Eljött ez a nap is, és bár volt, aki várta, mások nem annyira. Lejárt az időnk, haza kell menni. (Szorosan nem tartozik a tárgyhoz, de az első mondat után logikusan felmerülő logikus kérdést megválaszolva: igen, maradhattam(tunk) volna, de annak az „ára” olyan volt, amit nem vállalt a család). Időben kezdünk el készülődni, a csomagjainkat, ingóságainkat…
Ne gondolja senki, hogy tétlenek vagyunk, csak most éppen más dolgok is foglalkoztatnak, mint a kirándulások. Sajnos, már kevesebb, mint negyed évünk van hátra Görögországban, és persze a listánknak a feléig sem jutottunk el. Pedig senki sem vádolhat bennünket azzal, hogy nem teszünk meg mindent a szórakoztatásunkért, annak ellenére sem, hogy jelen blogon azért nem szeretnék mindenről beszámolni. Csak azért, mert nincs értelme.
Amióta hazaértünk a téli nyaralásból (telelésből?) szinte ki sem mozdultunk a lakásból. Mondjuk, nem is tudtunk volna menni szinte sehová, mert elég sűrűre sikeredtek a hétköznapok is, ahogy a hétvégék is. Volt program ezerrel, csak sajnos nem kirándulások, így eddig nem is volt miről beszámolnom.
Béla nem szeretett étterembe járni. Nem azért, mert elutasította volna a minőségi alapanyagokból készült ételeket, sem nem azért, mert különösebb gondja lett volna azzal, hogy az asztalnál ülve más emberek szolgálják ki. Ez utóbbit mondjuk különösképpen szerette, a karácsonyi ünnepi vacsoránál is az volt számára az esemény fénypontja, amikor Edit, a felesége, az asztalra helyezte…
Jeromos nem értette, miért kell minden reggel több ezer társával együtt a bolyból kimasírozni és eleséget gyűjteni. Jeromos úgy gondolta, hogy ha a munkából mindenki egyformán venné ki a részét, akkor elég lenne egy egyednek csak kétnaponta kimenni, így minden hangyának kétnaponta lenne egy pihenőnapja. Jeromos nem tudta elengedni a gondolatot, és minden egyes munkával…
Folytatása a 2003-ban megkezdett kirándulásnak, immár csak a család: a barátok külön utakon járnak. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy használjuk ki a vízumot, amennyire csak lehet, így még elmentünk megnézni milyen az élet Bali szigetén. Nem bántuk meg. Az első részt itt találjátok, olvashatjátok, ez pedig a második rész.
Nem tehetek róla, de tombol bennem a mehetnék. Mindig az van a fejemben, ha most nem tudok menni, akkor később már biztosan nem lesz rá alkalmam. Aztán persze szerencsére az élet mindig rámcáfol, de akkor is, ha épp hazaértem egy kirándulásból, már tervezem a következőt.
Merre jártunk most, hol voltunk? Hát Londonban! „Igen, Londonban. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins. London!”
Soha nem éreztem semmiféle vonzalmat az ultrafutás iránt. A futást is csak azért csinálom (csinálgatom), mert nincs jobb ötletem, no meg azért, mert egy-két futófesztivál végén azért jön egy kis endorfin a testbe, illetve futás közben, arra az egy-két órára igazán egyedül tudok lenni. Ebből a szempontból a futás épp olyan, mint a búvárkodás. De…
Szegény Morkot ismét örökbe kellett fogadni pár napra, és ha már velünk volt, arra gondoltunk, hogy nem hagyjuk unatkozni. Ezúttal is sok kalandban volt része, olyanban is, amit lehet, inkább kihagyott volna. Nekünk minden esetre nagy élmény volt az a pár nap, amit velünk töltött. Tessék kattintani és olvasni!
έξοδος 