Igen, igen még a tavalyi nyaralással is el vagyok maradva, de szerencsére az olyan komplex, sok eseményt tartalmazó szünet volt, hogy egyszerűen még nem találtam meg magamban az erőt arra, hogy nekiálljak leírni. Talán, ha egy kiadó megrendeli tőlem, mert könyv (még inkább egy többrészes sorozat) formájában ki szeretnék adni. Az is igaz, ha soha nem tudja senki elolvasni, akkor nem valószínű, hogy egy kiadó figyelmét felkeltené… Ördögi kör…Tehát most az idei nyárról írok, azért, mert a család női tagja halálosan megfenyegetett, kinyír, ha nem olvashat. Meg persze jelezte, hogy gondolnom kell a nagyszámú rajongóimra is… Szóval írok. Harminc egynehány fok melegben, dupla kapucsínó elfogyasztását követően, egy hideg sör reményteli gondolata kíséretében.

Ez a nyár egyáltalán nem úgy alakult, ahogy azt megszoktuk. Egy rövid, nyolc hónapig tartó bizonytalanság a közeli jövőnkkel kapcsolatban, közben pár száz ősz hajszál, a család jövőjére vetített bizonytalanság miatt kialakuló problémák (iskola keresése, lakhatás stb. kisebb problémák) miatt az elmúlt időszak nem volt épp kellemes, és ez nemcsak idegileg, de fizikailag is kivetette vámját ránk és a közérzetünkre. Próbáltunk optimisták maradni persze, amennyire lehetett, de a horizonton tornyosuló szürke fellegeket csak ideig-óráig tudtuk figyelmen kívül hagyni, csendes éjszakákon azért fel-felötlött bennünk a „mi lesz velünk” és a „hogyan tovább” gondolata. A megváltó jó hír végül június végén érkezett, még épp időben, hogy egy gyors – immár felszabadult – nyaralást meg tudjunk tervezni.

Persze, ilyenkor már nem olyan egyszerű ez a tervezés. Csúcsidőszak van, a legtöbb szállás foglalt, a közlekedés drága, és persze a munkahelyen is egyeztetni kellett a szabadságot. Több napon keresztül, de inkább heteken keresztül kerestük az optimális megoldást, míg végre találtam egy helyet a booking.com oldalon, ami a kinézett két hétre szabad, és árban is megfelel a pénztárcának. Ráadásul azon a környéken van, ahová menni szerettem volna. A szállást gyorsan megkerestem a szállásközvetítő oldalon kívül is, felhívtam őket, majd keményen alkudoztam, végül így direktben olcsóbban jutottam hozzá a szálláshoz, mintha közvetítőn keresztül foglaltam volna. Jóval olcsóbban, bár ehhez tényleg kellett alkudozni. Végül megszületett a megállapodás: 15 éjszaka 50 négyzetméteren, négy ágy, a tengerpart 30 méterre, egy csendes, festői kis faluban, a semmi közepén – ahogy azt szerettük volna.

Minthogy végre minden sínen volt, gyorsan elintéztük a még szükséges dolgokat, majd egy napfényes szombati napon útnak indultunk az Athéntől kb. 250km-re lévő, a Peloponnészoszi-félsziget délnyugati csücskében fekvő Petalidi faluba. Az út eseménytelen volt, de kellően szép. Hovatovább, az út vége felé rátaláltam a legújabb kedvenc településemre is: „Μεγαλόπολη” -Megalopolisz. Értitek… Egy település, amit Nagyvárosnak hívnak. Beszarás!

• Hol laksz?
• Nagyvárosban.
• Jó, de melyikben?
• NAGYVÁROSBAN, nem érted?
• Igen, de melyik? Athén, Thesszaloniki?
• Nem, Nagyváros!

ismeretlen

Illetve: New York – Megapolisz. Los Angeles – Megapolisz. Tokió – Megapolisz. Megalopolisz – az is megapolisz.

A városba érkezvén még nem tudtuk elfoglalni a szállást, kicsit korán érkeztünk, de szerencsére ez nem szegte kedvünket, mert olyan éhesek voltunk már, mint egy horda Neandervölgyi előember, a tél végére. Bármit megettünk volna, megkockáztatom, ha csak hal lett volna az étel, a gyerekek kivételesen abból is esznek egy harapást… Talán azt azért mégsem…

Szóval, letámasztottam a kocsit a szállás előtt, de nem voltam nyugodt, mert olyan keskeny az utca, hogy bár a jobb visszapillantó tükör a falat karcolja, balról éppen alig tudja egy másik autó kikerülni. Ha valami nagyobb jármű érkezik, akkor meg… Gond van… De aztán legyőztem aggodalmamat (illetve az az aggodalom a feltörő gyomorsavban feloldódott), és elmentünk a legközelebbi étterembe – halat enni (a gyerekek nem).

Az étel nagyon jó volt, az ára nem volt vészesen sok, szóval a helyet felvettük arra a listára, amiről később majd etetőhelyeket válogatunk. Aztán elfoglaltuk a szállást, ki is fizettük, azóta nem találkoztunk a vendéglátóinkkal.

Petalidi városa olyan kicsi, hogy a belvárosi részt három perc alatt körbe tudjuk gyalogolni, de a „külvárossal” együtt is akkora, hogy tíz perc alatt elfutok egyik végéből a másikba. Cserébe nagyon kedves, hangulatos, de engem például meglepett a rendkívül nagy számú francia rendszámmal közlekedő kocsi. Minden ötödik kocsi francia, de legalább minden tizedik. Meg láttunk még bolgár, svájci, belga, angol, német és holland rendszámokat is, de a franciák túlnyomó, már-már nyomasztó többségben vannak. Cserébe francia nyelvet sehol sem hallottam, vagy már nem emlékszem rá.

A nyaralás első hete hozzánk képest atipikus volt, de gyorsan elmondom miért. Aki ismer bennünket az tudja, hogy mi nem az a család vagyunk, aki a fehér tengerparti homokban reggeltől estig koktélok mellett panírozik, mi nem tudunk sokáig megmaradni egy helyen – jövünk-megyünk, ha kell, ha nem. Nos, az első héten sehová sem mentünk, a falu határát csak egyszer hagytuk el, hogy vásároljunk egyet az innen 15km-re lévő Lidlben, de minden más alkalommal a szállás, tengerpart, főtér között cirkuláltunk, nagyon pihenősre, már-már passzívra vettük a figurát. De ez most kellett. Reggel a napsütésre ébredtünk, kávé, reggeli, strand, kis csobbanás, ebéd, szuszogás, csobbanás, vacsora, alvás. Ez volt a program az első héten, meg persze a „kötelező” futásaim, egy kis séta, ilyenek, de semmi kirándulás, semmi városnézés, csak pihenés. Érezni lehetett, ahogy az idegpályáink kisimulnak, a felgyülemlett feszültség szép lassan elpárolog, és felvesszük a laza, falusi ritmust – pontosabban még azt sem, mert jószerivel nem csinálunk semmit.

Mindez persze azért is történt, mert ezen a héten volt az évszak legnagyobb hőhullámja, a maximum hőmérséklet negyven felett volt jópár napon keresztül, olyan meleg volt, mint egy kemencében. Ezt tényleg csak a tengerben, vagy egy légkondicionált helyiségben lehetett elviselni. Cserében jókat játszottunk a gyerekekkel, jókat ettünk, sokat pihentünk, nagyon jól éreztük magunkat, de a hét második felére azért már kezdtük érezni: sok lesz ez így a jóból…

Lassan elkezdtem térképet nézegetni, tervezgetni, mert az mégsem járja, hogy az egész nyaralás során egy helyen ülünk. Ráadásul most épp elérhető távolságban van pár olyan látnivaló, amit még akkor vettem fel a listámra, amikor kiköltöztünk Athénba, de eddig nem jutottunk el ezekre a helyekre. Így kezdett egy terv megformálódni…

Kalandra fel!

1. Κορώνη – Koroni
2. Παλαιόκαστρο Ναυαρίνου (Old Navarino Fortress)
3. Αρχαία Ολυμπία – Ókori Olimpia
4. Ανάκτορο Νέστορος – Mycenean Palace of Nestor at Pylos
5. Καταράκτες Πολυλίμνιο – Polylimnio vízesés
6. Κάστρο Μεθώνης – Methoni Castle
7. Τσαπί – Tsapí
8. Κάστρο Πύλου – Castle of Pylos
9. Καταράκτες Πολυλίμνιο – Polylimnio vízesés #2
10. Ναός Επικουρίου Απόλλωνος των Βασσών Φιγαλείας – Temple of Apollo Epicurius at Bassae of Phigaleia
11. Καρύταινα – Karytaina
12. Összegzés

Κορώνη – Koroni

Úgy gondoltuk, hogy a „rendes kerékvágásba” való visszaszoktatást egy rövidebb kirándulással kezdjük el. Koroni városa kellően közel van, a térkép szerint van ott egy vár, miért ne nézhetnénk meg?!

Egy csütörtöki napon felkerekedtünk hát, de csak lassan, óvatosan: nem siettettük az ébredést, csendben megittuk a kávét, megettük a reggelit, és csak akkor indultunk el, amikor már minden rendben lévőnek tűnt. Az út rövid és eseménytelen volt, parkolót viszonylag könnyen találtam, majd kicsivel később találtam egy még jobbat, így visszagyalogoltam Palihoz, és átálltam. Aztán megindultunk. Az egyik ház falán láttam egy jellegzetes barna turista útbaigazító táblát, kastély balra, így arra vettük az irányt. Csak azt nem láttam (előre), hogy ez a kastély menti parti út, de a várba ezen az úton nem jutunk fel. Cserébe egy nagyon kellemeset sétáltunk végig a tengerparton, a várfal tövében, és bár erősen sütött a nap, jól éreztük magunkat. Sajnos, az út végül zsákutcában végződött, de ez nem szegte kedvünket, visszafordultunk, majd egy másik úton immár eljutottunk a vár bejáratához.

Piszok meleg volt, még most, a hőhullám elvonultával is.

Ez a vár több szempontból szokatlan jelenség: a várfalon belül emberek élnek életvitelszerűen kis, tipikusan fehérre meszelt házaikban, kékre festett ablakok mögül árulják a házi limonádét a szomjas látogatóknak. Cserébe nem kell belépőt fizetni (a várba). A másik szokatlan és ritka dolog, hogy szintén a várfalon belül egy működő monostor van, nővérekkel, meg mindennel. Bátyákat nem láttunk, csak nővéreket. Hugokat sem…

A vár maga igen romos, nem is érdemes rá sok szót vesztegetni, de azért szépen körbe lehet sétálni a várfalon belül és onnan bizony isteni kilátás nyílik a tengerre és a környező szárazföldre. Séta közben eljutottunk az egyik bástyáig, onnan is jól kiláttunk, de sajnos, a többi bástyához innen nem vezetett út (de, csak erre később jöttem rá), így visszamentünk megnézni a templomot. Ekkor derült ki, hogy itt van egy monostor elrejtve, be is lehet menni, és onnan is lehet még nézelődni. Bementünk, nézelődtünk, sok szépet láttunk, ismét voltak jó kilátásaink, de, ami a legfontosabb, hogy a nővérek egy ajándékboltot is üzemeltetnek, így lett hűtőmágnes. Ekkorra már nagyon kiszívott bennünket a nap, de várat megnézetlen nem hagyunk el, így még hősiesen lesétáltunk a többi bástyához, onnan is nézelődtünk, de a gyerekeken érződött, hogy nem őszinte a mosolyuk… Nem is erőltettük a dolgot.

Lesétáltunk a városba kaját keresni. Amikor a vár felé mentünk, a tengerparton végig éttermeket láttunk, a legtöbb nyitva is volt, de mi nem szerettük volna megfizetni a tengerparti adót (minél közelebb a víz, annál drágább az étel – tapasztalataink szerint), így kicsit bentebb, a város belső utcáin kerestünk éttermet – sikertelenül. Találtunk viszont ajándékboltot, lett is minden földi jó, még len inget is kaptam magamtól, csak arra nem számítottam, hogy ilyen sokba kerül. Fizetéskor ért a meglepetés (nem néztem az árat, azt hittem kb. 30€), hogy ez nem volt olcsó. De tetszik, szép, kellemes, majd hordom is. Vagy vitrinbe zárom. Még nem döntöttem el.

Az ajándékboltos figurával kellemesen elbeszélgettünk, kértem is tőle tanácsot, hol együnk. Az egyik tengerparti helyet javasolta, és mivel addigra már minden mindegy volt, oda is mentünk, beültünk, rendeltünk.

A környezet nem volt rossz, de a szél sokat rontott a közérzeten, már túlment a kellemesség határán, kicsit zavart. Az étel nem volt rossz, kicsit drága (tengerpart adó), de semmi emlékezetes. Fizettünk, irány Pali.

Délutánra az volt a terv, hogy egy közeli strandon pihenjük ki a nap fáradalmait, de a szél és a nagy hullámok miatt ezt inkább kihagytuk, és hazafelé vettük az irányt. Visszaúton még ittunk egy kávét Új-Koroniban, ami csak azért érdekes, mert a települést szerintem vonalzóval tervezték. Nézzétek meg magatoknak itt.

Otthon aztán kiderült mennyire jó ötlet volt ide szállást foglalni: a hegyek olyan szélvédett, csendes, hullámoktól mentes kis öblöt adtak nekünk, hogy itt aztán felhőtlenül lehetett még egyet pancsolni, egészen vacsoráig.

Este a család felnőtt tagjai megállapították, hogy az így jó lesz, el lehet kezdeni rendesen kirándulgatni, mert a gyerekek jól bírják, a felnőttek kipihenték magukat, minden rendben lesz.

Παλαιόκαστρο Ναυαρίνου (Old Navarino Fortress)

Erre a helyre a térképet böngészve találtam rá. Kezdetben nem vártam sokat, de a végére kiderült, hogy nemzeti kincset leltem. Pedig, ezt nem sejtettem előre…

Szombat reggeli ébredés, ezúttal korán kelés, de azért a kávé és a reggeli nem maradt ki. Csakhogy ezeket a kocsiban fogyasztottuk már el, így spóroltunk az idővel. A félsziget nyugati partjára kellett átautózni, hegyeken-völgyeken keresztül, aminek az a hatása is megvolt, hogy ismét kellet út közben tartani egy kis pihenőt, hogy a gyengébb gyomrú gyerekek a pociban tudják tartani a sok reggelit. Addig pisiltünk is…

Az úticélunk felé közeledve, amikor a burkolt utat felváltotta a burkolatlan út, kedves nejem magabiztossága kissé megcsappant, mert még élénken élnek benne azok az élmények, amiket egy évvel korában szerzett (egyszer biztosan megírom majd), és azóta sem szereti a burkolatlan utakat. Pedig ezzel sem volt semmi gond, normális, egy nyomtávos földút, balra tenger, jobbra lagúna, előttünk hegy.

Célunkhoz megérkezvén még éppen volt egy hely a nem túl nagy parkolóban (inkább a zsákutca végén egy nagyobb letaposott földdarab, ahol mindenki ott parkol, ahol tud), majd nekiindultunk a hegymászásnak. Térképen azt is megnéztem előre, hogy körülbelül egy kilométert kell majd mászni, mire az erődhöz érünk, és a kétdimenziós síkon nem is tűnt túl meredeknek a terep.

Indulás előtt azért vetettünk egy pillantást a környező tájra, az öbölre, ami előttünk terült el, az enyhén fodrozódó tengerre, és a látvány megerősítette bennünk a korábbi elhatározásunkat, miszerint, ha végeztünk a várral, itt fürdünk is egyet. Nem könnyű leírni mit láttunk. A zöld és a kék színek annyi árnyalata, hogy arra szavak (szavaim) nincsenek. Sekély tenger, de látszik, hogy van, ahol sziklás, van, ahol homokos az alja, Nyugat felé egy nagyon szűk, kb. 100m széles szoros, ami az öblöt köti össze a tengerrel. Egyik oldalán egy nagyobb sziget, a másik oldalán pedig az a földnyelv, aminek csúcsán a mai célunk, a vár terül el. Már ekkor is tudtuk, hogy ez különleges élmény lesz, de ezt lehetett még fokozni…

Mikor kicsodálkoztuk magunkat, vettünk egy nagy levegőt, hátunkra vettük a több liter vizet, majd irány hegynek fel! Az út úgy vezetett végig a földnyelven, hogy először a szorosra láttunk rá, immár kicsit magasabbról, majd a nyílt Jón-tengerre, aminek a túloldalán már Szicília terül el. Felfelé tekintve meg persze ott kanyargott a várfal, ami egy kézzelfogható célt adott mindenkinek, hogy jobban bírjuk a mászást a hőségben.

Meg kell mondanom, a gyerekek derekasan kitettek magukért. Bár valóban nagyjából egy kilométer volt az út, de a meleg és a terep miatt nem egy séta volt a parkban, viszont a srácok egy zokszó nélkül másztak fel, csak inni álltunk meg egyszer-kétszer.

Hamar elértük a várat, ahol a család megállt pihenni a bejárathoz legközelebb eső bástya romjain, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a tengerre, én meg a várfalon sétálva elmentem felderíteni. Olyan 20-30 percet voltam el, közben gyorsan bejártam a helyet, majd szaladtam vissza, mert azt, amit láttam, a családdal is meg kellett osztanom. Meseszép!

Kicsi nejem nem örült annyira ennek az ötletnek, bár váltig állítottam neki, hogy a látványért megéri menni, nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy a keskeny (1m), omladozó várfalon, halálos (2m) magasságban sétáljon végig, ráadásul úgy, hogy egy-két helyen nem volt folyamatos az út, és pár kisebb leszakadt részt át kellett lépni. Aztán, amikor elértünk arra a helyre, ahonnan már látni lehetett azt a kilátást, ami miatt iderángattam őket, még arra is megkértem, hogy csukja be a szemét, és vakon kövessen a várfal szélére, aminek a túloldalán már igazi mélység tátong. Nem volt őszinte a mosolya, de csak addig, míg ki nem nyitotta a szemét, és meg nem látta…

De ezzel én nem elégedtem meg! Vittem tovább, hogy jobb helyről tudjuk szemlélni, másztunk tovább várfalra fel, onnan le, megint fel, végül egy olyan részre is, ahol még mellvéd sincs – no, ott igazán remegett már a lába szegénynek (ebből kitalálhattátok már, hogy nem nagy barátja a mélységnek). De el kell ismernem, hősiesen követett, félelmét legyőzte, bízott bennem, és ezért meg is kapta a jutalmát.

Mit is láttunk: fénykép kellene ide (talán teszek is, ha nem felejtem el), de megpróbálom leírni: Előttünk, hozzánk képest északra a Voidokilia öböl, amiről azt kell tudni, hogy úgy néz ki, mint egy gomba. A kucsmáját homokos tengerpart szegélyezi, a kucsmája szélei egy-egy földnyelv, kisebb magaslattal, míg a tönk, a gomba szára egy szoros, ami a nyílt tengerre vezet. Tőlünk keletre püloszi lagúna (Limni Divariou) egy Natura 2000-es természetvédelmi terület, mely rengeteg állatnak ad otthont, sekély vize sötét, dús vegetáció szegélyezi. A lagúna déli felén terül el az a keskeny földnyelv, aminek a végén Pali is parkol, és azon túl pedig a püloszi öböl, amiről a vitatott szakmai eredményeket elért archeológus, Heinrich Schliemann úgy nyilatkozott elbűvölő látvány, egy csoda. Bár a régészek vitatják Heinrich szakmai eredményeit, ezen véleményével mi laikusok egyetértünk. Hosszú, hosszú perceken át bámultunk ide-oda, hol ezt, hol azt, és ahogy egyes kisebb részletekre koncentráltunk, úgy fedeztünk fel újabb és újabb csodát. A rózsaszínű medencét, ahol a víz – hát, rózsaszín, az átjárót a lagúna és a tenger között, ami felett egy kis betonhíd ível át, a keskeny homokos földnyelvet, ami az öblöt a lagúnától elválasztja, de legjobban mindenkinek a „gomba” kucsmájának szinte tökéletes félköre tetszett, és az azt szegélyező homoksáv. Ott pedig emberek strandolnak. Hihetetlen.

De bármennyire is tetszik a látvány, az idő halad, a gyomor ürül, így lassan hátat fordítottunk annak a csodás képeslapnak, amit a táj tárt elénk, és megindultunk vissza a kocsihoz. Visszaúton végig arról beszélgettünk, milyen csodás látványban volt részünk…

Ahol a kocsit hagytuk, a parkolóban, ebben a csodás kis eldugott édenkertben közben megjelentek az emberek. Nem egy, hanem sok. Nem maradt annyi hely, hogy kényelmesen, senkitől sem zavartatva letegyük magunkat, de ezt igazán csak Andi bánta, nekem más terveim voltak.

Andi persze azt szerette volna, ha itt maradunk, mert ezen a helyen nemcsak homok, hanem sziklák is vannak, így ő is tudott volna sznorkelezni, de aztán a tömeget látva inkább az én tervemet valósítottuk meg. Ami abból állt, hogy kicsit, olyan 500 métert visszamentünk a földnyelven a szárazföld felé, mert a strandnak azon a pontján a térkép szerint van egy elsüllyedt hajó…

Elmentünk addig a pontig, amit bejelöltem, kocsiból kipakoltunk, de nem voltam nyugodt, mert végig a földnyelven sorban álltak az autók, attól féltem, tömeg lesz. Szerencsére a strand elég hosszú ahhoz, hogy sok ember kényelmesen elférjen, és ahogy egy kisebb homokdűne tetejéről láttam, a ronccsal szemközti részen épp senki sem táborozik. Mi sem voltunk rest, odamentünk, letáboroztunk, majd irány a víz! A gyerekek persze rögtön a roncshoz mentek (max, 10 m hosszú kis valami lehetett régen, ami fennakadt a homokon), és a búvármaszkkal felszerelkezve elkezdték felfedezni maguknak a helyet.

A felnőttek kicsit lassabban követték a gyerkőcöket, aminek az egyik oka az, hogy az öblöt a tengerrel összekötő szoroson keresztül friss, de hideg tengervíz áramlott az öbölbe (hideg=23 fok, de nem ehhez vagyunk szokva).

Ezen a helyen aztán hosszabban időztünk, hisz a gyerekek is megérdemelnek egy kis jutalmat, amiért olyan hősiesen végigjárták velünk a nap első felét.

Szép lassan azért – a gyomorsavak felhalmozódásának hatására –összeszedtünk magunkat, közben kerestem egy jónak tűnő éttermet a visszaútra, kocsiba be, étteremig olyan 20 perc vezetés, és még épp eléggé a korai záróra előtt érkeztünk, hogy ne nézzenek ránk ferde szemmel. Na, arra emlékszem, hogy a séf ajánlata, a sertéshús nyárson az pont nem ízlett, de a csirke filé grillen sem volt a legjobb. Cserébe a bárányborda isteni volt. Bennem csak azért vannak vegyes érzelmek, mert nekem jutott a sertés, de azért kaptam kóstolót a bárányból is. Mindent összevetve nem volt rossz az étel, de szerintem kicsit sok csillagot kapott az önkéntes ételkritikusoktól. Lehet azért, mert azon a környéken az az egyetlen étterem?

Ráadásul elhelyezkedését tekintve olyan egy kilométerre van egy olyan helytől, ami szintén szerepel a listámon, ami mind a helyiek, mind a turisták között népszerű, így vélhetően ebben az étteremben is sokan megfordulnak. Nekem is átfutott a fejemen, hogy javaslom a családnak, ha már itt vagyunk, hogy nézzük meg azt a helyet is, de aztán úgy döntöttem, ezt az infót elteszem későbbre, mert már estére járt az idő, nem szerettem volna kapkodni. Csendben maradtam tehát, majd miután mindenki jóllakott, vissza a kocsiba, majd irány a szállás – tisztálkodás, alvás. Meg persze végtelen Facebook és Instagramm megosztás – annyira szép helyen járunk, nem lenne igazságos, ha nem tennénk a lehető legtöbb embert irigyünkké, nem igaz?

Αρχαία Ολυμπία – Ókori Olimpia

Ezt a helyet nem kell bemutatnom, mindenki, aki járt iskolába ismeri, ugorjunk!

Na persze! Mikor a már sokszor megénekelt, híres térképemet készítettem, Olimpia az elsőnek felvett helyszínek egyike volt. Nem kell magyaráznom, hogy miért. Lassan három éve vártam rá, hogy eljussak ide, és többek közt Olimpia miatt terveztem oda a nyaralást, ahová – hogy ezúttal biztosan ne hagyjam ki.

Tavasszal már voltam közel hozzá, amikor elmentünk Návplioba (Ναύπλιο) de azon a környéken meg annyi Mükénéi eredetű látnivaló volt (ideértve magát Mükénét is), hogy nagyobb kirándulásra egyszerűen nem jutott idő. Hiába, ha a Peloponnészoszi-félszigeten nem is az emberiség bölcsője található, de azért, ha valaki eldob egy követ, tuti, hogy valami történelmi emléket talál el vele teljesen véletlenül. Ha nincs szerencséje, ez az emlék legalább háromezer éves…

Szóval Olimpia. A nóta a régi: korai kelés, reggeli inkább kimarad, a rosszulléteket elkerülendő, kis autópálya, majd egyre alacsonyabb rendű utak, végül megérkezés – a legnagyobb hőségben persze. Gyorsan pár falat be a pociba, majd irány a látnivaló!

Kicsit féltem attól, hogy mivel viszonylag későn érkezünk (11 óra), nem lesznek kevesen. Az első benyomások ezt az érzés erősítették, kezdett olyan Knósszoszi palota érzésem lenni (Ti még nem tudjátok, milyen az, mert még nem írtam meg), sok ember, tömeg, turistahalom. Buszok tömött sora, parkolóhely egy sem, ellenben mindenhol emberek, természetesen a jegypénztár előtt is. Szerencsére, az emberek többsége nem bízik az automatákban, így mi kikerültük a sort azzal, hogy az automata jegypénztárnál váltottunk jegyet, és lássatok csodát – épp úgy beengedtek bennünket ezzel a jeggyel is, mint a másikkal. Fura…

A bejutás egyszerű volt, csak a legkisebb trónörökösre szóltak rá, hogy ételt nem lehet bevinni, de itt felhasználtam a távol-keleti reptereken szerzett tapasztalatomat: ha a biztonsági ember szól, hogy valamit nem lehet bevinni, el kell tenni a szeme elől, és be lehet vinni. A trükk ezúttal is működött.

Az ókori Olimpia meglátogatására sok időt szántam, mert a térkép szerint nem kis területen terül el. Arra gondoltam, ha kicsivel dél előtt érkezünk, délután négyig el tudjuk foglalni magunkat – és ebben igazam is lett. Bár, maga a látogatható terület végül nem tűnt olyan nagynak, de azzal együtt, hogy szinte mindenhol várni kellett kicsit, míg az emberek áradata ritkul, hogy mi is láthassunk valamit, ezzel együtt szépen telt az idő.

A sok látnivalóból itt persze a régi stadiont emelném ki, amit szerencsére nem zártak le a látogatók elől, fel lehetett menni, körbe-, át- és keresztbe is tudtunk rajta futni, sétálni, kocogni. Persze szinte minden látogató eljátszotta a térdelőrajtot, futottak 10-15 métert, majd mosolyogva távoztak. Mi a kisfiammal egész hosszában átfutottuk a stadiont, és én még körbe is futottam (egész jó, 4:30-as tempóval), ami csak abban a megvilágításban szép sport teljesítmény, hogy hideg az éppen nem volt. Ellenben meleg igen. Nagyon meleg. Viszont az élmény örök, és mondhatom, ha nem is gyermekkori, de régi álmom vált valóra. Annak meg különösképpen örülök, hogy ha majd a legkisebb fiam az általánosban tanulja az ókori olimpiákat, el tudja mondani, hogy nemcsak járt, de futott is ott. Meg Spártában, meg Mükénében, stb… Tudjátok, mire gondolok…

Becsülettel és lelkesen néztünk meg minden mást is, nemcsak a stadiont, alaposan körbejártunk mindent, de persze a gyerekek lelkesedése az idő múlásával arányosan lohadt. A felnőtteknek meg az energiája.

A romokat körbejárva, az oszlopokat egyenként megnézve, elhagytuk az archeológiai területet, és mentünk a múzeum felé, ahol az ásatások közben talált tárgyakat állították ki. Útközben megálltunk egy gyors frissítőre, az éheseknek egy negyed szendvicsre (mindenkinek jutott egy negyed), a nagyok kávét is kaptak (nem is értem miért, harminckét fok, ezres pulzus mellé miért jó a kávé???), majd be a múzeumba be.

Jómagam nem voltam túl lelkes, a múzeum inkább a szerelmem szakterülete, én sajnos hamar megunom, nem tudja egy múzeum sem hosszan lekötni a figyelmemet (szemben azzal a szépemlékű nappal, amikor édesapámmal Debrecenben megnéztük a Munkácsy Trilógiát, mert akkor, véletlenül, kis időre a három kép egyszerre, egy helyen volt. Ekkor – ha lehet – napokat tudtam volna ott tölteni, de így is hosszú percekig bámultam a képeket szótlanul). Ez a múzeum viszont egész ügyesen van összerakva. Minden teremben találtam valamit, ami kicsit lekötött, megálltam, megnéztem, csodálkoztam, tátottam a számat és olyan hangok hagyták el a fejemet, hogy „hűha”, meg „azta”, illetve „Baba, ezt nézd!”.

Leginkább az a terem tetszett, ahol egy sor, érdektelennek tűnő szobor és dombormű volt kiállítva. Nekem, felületes szemlélőnek olyan tizenkettő egy tucat, nem is értettem, mire ez a nagy felhajtás. Aztán az egyik dombormű információs tábláját olvasgattam (hogy elüssem az időt, mialatt bevárom Kedvesem, aki hosszabban nézelődött), szöget ütött valami a fejemben. A dombormű témája Augeiasz istállójának kitakarítása. Mondom „mi?” Aztán a következő logikai sor: Zeusz templománál olvastam, hogy a két rövideb oldalon lévő timpanonok legendákat ábrázolnak (Theseus, Lapiták) míg a hosszanti falakat Herkules tizenkét próbájának domborművei díszítik. Hmm. Az istálló nem az egyik próba volt? De. Nézzük csak a következőt! Minószi bika. Azta! Ezek a szobrok és domborművek itt körben épp úgy vannak elrendezve, ahogy Zeusz templomában álltak! Ezek azok a művek! Szóval mentem még egy kört, és immár alaposabban megnéztem mindent. Ami még nagyon le tudott kötni, az Hermész szobra volt, ami egy önálló termet kapott, csak a szobor. De milyen szobor! Leesett az állam a részletgazdagságától, a kidolgozottságától és az arányosságától. Beszarás, de tényleg.

Végül nem bántam meg, hogy a múzeumba is bementünk, viszont a többi látnivalót, az olimpiák történetének múzeumát és a Archimédesz múzeumot kihagytuk. Utóbbit csak véletlenül, ha ottlétünk során tudom, tudatosul bennem, hogy ott van, akkor azt is megnéztük volna, de sajnos, csak az olimpiatörténeti múzeum maradt meg a fejemben, az meg nem foglalkoztatott különösebben.

A városban persze még szereztünk be az elmaradhatatlan hűtőmágnesből, majd kocsiba be, mert ezzel még nem ért véget a nap, egy program még hátra volt, ami viszont meglepetés volt a gyerkőcöknek, ha nem is olyan, amiről a legtöbb gyerek álmodik…

De mielőtt a napi utolsó látnivaló felé fordítottam volna a kocsi orrát, egy gyors kitérőt tettünk az Elis sörfőzde felé, és minden termékükből vettem gyorsan egy palackkal. Ha már arra járok, ugyebár…

A terv az volt, hogy itt, a sörfőzdében ebédelünk (csakúgy, mint a Krétai sörfőzde – Cretan Brewery S.A. esetében – nem, még nem írtam meg), de itt nem szolgáltak fel ételt, sört sem sokat, mert – mint kiderült – a bor a fő profiljuk. Sebaj, azért lett sör, kaja ügyében meg a vészforgatókönyv lépett érvénybe, azaz a „B” terv.

Olyan potom 80 kilométer, egy kisebb terelés, de cserébe látványos tengerparti út során érkezünk meg a méltán nem ismert, már-már agyonhallgatott görög településre, ami Filiatra névre hallgat. Aki most a homlokát ráncolja, hogy esetleg hol hallott erről a településről, volt-e itt valami jelentősebb történelmi esemény, ne ráncolja tovább. Semmi, az ég világon semmi sincs itt, ami miatt érdemes lenne erre jönni. A város Wikipédia szócikke is olyan rövid, mint egy közepesen híres perui főpap nekrológja, ha valaki azt mondaná bárkinek, aki kérdi, hogy Filiatrából származik, jó eséllyel erős szemöldökráncolást kapna válaszul.

Egy dolog miatt a város mégis felkerült a térképre, és ez nem más, mint hogy itt található az Eiffel-torony arányosan miniatürizált mása. Vagyis replikája. Bár, ahogy elnéztem a kötéseket és az alkalmazott megoldásokat, igencsak elnagyolták a munkát. Viszont az egész van annyira érdekes, hogy ezért megéri erre jönni, ha már úgyis útba esik. Illetve nem nagy kitérő. No meg azért is, mert megígértem az Asszonynak, hogy egyszer megvacsoráztatom az Eiffel-torony tövében. Azt nem mondtam, hogy melyik torony…

A „B” terv szerint itt is ebédeltünk, vacsoráztunk, ettünk, méghozzá rendes hamburgert, egy USA-ba szakadt, majd hazaemigrált görög szakács jóvoltából, aki az amerikai és a görög konyha elegyítését tűzte ki célul maga elé. Ha engem kérdeztek, az amerikai konyhát nem kellett volna erőltetni, de az, hogy egy rendes hambihoz jutottam végre, kissé megenyhítette kritikus szellememet, és persze a húsos szendvics elfogyasztását követő jóllakottság érzés is befogadóbbá tett. Ekkor már bő tíz órája nem ettem semmit.

Másnap gondolkoztam el kicsit mélyebben a jelenségen, és megállapítottam, hogy immár a világon lévő Eiffel-tornyok javát (azóta alaposabban utánajártam a dolognak, és kiderült, hogy csak apró töredékét) láttam. Megtekintettem az eredetit, azt, amelyik Las Vegasban van, a brüsszeli Mini-Európában lévő miniatűrt és az olasz Riminiben lévő miniatűrt is. Most meg a görög verziót. Egyszer megkeresem ezeket a fényképeket és készítek egy montázst magamnak, de előtte még el kellene mennem Tokióba is, hogy az ottani tornyot is megnézzem…

Ebéd, illetve vacsora után már csak egy kávét ittunk, majd irány haza, a lehető legegyenesebb úton, mert azért az egész család elfáradt a napi programtól. A kicsik is, de a nagyok is. Ha jól emlékszem, nem kellett altatódalt dúdolni senkinek sem… Aludtunk, mint a tej, közben a számon széles vigyor, mert ez (Olimpia) nekem tényleg egy életre szóló élmény volt.

Ανάκτορο Νέστορος – Mycenean Palace of Nestor at Pylos

Nesztór palotája eredetileg nem szerepelt terveinkben, de bármerre is közlekedtünk a félszigeten, az idegenforgalmi nevezetességre utaló tábláit lépten-nyomon láttuk. Márpedig, ha valami ennyire ki van táblázva, fontos lehet – véltük, és megnéztük az interneten, hogy mit is rejt a név. A képek és leírás alapján pedig úgy döntöttünk, hogy egy félnapos programot tudunk rá tervezni, legfeljebb majd nem fog tetszeni.

Kedd reggel tehát békésen felébredtünk, ettünk, ittunk – a szokásos reggeli rutin, majd elindultunk Nesztórhoz.

A terület a Mükénéi időkben fontos központként szerepelt, annyira, hogy még Homérosz is megénekelte az Íliászban

„…Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:”…

Homérosz – Íliász

Nem kellett sokat autózni, hamar meglett a palota és a parkoló sem volt tömve, a jókedvünk magasra hágott, így egy gyors egészségügyi pihenőt követően gyorsan kifizettük a belépőt és beléptünk.

Nos, nekem kicsit csalódás volt.

Nem, semmi baj nincs az egész látnivalóval, le is kötött minket bő két órára, pedig területét tekintve nem nagyobb, mint egy nagyobb panellakás (na jó, kicsivel azért nagyobb), de sajnos az interneten talált képek után én mást, többet vártam. Arra számítottam, hogy azokat a falfestményeket, amiket a neten láttam bemutatják, azt reméltem, hogy a képeken látott mozaikpadlót láthatom, de ezek egyike sem adatott meg. A padlót a régészek gondosan beterítették vagy tíz centi agyaggal, a falak meg sehol sem álltak elég magasan ahhoz, hogy azokon képek legyenek, és ami látszott, az is csupasz kő és habarcs volt.

Persze ha az internet miatt nincsenek ilyen magas elvárásaim, akkor most lelkendeznék, mert igazából maga a palota romja érdemes a megnézésre, volt például folyóvíz, fürdő, az épület két szintes volt (i.e. 1300-ról beszélünk), látható még ma is a trónterem, a raktárak, bennük a különféle olajok tárolására alkalmas agyagedények, minden. A táblák informatívak, de ami a legjobban tetszett az az, hogy egy EU támogatás keretében egyrészt konzerválták a meglévő emlékeket, másrészt meg egy hatalmas sátrat húztak fel a romok felé, az alá pedig függőjárdákat építettek, hogy a látogató onnan, a magasból tudja megtekinteni azt, ami megtekintésre érdemes.

A görög mentalitást egy kicsit már megismerve egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy az EU támogatás egy része olyan zsebekbe is vándorolt, ahová az EU azt eredetileg nem szánta volna, de még így is van használható, praktikus, működő eredménye a beruházásnak, ami kiszolgálja és nem akadályozza a látogatót. Bár függőjárda, de nem lombkorona sétány, ha értitek, mire gondolok. Itt is lopnak, de nem pofátlanul, és a projekt eredeti célja legalább nem sérül, miközben ezen nem túl nemes cselekedetet folytatják… Politika off.

Újra le kell írnom, mert nagyon sajnáltam, de sehol, sem élőben a helyszínen, sem a képeken, sem a terület mellé felhúzott kis információs épületben nem volt szerencsém látni a mozaikpadlót, pedig az nagyon érdekelt volna. Maradnak az internetes képek, de az meg nem ugyanaz…

Mindent összevetve nem bántuk meg, hogy ide is eljöttünk, ráadásul a túra végén, még a függőfolyosón sétálva felfedeztem, hogy milyen gyönyörű a kilátás a püloszi öbölre, a Navarinó erődre, a lagúnára, mindenre, amit éppen pár napja jártunk be. Nem véletlen, hogy annak idején valaki ide építette palotáját.

A régészeti területhez tartozik még egy Mükéneai síremlék, azt is megnéztük, de ez sajnos olyan, hogy ha egyet láttál, mindet láttad, és mi láttunk eleget tavasszal Mükénében (ha elég sokan és elég hangosan követelitek, talán azt is megírom). Aztán kocsiba be, és irány…

Καταράκτες Πολυλίμνιο – Polylimnio vízesés

A térképet korábban böngészgetve már láttam ezt a vízesést, de megmondom őszintén, nem nagyon lelkesedtem iránta. Nem tudom megmondani, miért, de egyszerűen úgy voltam vele, hogy lesz itt más látnivaló is, no meg azt sem szerettem volna kockáztatni, hogy potyára elzarándokoljak az erdő közepébe, majd csalódottan vegyem tudomásul, hogy nincs is vízesés, mert kiszáradt az azt tápláló patak – ami ezen a helyen gyakran előfordul nyár közepén.

Görög kollégám – aki gyermekkora javát a környéken töltötte – viszont erősen javasolta, hogy nézzük meg, mit rejt az erdő mélye, mert szerinte megnézésre érdemes.

A Navarino erődből visszaefelé jövet, vacsora közben már közel jártunk a vízeséshez, és míg az ételünkre vártunk, megnéztem, hogy kocsival meddig és hová lehet elmenni, hol érdemes parkolni, ilyenek. Így, miután Nestornak megköszöntük vendégszeretetét, már programoztam is be a telefont, hogy vezessen bennünket oda, ahová én szeretném. Hamar meg is érkeztünk, az út eseménytelen volt, bár a végén azért volt egy kis bizonytalanság, merre is kell menni, aminek következtében vagy kétszer körbe autóztam a vízesés melletti falut.

A parkolóba érkezvén viszont elfogott a rossz érzés: rengeteg, legalább száz autó a parkolóban, nem is volt már hely nekünk, a földút szélén álltam meg. Ez nem jelenthet jót – gondoltam, és igazam is lett.

A patakig egy viszonylag meredek földút, majd kővel kirakott járda vezeti le az egyszeri túrázót, olyan hatszáz métert kell ereszkedni, és már ott is van az ember a pataknál. Ott egy tábla, rajta görög nyelvű felirat, valamint két nyíl: egy jobbra, egy balra.

Szerencsére az ösvény végében épp van egy kisebb tó, meg egy nagyobb szikla, amiről a víz szökik (és esik is, innen a neve: vízesés), így a görögül nem értő turista számára akár ez is lehet a vízesés, bár annak nagy csalódás. Anya és Petike letelepedett a tónál, Lacika elindult folyás irányba felderíteni, én meg folyással szemben – ketten két irányba, ahogy a nyilak mutatták.

Én hamar feladtam. Ehhez nekem nincs idegrendszerem. Olyan emberek közlekedtek sziklákon, szűk repedések közt, sárban – egyszóval a hegyi patak völgyében, akik életükben nem sétáltak ötszáz méternél többet burkolatlan úton. De egy Instagram fotó kedvéért a parkolóban bikinibe / úszónadrágba öltöztek, és flip-flop papucsban igyekeztek a sziklákon előrehaladni. Fájdalmas volt nézni, de még fájdalmasabb volt utánuk menni (még úgy is, hogy egy-egy bikinis fenék azért elvonja az ember tekintetét a természet szépségétől). Visszafordultam hát, nekem az a városlakók által gerjesztett vízesés-turizmus, a patakvölgyben kialakuló dugóban állás, az alapvető túra-etikettet nem ismerő emberek kerülgetése meghaladta a türelmem által szabott szűk korlátot.

Mire visszaértem a családhoz, Anya közölte, hogy Lacika egy mesés tavat fedezett fel nem messze, előre ment, hogy foglaljon helyet nekünk, csak ránk várnak Petikével, hogy együtt mehessünk el odáig. Elindultunk hát Lacika után.

A kis tó valóban szép volt. Széltében vagy négy méter, hosszában húsz, legmélyebb pontja, az egyik nagyobb szikláról leeső víz miatt három méter (nyár közepén vagyunk, ősszel tavasszal gondolom mások az arányok), és csak egy három fős társaság táborozik a partján, nincs akkora tömeg, mint a parkolóhoz vezető ösvény közelében.

Gyorsan átöltöztünk, majd eleinte óvatosan, majd egyre bátrabban ugráltunk be a vízbe. Először a vízesésen keresztül, a szikláról, majd egy fának a törzséről is, és mindenki élvezte a pancsolást, legjobban persze Lacika.

Természetesen érthető, egy 14 éves kiskamasz szemében ezt a helyet Ő fedezte fel, Ő az első, aki meghódítja, ez az Ő helye, senki másé. A büszkeség, a felfedezés izgalma vegyült adrenalinnal, ami az ugrálás miatt került a vérébe.

Csodás órákat (talán kettőt) töltöttünk itt, de ahogy haladt az idő, úgy jelent meg egyre több és több ember, és mindenki itt szeretett volna fürdeni. A pontot az i-re az tette fel, amikor egy nagyobb, ránézésre ázsiai csoport érkezett, és bár nem álltak neki fürödni, de hangoskodtak és a tó egyik partjáról kiabáltak át a másikra egymásnak. Ez kellő lendületet adott ahhoz, hogy összeszedjem a családot és meginduljunk haza.

Persze mindenki szomorú volt, hogy ott kell hagyni azt a helyet, ahol az eddigi nyaralás során legjobban érezték magukat, de már az idő is úgy állt, hogy ideje hazamenni és felkészülni az újabb kalandokra. Próbálja meg ezt valaki egy hatévesnek elmagyarázni. Kicsit sírt szegénykém, de Lacika sem volt boldog. Kb. ekkor fogalmaztuk meg Anyával, hogy ha lehet, visszajövünk, hadd örüljenek a gyerekek.

A visszaút rövid volt, de azért kicsit nevettünk azon, hogy a hatszáz méteres szakaszon, a pataktól a parkolóig, a hatéves gyerek (és vele az egész család) nevetve előzte le a felnőtt embereket, akik meg-megálltak pihenni, mert nem bírták… És ezek mennek „túrázni”.

Az ösvényen felérve kocsi, frissítő, hazaút, majd vacsora és a megérdemelt pihenés következett. No meg zuhanyzás is 😀

Κάστρο Μεθώνης – Methoni Castle

Másnap nekem korán kelés, a görög kollégám elbiciklizett a „mi falunkba” és ittunk egy-egy kávét, közben kibeszéltük, hogy mi minden történt az elmúlt hetekben a munkahelyen.

A kávé és a beszélgetés végeztével vissza a családhoz, gyors készülődés majd indulás Methoni városába, várat nézni.

Ezt a látnivalót is a térképen fedeztem fel, de nagy lökést adott a várakozásomnak az is, hogy a falu kikötőjében tett sétánk során mindig megcsodáltuk a Peloponnészosz szépségeit bemutató táblát, amin öt jellegzetes helyszín képe volt összemontázsolva. Ebből hármat azonnal felismertünk, a negyedikről hamar megállapítottam, hogy az Methoni lesz, míg az ötödiket csak későn azonosítottuk be, így került fel a listára Karytaina is. Az első három pedig Monemvaszia, Mükéné és a Korinthoszi csatorna volt.

Irány tehát Methoni! A térkép szerint épp a vár bejáratánál van egy parkoló, egy gonddal kevesebb – gondoltam, majd a GPS térkép utasításait követve, a rövid úton, a hegyeken keresztül egysávos kis utakon haladtunk a célpont felé. A térkép majdnem belevitt minket a várárokba, de figyeltem, és inkább kerülő úton tettem meg az utolsó métereket. A parkolóban még éppen jutott hely nekünk, de már nem volt sok szabad beálló, bár mindegy is – nekünk még jutott.

A vár már kívülről nézve is óriási. Kolosszális. Gigantikus. Az előző bekezdések egyikében említett fotón összesen egy torony szerepel, ami egy kis szigeten áll, amit egy kőhíd köt össze a valamivel (nem látszik mivel), ezzel, és előzetes várakozásommal szemben bő két és fél órát, azalatt öt kilométert sétáltunk csak a váron belül! Úgy, hogy nincs semmi kiállítás, vagy bármi vendégcsalogató attrakció, mint mondjuk Egerben, itt csak a romos falak, bástyák és a félsziget végén a torony van. Szóval nem kicsi, cserébe a belépő sem drága. Beléptünk hát, és nekieredtünk felfedezni.

Mondanom sem kell, hogy minden falra felmásztunk, ahová lehet, minden bástyáról kinéztünk – ahonnan lehet, és minden ösvényt bejártunk, amit lehet. Így jutottunk el a kis szigeten álló toronyhoz, ami a vár fő attrakciója. Azt is megnéztük persze, de itt már volt népsűrűség, nem is sikerült úgy fotózni, hogy valami bamba járókelő ne lenne a képen. Cserébe mi is gazdagítottuk jó pár másik család fényképalbumát. Néha szándékosan…

Bár az előzetes híresztelések szerint a torony a fő látnivaló, én ezzel vitatkoznék. No persze maga a torony is szép, mi több, látványos, ahogy magányosan áll a nyolcszögletű alapján, állja a tenger hullámait, de nekem mégis jobban tetszett az a látvány, amit a vár nyújtott számomra, mikor a torony felől visszanéztem. Hiába, ízlések és pofonok ugye.

Csakúgy, mint minden magára valamit is adó bámészkodó, mi is megnéztük magunknak a torony minden szegletét, majd ismét elcsodálkoztunk azon, hogy Nyugat felé tekintve a legközelebbi szárazföld az már Szicília… Már ha látható lenne, de messze van…

A toronyról vissza a várba, a nyugati falat is megnéztük, és azt tapasztaltuk, hogy az idelátogatók 90%-a a bejárattól egyenesen a toronyba megy, majd vissza, és ennyi. Mi bezzeg tényleg mindent megnéztünk, de ez akkor vált igazán szórakoztatóvá, amikor a várfal szárazföld felőli részéhez értünk. Itt Lacika úgy döntött, hogy pihen, illetve saját útját járja, mi pedig Anyával és a legkisebbel hármasban minden lyukba benéztünk, minden átjárón átmentünk – így jutottunk el a várfalak és a különböző szintek között a várárokhoz és a külső várfalhoz. Hajlított háttal bujkáltunk sötét folyosókon, denevéreket kergettünk kis nyugodt szállásukról, de közben olyan jól éreztük magunkat, hogy fülig ért a szánk. Ezúttal most mi voltunk a felfedezők, és egy lélek nem sok, annyi sem járta azokat az ösvényeket, amiket mi. Csak mi voltunk hárman, és nekünk kellett felfedezni a vár teljes alagút- és járatrendszerét – amit mi becsülettel meg is ettünk.

Olyan sokáig elvoltunk, hogy kis Lacika már aggódni kezdett értünk, de végül csak egyesült a család, és fáradtan, szomjasan vetettük be magunkat a legközelebbi ajándékboltba, hogy mágnest vegyünk.

A nap további részére strandolás volt betervezve, amit éppen a vár tövében is megtehettünk volna, látványra, élményre az sem lett volna rossz, de nekem más járt a fejemben:

Kollégám, mint egy féltve őrzött titkot, úgy osztotta meg velem ennek az eldugott strandnak a helyét, ahol puha fövenyen, szemünket csodás látványon lebegtetve pihenhetjük ki a nap fáradalmait. Ő, aki a környéken nőtt fel, ő sem tudott erről a helyről, neki is csak konspirált módon, este, egy sötét sikátorban, rejtjelezve adta át az információt egy másik kolléga, aki még több időt töltött a környéken.

Ezzel szemben a valóság az, hogy…

Τσαπί – Tsapí

…a strand már a google térképen is látható, nem is kell nagyon zoomolni, 447 értékelése van jelen poszt írásakor, átlagban 4,5 csillag. Rejtett gyöngyszem, mi? No, ezt nem sejtettem, de ha már ennyire ajnározva van, megnézem magamnak – gondoltam, és arra vettük az irányt.

Biztos vagyok benne, hogy Anya jobban örült volna, ha Methoniban maradunk, vagy legalábbis a környékén, mert az a szűk hegyi út, amin a strandhoz ereszkedtünk le hosszú kilométereken keresztül, örökké az emlékeibe vésődött, de nem épp kellemes emlékként. Egyszóval fosott. Félt. Parázott. Reszkettek a csontjai és úgy markolta a majrévasat, hogy az elgörbült. A lábával lyukat taposott a padlólemezbe és úgy szorította a farpofáit, hogy lyukat csípett a bőrülésre. Nem volt higgadt, de leértünk.

A strand legnagyobb előnye, hogy több taverna is kiszolgálja a tömeget, ami a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy java részt valami Insta-influenszer tömeg lehet: fiatal, zsírtalan, kidolgozott, formás testek mindenhol – no meg én, a bálna.

Persze a fenti kijelentés kicsit túlzás, mert a helyiek hasonló testképpel rendelkeznek, mint én: kissé korosodó, kissé löttyedt bizonyos helyeken, kissé puhány máshol, de azok, akik nem helyi nyelvet beszéltek, azok mind a kettővel fenti kategóriába estek. Csorgott is a fiatal pincérlányok nyála, mikor egy nagyobb, kigyúrt testű fiatal férfiakból álló társaság megjelent. Érdekes, rám nem nézett így senki, a feleségemen kívül. Mondjuk, kigyúrt fiatal testem sincs. Na, térjünk a lényegre!

Az étel jó volt, közepes árfekvés, kicsit talán inkább drága, de volt benne egy hal, ami maga 20€ volt, ha azt nem rendeljük, akkor olcsó lett volna a röbéd (röggeli – ebéd, az angol brunch után szabadon).

A föveny homokos (szerencsére senki sem csomagolta celofánba), a tenger kellően sekély, bár hullámos – gyerekeknek ideális. A felnőtteknek nem annyira, én nem is tudtam magammal mit kezdeni, elmentem hát sznorizni a közeli kis félszigethez, de nem igazán volt ott sem semmi látnivaló. A gyerekek kedvéért viszont hősiesen kibírtam, hogy a melegben, a tengerparton, időnként a tengerben kellett töltenem az időmet, és még – milyen magas szintű önfeláldozás! – egy sört is megittam, pedig csak Mythos volt.

A srácok élvezték a tengert, a játékot, a felnőttek a kilátást, közben labdáztunk, kergetőztünk, úsztunk, amit az átlagemberek a tengerparton csinálnak. Nem volt rossz, mondhatni kellemes volt, de hogy a strand sem nem eldugott, sem nem ismeretlen a nagyközönség számára, az biztos. Lehet, félreértettem, amit Georgios mondott…

Alacsonyan járt már a nap, mikor hazaindultunk, ezúttal Anya a hegy felőli oldalon ült, így a kocsi is épségben maradt, de amikor a géptérkép ismét egy szűk hegyi útra akart vinni minket, inkább úgy döntöttem, kerülök, elég idegi megrázkódtatást kapott szegény nejem már aznap…

Otthon a szokásos körök, nem részletezem, ismeritek, a lényeg úgyis az, hogy kipihenjük magunkat a következő programig.

Κάστρο Πύλου – Castle of Pylos

Másnap, csütörtökön ismét az úton talált minket a nem túl korai reggel: a már jól ismert úton haladtunk Pülos felé, de ezúttal a cél maga is Pülosz volt, a régi és új vár.

Az út utolsó pár kilométere igazán látványos volt, a magasból látszott a már ismert püloszi öböl, a város, a kikötő és a vár(ak) is. A városba hajtűkanyarok sokaságát legyőzve kellett lejutni, majd parkolni a kikötőben parkoltam, mert arra gondoltam, ott biztos lesz hely. Hát, végül is volt, de nem túl sok. Onnan csak pár lépés előre, és egy kisebb szintkülönbség megmászását követően már a vár kapujában is álltunk, és fizettük ki a hat Eurós (fejenként, csak felnőtteknek) belépőt.

Fontos megállapítás, már az elején. Ha a két várat, a methoni és a püloszi várat fordított sorrendben látogatjuk meg, akkor két ömlengős, lelkendezős útleírást olvashatnátok, de sajnos a methoni vár annyi élményt adott, amit a pülöszi vár nem tudott adni, így bár ez a vár is lenyűgöző, csodálatos és magával ragadó, ráadásul itt három állandó kiállítás is van, amit meg lehet nézni, bennünk mégis úgy marad meg, hogy nagyon szép, de nem olyan szép, mint a methoni. Pedig saját jogán, igazságtalan és szubjektív összehasonlítások nélkül a vár, mind a régi, mind az új vár egy olyan látnivaló, amiért érdemes pár száz kilométert autózni, mert megéri.

A kapun bejutva rögtön jobbra fordultunk a legközelebbi bástya felé, majd csakúgy, mint az előző napon, fal nem maradt megmászatlan, bástya nem maradt megtekintetlen. Időben ebben a várban is annyit töltöttünk, mint egy nappal korábban Methoniban, távolságra egy kicsivel kevesebbet sétáltunk ugyan, de megnéztük az összes kiállítást is, amik szintén érdekesek voltak. Legjobban az elsüllyedt városok kiállítás tetszett, ami három, már tenger alatt lévő város feltárását mutatta be, és egy pár leletet is kiállítottak. Az egyik város éppen Pavlopetri volt, amit már „láttam”, a másik Methoni (a város kikötőjében van egy elsüllyedt város is), a harmadikra nem emlékszem.

Itt tudatosult bennem ismét, vagy mondjam úgy, hogy tört tudatom felszínére, hogy annak idején milyen érdekes módon, korsókban temették el az embereket. A gyerekeket is. Ezen a kiállításon pedig volt egy meghökkentően kicsi korsó, benne egy gyerek csontjaival. Családos, érzékeny embereknek megrázó…

Másik kiálltás a búvárrégészetről szólt, de nekem azért nem tetszett annyira, mert a régészeten volt a hangsúly, nem a búvárrégészeten. Hogy értsétek: bemutattak pár, a tenger mélyéről felhozott tárgyat, volt pár fotó, de az, hogy miként dolgoznak a búvárrégészek, az homályban maradt. Sebaj, ismerek valakit, aki majd elmondja!

A harmadik kiállítás volt a legnagyobb és egyben legérdekesebb is, kissé talán fennhéjazóan a „Püloszi Archeológiai Múzeum” nevet viselő épületben a város és a környékén talált leleteket mutatták be, illetve volt pár szó a lagúnáról is, meg arról, hogy a környéket már a Mükénéei időkben is lakták. Mivel egy ideig itt folytatott ásatásokat Heinrich Schliemann, így tőle is van pár idézet és gondolat, illetve láttunk még apró tárgyakat is, amiket sírok szomszédságában találtak a régészek. Illetve, itt volt egy óriási, immár felnőttnek való agyagedény, vagyis agyag koporsó. Ebben már simán elférnék, ha szükség lenne rá.

Közben persze bejártuk az óvárat és az új várat is, a családnak egyhangúlag az óvár tetszett jobban, de lehet, velünk van a baj, mert a nagyobb tömeg az új vár környékén volt. Nem értem, mi lelte az embereket…

Két és fél óra nézegetés, négy és fél kilométer séta – és egy éhhalál küszöbén álló család lett a délelőtt végeredménye, így a főtéren beültünk egy gyros tálra, hogy pótoljuk az elégetett energiát.

Aztán mágneseket vadásztunk, majd vissza a kocsiba, hogy teljesíthessük a gyerekek álmát, és visszavigyük őket a vízeséshez.

Καταράκτες Πολυλίμνιο – Polylimnio vízesés #2

Ezt az utat meglepetésnek szántuk, és mivel Lacika egész úton a telefonjába volt elmerülve, csak akkor tudatosult benne hol vagyunk, amikor a parkolóba érkezén Petike már harmadjára kérdezte meg jó hangosan, hogy miért jöttünk vissza a vízeséshez. Haha, volt meglepetés, de nagyobb volt az öröm!

Ezúttal úgy számoltam, hogy kicsit később érkezünk, hátha már kevesebben lesznek, és a parkolóban álló kocsik száma alapján nem tévedtem, de szintén ez a szám volt az, ami arra azért engedett következtetni, hogy nem mi leszünk az egyetlen látogatók a vízesésénél.

A kis ösvény végén az egész család jobbra fordult, hogy megnézzük magunknak végre azt a vízesést, és ismét vicces volt látni, hogy a hatéves kisgyerek felnőtteket előz le a sziklákon mászva. Mondjuk a gyereken rendes cipő volt, míg az egyes felnőtteken… papucs…

Nem kellett sokat menni, de sokáig tartott, mire a vízeséshez értünk. Itt persze minden talpalatnyi helyen emberek ültek, álltak, a tóba ugráltak, keresték a legjobb helyszínt a legtökéletesebb fotóhoz – amit el tudtok képzelni. Ez nem a mi világunk. Igen, a hely csodálatosan szép, a vízesés és az azt körülvevő sziklák, a kis tó, a természet az mind meseszép, csak hát ott van a rengeteg fedetlen, vagy alig fedett test is, ami számunkra az egész élményt elrontja.

Vissza is fordultunk hamar, és sétáltunk folyásirányba, hátha találunk ismét egy kisebb tavat, ami csak a miénk. A pár napja meglátogatott kis tó ezúttal zsúfolt volt, mentünk hát tovább az ösvényen folyásirányba, egészen addig, míg egy olyan részhez nem értünk, ahol kb. 6-7 méter magasról, szinte függőleges sziklán, majd nagyon meredek, laza talajon kellett volna leereszkedni. Az, akinek tériszonya van, illetve az, aki hatéves, egyszerűen nem tud ezen az akadályon túljutni. A kiskamasz és a lélekben még fiatalember bezzeg megkísérelte és sikeresen végre is hajtotta a lejutást, és a meredély partján ott állott a tó, ami kerestünk: egy lélek sincs a partján, tágas, csodás kilátás, csendes – csak nem tudjuk idehozni a család másik felét, mert a kicsire való tekintettel ez felelőtlen viselkedés lenne, a tériszonyost pedig daruval sem lehetne leengedni, annyira kapaszkodik bármibe, amit elér a kezével.

Kisfiammal nagyot sóhajtottunk, majd megláttuk, hogy egy kisebb csoport (papupcsban!!!) próbál ugyanazon az úton leereszkedni, ahol mi is lejöttünk. Az első ember meg is csúszott, és a papucs felcsúszott a vádlijára. A második ember meg ott kotlott a szikla tetején, és azt próbálta kitalálni, merre menjen tovább. Ekkor untuk meg a várakozást, és kisfiam elől, én utána, egy fél perc múlva már Anya és Petike mellett ültünk, és beszéltük meg, hogy bár eszméletlen jó lenne itt pancsolni, egyszerűen nem lehet. Lógó orral fordultunk vissza.

Pár lépés múlva volt az ösvényen egy leágazás, és bár nem egy kövezett járda, de gyorsan a végére járva megláttam, hogy az előzőleg látott tavacska felső végéhez itt le lehet óvatosan ereszkedni, még annak is, akinek vagy fizikai, vagy mentális korlátjai vannak…

Mondjuk azért kellett győzködni, bíztatni, erősebben pusholni, de végül csak lejutott az egész család a tóhoz, és itt kezdődött a családi nyaralás legfelhőtlenebb pár órája. Volt itt ugrálás, úszás, a tavat körülvevő függőleges sziklafal csodálata, békavadászat, seggen csúszás a vízesésben, móka, kacagás. Isteni időt töltöttünk itt, és végig csak mi voltunk az egyetlenek, akik ebben a csodában részesültek.

Mindenki imádott itt lenni, és csodák csodájára, a felfelé út már nem is tűnt olyan vészesnek! Kár, hogy el kellett menni, mert igazán jól érezte itt magát mindenki, és Lacikának ismét megvolt a felfedezés izgalma, hisz ezt a tavat is „ő találta”. Mindkét gyerek szerint ez volt a nyaralás legszebb pillanata… Pedig, az elején nagyon rajongtak a régi kövekért is…

Este egy gyors vacsora a faluban, majd családi kupaktanács: két nap van hátra és egy látnivaló. Mit tegyünk?

Azt beszéltük meg végül, hogy a következő két napot a gyerekeknek adjuk: pihenünk, strandolunk pénteken és szombaton, majd vasárnap inkább korábban indulunk haza, és útba ejtjük a maradék látnivalókat. Egyrészt úgyis majdnem útba esnek, másrészt meg így jobb a családnak is.

Tehát a sok jövés-menést követően a kicsik és nagyok kaptak két szabadnapot, amikor semmi más dolgunk nem volt (ismét), csak strandra menni, pihenni és enni. Kibírtuk…

Ναός Επικουρίου Απόλλωνος των Βασσών Φιγαλείας – Temple of Apollo Epicurius at Bassae of Phigaleia

Nagyon nem vártuk, de eljött a hazautazás napja. Kicsit szomorú volt mindenki, de azért már hiányzott Athén is, illetve az a hely, ahol idestova majdnem három éve élünk. Hiányzott már a külön szoba, a megszokott kényelem, egyszóval az otthon.

Korai kelés várt a családra, mert hosszú út, és még két látnivaló várt ránk. Hamar sikerült mindent elpakolni, olajozott gépezetként működtünk, de persze az is sokat segített, hogy viszonylag értelmes mennyiségű pakkal utazunk. Kicsivel tíz óra előtt már úton voltunk, kis autópályázást követően letértünk az alacsonyabb rendű utak felé, majd egyre szűkebb és egyre kanyargósabb utakon mentünk fel a hegyek közé.

Az Apolló templom úgy került fel a listámra, hogy okosan megnéztem az UNESCO világörökségi listáját, és onnan is szemezgettem, mert nyilván nem véletlenül vesznek fel oda különféle helyeket. Szóval nagy várakozással tekintettem a látogatás elé, de mielőtt a templomhoz értünk, még át kellett küzdeni magunkat a hegyeken, és ennek csak én örültem. A tériszonyosok megint tériszonyodtak, a hányósok majdnem hánykolódtak, szinte mindenkinek volt valami baja, de arra mégis szakítottunk időt, hogy a tájat bámuljuk tátott szájjal.

Imádok Görögországban vezetni, ha nem a városokban kell a sok ….. között. A görög vidéken, leginkább a hegyek között annyira élménydús a közlekedés, hogy minden alkalommal jóleső érzés fog el, bár el is fáradok hamar, hisz az utak keskenyek, és minden kanyar előtt arra kell számítanom, hogy jön egy helyi, aki ismeri az utat, és persze levágja a kanyart. Volt rá már példa…

Kicsivel több, mint két órát autóztunk a templomig, de már messziről láttuk a ponyvát, amit azért húztak fel, hogy megóvják a műemléket.

Nem Apolló temploma a legnagyobb egész Görögországban, gondolom nem is a legszebb, de az az, ami a legjobb állapotban maradt meg. Vagy egyike azoknak. Szinte minden oszlopa megvan, a legtöbb kő az oszlopok tetején megvan, és az oszlopok tetején lévő márvány domborművek is épségben megmaradtak, bár utóbbi megtekintéséhez Londonba kell utazni.

Van egy vicc, amit vagy az egyiptomiak találtak ki, vagy a görögök, de nagyjából így szól:

Miért van az Akropolisz Athénban? Mert a britek nem tudták elvinni (Egyiptomban nyilván a piramisok a vicc tárgya).

Ismeretlen

Tényleg kissé lehangoló, hogy ha az ember az ókori Görögországot szeretné látni, a British Múzeumba kell menjen…

A templom viszont megérte a kitérőt. Bár az oszlopok szürke mészkőből készültek, nem márványból, de az, hogy ennyire egyben megmaradt minden, abban is segített, hogy a korábban megmaradt romok eredeti állapotáról fogalmat alkothassak. Maga az épület nem kicsi, de nem is nagy, cserébe csak körbe lehet sétálni, bemenni nem lehet. Ez kicsit elszomorított, de azzal vigasztaltam magamat, hogy a különböző helyeken elhelyezett információs táblákat olvasgattam, ezzel is gyarapítva a tudásom. Nem, mintha bárki valaha is kérdezné, hogy mit tudok erről a templomról. Illetve, mostani fejemmel nem tudok olyan élethelyzetet elképzelni, hogy ez történjen (ha még élne Vágó I. és menne a Legyen Ön is milliomos, akkor talán), de én örülök magamnak, hogy ez az élmény is a részem lett.

A templom megtekintését követően kicsit még nézegettük a kilátást, mert hiszen magyar ember ritkán tartózkodik több, mint 1100 méter magasan, és a környező táj is megérdemelte, hogy pár percig alaposan szemléljük. Aztán kocsiba be, irány az utolsó megálló Athén előtt.

(Mágnes sajnos nincs, nem találtunk ajándékboltot a hegy tetején.)

Καρύταινα – Karytaina

Ez a kis városka, illetve település csak azért került be az útitervbe, mert még Petalidiben láttuk azt a plakátot az öt híres peloponnészoszi látnivalóról, a google képkeresés segítségével sikerült azonosítani a helyet, a Wikipedia és a fényképek alapján megér egy kis kitérőt, ha már arra járunk.

A képek alapján nem tudtam eldönteni, hogy a hegycsúcsot körülvevő falu felett van-e vár, vagy nincs, de ebben az esetben a falu volt a fontosabb. Karytania a görög állam által védett település, ide tartozik a település képe, a házak és a látkép. Görögikum vagy Hellanikum? Élő skanzen.

A falu leginkább arról híres, hogy ez a település az elsők között volt, akik fellázadtak a törökök ellen a görög függetlenségi háborúban. Illetve a görög Toledonak is hívják, de ahhoz Toledot is látnom kellene, hogy ezt meg tudjam ítélni.

Az út a faluba továbbra is a hegyeken keresztül vezetett, de immár többnyire jobb minőségű, szélesebb utakon, majd hegyet megkerülve a völgyön áttekintve megláttuk a falut. Nem volt csúnya. Inkább szép. Innentől kezdve alig vártam, hogy megérkezzünk, és bár légvonalban nem voltunk messze, hosszú percek teltek el, mire a város egyik legmagasabb pontján, szinte a vár tövében le tudtam parkolni az utolsó szabad parkolóhelyre.

Vicces (nekem legalábbis), de ez a település körülbelül az ükunokája lehet az összes korábban megnézett településnek, hiszen történelme i. sz. XIII. századig nyúlik vissza. Szinte fiatal a több ezer éves Mükénei emlékekhez képest. Viszont, megvan a maga bája, a kis piros tetős kőházakkal, a szűk utcákkal, a csenddel és persze a kilátással. El tudnék itt is tölteni egy délutánt a faluban barangolva, kár, hogy elég nagy a szintkülönbség az utcák között…

A vár sajnos felújítás alatt van, teljesen le van zárva, de ezúttal nem nagyon bántuk. Szerencsére meg tudtuk nézni a már felújított őrtornyot, a falu utcáin sétálva pedig fel-feltekintettünk a vár egyik bástyájára, amin a görög zászló lobogott, és így is teljes volt az élmény.

Egy-két helyen megálltunk, le-, vagy feltekintettünk a falura, attól függően, hogy éppen hol voltunk, és bár a felnőttek még mentek volna, a gyerekekben elkezdett tombolni az éhség, és az ezzel járó kevésbé lelkes viselkedés is. Egy szimpatikusnak tűnő helyen, a főbb látványosságoktól távolabb vettünk magunkhoz egy kis szouvlakit és görög salátát, kis frissítés, majd kocsiba be, és irány Athén.

Nem volt tervezve, de Athén felé csak átvezetett az utunk Megalopoliszon, de nevével ellentétben olyan öt perc alatt, a szabályok betartásával szépen áthaladtunk a városon, a település egyetlen „sugárútját” használva. De van fényképem a város nevét viselő tábláról 😀

Az út további része eseménytelen autópályázás volt, semmi izgalom, csak annyi, hogy az egy-két hete északon tomboló tüzek által hagyott foltokat szemléltük, és csodálkoztunk, hogy mikén tudták megvédeni a városokat és az olajfinomítót…

Otthon aztán pakolás, vacsora, zuhany, másnap pedig bánya. A szokásos…

Összegzés

Ez a nyaralás a tőlünk megszokotthoz képest igencsak kapkodós, ad-hoc tervezésű volt, de szerintem kihoztuk belőle a maximumot. Volt benne kellően sok pihenés, kellően sok mászkálás és kultúra, egész végig jól éreztük magunkat, tényleg teljesen feltöltődtünk, ahogy azt kell – illetve a gondokról bajokról is megfeledkeztünk, ahogy azt ilyenkor illik.

Ráadásul még az utolsó vacsorát is sikerült emlékezetessé tenni, bár nem mi terveztük. A szokásos szombat esti futásom kicsit későn kezdtem, így mire végeztem, zuhanyoztam, vacsora-kompatibilis lettem, már a helyieknek is bőven vacsoraidő volt, ami azt jelenti, hogy a legtöbb etetőhelyen már vadászni kell az asztalt, de aztán a természet közbeszólt, és megérkezett az az eső, ami otthon, de leginkább Szlovéniában marad emlékezetes. Itt nem volt semmi kirívó, kis eső, de ennyi elég volt ahhoz, hogy minden ember, aki az éttermekben ült bent, fedél alá húzódjon, így nekünk, későn érkezőknek már nem jutott sehol sem asztal, csak olyan, amire épp esik az eső. Így elvitelre kértünk gyrost, és a szálláson ettük meg, szűk családi körben. Szerintem, ha valami éttermi programot csinálunk, arra kevésbé fogunk emlékezni, mint erre, tehát ez is jól jött ki.

A 2013-14 -ben még Apóval Thaiföldön vásárolt úszószemüvegem végre megszolgálta a pénzét, bő nyolc kilométert úsztam benne, ami csupán azért nagy szám, mert főiskolán csak azért nem buktam meg tesi szigorlaton, mert a 200m úszást nem kellett időre teljesíteni, mindössze le kellett küzdeni. Ha jól emlékszem, nekem valami 20 perc volt az időm…

Végezetül az anyagiak. Nem számoltam még össze, és nem is tervezem, de ha csak szállásköltséget nézem, akkor arra jutok, hogy – az otthon népszerű hasonlattal élve – sokkal olcsóbb volt, mint a Balaton. Szinte minden nap egy étkezést étteremben ejtettünk meg, ha fejenként 13-15€ volt a számla, akkor az soknak számított, a szállásunk meg kevesebb, mint 9000Ft-ba került egy fő/éjszakára vetítve. Benzinben, távolságban körülbelül Siófok – Mezőkövesd, bár az autópálya és a benzin is drágább itt, de szerintem így is pariban vagyunk. Nektek pedig, akik otthon olvassák: az egyik fapadosnak van rendszeres nyári járata Kalamatába, a közeli városba…

Jézusom!

Ez lett az egyik leghosszabb posztom ezen a blogon, kis híján tízezer szó, az nekem körülbelül három hétre való beszéd, bocsánat, hogy nem vágtam ketté, de ha nekem meg kell írni, mert a rajongók követelik, akkor a rajongók meg szenvedjenek az olvasással!