Korábban is szóltam, ha hosszú olvasmány jön, és nem hazudtam. Most sem fogok: ne a 4-6-os villamosan állj neki, nem fogod tudni időben befejezni. Dőlj hátra, vegyél elő egy pohár bort, vagy sört, és úgy láss neki, hogy egy darabig nem zavar sem család, sem munka, semmi. Hosszú lesz (éppen 3740 szó), talán olvasható is – utóbbiért a lektorom a felelős, ha mégsem. Jó szórakozást!

Megtanultuk a sajtóból, hogy idén a Perseidák soron következő érkezésének a csúcspontja augusztus 11-e és 13-a közé esik. Ennek megfelelően el is határoztuk, hogy majd jól megnézzük őket. Szépen megvacsoráztunk, majd családilag felmentünk a tetőre, és vártuk a meteorokat, hogy érkezzenek. Közben pedig szépen beszélgettünk, egyáltalán nem fáztunk, de persze a meteorok sem jöttek olyan számban, amiért úgy éreztem volna, hogy érdemes volt kicsit lecsípnem az alvásidőmből. Kisvártatva Petikét levittük aludni, de mi még továbbra is fent maradtunk: folytattuk a beszélgetést és a csillagnézést.

Igazából sok hullócsillagot nem láttunk (Lacika és én), mert a beszélgetéssel voltunk elfoglalva, mindig arra kaptuk csak fel a fejünket, hogy Anya felkiált: „Még egy!” „Megint egy!” „Hú, ez óriási volt!”. De nem bánom, mert kellemesen telt az este így is, és tényleg jót beszélgettünk Lacikával, és szép nap-zárás kerekedett az egészből.

Basszus, most veszem csak észre, hogy ezek Meteorok, és nem Meteórák! Tehát, akkor a tárgyra térek: ez a kirándulás is úgy indult, mint az összes többi. Szerelmem bedobta a köztudatba, hogy menni kéne valahová, esetleg lehetne egy egész hétvégés program is, de a részletek kidolgozását már ránk hagyta. Igazi vezetői szemléletmód: követelményeket támaszt, feltételeket biztosít, és ellenőrzi a végrehajtást, de maga a végrehajtás a beosztott állomány dolga. „Ügyes” – mondta Kohn bácsi – „nagyon ügyes!” Szerencsére már fel vagyok készülve az ilyen jellegű kérésekre, tehát azért nem ért váratlanul. Sőt! Idén annyira felkészült vagyok, hogy már saját térképet gyártottam, amin azok a pontok szerepelnek, amit érdemes lehet megnézni. Elég sok munkaóra van benne, de szerintem szépen összeszedtem azokat a dolgokat, amiket mindenképp látni szeretnék, míg itt vagyunk. Ha pedig jön egy olyan kérés, hogy menjünk valahova, akkor van mihez nyúlnom (a térképhez, nem magamhoz!), hogy hamar információt szerezzek, mi az, amit látni szeretné(n)k, és mi az, ami érdekel. Illetve, mivel térképről van szó, egyből látom, hogy merre, milyen messze van, ahogy azt is, hogy van-e esetleg a közelben más, amivel össze lehet kötni a látogatást, hogy még eseménydúsabb legyen a dolog.

Ezúttal viszont nem volt szükségem a térképre, csípőből tudtam a választ: Meteórák. Nyilván nem hagyjuk el Görögországot anélkül, hogy az egyik leghíresebb látványosságot ne tekintenénk meg. Tehát azonnal tudtam, mi a válasz a kérdésre, és már soroltam is: szombaton elindulunk, útközben megnézzük a Thermopülai-szorost, aztán irány a Meteórák, alvás, nézegetés, majd haza. Egy éjszaka, két nap, oda-vissza olyan 800km ÁFÁ-val, ki lehet bírni, még a gyerekeknek is. A lelkes főigazgató jóváhagyta a tervet, így csak szállást kellett foglalni, igazán más tennivaló nem is maradt, csak várni az indulás idejét.

Augusztus 14-én kora reggel indultunk el, és természetesen az utunk kellően eseménytelen volt. Athén környékén láttuk a pusztítást, amit az erdőtüzek végeztek, az autópálya mindkét oldalán, a hegyeken csak fekete csonkok álltak, és ahová a szem ellátott, minden fekete és szürke volt. Ahogy a pályán elhaladtunk, úgy láttuk, hogy a házak javát sikerült megmenteni, de így is nagyon lehangoló volt a látvány: azt hittük, lesz alkalmunk megcsodálni a méltán híres Tatoi erdőt, de sajnos erre a következő 30 évben már nem igen lesz lehetőségünk. Aztán ahogy magunk mögött hagytuk az tűz által felemésztett területet, lassan a hangulat is javult kicsit, a gyerekek jól viselkedtek, nem volt reklamálás, veszekedés, szépen tudtunk haladni, itt-ott még talán a szépnél is szebben, amikor a gravitáció kicsit jobban húzta a kocsit. Volt, hogy azt vettem észre, kicsit gyorshajtok, de olyan szép meleg nap volt, a táj meg szép, élveztem az utat, a vezetést, és azt, hogy ismét kimozdultunk.

A Thermopülai-szoros közelébe érve letértünk a pályáról, és megkerestük az emlékművet: nem nagy szám. Három szobor, egy kőfal, egy információs tábla, nem sok. Már-már azt hittem, hogy ennyi, de csak nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, hol lehet a híres epigramma felvésve, mert azt nem találtuk meg. Az út másik oldalán volt egy kis domb, annak a tetején volt egy jelképes sír, és annak a lábánál végül meglett a híres kőtábla, rajta a híres sorok: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” (Ponori Thewrewk Emil fordítása). Valami miatt furcsa érzés tört rám. Nyilván, idestova kicsivel több, mint 2500 éve volt ott valami, amiről csak harmadkézből tudunk, de a magyar történelemoktatásnak (és irodalom: lásd epigramma) olyan alapköve a görög-perzsa háborúk, hogy szinte magaménak éreztem a dolgot. Pedig, nekünk is van nemzeti szomorkodnivalónk elég (Merseburg, Muhi, Mohács, Munkács, Mór), és már szomorkodtam is egyik másik helyszínen (bár meg kell hagyni, hogy pl.: Augsburg mellett sokszor haladtam el, de a Lech-mezőn egyszer sem álltam meg), de itt valahogy más volt. Nem jobb, nem rosszabb: más. Nyilván szerepet játszott az egészben az utókor által az egész történetre ráhúzott hősiesség, hazaszeretet és önfeláldozás legendája is, meg persze a legendák a híres 300-ról, Leonidasz királyról. Olyan sokszor találkozik ezekkel az ember, hogy lehetetlen függetlenítenie magát tőle, pedig az ész tudja: minden ilyen mondát egy csipet sóval kell bevenni, és persze osztani kell minimum hárommal, de a szívet ez valahogy nem érdekli. Neki kell a hősiesség és az önfeláldozás meséje, neki kell, hogy azt higgye, igen, ezek még igazi hősök voltak, és persze egy kicsit el is hiszi, hogy egy kis hősiesség benne is van. De nincs. Más kort élünk, teljesen mások a körülmények, az emberek, a férfiasság, hűség, önfeláldozás már nem erény többé, sőt, lassan már gondolkozni sem kell…

Annak ellenére, hogy nem egy nagy látványosság, azért elég sok időt eltöltöttünk ott, de persze ebben az is szerepet játszott, hogy nem kellett sietni. Amikor már mindent is megnéztünk, azért csak visszaültünk Paliba, és mentünk tovább végső célunk felé.

Ismét eseménytelen volt az út, egészen addig, míg Pali beépített navigációja rá nem akart vinni bennünket egy olyan autópályára, ami még el sem készült: a belső navi szerint menni kellett volna tovább ott, ahol az egész forgalmat leterelték, és a Waze is úgy tudta, hogy nincs arra tovább út… Nyilván megoldottuk a dolgot, de érdekes, hogy miért tudja egy több éve elavult navi úgy, hogy az alapozásig elkészült út az járható???

Hamarosan feltűntek a távolban a Meteórák sziklái. Nem csúnya. Egynek elmegy, ha éppen van hozzá szóda. Ennek megfelelően már le sem tudtam venni a szemem róluk, az utat alig figyeltem. Ahogy közeledtünk, úgy nőttek a sziklák, egyre magasabbak lettek, de sokkal szélesebb egyik sem. Mondhatom, isteni látvány volt, nagyon tetszett már csak az is, ahogy közeledünk. Aztán megérkeztünk Kalambaka városába, de még volt időnk, nem volt olyan késő, így elhatároztam, hogy ahelyett, hogy egyből a szállásra mennénk, megyünk egy kört a hegyen, hátha van ott valami látnivaló. Tehát, ott, ahol a navi szerint balra kellett volna menni, én jobbra mentem, fel, fel a hegyre: igazából nem tudtam, hogy hová, csak azt tudtam, hogy amikor előzetesen felderítettem a helyet, a térképen látszott egy kilátópont, így azt kerestem. Hát, sokat nem tudok írni az egészről. Ha lehetett volna, minden méteren megállunk nézelődni, de elég keskeny volt az út, és kevés a hely, ahol meg lehetett állni, de azért így is bámészkodtunk, tátottuk a szánkat. Nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek is. Petike persze inkább a felnőttek lelkesedését másolta, nem szeretett volna kimaradni a buliból, de Lacikán lehetett érezni, hogy nem közömbös számára a látvány.

Itt-ott megálltunk fotózni, nézelődni, és persze meglett a kilátópont is, ahonnan lehetett látni a legtöbb kolostort, a tűként égnek meredő sziklákat, és mindent, mi szem-szájnak ingere. Mesés volt! Azután, mikor kicsodálkoztuk magunkat, átmentünk egy másik helyre, ahonnan egy másik perspektívából ismertük meg újra az egészet, és csorgattuk a nyálunkat újra a talajra, mint egy nagyon szomjas eb. Mondjuk, mi is szomjasok voltunk, de azért nem haldokoltunk…

Mikor már azt hittük, hogy belefáradtunk a látványba, megindultunk a szállás felé, de az út lefelé épp oly csodálatos, mint felfelé (az út körbe megy a hegyen, nem visszafele mentünk, hanem csak folytattuk a kört), így megint meg kellett állni egyszer-kétszer.

A szállodában hamar elintéztük a becsekkolást, ahol tájékoztattak minket a helyi látnivalókról, kaptunk kis térképet, meg teljeskörű eligazítást (melyik kolostorban hány lépcsőfokot kell megmászni), illetve megtudtuk, hogy hol érdemes enni, mert már időszerűvé vált a vacsora…

Kastraki városában volt a szállásunk, így ott kerestünk táplálékot, és mire mentem egy kört a városban, meg is lett a számunkra szimpatikus hely: megálltunk, majd családilag bevonultunk az üres kerthelyiségbe, ahol egy pincér fogadott bennünket. „Kalispéra!” – köszönünk illedelmesen, a pincér kitekint a kocsira, majd egy ízes „Jó estét!”-tel fogadja a köszöntésünket. Kiderült, a felesége magyar, kicsit beszél magyar, nem sokat, kicsit. Minden esetre, többet, mint mi görögül, de nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, így inkább angolul kommunikáltunk. Rendeltünk ételeket, és közben megegyeztünk a család fejével (aki nem én vagyok), hogy megnézzük a naplementét, mert azt javasolták nekünk, és mivel úgysincs jobb dolgunk, épp belefér a programba. Tehát, miután elfogyasztottuk az egész kellemes vacsorát, ittunk, és a kedélyünk ismét egész magasra kúszott, visszamentünk Palihoz, aki felvitt minket a kilátópontra.

Valahogy úgy alakult, hogy nem csak mi tudtunk arról, ahogy este lemegy a nap, és ez úgy tűnik, másokat is érdekelt: mire mi odaértünk, a tervezett napnyugta előtt bő 40 perccel, már tele volt a parkoló, ahogy az út széle is, és emberek tömege állt, feküdt, guggolt, térdelt, mászkált a sziklákon, alig találtunk talpalatnyi helyet négyünknek. Szerencsére azért lett, nem is rossz: távolabb a tömegtől, de olyan helyen (a szakadék szélén), ahol garantáltan nem ül elénk senki, nem úgy, mint pl.: a moziban.

Míg vártuk a naplementét, a családnak Wikipédia szócikkeket olvasgattam fel (fejből nem megy minden azért nekem sem), a mellénk letelepedő népek pedig csodálkoztak, hogy milyen fura is a nyelvünk… Hallottam (érteni véltem), ahogy azt találgatják, vajon milyen nyelv lehet.

A naplementére nem tudok szavakat. Olyan jól sikerült a rendezés, hogy hirtelen lett is egy újabb háttérképem, lecseréltem azt, amit akkor tettem fel, amikor megvettem a telefont: vagy öt éve (lehet, hogy hat), mert most olyan látványban volt részem, mint még kevés alkalommal. Nem is az, hogy lemegy a nap, azt napjában egyszer úgyis megteszi. Nem is az, ahogy a színét változtatta, hanem az egész, a háttér, a hangulat, a színek, a meghittség (pedig tényleg nem voltunk egyedül), az egész olyan volt, hogy a szívembe zártam. Kevés helyre emlékszem tű pontosan, ahol jártam: a Halál Völgye ilyen Kaliforniában, Wayag Indonéziában, a Bonette csúcs Franciaországban, a part a tengerből nézve Kemerben, El Nido a Fülöp-szigeteken, és persze Phuket városa (nem a strand!) Thaiföldön. Így ismét bővült a lista: most is tisztán látom, ahogy a nap lemegy a sík felett, előtérben a hegyekkel (és nem azért látom tisztán, mert a telefonomat nézem). Elmondhatatlan béke szállt meg, csak figyeltem, mi történik, a lelkemmel hallgattam, és kizártam a külvilágot. Szép élmény volt, és mint az összes ilyen: ingyen volt. Nem kellett fizetni érte, a természet adta, nekem csak be kellett fogadnom. Azt hiszem, sikerült befogadnom, és emlékezni fogok rá, életem végéig.

A gyerekek persze nem voltak ennyire befogadóak, de nincs okom panaszra: jól bírták, és itt sem volt sem balhé, sem veszekedés, csak hát természetükből adódóan nekik kicsit más az életritmusuk, és nem igazán tudnak egyhelyben ülni egy óra hosszat. Vagy kicsit többet. Tehát, amikor a nap alábukott, mi szépen felálltunk, átgázoltunk az addigra igen tekintélyesre duzzadt embertömegen, majd Pali, szállás, fogmosás, Petinek alvás, Lacinak még egy kis játék, míg anya és apa a szálloda bárjában beszélte meg a másnapi programot.

A szálloda éjszakai ügyeletese aranyos volt. Kérdeztem, tud-e koktélt keverni nekünk? Nem tud – jött a válasz, sajnálja, de csak azt kérhetünk, amit látunk. Mondom, jól van, akkor kérek egy kis Jameson whiskey-t. OK, most egy Sprite-ot, ha lehet citrommal. Aztán mondom: most fogd a whiskey-t, öntsd a pohárba, rá a Sprite, jég citrom. Látod, tudsz koktélt keverni! Szegény gyereken látszott, hogy nem boldog tőlem, de nagyon kedves és udvarias maradt, és még mogyorót is kaptunk!

A másnapi program megtervezését követően még maradtunk egy kicsit, kértem ezt-azt a sráctól, de nem sokat, mert bár lazulunk, de azért felelősségteljes szülők vagyunk. Így viszonylag hamar eltettük magunkat aludni, és békésen aludtunk reggelig.

Másnap reggel ébresztő, reggeli, de erre nem is fecsérelek szót. Tizenkettő egy tucat, semmi több. Majd kijelentkeztünk, és megindultunk ismét fel a hegyekbe. Az esti megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy úgy döntöttünk, mi nem szeretnénk eljátszani a kicsi távol-keleti turistát, nem az lesz, hogy megnézünk egy-vagy két monostort, és lelépünk, hanem inkább felfedezzük magunknak azt a gyalogösvényt, amit éppen csak jelöl a térkép, és egy régi, nem használt monostorhoz vezet. Ennek megfelelően zárt cipő, sok víz, és erőnlét kellett, mint később kiderült, utóbbiból egy kicsit több is. Felmentünk egészen a nagy monostorig (The Great Meteoron Holy Monastery of the Transfiguration of the Saviour), ahol persze nem volt szabad parkolóhely, így kicsit vissza kellett menni, majdnem a következő elágazásig, míg találtunk egy helyet, ahol ott lehetett hagyni Palit. Felfelé – visszafelé – sétálva persze már volt vagy öt szabad hely, csak épp akkor nem akadt, amikor arra jártam, de nem bántam, mert annyira azért nem kellett sokat gyalogolni, a gyerekek még bírták, és szép időnk is volt, tehát nem hagytam, hogy egy ilyen apróság elrontsa a kedvemet. Ahogy felértünk, szét is néztünk, lőttünk pár fotót, de egyre inkább úgy érzetük, hogy az esti döntésünk volt a helyes: értelemszerűen mindenki a nagy monostorra volt kíváncsi, ennek megfelelően a tömeg nem volt kicsi, csak úgy áramlottak le és fel a népek a monostorhoz vezető lépcsőn. Lehet, hogy belülről is szép, és lehet, hogy egyszer majd meg is nézzük majd a jövőben, de most inkább úgy gondoltuk, kitartunk az eredeti elhatározás mellett, és túrázunk.

Egy ajándékboltban vettünk pár emléket, és kértünk útbaigazítást, mert bárhogy kerestük, nem találtuk meg annak az ösvénynek a kezdetét, ami a kiszemelt célunkhoz vezetett volna. Miután meglett az útbaigazítás, az ösvény is meglett, nagy lendülettel neki is indultunk, kicsit fel a hegyre, ahonnan remek kilátás nyílott a monostorra, szebb, mint a parkolóból, tehát már megérte letérni a turisták által leginkább látogatott ösvényről. Pár percet gyalogoltunk, és elértünk egy olyan csoda helyre, amit elmondani sem tudok. Az ösvény egy elég mély szakadék mentén vezetett, a szakadék túloldalán egy kopasz „félsziget” szerű nyúlvány, ahová szépen át is vitt az ösvény. Mint az asztalra fektetett tenyér kinyújtott ujjai, olyan lehetett az egész: völgy-hegy-völgy váltotta egymás. A gyerekek és én átmentünk hát a szemközti „ujjra”, míg Kedvesem maradt azon a részen, amit először értünk el. Izgalmas út volt, nekem is és a gyerekeknek is tetszett, csak Andi volt befosva – a fotókat utólag visszanézve lehet, hogy joggal.

Viszont rádöbbentünk, hogy rossz irányba indultunk el, és nem ez az út lesz az, ami kiszemelt célunkhoz elvezet, így visszafordultunk, és a szélesebb, nagyobb, egyenesebb ösvényen indultunk meg inkább.

Az út eleje könnyű volt, lefelé mentünk, de én már tudtam, hogy visszafelé ez éppenséggel felfelé lesz, aminek nem örültem, a korábbi tapasztalatokból kiindulva. Az út erdőn keresztül, egy nagyobb, meredek völgy mentén vitt, majd az erdő eltűnt, és csak a kopár sziklák maradtak, majd váltás: ismét erdő, majd sziklák. Az út hosszúnak tűnt, de nem bántam, mert tényleg kellemes séta volt, nem volt megerőltető egyáltalán, a gyerekek is bírták, ekkor még nem volt nyavajgás. Olyan 20-25 perc múlva láttunk egy szikla oldalára épített épületegyüttest, és nagy kísértést éreztünk, hogy megnézzük, de nem szaladtunk előre, mert tudtam, hogy Petike teherbírása véges, és még visszafelé is kell erő, pedig még oda sem értünk a célunkhoz.

Végül kiderült, jól számítottam, mire odaértünk a kiszemelt monostorhoz (Ypapanti old monastery), addigra Petike el is fáradt. Ami még meglepőbb, hogy az épp az a hely volt, amit korábban távolról láttunk, szóval végül minden kirakós a helyére került, és boldogok voltunk, hogy olyan helyre jutottunk el, ahová 1000 turistából kettő, ha elmegy: vagy nincs kedvük, vagy nincs idejük, mert a busz három óra múlva indul – mint az köztudott.

Maga a monostor látogatható, tehát nincs bezárva, mint azt a térkép jelezte, de sajnos aznap éppen zárva volt. Pár lépcsőn azért felmásztunk, megnéztük az ajtót, meg alulról is nézegettük kicsit, de igazán akkor a legszebb, amikor az ember kicsit távolabbról nézi. Mert messziről viszont szép, és érdekes.

Minket nem szorított korlátok közé az idő múlása, és nemcsak a sétát és a látványt élveztük, hanem a csendet, a természetet és a meleg napsütést is, így még megnéztük Thymios Vlachavas emlékművét is, ami a kolostorral szemközti magaslaton állt. Innen átnézve a szemközti hegyre, a hegy oldalába épített monostorra igazán maradandó élmény volt, tehát megálltunk bámészkodni egy kicsit, no meg pihenni is, mert ekkorra viszont Petinek elfogyott az ereje, így a visszaút azzal a tervezett, de nem várt kellemetlenséggel járt, hogy ismét nekem kellett cipelnem a kis puttonyt, de csak akkor, amikor emelkedőn kellett menni. Tehát a visszaút felén kb…

A nagy monostorhoz visszavezető út gyorsnak tűnt, és eseménytelen volt, de mire visszaértünk, kellemesen elfáradtunk. A család többsége csak úgy, magától, nekem segített Petike egy kicsit. Hálásak voltunk, amikor meglett Pali, a víz, és kicsit tudtunk pihenni. Sajnos, ezzel viszont vége is lett a kirándulásnak, így elbúcsúztunk a Meteóráktól, és Athén felé fordítottuk Pali orrát.

A beépített navi viszont ismét a nem létező autópályára akart vinni minket, és mire ezt észrevettem, tettünk is egy nagyobb kerülőt, de sebaj, legalább újra megnézhettük a hegyeket, ahogy feléjük közelítünk. Miután kikeveredtünk a hazavezető útra, mindenkin erőt vett a fáradtság, de Andi felfedezett a térképen még egy helyi látványosságot, Theopetra barlangját, amit megnézésre érdemesnek talált. Sajnos, hiába mentünk el, ameddig lehet, a barlanghoz vezető út le volt zárva, így nem maradt más hátra, mint a barlangot felvenni a korábban már említett listára, és sajnos majd még vissza kell ide jönni, barlangot nézni. És talán naplementét, ha már itt vagyunk, nem igaz?

A következő legyőzendő akadály az éhség volt, ami egyre jobban mardosott mindenkit, de augusztus 15-e az egyike a legnagyobb Ortodox ünnepeknek, így azért sejtettem, hogy nem lesz egyszerű dolgunk. Olyan bő fél órát autóztunk, mire találtam egy helyet, de az annyira tömve volt emberekkel, hogy nem sok esélyt adtam a dolognak. Azért persze megálltunk, bementünk, udvariasan érdeklődtünk, majd orrunkat lógatva távoztunk: se asztal, se étel nem került elénk. Innentől kezdve eléggé kedvetlenek lettünk, leginkább azok, akikre legjobban hat az étel hiánya és az éhség: nem volt olyan jó a hangulat, de szerencsére rossz sem. Azért éreztem egy kis frusztrációt, de jól bírtam a dolgot – ami tőlem teljes mértékben szokatlan.

Végül sokat kellett autózni, sőt, le is kellett térni a kijelölt útról, de nem bírtam már tovább. Egy nagyobb település mellett haladtunk éppen el, és gondoltam most, vagy soha, hiszen hamarosan kezdődik az autópálya, ott már esélyünk sem lesz rendesen enni. Így letértem az útról, be a városba (talán Lamía), és keresés ezerrel. Persze minden zárva. Aztán hirtelen, angyali énekszó és muzsika kíséretében megláttunk egy étterem feliartú helyet, aminek a kerthelyiségében ültek emberek. Nosza, kocsiból ki, terület elfoglal, de éppen, amikor azon gondolkoztam, hogy mennyire legyen véres az a két kiló hús, amit kikérek, tájékoztatott a pincér(lány), hogy nálunk bizony nem fogunk enni. Kicsit letörten kérdeztem vissza, hogy jó, de akkor hol? „Menjetek tovább egyenesen, ott lesz egy étterem.”

Nem hittem neki. Senkinek sem hittem. Sőt, hitem sem volt, csak a gyomorsavam meg én. Akkorra már a reggeli oly távolinak tűnt, mint a telihold a csillagtalan éjszakákon. Haltam meg éhen, belső szerveim sorra mondták fel a szolgálatot, agyműködésem csak a szükséges minimumon volt, életfunkcióim alig mérhetőek: ilyen cudar helyzet, hogy Görögországban nem jutok kajához még soha nem fordult elő velem, remélem, nem is fog.

Letörten szálltunk vissza a kocsiba, és hitehagyottan mentünk tovább, egyenesen.

Kaja semmi, hosszú kilométereken, éveken, évszázadokon keresztül (legalábbis innen nézve sok időnek tűnt). Sehol semmi, minden zárva. Azután, egy nem várt pillanatban megjelent a remény: étterem, ülnek benne emberek, és ESZNEK! Fordulás, rendőrkanyar, kézifék, a kerekek visítanak, a gyerekek sikítanak, majd csendesen, a feltünést kerülve leparkolok az étterem mellett. Úgy vonulunk be, mintha épp most győztük volna le a teljes Szovjet hadsereget, és szövetségeseiket: mi vagyunk a királyok, enni jöttünk.

Sajnos, az étterem közelről korántsem volt olyan csábító, mint aminek távolról tűnt: az asztalok felénél voltak vendégek, de a másik felén ott volt a korábbi vendégek minden maradéka: semmit sem szedtek le, az előző fogyasztók után minden úgy maradt, ahogy hagyták. A pincér egy ilyen asztalhoz ültetett le minket, tessék-lássék rendet rakott, majd eltűnt. Megjelent, de amikor megtudta, hogy nem görögül szeretnénk rendelni, megint eltűnt – egy szó nélkül. De legalább vizet sem hozott.

A konyhásnéni jött ki hozzánk, mert ő aztán épp úgy beszélt angolul, mint én görögül, tehát a közös szókincsünk kb. 10 szó volt összesen, de ebben benne voltak a fontosabbak: víz, nyársas hús, kaja, ilyenek.

Erről viszont rögtön, ott helyben eszembe jutott egy horvátországi nyaralásunk, még a szüleimmel, az umagi kempingben, ahol hasonló élményben volt részünk: a pincér nem beszélt egy olyan nyelvet sem, amivel édesapám próbálkozott volna, ő is elszaladt, és a konyhásnéni jött ki segíteni nekünk. A mai napig emlékszem, ahogy az asztalra könyökölt, kezében a halpucoló kés, a kezén még a pikkelyek, és azt szajkózza: „Tinten fish, tinten fish”. Én pizzát kértem akkor, szüleim kipróbálták a „tinten fish-t” és még élnek….

Itt is ez volt, csak pepitában, a helyi konyhásnéni nem értett minket, mi nem értettük őt, de azért összeraktuk a rendelést. Éhesek voltunk, semmi sem számított…

Erre talán nem is áldoznék több szót: a pincér és a konyhásnéni is került minket, így újabb üdítőket rendelni, kenyeret kérni, vagy a számlát rendezni külön kihívás volt, ráadásul az étel sem volt a legjobb, de persze nem is tervezek visszamenni, így az egész nem ér fabatkát sem. Cserébe, megint lett egy olyan görögös életérzésünk, hogy így is jó, úgy is jó, nem baj, ha nem minden alakul a lehető legjobban, néha az is jó, ha nem minden jó (azért az asztalokat rendbe tehették volna, na).

Miután sikeresen fizettünk, és volt is étel már a pocakban, nem volt mi megállítson minket: este hat-hét körül értünk haza, gyors fürdés a kicsiknek, apa, anya lazítás, tisztálkodás, alvás, másnap pedig bánya, munka, kőfejtés. Volt egy hetem kipihenni a hétvégi pihenést, de nem bántam meg egy percét sem, sőt, olyan élményekkel lettem gazdagabb, amiket életem során számtalanszor fogok még emlegetni, a nem optimális dolgokat meg úgyis hamar elfelejtem majd….

Ennyi volt a meteórás hétvégénk, látom, hosszúra sikeredett, jobb helyeken ennyi szóért már fizetnek, rosszabb helyeken ennyi saját gondolatért már doktorit lehet kapni, szóval azt hiszem, ma is a kedves olvasók kedvében jártam. Legközelebb majd egy kis zanza jön, mert olyan helyeken jártunk már megint, hogy beszarok tőle, de arról majd legközelebb. Addig is mindenki legyen boldog és egészséges, majd jelentkezem még!

Ez pedig most itt a 3740. szó lett volna.