vastag sziklahíd alkotta a sziget testének folytatását, de a felszín alatt átjárható volt, így át lehetett úszni a sziget túloldalára, ami ezen a ponton éppen csak olyan vékony volt, mint egy erősebb gerenda. A víz alatt, a boltív által határolt területen erős volt az áramlás, és az áramlásban csodaszép legyező korallok szűrték a vizet. Ezek annyira szépek voltak, hogy vissza is mentem még egyszer megnézni őket.

A hajóra visszatérve csendes foglalkozás következett, amit nem nagyon sokáig tudtam elviselni, főleg, hogy láttam, a sziget egyik partja és kikötője olyan 100 méterre van a hajótól, és annak túloldalán ismét ott a tenger. Egy ránézésre 5-10 méteres földsáv választotta el a két vizet egymástól, nekem nem is kellett több, mentem, úsztam, hogy megnézhessem.

Már majdnem a kikötőben voltam, és kezdtem megbánni a döntésemet, mert a víz pocsék volt, a látótávolság minimális és kellően koszos is, amikor hirtelen a nagy zöldből egy csapat apró hal, nagyon sűrű rajban úszott el előttem. Olyan hirtelen, olyan sokan jöttek, hogy hirtelen fekete lett körülöttem minden, és kellett majdnem egy másodperc, mire az egyedi halakat felismerve felfogjam, mi történt.

Ezután kimásztam a vízből, átsétáltam a túloldalra, beleléptem a vízbe, majdnem egyenesen egy bébi cápára. Gyorsan elmenekült, de volt időm megnézni, tök aranyos kis féreg volt.

A látványosságból ennyi elég is volt nekem, mentem vissza abba az öbölbe, ahol a hajó horgonyzott, de még úszkáltam egy kicsit a sűrű zöld levesben. Igazából nem volt nagy élmény, de ismét volt időm nézelődni a szikla alatt, és láttam pár apróságot, amit érdemes volt megnézni.

Délután két óra körül indultunk tovább, de csak fél órát hajóztunk, és már meg is érkeztünk a Keruo-csatornához.

Most lehet, hogy önzőnek fogok hangzani, de ha nem kellett volna Petikét vinnem magammal, szerintem ez lett volna a legszebb hely, ahol sznoriztunk. Petikével sem volt rossz, félreértés ne essék, csak a kis vakarcs egyrészt annyit mocorgott, hogy alig tudtam másra figyelni, másrészt pedig így végig a felszínen kellett lebegnem, pedig nagyon szívesen megnéztem volna, mit rejt a mély. Mégis, annak ellenére, hogy „csak” lebegve, felülről szemléltem mindent, így is nagyon élveztem a változatos állat- és növényvilágot. Megint sokféle hal, sokféle növény, és persze ismét volt olyan, amit korábban még nem láttam. Petike is lelkesen mutatott minden kisebb-nagyobb halat, amit észrevett. Talán abból lehet a legjobban megállapítani, hogy mennyire szép volt a hely, hogy Petike is a vízben maradt, majdnem 40 percig.

Innen ismét hajóztunk egy órát, hogy végül kiköthessünk Fam szigetének partjai előtt. A célunk az az, hogy a legénység elmehessen a kikötőbe, elintézni a kiléptetést a nemzeti parkból. Az utasok pedig addig is pihengettek…

Sajnos, a hosszúra nyúlt szabadidő rányomta bélyegét Petike hangulatára. Míg a társaság többi része békében elvolt olvasással, beszélgetéssel, Petike egyre jobban begőzölt, és pár óra alatt kezelhetetlen lett. Összeveszett a kapitány bácsival, majd szép sorban mindenkivel, jött a hiszti, kiabálás, csapkodás. Nem volt szép látvány. Végül ágyba parancsoltuk, nem lévén más megoldás. Ezután a fedélzeten helyreállt a rend és béke.

Este ismét négyen aludtunk fent, Eszti, Gyöki, Lacika és én, és bár nem ismerem a többiek véleményét, én istenien aludtam. Megkockáztatom, ez volt a legjobb alvásom a hajón eddig. Egész este lágy, meleg szellő borzolta hajamat, a csillagok takarója alatt pedig olyan mély álom jött rám, hogy még a szomszéd faluban felhangzó dobolásra sem riadtam fel. Isteni volt.

Arborek (december 24.)

Másnap fél hatkor indult a motor, majd lassan felszedtük a horgonyt és megindultunk Arborek faluja felé. Út közben reggeli, illetve láttunk pár delfint is, amint éppen vadásztak a tengerben. Az idő szép, enyhén felhős, de kellően napos, ismét remek napnak néztünk elébe, többek közt azért is, mert az aznapi első sznori igen ígéretesnek hangzott.

Két és fél órát hajóztunk a sima tengeren, és bár lehet, hogy mostanra klisének hangzik, de közben volt szerencsék megcsodálni a szemkápráztató napfelkeltét is. Már, aki ébren volt, ugye.

Arborek falujához / szigetéhez érkezvén aztán leeresztettük a horgonyt, és a csapat nagyobbik része csónakba szállt: mentünk ördögrájákat nézni.

Életem során, természetes közegében, szabadon, eddig összesen két alkalommal láttam ördögráját, egyszer pont itt, Arborek közelében, egyszer pedig Egyiptomban. Képzelhetitek, mekkora izgalommal tekintettem a program elébe. Lelkesedésem igyekeztem ráragasztani a csapatra is, de persze nélkülem is elég lelkesek voltak, Nati például olyan izgatott volt, hogy ilyennek talán még nem is láttam. Nem hiába, neki az egyik kedvenc állata az ördögrája. A többiek is nagy reményekkel várták a vízbeérés pillanatát, amit viszont egy órán át tartó, elkeseredett keresgélés követett, de a manták csak nem jöttek. Hatvan percen keresztül nézegettem különféle fenekeket, leginkább azért a tengerét, de sehol semmi rája nem volt, még egy kis szaros pöttyös rája sem, nemhogy manta.

Petikét megcsípte egy medúza, így ő hamar kikéredzkedett a csónakba, de egyedül úszkálva sem volt szerencsém, de nemcsak nekem, hanem a csapat többi részének sem, ahogy más csapatoknak sem. Vagy a búvárok riasztották el őket, vagy későn érkeztünk, nem tudom, de manta sajnos nem volt.

Még a csónakkal is mentünk egy nagyobb kört, hátha onnan észreveszünk valamit, de rája ügyben egyáltalán nem volt szerencsénk.

Ezúttal lógó orral mentünk vissza a sziget kikötőjéhez, ahol viszont egy óriásit sznoriztunk. A mólók alatt, mellett, a part közelében annyi hal volt, hogy immár nemcsak én, hanem mások is hangoztatták az akváriumos hasonlatot, miszerint épp olyan volt az élmény, mintha egy halaknak készült mesterséges életteret néztünk volna.

A sznorizás fénypontja egy tűzhal volt, eddig még itt nem láttam egyet sem, de persze máshol már éppen eleget. Petikével mentem végig, és lelkesen mutogatta nekem a különféle halakat, nagyon boldog volt, hogy ennyi mindent láthat.

A két sznorizás után visszamentünk a hajóra, szárazra törültük magunkat, majd bementünk Arborek falujába, ahol sétáltunk egy kicsit. Kerestünk boltokat, és szerencsére találtunk is, de sajnos csak helyi pénzt fogadtak el, abból meg már nem volt túl sok. Éppen két doboz sörre futotta, de arra futotta. Hatan ittuk a két dobozt, mondhatom, igazán jól esett mindenkinek. A gyerekek kértek volna kólát is, de mivel se dollárt, se eurót nem fogadott el senki, így nem vettünk.

Bejártuk mindkét főutcát, majd vissza a hajóra, horgonyt fel, irány Sauwandarek. Út közben ebédeltünk, majd kisvártatva meg is érkeztünk. Ahogy a hajó lehorgonyzott, jött a vezető, Roli, hogy sznorizunk, vagy várost nézünk? Mivel már úgyis szárazok voltunk, ráadásul a déli napsütés sem ígért semmi jót, a városnézés mellett döntöttünk.

Hamar kiderült, hogy ez volt a legokosabb dolog, amit tehettünk, mert olyan meleg volt, hogy a cipőtalp elolvadt a fehér homokon. Itt találkoztunk a német emberrel, aki szintén PowerBank bajba keveredett még Jakarta repterén, és pont mögöttünk ült a repülőn. Ő panaszkodott, hogy egészen másra számított, nem lehet kezet mosni, rendes wc-re menni, zuhanyozni sem, és még a falu is szemetes. Sajnálom, mert Jakartában még nagyon örült, másrészt meg kicsit kárörvendek, mert most rájött, hogy ez nem való mindenkinek…

Városnézés után vissza a hajóra, és elkezdtük tervezni a sznorizást, de a távolban egyre fenyegetőbben tornyosult egy nagy fekete felleg, és épp felénk hozta a szél. Ennek ellenére elmentünk sznorizni Sauwandarek falu mólójához, de a felszínen, és az alatt olyan egy méterig olyan szörnyű volt a látótávolság, hogy szinte semmit sem lehetett látni. Lacikával mi búvárpárban mentünk, és gyakoroltuk a szabadtüdőzést. Aztán amikor már mindent is untam, beszálltam a csónakba, és azzal mentünk el megkeresni Natit és a két vezetőnket. Épp odaértünk hozzájuk, amikor is jött a kiabálás, hogy „Teknős! Teknős!”. Nosza, ismét a vízbe mindenki, és valóban, egy kifejlett, ránézésre úgy másfél méteres zöld tengeri teknős aludt a homokban, olyan hat méter mélyen. Alaposan meg tudtam nézni, mert nagyon nem volt ijedős, közel engedte magához az embereket, így engem is. Született is pár egész elfogadható videó róla. Ha már nem jött a rája, ezzel a teknőssel vigasztalódhattunk.

A sznorizás után ismét hajó, amikor is út közben szegény Lacika lett rosszul. Ezzel nem lett volna egyedül, de én előrelátó módon vettem be bogyót, így tudtam rá figyelni és ápolni. Amikor megérkeztünk éjszakai horgonyzóhelyünkre, Kri szigetéhez, ismét elmentünk sznorizni a part mentén. A látótávolság ismét nem volt tökéletes, de már nagyon szar sem volt, mondjuk elviselhető. A móló alatt volt pár tűzhal, egyinek majdnem neki is mentem, mert pont a holtteremből érkezett, de szerencsére kikerültem. Aztán Nati talált még egy teknőst, ezúttal kisebbet, de szintén zöld tengerit. Sajnos, elég mélyen volt, de én türelmesen vártam, és meglett az eredménye, szép lassan elkezdett emelkedni – miközben én úsztam felette. Így olyan 3-4 méterre került tőlem, ami már egész jónak mondható. Aztán később, Andika talált egy kicsi, de annál különlegesebb cápát, a raja epaulette shark-ot, az egyik korall alatt elbújva. Nagyon aranyos volt, jó párszor megnéztem magamnak, és Lacikának is nagyon tetszett. Szerinte tök cuki volt. Miközben pedig üresjárat volt, és nem teknőst és szőnyegcápát nézegettem, gyakoroltam tovább a szabadtüdőzést, és örömmel jelentem, hogy a kitűzött célom elértem, immár üzembiztosan megy, amit szerettem volna, hogy menjen. Most jön az, hogy (légzés)technikát kell tanulnom…

Amikor végeztünk, én még megfűztem Rolit, hogy vigyen ki a búvárbázisra, hátha tudok venni valamit… Kis tétlenkedés, ténfergés után jött is egy ember Rolival, kérdezte, hogy merülni szeretnék-e. Mondom, igen, erre kifaggatott a végzettségről, merülésszámról, utolsó merülésről stb. Abban maradtunk, hogy most épp egy csoporttal van, de majd beszél a vezetőkkel, és csónakkal kijönnek hozzám a hajóra, ha van valami.

Vacsora után (ami kivételesen MARHA volt!!!) jött a hír, hogy minden divemaster éjféli misére ment, így merülés már nem lesz nekem. Talán majd másnap délután. Miután ettünk, és megtudtuk, hogy másnap is itt maradunk, még tartottunk egy kis csendes pihenőt, aztán mindenki ment aludni, ki-ki oda, ahol szeret. Végül csak hárman aludtunk fent, Gyöki, én és a változatosság kedvéért, Erik. Éjszaka szólt a zene hajnal négyig, fél ötig, nem ez volt a legjobb éjszaka, de érthető, éppen Szenteste volt, és ünnepeltek a helyiek.

Teknőcleves (december 25.)

Másnap reggel, mivel a hajó nem indult sehova, kicsit tovább tudtam aludni. Mire felébredtem, már csak pár percet kellett várni a reggelire, majd indulás a napi első sznorkelezére. Kicsit korainak tűnt az időpont, de végül éppen tökéletes lett az időzítés.

Nem mentünk messzire, csónakkal vittek el Kri szigetének egyik végébe, ami egy nagyon hangulatos, fehér homokos part mentén húzódott végig, mi pedig a homokos rész és a tenger közötti korallmezőt nézegettük. Még nem voltunk öt perce sem a vízben, máris kiabál Gyöki, hogy „Teknős!”. Nosza, odaúszom, és igen, ott egy teki. Kicsit követtem, láttam, ahogy feljött levegőt venni, egészen közel engedett magához, majd lemerült és elbújt egy táblakorall alá pihenni. Még kétszer lemerültem hozzá, majd mentem dolgomra.

Ilyenkor, sznorizás közben szokásom, hogy néha-néha lemerülök, és benézek egy-egy korall alá, most is így tettem, több alkalommal is, és egyszer csak, mikor egy nagyobb dobozhalat szerettem volna jobban szemügyre venni, az egyik korall alatt ott volt egy másik teknős, szintén aludt. Szóltam is Rolinak, fotózott egyet, majd Roli elúszott, én meg még megnéztem magamnak párszor.

Ismét nem kellett sok idő, Gyöki megint kiabál: „Teknős!”. Persze, megint odaúszok, és leesik az állam. A teki a sekély vízben úszkál, egyáltalán nem zavarja a sok ember körülötte, én meg szinte mozdulatlanul, éppen csak a bokámat mozgatva úszva, szépen felé lebegek, lassan, óvatosan. Ez a kis állat meg nem úszott tova, hanem elfogadta, hogy ott lebegek felette, míg végül már majdnem karnyújtásnyira voltam tőle. Remélem, sikerült a kép, amit Roli készített!

Ismét kicsi úszkálás, majd pár percig néztem az éppen elmerülni készülő könnyűbúvárokat, amikor ráeszméltem, hogy jelentősen lemaradtam a csapattól. Gyors tempózás, aztán egyszer csak, olyan 6-7 méteren, ismét egy teki. Az is alszik békésen.

Az egész merülés alatt én összesen négy, Nati öt, vagy hat teknőst látott, jöttek-mentek, mintha nem lenne jobb dolguk. Később, már a csónakban, mondta Roli, hogy ez mindennapos, elég gyakoriak a teknősök erre. Basszus, egyre jobban irigykedem az indonézokra. Ráadásul a hely számomra nem csak azért lett különleges, mert sok volt a teknős, hanem azért is, mert annyi doboz- és bőröndhalat láttam itt, amennyit még sehol máshol egy helyen. Minden méretben, minden formában, minden élethelyzetben: elbújva, nyílt vízben, kicsi, nagy – egyenesen imádtam!

Sznori után vissza a hajóra, kis tea, kávé, aztán már indultunk is az egyik homokpadhoz, ami kizárólag apálykor látszik. Itt megcsináltuk a karácsonyi képeslap fotókat, volt ugrálás, meg homokba írt jókívánság, minden. Sajnos, a homokpad azért nem túl ingergazdag környezet, ezért hamar meguntuk, majd indultunk is a napi második sznorira. Ezt a sziget partjai mentén ejtettük meg, de volt, aki nem szeretett volna a vízbe menni, őket a tenger közepén, cölöpökön álló homestay-nél kitette a csónak, majd jött vissza azokra figyelni, akik a vízben voltak.

Erről az úszkálásról semmi emlékezetes nem maradt meg bennem, de csak azért, mert már „megszoktam” a szépséget. Bármilyen más alkalommal, bármilyen más helyen, szerintem erről is ódákat zengenék. Volt, aki ismét látott tekit, de ezúttal már nem rohantam felé. Pedig nem mondhatnám, hogy már unom… Csak valahogy úgy éreztem, nem baj, ha lemaradok egyről.

Mégis, egy dolog miatt azért ez a hely is felkerült az emléktáramba: sikerült szabadtüdős merülés közben lemennem 11,5 méter mélyre. Egészen jól alakul a dolog, csak az a baj, hogy elkapott a hév: lehet, egy újabb hobbi van születőben?

Innen visszatértünk a hajóra, majd ebéd: ezúttal bébi tonhalakat kaptunk, de persze itt a bébi is azt jelentette, hogy olyan bő 15-20 cm hosszúak, a húsuk meg olyan finom, mintha nem is hal lenne, hanem valami lábas jószág.

Ebéd után kis pihenés, majd ismét sznori, annál a kis szigetnél, ami mellett a korábban meglátogatott homokpad van. Itt volt egy kis zavar, hogy merre is kell úszni, de végül egészen jól sült el a dolog.

Aki nem szeretett volna sznorizni, azt a csónak kitette a sziget nagyon kicsi, de hófehér homokos strandján, ahol pedig az a szerencse érte őket, hogy több bébi cápát, és egy „nagy” cápát is láthattak.

A saját legnagyobb fogásomnak egy integető rákot (? – Raylilia uenoi) és pár kiskorú Javanese Damselfish-t tekintek. Utóbbi olyan, mintha az Avatar filmből lépett volna elő, tökéletesen fekete testén, hosszában középen egy sárga csík, a teste többi részén pedig vízszintes neon csíkok vannak. Olyan valószínűtlenül néz ki, hihetetlen, hogy ilyenek léteznek! Továbbá majdnem boldog is voltam három alkalommal, mert azt hittem, polipot látok, de sajnos nem, csak lágy korall és valami alga mozgott az áramlattal… Egy dolog viszont kicsit csökkentett a hely élvezeti értékéből: nagyon sekély volt a víz, ezért rendkívül óvatosan kellett mozogni, illetve, ha valamit meg szerettem volna nézni, nem tudtam lemerülni, mert a lábaim kilógtak, így az uszonyokkal nem tudtam magamat lefelé hajtani. A felhajtó erő meg vitte fel a sok zsírt, ami testem alkotja. De ettől eltekintve, mesés volt a hely, Nati pedig még cápát is látott, de persze ő – szokás szerint – messze elúszott a többiektől, és most is kiúszott a zátony szélére (jól tette!), hogy lásson is valamit.

Amikor mindenki végzett, még egy kicsit keresgéltük mi is a bébi cápákat a parton, ahol a többiek vártak minket, de csak Natinak volt szerencséje, a többiek túl hamar feladták.

Miután már tényleg nem maradt semmi megnézetlenül, visszamentünk a hajóra, és az, aki már nem szeretett volna többet vízben lenni, kiszállt, és csak hárman, Nati, Gyöki és én mentük tovább, a nap és egyben lehet, az utazás utolsó sznorijára.

Sajnos, ez az utolsó sznori nem volt a legjobb. Ezúttal a Kri sziget keleti fokához mentünk, és már abból látszott, hogy jó hely lesz, hogy a part mentén sűrű tömött sorokban álltak a búvárhajók. Volt is elvárásom a hellyel szemben, nem kicsi!

Ezzel szemben azt kellett tapasztaljuk, hogy az áramlás miatt a felszín közelében a látótávolság elég gyatra, bár még éppen nem szar, de ami még rosszabb, hogy az áramlat rendkívül sok szemetet is hozott magával, olyan volt, mintha konkrétan egy kukában úsztunk volna. Egy igencsak gusztustalan kukában.

Ez utóbitól próbáltam elvonatkoztatni, de amikor a felszínen lebegtem – hisz sokáig nem tudok távol lenni a levegőtől – nagyon gyakran ütközött a fejem, vállam, karom valami szemétbe, ami nem esett jól. Ennek ellenére itt is eltöltöttünk majdnem háromnegyed órát, mely során két kiemelkedő élményem volt: egyszer a kékbe kinézve láttam a távolban valami nagy szürke foltokat, lementem, és egy nagyobb 10-15 egyedes barrakuda raj volt, melynek egyedei egyenként is elég nagyok voltak. Kár, hogy éppen nem volt elég levegőm, így igazából csak pár másodpercre nézhettem meg őket. A második élményem meg az volt, amikor magam alatt megláttam három könnyűbúvárt, és lementem hozzájuk 8 méterre, kicsit úsztam velük, mikor az egyik észrevett. Azt a kerek, csodálkozó szemet sosem fogom elfelejteni. Csak nézett tágra nyílt szemekkel, hogy mit keresek én ott!? Míg emelkedtem fel, egész úton mosolyogtam rajta, ahogy teszem most is. A harmadik dolog pedig (igen, tudom kettőről volt szó) talán az lehetett, amikor Nati megkérdezte, mi az a nagy fekete cső, ami mozog is. Mondom, tengeri uborka. Erre Nati kicsit lemerül, hogy jobban megnézhesse, de én mást gondoltam: leúsztam a fenékig, és felvittem Natinak, hogy rendesen meg tudja nézni, majd Gyökinek is elvittük, ő se maradjon ki a jóból!

Amikor már nagyon elegem lett a sok szemétből, kiúsztam a csónakhoz, és ott mondta Gyöki, hogy az egyik mélyebb merülésem alkalmával látta, ahogy egy cápa konkrétan velem szemben úszik. Én sajnos nem láttam, de remélem, sikerült a felvétel.

A csónak aztán mindhármunkat visszavitt a hajóra, ahol csendes pihenő következett vacsoráig, közben Roli átadta a képeket, amiket ő készített a kamerájával.

Vacsorára meglepetést kaptunk: igazi (majdnem igazi) sült krumplit és nem egészen bolognai spagettit. Akkora volt az öröm a fiatalok körében, mintha éppen megszületett volna Kisjézus. Talán ez volt ez első alkalom, hogy minden, de minden elfogyott az asztalról, és még Lacika is evett rendesen, olyan kilenc nap után.

Vacsora után egy kellően spontán Uno party alakult, a személyzet és az utasok nagy része játszott, és persze, ahogy az az Uno játékban lenni szokott, volt nagy nevetés és elégedetlenkedés. Aztán alvás, ezúttal ismét hárman a fedélzeten.

Utolsó éjszaka a csillagos ég alatt, egy nap híján telihold – kívánni sem lehetett volna szebbet. Esetleg talán azt, hogy hajnalban ne csapódjon le a pára mindenre és mindenkire, de azt is túl lehetett élni. És a kellemesen lágy, meleg esti szellő mindenért kárpótolt.

Disembark (december 26.)

Másnap hajnali fél hatkor, óramű pontossággal indult a motor, majd elkötöttük a hajót, és megindultunk Sorong felé. Nem volt egy vidám pillanat, mert ez az jelentette, hogy a kalandunk ezen szakasza végéhez közeledett, de tudjuk jól: egyszer minden véget ér. Azt hiszem, tízből tíz ember fog emlékezni erre az útra, mely talán örökre belevésődött emlékeikbe.

A reggelemet kicsit elrontotta, hogy arra ébredtem, hogy a jobb fülem be van gyulladva. Még nem fájt nagyon, de érezni lehetett már az álkapcsomban is, és persze az állandó sajgás egész nap megmaradt. A sok szabadtüdős merülés megtette hatását – sajnos.

Az út eleje eseménytelenült telt, az okozott némi izgalmat, amikor a hajó jobb oldalán, nem túl közel, de nem is távol, feltűnt egy nagy hal, ami vagy ötször-hatszor kiugrott a vízből. Nem delfin és nem is cápa volt, alakja inkább hosszúkás, hengerszerű, és bár nem ismerem a halakat, én kardhalra tippelek. Roli szerint ezekben a vizekben előfordul kardhal, szóval én annál maradok. Mivel senki más nem látta, így nincs is senki, aki cáfoljon, vagy ellenérveket sorakoztasson fel. Kardhal volt, és kész!

A reggelit azzal vadítottuk meg kicsit, hogy a szokásos tűzön pirított kenyér, palacsinta és kemény főtt tojás variációban a tojásra tettünk csípős piros aranyat. Ettől azonnal elöntött a hazafias érzés, és igazán magyarnak éreztem magamat. Pláne, hogy már legalább öt, de lehet, hogy több éve nem kóstoltam eme remek hazai hungarikumot. Aztán az első falat után eszembe is jutott, hogy miért nem kóstoltam hosszú ideig. Mert van jobb nála.

A reggeli után épp olyan eseménytelenül folytatódott a hajóút, mint előtte. Még egy apró izgalom volt benne, amikor a hajó mellett, immár meglehetősen közel a hajótesthez egy cápát, vagy annak tűnő valamit láttam. Először legalábbis azt hittem, hogy cápa, csak egy hátúszót láttam a vízen, ami fel-felbukkant időnként. De aztán amikor kicsit közelebb kerültünk, egy pillanatra mintha széles, lapos és barna színű testet és vékony farkat láttam volna, lehet, hogy rája volt? Még most sem tudom, és pont, mint korábban, mire a többiek megértették, hogy mit makogok, és ránéztek a vízre, a jelenség már eltűnt. Ezúttal legyen cápa. Vagy rája.

Amikor a távolban feltűnt Sorong városa, szépen lassan mindenki összecsomagolt, megebédeltünk, majd kikötöttünk, csináltunk még egy utolsó közös csoportképet, majd taxival elmentünk az egyik szállodába, ahol az éjszakát töltötte a csapatunk.

A becsekkolás annak ellenére viszonylag könnyen ment, hogy már délben ott voltunk, bár egy kicsit várni kellett a szobára, de nem sokat. Közben Gyöki kreált magának egy questet, helyi pénzt kellett szerezni, hogy lehessen dohányárut venni. Szegény, másfél órát sétált a tikkasztó melegben, de nem járt sikerrel. Cserébe én is elszaladtam, fél óra alatt lesétáltam három és fél kilométert, de nekem sem volt szerencsém.

Délután kettőkor ismét összeült a csapat, és megbeszéltük, hogy inkább ebédelünk még egyet, és aztán megyünk el várost nézni, mert tele hassal viszonylag jobb hangulatban lehet megismerni a települést.

Az ebéd kellően élvezhető volt, a Tom Yum nagyon finom, a kókusztejes Tom Yum ha lehet, még jobb, de én bátor voltam, és magyar gulyást kértem, „speciális fűszerekkel”. Igen, ez volt az étlapon, a fűszer rész külön kiemelve. Meglepő módon egészen kellemes ízvilággal találkoztam, hasonlított a hazaihoz, talán a bors volt nekem kicsit sok benne, de úgy általában teljesen rendben volt.

Ebéd / vacsora után kis csapatunk fáradtabb fele, jellemzően gyermekeim, Gyöki és Erik a szállodában maradtak, a többiek pedig nyakukba vették a várost, hogy felderítsék. Bátor és kitartó vezetésemmel megmásztunk egy hegygerincet, amin felváltva találtunk európai ízlés szerint is csinos kis házakat és gettó-szerű bádogkunyhókat, majd leereszkedtünk egy völgybe, ahol meg is találtuk a MALL-t. Még a mall felé haladva, ezen a nem túl látványos hegyi úton történt meg, hogy egy helyi asszony lelkesen elkezdett nekünk mutogatni, és kérte, hogy hadd fényképezkedjen már le velünk. Még az anyukáját is hozta magával. Ő csodálkozott a fehéreken, mi csodálkoztunk azon, hogy ő mit csodálkozik, egyszerűen csodálatos volt.

Maga a mall nekem nem volt épp nagy élmény, bár azt ki kell emelnem, hogy ennyi szép, színes inget, ruhát Európában sehol sem találni, és be kell valljam, egyik-másik láttán kedvem támadt vásárolgatni, de a józanabbik énem megkérdezte, vajon mikor viselném a vásárfiát? Egyik munkahelyemen sem volt eddig, és nem is számítok arra, hogy lesz Hawaii mintás ing péntek. A többiek viszont lelkesebbek voltak, történt is pár tranzakció, mivel lehetett kártyával is fizetni, és nem kellett helyi pénzzel vacakolni.

Az esemény fénypontja mégis az volt, amikor éppen hagytuk volna el az élelmiszerboltot / szupermarketet, amikor a mozgólépcsők mellett egy közepesen fejlett patkány sétált (nem szaladt!) el békésen, mintha mi sem lenne természetesebb… Az volt a boltban a látványosság, ahogy mi csodálkoztunk azon, hogy mi a fenét keres ott egy patkány. A helyieknek ez nyilván nem újdonság.

Visszafelé, mivel az alternatív út jelentősen hosszabb, ismét a hegygerincen át mentünk, ismét mi voltunk a helyi látványosság, de már Levente is kezdett hozzászokni, hogy itt ő a különleges, nem a helyiek.

A szállásra érve gyors zuhany, egy altató sör a nagyoknak, kis kóla a kicsiknek, majd búcsú: innen a három család három irányba megy tovább: Nati és Feri mennek Malajziába és Szingapúrpa, Eszti, Gyöki, Levente és Erik utaznak haza, Budapestre, az én kis családom pedig marad Indonéziában, Bali szigetén.

Wayag összefoglalás

Annak ellenére, hogy sok barátomat félrevezettem ezzel-azzal, mindenki mosolygott az út végén. Pedig Gyöki nem kapott Whiskyt, Nati egy falat mangót sem tudott enni egész úton, nekem nem jött össze a beígért búvárkodás, ahogy manta sem volt. Amit még máshogy csinálnék az biztosan az, hogy nem Kri szigeténél tölteném az utolsó két napot, hanem inkább a wayagi látogatást toltam volna ki három napra. Végül persze kiderült, hogy a Kri sziget mellett töltött második nap is tartogat meglepetéseket, akkor volt a teknőcleves, és akkor volt a homokpad is, de sajnos akkor volt a szemétben úszkálás is, ami viszont sokat rontott az emléken.

Mindent összevetve, nekem személy szerint ismét tetszett a kirándulás, jó volt barátok közt lenni, és nagyon jó volt ezeket az élményeket velük megosztani. Hangos súrlódás nem volt, és bár lehetséges (nem tudom), hogy valakiben esetleg felmerült egy két olyan gondolat, ami nem egészen pozitívan ábrázol másokat, hangosan semmi sem lett kimondva. Részemről, és családom részéről sem merült fel ilyen, tehát innen nézve teljesen pozitív a dolog optikája. Bárhogy is nézem, nekem kívülről úgy tűnt, hogy minden rendben van. Bárki, bármikor kívánt egy kis magányt, megtalálta, társaság is volt mindig, és a díszlet, amit az egészhez kaptunk, az meseszép.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy két gyermekemmel nem voltam teljesen megelégedve. Jeleztem is nekik, hogy legközelebb, ha ilyen messzi, drága túrára megyünk, inkább otthon hagyom őket, egy bentlakásos dada olcsóbb, mint egy utat kifizetni azért, hogy a szervezett programok helyett a hajón üljenek és kockuljanak. Ebben Peti sajnos kiemelkedőt alkotott, alig tudtuk magunkkal elvinni egy-két helyre – épp ezért egy rendes, karácsonyos családi fotót sem tudtam készíteni. Ez hiányzik, és sajnálom nagyon. Cserébe a két felnőtt, Andika és én, az utolsó percét is élveztük az utazásnak, még a sorongi sétát is. Azt hiszem, megint lett egy olyan élmény, amibe bele tudunk majd kapaszkodni a szürke hétköznapok során.

---

Akit érdekel a túra, annak ideteszem Deni elérhetőségét, tessék vele alkudozni, szervezkedni, megéri!

Illetve, alább található egy térkép is, ami szépen mutatja, merre jártunk.

És persze legvégül a képek, tessék irigykedni!

Végül egy kis panoráma, ezt már nem mi, hanem egy barátom készítette, akivel tíz éve jártunk Wayagon (ő azóta többször is visszatért már). Korábbi utazásom leírása jelenleg nem elérhető, de hamarosan az lesz.

…folytatása következik: Bali.