Szegény Mork, mint egy szorgalmas kis hangya spórolt a szabadságával, hogy tudjon a hobbijának élni, de a hobbi sajnos nem a tervek szerint jött össze. Ezért alakult úgy, hogy Morkot úgy érte a 2022-es év vége, hogy még temérdek, millió, vagy akár egy zsák szabadsága is maradt – amivel nem tud mit kezdeni, mert szegény Mork magányos. Mi meg szeretjük, mert olyan kicsi és aranyos, hát befogadtuk egy kis időre, ne legyen már szegény annyira egyedül.

Októberben tehát, ha már úgyis otthon voltunk egy rövid látogatásra, felvetettük neki, hogy van még épp egy hely a kocsiban (bár szűk), eljöhetne velünk a hosszú útra, aztán majd lesz valami. Ő meg eljött. Nem tudta, mi vár rá…

Hajnalban találkoztunk Vecsésen, az egyik reptéri parkolóban, mert visszafele már nem vállaltam a fuvart, így a visszaútra repjegyet kellett vennie. Tiszta deficit. Neki. Szóval találkoztunk, majd összeszedtem a családot, akik – míg én keresztül-kasul autóztam Budapesten – addig is ébredeztek és csomagoltak. Kisvártatva, de még mindig korán hajnalban aztán elindultunk, M5, Röszke – illetve a nagy forgalomra való tekintettel inkább a kishatár irányába, de ott is sor volt, mert sokkal kevesebb az ellenőrző-áteresztő pont, így időben végül nem nyertünk szinte semmit. Szerbia, hosszú, unalmas út, ismerjük már jól, de igazán nem szeretjük. Autópálya végig, határtól határig ér már, ami egyrészt gyorsabbá, másrészt unalmasabbá teszi az utat.

Bulgária, majd a görög határ előtt egy kis pisztráng és sopszka saláta. Mondhatni hagyományos megálló, egyrészt mert szép környezetben van, másrészt meg azért, mert oda-vissza úton épp olyan távolságra esik, amikor már rendesen éhes a jónép. Szeretünk itt enni, bár nem sokszor álltunk meg eddig, talán ez volt a harmadik alkalom, és az étel minősége és íze nem feltétlenül indokolja, hogy épp itt álljunk meg, de az árak, és különösképpen a környezet miatt valahogy beleszerettünk a helybe. A Sztruma elnevezésű hegyi patak partján, az egyik, itt található étterembe szoktunk betérni, és persze pisztrángot eszünk. Kivéve a gyerekek, ők nem. Mork is szereti a pisztrángot.

Innen már nem kell sokat menni, egy órát kb., és elérjük azt a hotelt, ahol rendszeresen megszállunk, ha erre jövünk. Szeretjük ezt a helyet is, mert csendes és nagyon szép környezetben van, jók a szobák, bőséges a reggeli és ha éppen nem pisztrángot eszünk, akkor a közeli városban több étterem is van, ahol szívesen látják a megfáradt, éhes utazót.

Két szobában aludtunk öten, nem volt panasz sem a horkolásra, sem másra, bár a szobánként egy fürdőszoba kicsit szűk keresztmetszetnek bizonyult másnap reggelre. Cserébe, kedves szerelmem és nagyobbik fiam egy külön lakosztályt kaptak, mert már csak az volt, és a hotel ezért nem számolt fel extra költséget. A lakosztály pedig nem volt rossz, hosszabb távú tartózkodásra el tudnám képzelni magamnak.

Roupel és Edessa

De mi nem tartózkodtunk hosszabb távon, másnapra már programot szerveztünk, így korai reggeli, majd indulás, bár nem messze, csak a közeli Roupel erődbe. Az erőd legendáriuma hasonlít Egeréhez, csak időben máskor, 1940-ben zajlik. Azt írja a sajtó, hogy a Sztruma folyó, illetve patak (itt már Strymonas) és a Roupel szoros egy természetes átjáró északi irányból az Égei-tenger felé. A környező hegyek miatt máshol kevésbé kényelmes az átkelés, így amikor a görögök középső ujjat mutattak a németeknek, akik ezt zokon vették, a németek ennek a szorosnak a bejáratán álltak fel seregükkel, tankjaikkal és szövetségeseikkel, hogy benyomuljanak Görögország területére. Csakhogy, ott volt egy erőd, ami a szorost két oldalról védte. Az erőd nem volt kicsi, sem területi elhelyezkedésében, sem a kiépített erődítések tekintetében, egyedül az élő erőben szenvedtek hiányt, mert a csapatok 30%-át át kellett csoportosítani Albánia felé akkoriban.

1940 október 28-án a németek megindultak, de nem tudták elfoglalni ez erődöt: a légierő nem tudott mit kezdeni a bunkerekkel, a támadó élőerőt meg jószerivel lemészárolták a görög katonák, akik a védett bunkerekből nyitottak tüzet a rohamozó gyalogságra. Nem volt egy leányregény, de hát a háború sosem az, pláne, ha ember – ember ellen kerül megvívásra.

Az erőd végül 1941 augusztus 08-ig tartotta magát, és akkor is csak azért esett el, mert időközben a németek elfoglalták Szkopjét, és onnan kiindulva hátba támadták a védőket. De ekkor már mindegy is volt, mert a németek ugyanezen a napon Theszalonikit is elfoglalták, és már nem maradt mit védeni sem.  Szintén a helyi legendárium tartja úgy, hogy az erőd elfoglalására tett kísérletek során a németek több embert veszítettek, mint Dánia és Jugoszlávia elfoglalása során összesen, és miután bejutottak az erődbe, annak védelméről elismerően nyilatkoztak.

“Az erődöt átvevő német ezredes gratulált a parancsnoknak, csodálatát és elismerését fejezte ki a görög katonák ellenállása és hősiessége iránt. Még azt is hangsúlyozta, hogy a németek számára megtiszteltetés és büszkeség, hogy ilyen hősies hadseregük van az ellenfélnek. Egy német szakaszt felsorakoztak az erődön kívül és tisztelegtek. Ezután tisztek és katonák gyalog indultak el Sidirokastro és Serres felé.” 

Forrás: https://www.roupel.gr/%ce%b9%cf%83%cf%84%ce%bf%cf%81%ce%b9%ce%b1/1941-%cf%84%ce%bf-%ce%b5%cf%80%ce%bf%cf%83/

Nekünk szerencsénk volt abban, hogy korán érkeztünk, és az egész erődöt úgy tudtuk bejárni, hogy személyi idegenvezetőnk volt, egy helyi sorállományú katona személyében, aki szépen beszélte az angolt, így nemcsak láttuk a dolgokat, hanem érdemben kaptunk hozzá magyarázatot is, hogy mit látunk. Megnéztünk egy bunkert, a géppuskafészket, az elesett katonák emlékművét és persze még kávét is kaptunk az ajándékboltban. Nagyon örülök, hogy az erődöt felvettem a programba, igazán különleges élmény volt.

Ez erőd meglátogatását követően elindultunk Edessa irányába, ami város a vízeséséről híres. A várost egy földrengés rázta meg még a 14. században, aminek következtében kialakult a ma is látható tizenkét vízesés, melyből a legnagyobb 70 méteres mélységbe bukik alá. Azt mondták nekünk, hogy szép, így arra vettük az irányt.

Edessa városáig azért kellett kicsit autózni, olyan szűk három órát, de cserébe olyan útvonalat választottam, ami szép kilátást biztosított utasaimnak: ha már órákon keresztül kell ücsörögniük, akkor legalább lássanak szépeket. Út közben még gyapotot is szedtünk, csak hogy ez is meglegyen élményként!

A városba érvén, parkolóhelyet keresve viszont egy kis időre lankadt a figyelmem, melynek következtében az egyik kereszteződésben nem adtam elsőbbséget annak, akinek járt volna (igazság szerint, fel sem fogtam, hogy azon a helyen kereszteződés van), így utunk második napján balesetet is szenvedünk. Az anyagi kár mindkét fél részéről jelentős, személyi sérülés nem történt, Palinak viszont legalább három elemét cserélni kell. Nem voltunk boldogok, gyerekek megijedtek, a papírozás jó hosszan tartott, de szerencsére Pali menetképes maradt (azóta is az), míg a vétlen félnek szinte kiszakadt a jobb első kereke.

Így már nem is volt olyan érdekes a vízesés, de Mork ismét bebizonyította, hogy mennyire empatikus, és elvitte a gyerekeket sétálni, fagyizni, hogy kicsit elterelje gondolataikat – míg én a rendőrökkel egyeztettem. Fura, de pl.: szondát nem is fújattak senkivel. Lehet azért, mert a felelősségemet egy percig sem vitattam, nem is lett volna értelme, mert ott volt a nagy piros nyolcszög. Ugye, ti is látjátok a képen?

Miután a balesettel kapcsolatos teendőket rendeztük, azért csak elmentünk megnézni a vízesést mi is (Kedvesem és én), de persze kedvünk kicsit borús volt, nem tudtuk felhőtlenül élvezni a kilátást. Pedig tényleg szép. Én visszamennék még egyszer, immár rendesen megnézni, de van olyan, akit ez felzaklatna.

Edessa után Athén felé vettük az irányt, és a tempót is kicsit sietősre vettem, mert még világosban szerettem volna elérni a Thermopülai-szorost és az emlékművet, hogy még Mork is láthassa.

Odaértünk időben, lett pár szép naplementés kép, ismét megnéztük az emlékművet és a híres epigramma táblát, ahogy már korábban megírtam, kicsit többet vártam volna el, de ennyire futotta. A viszonylagos puritánságnak az az előnye, hogy nem kell sok időt eltölteni, kicsit mászkáltunk, nézelődtünk, majd vissza a kocsiba és irány Athén. Este érkeztünk meg, fáradtan, idegileg ziláltan, de épségben, szóval mindent összevetve, a lehetséges forgatókönyvek közül nem a legrosszabbat húztuk. Van ilyen…

Dafnoulas híd

Másnap már ismét úton voltunk, ezúttal a Dafnoulas híd irányába mentünk, azt gondoltuk, jó lesz. A hídra nem érdemes rákeresnetek, történelmi jelentőségéről nem tudok, akkor akadtam a nyomára, amikor a mükénéi hidak után kutattam. Találtam egy blogot, ahol egy lelkes túrázó régi hidakat keres fel szerte Görögországban, és szerencsére a hidak és képek mellé ad GPS koordinátákat is. Innen kiemeltem azokat a hidakat, amik a kép alapján tetszettek, és felvettem a saját listámra is. Így jutottunk el a Dafnoulas hídhoz. Az oda út csodálatos volt, alacsonyabb hegyek, völgyek között kanyarogtunk, zöld mezők feledtették az előző napi keserű kalandokat.

A híd közelében leparkoltunk, majd sétáltunk egy kicsit, a hidat is megtaláltuk, ott is sétálgattunk, és nagyon jól éreztük magunkat. A nap melegen sütött, a táj csodálatosan szép volt, igaz, hogy kis homokszem azért került a gépezetbe: nem szóltunk Morknak, hogy hozzon cipőt túrázáshoz is, így szegény a szeretett kis csini, utcai cipőjét koptatta el – az Athénban töltött pár nap végére teljesen. Bocsi!

Ha már itt voltunk, nemcsak a hidat néztük meg, sétáltunk egy kicsit a környéken is, ettünk szőlőt, sőt, visszaúton még érett fügét is találtunk. No meg egy teknőst is. Erre a napra annyi kaland jutott, hogy szinte már sok is volt, pedig csak egy laza, pihenős túrát terveztem magunknak, de a sors közbeszólt, és a természet kegyeibe fogadott bennünket. Imádtuk a csendet, a tájat, a napsütést, a természet közelségét. Kiváló nap volt!

Este még megkoronáztuk a napot egy kis égetett (grillezett) hússal, kis üdítő a száraz húshoz, majd, miután a gyerekek aludni mentek egy kis vízipipa és chill.

Egyiptomi istenek

Másnap reggel nem terveztünk messzire menni, csak ide a közeli Marathonaszra, hogy megnézhessük az egyiptomi istenek szentélyét. Mork első látogatása során, mikor megnéztük a marathoni múzeumot, akkor tudtuk meg, hogyan kerültek egyiptomi istenek a környékre, most pedig meg is néztük magunknak, kik is azok az egyiptomi istenek.

Az időzítéssel szerencsénk volt abban a tekintetben, hogy nem kellett a sok látogató sarkában lépkedni, jószerivel mi voltunk az egyetlenek, cserébe alaposan meg tudtuk nézni a szobrokat és a romokat. Másrészt viszont nem volt szerencsénk abban a tekintetben, hogy elég erős szél fújt a környéken, ami nem volt épp kellemes. Az isteneknél tett látogatás után megpróbáltunk sétálni egyet a tengerparton, de ezt a szél szinte teljesen élvezhetetlenné tette, bár a gyerekek azért ebben is megtalálták a jókedv forrását.

Nekem viszont nem tetszett a szél, így azt javasoltam, hogy menjünk olyan partszakaszra, ami viszonylag szélvédett, így jutottunk el az “ügyvédek hegye”, azaz “Dikastika” (drága a telek, sok és nagyon drága ház – nyaraló – épült itt, innen az elnevezés) közelébe és ott két helyre is elmentünk.

Odaúton megálltunk egy kisebb kilátónál, ami kellően romos és lerobbant állapotú volt ahhoz, hogy az ember bizalma ne legyen teljes, de elég jó az elhelyezkedése ahhoz, hogy látható legyen a Marathóni-öböl és a láp is, ahol annak idején a csata zajlott. Szegény kedvesemet igencsak kellett győzködni, hogy felmásszon, de végül nem bánta meg, hogy csukott szemmel átlépte azt a pár hiányzó lépcsőfokot…

A kilátó után sétáltunk egyet a sziklás parton, fel is másztunk a sziklákra, miért is ne, de itt még mindig érezhető volt a szél, ezért hamar átmentünk a “medence” fantázianevű helyre, ahol viszont nyugodt tenger és szélcsend fogadott. El is határoztuk hát, hogy fürdünk egyet, de szigorúan csak a nagyok, mert itt elég mély a víz. A kicsi persze szeretett volna úszni, de megértette, hogy ez nem neki való. Egy évvel később másik barátaink is élvezték a hely által nyújtott örömöket, szóval nem lehet elmondani rólunk, hogy elfogultak vagyunk. Szép.

Ezután már csak az étel és egy kiadós pihenés hiányzott, azzal lett kerek ez a nap.

Parnitha

Másnapra újabb izgalmas kalandot terveztem. Kedves szerelmem azt hiszi, szeret urbexelni, és már volt is részünk ilyen élményben, például, amikor a Tatoi királyi palota elhagyatott személyzeti épületeit, vagy az elhagyott márványbányákat jártuk be. Van abban valami bizseregtető érzés, amikor sötét, elhagyatott, romos épületeket fedez fel magának az ember – ezt meg tudom érteni. Nekem csak az a része nem tetszik, mikor úgy érzem, hogy tilosban járok – a szabálykövető énem nehezen tudja ezt befogadni sajnos, de azért persze részt szoktam venni ezekben a programokban, például Hugival is elmentem felfedezni az elhagyatott kórházat.

Ezúttal a Parnitha tetején található, rég elhagyatott szanatóriumot néztem ki magunknak. Ide már nagyon régóta tervezünk elmenni, de valahogy eddig sosem jött össze. Pedig egy óriási elhagyatott épületről van szó, csodás kilátással és persze rengeteg kalanddal.

Már a hegyre vezető szerpentin is eszméletlen, hosszú kilométereken át kúszunk fel a hegyre, közben pedig egyre szélesebben terül el szemünk előtt Athén és elővárosai. Mire felérünk a szerpentin tetejére, már ellátni a tengerig, és az egész látóteret betölti a város. Nem egy utolsó látvány, az biztos.

A kanyargós hegyi út végétől már csak egy perc a szanatórium, és szerencsére elég korán érkeztünk ahhoz, hogy ne legyen sok tanúja annak, ahogy behatolunk az egyébként gondosan lezárt romok közé. Mivel az épület elhagyatott, így kellően veszélyes is, ezért persze minden lehetséges bejárat le van zárva, be van falazva, de egy korábbi utam során találtam egy olyan rést, ahol be lehet menni – ezt a lyukat használtuk most mi is, és bemásztunk az épület alagsorába.

Hosszan nem részletezném, mi mindent láttunk, vagy nem láttunk, de bejártuk az egész alagsort, a földszintet és az első emeletet is, Morkkal mi még a tetőre is felmentünk, de oda már nem vittünk gyerekeket, mert a rögtönzött feljáró nem volt épp stabil. Kicsit sem. Megnéztük a kórtermeket, az összegraffitizett falakat, kinéztünk az egyik erkélyre, és persze a sötétben arra is alkalmam nyílott, hogy az idegesebb rokonaimat ijesztgessem.

Készültünk erre a kirándulásra, mindenkinek jutott lámpa, és meg kell mondjam, a gyerekek olyan lelkesek voltak, mint nagyon ritkán. Mászkáltak fel-alá, minden sötét zugba bevilágítottak, az ő gyermeki lelküknek az a pár óra a felfedezés leírhatatlan izgalmát adta. Még ma is emlegetik.

Miután alaposan körbejártuk a szanatóriumot, elindultunk egy közeli kisebb csúcs irányába, megnézni a szintén elhagyatott katonai rádiótornyot. Az út nem volt sem meredek, sem hosszú, de azért a napsütés szedte vámját, egyes meredekebb részeken már kezdődött a “nem bírok tovább menni” sirám.

Út közben láttunk kecskéket és szarvasokat, illetve egyre jobban kitárult előttünk a látóhatár, ahogy egyre feljebb jutottunk egyre jobban látszott ismét a város és a tenger.

A rádiótoronyban újfent eltöltöttünk egy bő negyven percet, de persze ez már csak a méretéből adódóan sem igényelt hosszabb törődést, pár perc alatt be lehetett járni minden helyiséget. A kilátás viszont mesés volt, mintha a világ tetejéről tekintettünk volna le a városra, olyan érzésünk volt. Ezzel a kilátással nem lehet betelni. Néztem már le erre a városra sok helyről, dombokról, hegyekről, és minden alkalommal új arcát ismerem meg – mindig más, mindig izgalmas, és sajnos mindig egységesen szürke. De ez (is) adja a báját az egésznek, ettől olyan csodálatos.

Innen, a rádióállomásról a hegy felé tekintve viszont megláttunk egy közelben álló, magányos tornyot, amihez még út is vezetett, persze, hogy felkeltette érdeklődésünket. Szerettünk volna oda is elmenni, de sajnos a kicsik már teljesen kikészültek, se víz, se kaja – elég nyűgösek voltak.

A hős Mork jött ismét megmentésünkre, mi több, az egész napot megmentette: javasolta, hogy családunk induljon el az úton, ő meg a zergék által használt ösvényen lemegy vissza a kocsihoz, és utánunk hozza a vizet és más energiaforrásokat.

Szerintem ez elég bátor ötlet volt, egyrészt mert a választott úthoz Mork cipője nem a legalkalmasabb (ennyi erővel mezítláb is mehetett volna), másrészt meg lefelé csak-csak, de vissza is jönni – no az már női munka, ha értitek mire gondolok.

De persze Mork máshogy gondolta. Az ő naprendszerében, a Tatabánya bolygón napi szinten lépcsőzik fel a vas(bronz)madárhoz, akár egymást követő több alkalommal is, neki egy ilyen kis hegy nem okoz gondot. Lehet, hogy arra kisebb a gravitáció?

Minden esetre Mork megmakacsolta magát, így kis családunk megindult az átellenes csúcsra a célba vett torony irányába (de nem toronyiránt), Mork meg lelkes bakugrásokkal indult meg lefelé az ösvényen.

Petike ekkorra már teljesen kész volt. Lefelé még csak-csak ment valahogy, de amikor az út újra emelkedni kezdett, megmakacsolta magát, hogy ő biza egy tapodtat sem megy tovább. Mit tehettem, nyakamba vettem, és megindultam felfelé, miközben a család másik fele szép komótosan sétált felfelé, Mork meg kábé ekkor ért le Palihoz.

Nekem az volt a kihívás, hogy a gyerekkel a nyakamban kaptassak felfelé, miközben Mork erőltetett menetben tett meg kétszer akkora távolságot, a mi málhánkat cipelve, míg nagyfiam és kicsi feleségem élvezték a kilátást és a sétát. Ez igencsak jó munkamegosztás, mondhatom. Nem sokkal a csúcs előtt végül egyesültünk mind az öten, Mork ekkor felajánlotta, hogy átveszi a nyakába Petit. Értitek, felszaladt a hegyre, most meg még a nyakába venne egy 25 kilós koloncot. Ezt már azért nem hagytam (kisebb részt Mork miatt, nagyobb részt pedig az önérzetem miatt).

Mire felértünk a toronyhoz kiderült, hogy ismét lehet látni kecskéket meg szarvasokat, illetve azt is megtudtuk, hogy egy tűztoronnyal van dolgunk, innen figyeli egy-egy tűzoltó 24 órás váltásban, hogy ég-e valahol az erdő.

Annyira szép volt a kilátás a hegyekre és az erdőre, hogy fel is engedtük a drónt, hadd repüljön egyet, készült is egy rövid film, mire a végére juttok az olvasásnak, azt is megnézhetitek.

Akkor nem tudtuk, de ezt a tájat ekkor láttuk először és utoljára ilyennek. 2023 augusztusában ugyanis az erdő nagy része, amit innen láttunk, leégett egy nagy tűzben.

A tűztorony és a kilátás csodálata után visszagyalogoltunk Palihoz, és elmentünk a Tatoi erdőn keresztül egy étterembe, amit egyszer már próbáltunk, és a kellemes környezet miatt úgy véltük, szívesen visszamennénk.

Itt aztán belaktunk kedvünkre, ettünk, ittunk, pihentünk, majd irány haza. Gyerek eltesz, nekünk meg a jól megérdemelt üdítő és vízipipa jutott.

Az elsüllyedt város Epidauroszban

Az utolsó napra egy nagy durranást terveztem. Már nem is tudom, honnan hallottam az epidauroszi elsüllyedt városról, de amikor utána néztem, egyből szívembe zártam. A hely lényege az, hogy egy ókori római villa romjait fedezték fel a tenger alatt, karnyújtásnyira a szárazföldtől, és a romok felett szépen lehet úszkálni, de úgy, hogy az alaprajzot követve látszanak a falak, az olaj tárolására szolgáló agyagedények, szinte minden. Nagyjából olyan, mint egy rendes ásatási helyszín, csak itt úszva kell megközelíteni a tetthelyet. Gondolhatjátok ezek után, milyen izgatott lett mindenki, mikor elmeséltem, hogy ezt fogjuk megnézni.

Ennek a programnak egy nagy hátránya van, hogy szűk két óra az út csak oda, ami korán kelést jelentett mindenkinek. Nekem és Andinak a több napon át éjfélig (és azon túl) tartó beszélgetés és vízipipázás után ez már igencsak kihívásokkal terhelt terv volt, cserébe Mork, aki vasból van, a papagájokkal kelt, és frissen, üdén várta, hogy mi is előmásszunk a barlangunkból. Egyszer én is szívesen lennék olyan erős, mint Mork…

Az oda út nem érdemel szót sem, autóztunk megérkeztünk, leparkoltunk, kicsit sétáltunk, és ahol a GPS mondta, hogy megérkeztünk, ott letelepedtünk.

Annak ellenére, hogy ekkor már október 23-át mutatott a naptár, sem a levegő, sem a tenger hőmérsékletére nem volt panasz, nagyon kellemes volt mindkettő.

Amint fürdőgatyába vágtuk magunkat, úszni kezdtem a nagy kék felé, is kisvártatva meg is lett a palota, annak a falai, és minden, amit látni érdemes.

Ha a gyerekek szerették a szanatóriumot, ezt egyenesen imádták. Azonnal berohantak a vízbe (a nagyok kissé komótosabban követték őket), és ki sem lehetett őket parancsolni indulásig.

Hát gyerekek, nézzétek meg a videót kicsit lentebb, ezt nem tudom elmesélni.

Azért megpróbálom: A falak, illetve a romok teteje olyan 50-70 cm mélyen vannak a felszín alatt, de a parttól távolabbi részek akár már egy méterre is. Az alap, illetve a tengerfenék olyan két méterre van, így vidáman és félelem nélkül lehet úszkálni, úgy, hogy minden, amit látni érdemes az látható is, és az emberben nincs semmi olyan érzés, ami miatt esetleg nem érezné magát komfortosan. A falak között muréna és más tengeri állatok találtak menedékre, és bárhányszor végig úszik az ember a falak mentén vagy felett, mindig talál valami újat, valami érdekeset. Sznoriztam már sok szép helyen, fürödtem mindhárom óceánban, láttam színes korallokat, óriás halakat, cápákat és sok tengeri emlőst is, de ilyen helyen még soha, sohasem jártam. De Mork sem! Gyerekek, ha valaki a fejébe veszi, hogy egyszer elmegy, és megnézi magának az Epidauroszi színházat, tegye meg maga miatt, hogy utazik még fél órát, mert ezt vétek kihagyni (nekünk pedig ez volt az első alkalom, hogy volt esélyünk megnézni a színházat, hisz közel voltunk hozzá, de akkor nem tudatosult bennem, hogy érdemes lenne még egy kis kitérőt megtenni).

Ilyen strandolásban még egyikünknek sem volt része, és Mork még közben keserédesen kacagott is, hogy pár ismerőse most fizetett be búvárrégész tanfolyamra, ő meg fizetés nélkül tud régészkedni, ráadásul csak sznori felszereléssel, palack nem is kell!

Bármennyire is jól éreztük magunkat, az órák, percek szaladtak tovább, nem véve arról tudomást, hogy a világ legboldogabb öt embere szeretné megállítani az idő folyását, szeretné ez a napot hosszan kiélvezni. Mivel a hazaút többnyire legalább olyan hosszú, mint az oda út, szép lassan összeszedtük magunkat, hátat fordítottunk a víz alatti városnak, és megindultunk Athén felé.

Út közben viszont eszünkbe jutott, hogy a Sousaki-vulkán épp útba esik, illetve csak minimális kitérő, miért ne nézhetnénk még meg azt is? Az ötletet egyhangú helyeslés fogadta, így csak egy órát kellett autózni visszafele, majd megérkeztünk a vulkánhoz, ami a legutóbbi látogatásunk óta szinte semmit sem változott. Épp olyan büdös és meleg volt, mint korábban, a barlangokban egyre több döglött állat van, de még mindig kellemes bizsergéssel tölti el az embert a tudat, hogy egy alvó, de forró gázait eregető vulkánon sétál éppen. Mork cipője viszont nem volt hálás, alig bírta a 42 fokos gázok által felmelegített felszínnel való érintkezést, még kevésbé bírta a köves-sziklás talajt…

Ezúttal nem mentünk el túrázni, hisz tudtuk már, a völgy csak kis szakaszon járható, és megmondom őszintén, már azért a gyomrom is be tudott volna fogadni egy csülköt, vagy egy kisebb csikót…

A vulkán meglátogatása után a terv az volt tehát, hogy a parton végig autózva keresünk egy éttermet, ahol fogyasztunk valamit. Google elő, keresés, és persze hamar találtunk is egy közeli, szimpatikusnak tűnő helyet.

Olyan húsz percet kellett még kocsiban ülni, mire végre leparkoltunk a kinézett étterem közelében, helyet foglaltunk a zsúfolt, tengerparton elhelyezkedő vendéglátóipari egységben, és rendeltünk. Az étlapot elnézve ide nem a helyi alsó-középosztály jár, inkább a tehetősebbekre van méretezve a menü, de már az sem érdekelt minket, hogy egy-egy fogás akár 1-2-3-5 euróval drágább a “szokásosnál”, éhesek voltunk, mint farkas. Ennek megfelelően nem az eszünkkel, hanem az éhes gyomrunkkal rendeltünk annyi ételt, hogy nem fért el az asztalon, de persze az is motoszkált bennünk, hogy Mork megkóstolhassa azokat a fogásokat is, amiket még nem ízlelt korábban. Ezért nemcsak hal került az asztalra, de tintahal, polip, többféle saláta, előételek, és még egy sör is! Ha már megrendeltük, meg is ettünk mindent becsülettel, aztán persze jött a hideg zuhany – számla képében. Másfélszer annyi, amennyi az átlagos, megszokott, de ezzel a veszéllyel számoltunk már rendeléskor is. Néha-néha ki kell rúgni a hámból, nem? Egyébként is, ezt így betudtuk Mork búcsú vacsorájának is. Ráadásul az étel inkább volt nagyon jó, mint nem, és bár túlárazott, de a hely, a környezet (a tengerpart közelsége) és az ételek minősége kicsit feledtette velünk azt a nagy számot, ami akkor hirtelen sokkolónak tűnt.

Jóllakottan indultunk tovább, az országúton még egy óra Athén, a nap már rég túl van zenitjén, mikor ismét egy jó ötlet jelentkezik, hiszen az MS Mediterranean Sky is útba esik, nézzük meg azt is! Mentünk, néztünk, mi több! Hovatovább!

Ennél a hajónál már megszámlálhatatlanul sokszor jártunk, és mindig is csábított a gondolat, hogy odaúszom a közelébe, hogy ne csak a partról bámuljam. Egyedül viszont kissé kockázatosnak ítéltem meg az áramlások miatt, de most, hogy Mork velem volt, aki nemcsak kétezer búvármerülést tud maga után, hanem tökéletesen és magabiztosan úszik, erős, mint egy bivaly és persze rendelkezik a belátás és a felelősségérzet képességével is, úgy gondoltam, itt a remek alkalom. Morkot sem kellett győzködni, hamar úszógatya került ránk, és már tempóztunk is a hajó felé. A part és a hajó közti távolság nem nagy, ennyit egy közepesen magabiztos, kezdő úszó is le tud győzni. A hajó orránál lévő kis félsziget épp úgy tereli az áramlatokat, hogy a hajó part felőli részénél azt alig érezni, de ha kicsit távolabbra tekint az ember látszik, hogy közepes úszó már nem biztos, hogy hosszú távon képes lenne az áramlattal szemben úszni. Erős ugyanis. Az áramlat. Éppen emiatt nem is úsztuk körbe a hajót, bár felmerült a gondolat, de épp ezért tudtam, hogy jó ötlet Morkkal menni – észszerűen és logikusan levezette, hogy az áramlattal úszni mindenki tud, de a hajó faránál nem tudjuk, mi van, és ha elsodródunk legjobb esetben is nagyon sokat kell mezítláb a sziklákon visszagyalogolni. Ezért csak a hidat néztük meg, kicsit úszkáltunk a roncs mellett majd vissza a partra, száradás, az élmények átbeszélése.

Innen már tényleg csak hazafelé vezetett utunk, ahol az utolsó estén, a hagyományok szerint még elszívtunk egy pipát, megittuk a maradékot, aztán alvás.

Mork másnap délelőtt utazott el, és az egész család kikísérte a reptérre: szomorúak voltunk, hogy elmegy, de őt is várták a szülei és testvére.

Mindent összevetve igazán kellemesen teltek a napok Mork társaságában, de az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a saját életünket sem volt rossz visszakapni. Pláne, hogy miután Mork elutazott, mi legalább egy hétig pihentük ki a kalandok fáradalmait. Mork meg már másnap túrázott… Ilyen kemény fából van faragva. Csak azért nincs kisebbségi komplexusom vele szemben, mert kettőnk közül én vagyok a magasabb, pedig a komplexus igazolt lehetne: nagyon okos, művelt, praktikus gondolkozású komoly mérnökember (rendes mérnök, nem olyan cirkuszi mérnök, mint én), közben fitt, mint egy atléta, jól kommunikál, élmény a társaságában lenni és nem utolsó sorban, jó barát. Lehet, hogy még kölcsön is adna, ha kérnék… Ja, és búvárnak sem utolsó, ezt majdnem elfelejtettem!

A cipőjét pedig még udvariasan hazavitte, majd otthon kidobta. Szegény, pedig ez volt az egyik kedvenc cipője…

Máskor is, bármikor!