2023 tavaszán, húsvét küszöbén úgy voltunk vele, hogy ezúttal asszimilálódunk a helyiek közé (Resistance Is Futile) és görög módra ünnepeljük az Orthodox húsvétot.

A katolikus húsvét sem telt unalmasan, mert itt voltak a barátaink (végre!), és sikerült pár napot együtt tölteni ismét, ami nekem kifejezetten jól esett, ennyi elszigeteltség után.

Az ő kalandjuk itt, itt, itt no meg itt olvasható, látható, tapasztalható. Ehhez nem is fűznék különösebb kommentárt, piszok jó volt, hogy itt voltatok srácok. Felkészül @Geronimo?

Nagyon szomorú voltam a reptérről visszafelé vezető úton, miután megbizonyosodtam róla, hogy véletlenül sem maradnak itt. Ez a pár nap valóban igazi feltöltődés volt nekem, még akkor is, ha hébe-hóba dolgoznom is kellett. Szerencsére hamar találkoztunk ismét egy hétvégére, mert volt valami futó rendezvény a városban, ahol laknak 😀

Node, Húsvét, Orhodox.

Ismét alapos tervezés előzte meg a kirándulást, tudtam előre, hova szeretnék menni, és mit szeretnék megnézni, így már csak olcsó szállást kellett találni, és várni, hogy elérkezzen az utazás pillanata, ami végül el is jött.

Végül Kallithea városában találtunk szállást, ami kellően olcsó is volt és kellően közel is volt azokhoz a nevezetességekhez, amikre kíváncsiak voltunk. A lefoglalt hellyel végül egy apróbb gondunk volt, hogy a gyerekeknek nem jutott külön ágy, de végül ügyesen megoldottuk az alvást is, nagyobb háborúk nélkül.

Indulás pénteken, kora reggel. A család szemében még csipa, pedig a nap állása nem indokolná a fáradtságot. Igyekszem hajtani a családot, de valahogy ezúttal lassan megy minden. A gyerekek, mint zombik, úgy mozognak, reggeli közben megy a TV, mintha csak egy szokásos hétvégi reggel lenne, a csomagok csak félig-meddig vannak összekészítve, nem haladunk. Én meg egyhelyben toporgok, bennem van a bugi, a mehetnék, induljunk már! – ordít a fejemben egy hang, közben pedig megértően magyarázom a lelkem kicsi virágjainak, hogy sokat kell autózni, és minél később indulunk, annál tovább fog tartani az út, mert az egész ország egyszerre indul útnak.

Igazam volt. Megint.

Persze, hogy az egész mocskos város, benne az összes ember, mintha térdelő rajtban álltak volna, arra a jelre várva, hogy mi is elindultunk – hirtelen olyan forgalom lesz az utakon, mint egy esős őszi hétköznap. A városból kifelé még csak-csak, de az autópálya kapuknál máris őrület van, pedig a legtöbb fülke üzemel, de sok a kocsi, lassan haladunk. Aztán jönnek az emelkedők, amikor egy 60kmph-val haladót 65-tel előz egy kocsi, és mindenki a fennmaradó egy sávba szeretné a két csigát kielőzni – így az a sáv is lelassul olyan 70-re. Nyári balatonozásnál van ilyen, Székesfehérvárig (oda), és onnan (vissza úton), hogy a forgalom úgy nyúlik, mint egy gumiszalag. Szépen lehet haladni, sűrű forgalom, de járható, majd hirtelen a semmiből egy fantom dugó, mindenki lelassul, megáll, araszol, majd tíz perc múlva felgyorsulunk és haladunk megint. Majd lassulás, dugó, várakozás, végül ismét dinamikus kigyorsítás csak azért, hogy a következő dugót mihamarabb utolérjük. Idegőrlő.

Szerencsére ez csak olyan egy órát tart, majd a forgalom szépen lassan eltűnik a különböző irányokba, mi meg végre tartós sebességgel tudunk haladni célunk felé. Ilyenkor jelennek meg azok, akik a dugóban elvesztegetett időt szeretnék bepótolni, és most 200kmph-val villognak le az útról. Ilyenkor nagyon otthon érzem magam.

Végül a hetes autópálya Nemea-i lehajtóján kitértünk a helyi utakra, ahol már sokkal nyugodtabb volt a forgalom. Ennek a megoldásnak az is az előnye, hogy a helyi utak nem kerülik ki a településeket, átvezetek rajtuk, aminek kellemes folyománya, hogy tudunk frissítőt, kis péksüteményt és kávét magunkhoz venni. Ránk fért már.

Nagyon élveztem a megállót azért is, mert a helyiek úgy néztek ránk, mintha életükben nem láttak volna olyan turistát, aki hat szót beszél görögül. Imádtam a helyzetet, fürödtem a csodálkozó tekintetek tengerében. Később ez kezdett kissé kínos lenni, de túltettem magam rajta.

Innen már nem kellett sokat utazni, és meg is érkeztünk az egész húsvéti kirándulás legfőbb attrakciójához, Mükénébe. Az ókoriba. Az igaziba.

Mükéné

Már a bejárathoz közeledve látszott, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek eszébe jutott ide zarándokolni: a parkolóban egy négyzetcentiméternyi szabad hely nem volt, de az oda vezető út két oldalán is parkoltak az autók, bő két-háromszáz méter hosszan. Szerencsére találtam azért egy kisebb rést, oda beálltunk, majd hegynek felfelé visszasétáltunk a bejárathoz. Belépő megváltása, bejutás, hurrá, irány a hegy teteje, és mindenek felett az azon található rom!

Az első métereken szembejött velünk a történelemkönyv és a híres oroszlános kapu, ami épp úgy néz ki, mint az általános iskolás tankönyvben található fénykép – csak azon kevesebb a rövidnadrágos, pecsenyepirosra sült turista. Itt, az életben azért akadt pár, és persze mindenki a kaput szerette volna fényképezni – ahogy mi is – így nem volt olyan pillanat, amikor ember ne állt, ment, haladt, pózolt volta a kapu alatt, vagy annak környékén. De láttuk azt a kaput, és innentől kezdve akár vissza is fordulhattunk volna, pipa, megvan, Mükéné letudva, viszlát!

De bennünket hajtott a felfedezők vére, mindent megnézni, mindent felderíteni, mindent feltárni, magunkhoz ölelni a helyet, a látványt, az eszmét – befogadni a történelmet, ami körül lengi a helyet. Ebben a törekvésben kissé akadályozott, hogy közel száz másik ember is hasonló gondolatokat követve mászott fel a fellegvárba, de többnyire sikerült úgy helyezkednünk, hogy ne zavarjanak az emberek, és igazán át tudjuk magunkat adni a megismerés örömének.

A vár maga, kb. 5000 éves, ahhoz képest jól tartja magát. Maradtak meg kövek, látszanak falak, körbe lehet járni és lehet élvezni a kilátást is. Ha az ember kicsit hunyorít, a tenger is látszik, de azért nem az uralja a látképet, hanem a lankás hegyoldalak, völgyek és persze maga az akropolisz. Mesés!

A ránk jellemző alapossággal jártuk be a fellegvárat, lementünk a ciszternákhoz, megnéztük a sírokat és az archeológiai múzeumot, a tholoszokat (kupolás, föld alatti sírok – ez az, amiből tizenkettő egy tucat), körbejártunk minden ösvényt – és kellemesen el is fáradtunk. Nem csoda, a rendelkezésünkre álló területen végül öt kilométert sétáltunk, ami nagyoknak kis, kicsiknek nagy szó. Melegben. Éhen-szomjan.

A múzeum ismét olyan volt, ami az elején egészen le tudott kötni, különösen azok az apró ékszerek, dísztárgyak, amiket feltártak, vagy előtaláltak, de persze tetszett a sok bronz eszköz és agyagedény is. Csak valahogy kevésbé tudom átérezni a történelmi jelentőségét egy törött köcsögnek, bármilyen díszes is legyen az. Tudom, érzéketlen vagyok, vagy nem vagyok képes elmémmel felfogni, hogy az, amit látok mennyire fontos lelet, de ezen lelkesedés szikrája sajnos nem talál száraz mohát szívem kietlen sivatagában.

Cserébe már annak a legkisebb esélye is lelkesíteni tud, ha a hegy tetejére felmászva letekintek arra a tájra, ami elődeimet már több, mint ötezer éve ugyanúgy lenyűgözte. Ahogy lepillantok, a száraz fűvel benőtt, cserjékkel, itt-ott fákkal tarkított lankákat látom, ahogy bőrökbe öltözött emberek mászkálnak, a haszonállatok a domboldalon legelnek, fényes bronzba öltözött, lándzsás katonák menetelnek határozottan, illetve kereskedők vezetik megrakott szamaraikat, hogy javaikat eladhassák a városban. Volt idő, mikor ez a város volt a mediterránium központja, mikor az innen 400 kilométerre lévő Knósszoszt is innen igazgatták, amikor az egész Peloponnészoszi-félsziget nekik adózott – és az egész főváros elfért egy akkora területen, amit a kései lelkes látogató egy óra alatt kényelmes tempóban körbesétál (ha nem áll meg nézelődni).

Miután körbejártuk a palotát, benéztünk a sírokba és meglátogattuk a múzeumot, még lesétáltunk az innen nem messze lévő Atreusz kincsesházához, hogy megnézzük, maradt-e kincs számunkra is. Sajnos, anyagi javakat nem, csak emlékeket gyűjtöttünk, de abból sokat. Szerencsénk volt, sikerült úgy időzíteni a látogatást, hogy hat-hét percig csak mi voltunk ott, csak mi nézelődtünk és csendben ámuldoztunk. Sikerült turista mentes fotókat is készíteni, illetve a kincsesházból kijövet (ami szintén egy Tholosz-szerű épület) még elsétáltam a területen belül megnézni, van-e bármi más látnivaló. A család addigra már elég fáradt volt ahhoz, hogy hősiesen megvárjanak az árnyékban.

A csodás kilátáson kívül azonban semmi új élmény nem várt rám, így egyesítettem a családot, kocsiba be, irány a szállás!

---

Út közben még megálltunk mágnest venni, de a környéken nem igazán találtunk ajándékboltot, összesen kettőbe tértünk be, egyiknél nem tetszett a kínálat, a másiknál meg csak készpénzzel lehetett volna fizetni, mert „elromlott” a POS terminál… Persze… Pedig itt felmarkoltunk vagy három marékra való apró emléktárgyat, de sajnos kp hiányában ott kellett hagyjuk.

Ezután már csak egy rövidebb, negyven perces autóút várt ránk, hogy elfoglalhassuk AirBnB szállásunkat. A helyszínen az idős szomszéd bácsi fogadott, aki egyszer volt Nyíregyházán, és legalább annyit tud magyarul, mint én görögül, így remekül megértettük egymást. Gyorsan kibeszéltük élményeinket, lamentáltunk kicsit a hegeli filozófia lényegéről. Nem nagyon értettünk egyet az alapvetésekben, de azért jó volt. Ja, nem is, mert a kettőnk kombinált szókincse olyan 50 körül lehetett… Mondjuk lehet, épp Hagelt értette volna ő is, nem kérdeztem…

A lakás kis csalódást okozott a rendelkezésünkre álló helyiségek tekintetében, és persze az ágyak számát illetően is. Kicsi, szűkös, de azért el lehet férni, és nem kell szorongani. Szerencsére egy akkora erkély tartozik a lakáshoz, mint annak a belső területe, ahol egy étkezőt-nappalit is berendeztek a tulajdonosok, így a kevés ott töltött idő javát azon a helyen töltöttük. Mindent összevetve nem rossz, de lehetett volna jobb is.

Aznap már csak vacsoráztunk egy közeli tengerparti étteremben, aztán siettünk aludni, elég volt a kaland és a mászkálás mindenkinek. A gyerekeknek nem kellett altatót dúdolni, és a felnőttek is hamar olyan szuszogásba kezdtek, hogy öröm volt hallani. Már, ha hallotta volna valaki, de mindenki aludt…

Asziné

…Argoszt kik lakták, s Tírünszet, a jófalu várat, / Hermioné- s Aszinénak két öblös kikötőjét…

Homérosz

Másnap reggel ébresztő, gyors reggeli, kocsiba be, de nem autóztunk sokat, csak a közeli Asziné fellegvára (két percre kocsival) volt az uticél – ha már ott van a szánkban, nem hagyjuk megnézetlenül – gondoltuk, és nem is hagytuk.

Asziné egy háromszög alakú, sziklás félszigeten fekvő fellegvár, Homérosz is említette az Iliászban (a várat és annak két kikötőjét), és mivel korán mentünk, szinte alig voltak látogatók. Fel is másztunk rögtön a várba, néztünk a tengert, szívrohamot okoztunk anyának azzal, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb sziklákra másztunk fel, és onnan bámultuk a tengert és a kikötőt. Lacika ebben élen járt, bárhová ment, anya lábon kihordott egy infarktust a látványtól. Annak ellenére, hogy első ránézésre milyen jelentéktelennek tűnt az egész, nagyon sok időt eltöltöttünk, és nemcsak a kilátásban gyönyörködtünk, de elmentünk megnézni azt az óvóhelyet is, amit egy barlangból alakítottak ki a helyiek. Ebben a barlangban pedig volt egy fotó kiállítás a környék, szűkebb körzet második világháborús szenvedéseiről is. A képek alapján volt szenvedés bőségesen…

Návplio

Miután kinézelődtük magunkat ismét kocsi, és irány Návplio. Ez a város volt az első görög köztársaság fővárosa, igaz, hogy csak tizenhárom évig. Még mindig jobban járt, mint Debrecen…

Igy szóla:

– De… azt könnyű bebizonyítani, hogy ön ép nem elméjü és gyámság jön. Én leszek a régen herceg és önt a főleg várba életfogytig várja a…

Itt valami nőt mondott, aki vár. Bizonyos Ella. Az várja a bolond uralkodót. Bizonyára ápolónő. Tudom már! Aszt mondá:

– Önt várja a Citad Ella!

– Nésze – mondtam -, én nem vagyok egy szivbajos uralkodó és velem nem lehet a sors kegyelméből kitólni. Én nem hoszok törvényt, amig nem vagyok személyesen itt. Mer most csak helyettem vagyok itt. Maj ha visszatér az igaszi. Asz hoz.

Fülig Jimmy

Návplióban is van egy főlegvár, ahol vár Citad Ella (ugye, Fülig Jimmy). Amikor tervezgettem az utat, láttam, hogy a vár két kapujához két úton is el lehet jutni. Egyik a kevésbé kényelmes, a tengerparton parkolás, majd kis lépcső, és be a várba, a másik pedig az, hogy kocsival fel a hegyre, és onnan már csak séta (nem kell mászni). Én utóbbi mellett döntöttem, és nem döntöttem rosszul. Bár, csakúgy, mint előző nap, már a parkoló előtt, a padkán, hosszú sorokban álltak az autók, de én gondoltam egy életem, egy halálom, megnézem, van-e hely a bejárat közelében. Volt. Parkoltam, kiabáltam (néztek is rendesen), kiszálltunk, jegyet vettünk, bementünk.

Öregem, ha valaki szól előre, hogy ez a vár ilyen böszme nagy, egy egész napot tervezek rá. De nem szólt senki, így csak a helyszínen döbbentem rá, hogy ez nem kis falat. Persze, ha átlagos nézelődők lennénk, akkor bő fél-egy óra séta és pápá, mert körülbelül ennyi lenne csak azt a részt megnézni, ami igazán látványos, új és vár-szerű (állnak a falak például). De mi, szinte hagyomány szerint minden bástyát megnéztünk, oda is lemásztunk, ahová lehet, nem kellett volna, így csak az tartott fél óráig, míg elértünk a belső vár kapujához. Onnan meg ismét elmentünk a külső vár falán végig, ameddig csak lehetett, közben nézelődés, kilátásban való gyönyörködés, és persze ismét csak a történelem fonalának bogozása. Mi lehetett ez az épület, hogyan nézhetett ki ez a ház, milyen magas lehetett ez a fal, és persze, a legfontosabb, hogyan nézhetett ki az öböl, amikor nehézkes vitorlások horgonyoztak benne?

A külső vár meglepően nagy területen helyezkedik el, ennek megfelelően elég sok időt elvett, míg körbejártuk, de becsülettel körbejártuk és fotóztunk szorgalmasan. Aztán visszatértünk a belső várhoz, ahol első ránézésre csak a vár falain berendezett múzeum lett volna érdekes, de oda annyian álltak sorba, hogy elvetettük annak az ötletét, hogy bemenjünk nézelődni. Hihetetlen, hogy amikor az emberek kapnak egy kis szabadidőt, mindenki elmegy kulturálódni! Felháborító!

Összességében bő két órát voltunk a várban, de kellően elfáradt mindenki, és lassan kezdtünk éhezni is. Nosza, menjünk le, a városban biztosan lesz kaja!

Kocsiba be, a hegyről szépen lecsorogtunk, majd beálltunk egy dugó végére, ami a belvároson át vezetett. Ugyanis épp zárt a piac, egy utca le volt zárva, a rendelkezésre álló két sávot pedig nemcsak a kétirányú forgalom használta, hanem az árusok is azon parkoltak – így haladni nem lehetett.

Gondolhatjátok. Éhesen, fáradtan, városi dugóban. Egy élmény. Ráadásul sehol sem találok parkolóhelyet. Minden kicsi lyukon már áll egy kocsi, vagy motor. Nem hiszem el! Meleg van, éhes vagyok, hagyjatok már parkolni!!!

Végül kikeveredtem a belvárosból és a településről kifelé vezető út egyik mellékútján találtam helyet, ahol ott tudom hagyni Palit. Kiszállás, kis frissítés, majd gyalog vissza a városba. Minden cégér, minden neon reklám, minden színesebb poszter azt a látszatott keltette, hogy ott lehet enni, de minden esetben csalódnunk kellett! Egyre elcsigázottabban folytattuk felderítő utunkat, közben azon gondolkoztunk, hogy miért nincs egy árva taverna sem a környéken?!

Aztán derült égből villámcsapás – mindenki Krisztus feltámadását várja, ilyenkor minden, de minden zárva. Ha pedig véletlenül mégis nyitva, akkor tömeg. Egyre csökkenő reményekkel folytattuk utunkat, míg végül találtunk egy helyet, ami nyitva volt. Csak, hát – zsúfolt. És nem is annyira szimpatikus. Az éhség és fáradtság miatt már olyan beszámíthatatlanok lettünk, hogy tovább mentünk, abban a csalfa reményben, hogy ahol egy van, több is van. Nem volt. Hamar vissza is fordultunk és még éppen megcsíptük az utolsó szabad asztalt.

Ember, kész orgazmus volt már csak az is, hogy szilárd polc került az ülepünk alá. Aztán kaptunk vizet, elkezdtük böngészni az étlapot, és a hangulatunkat borító sűrű fellegek elkezdtek felszakadozni, a nap sugarai lassan legyőzték a szürkeséget. Mire ételhez jutottunk, már talán nevetgéltünk is, de az biztos, hogy lelkes beszélgetés lett a túra vége.

Miután jóllaktunk, még elmentünk sétálni a városba, megnéztük a kikötőt, de immár sokkal gondtalanabbul és pláne sokkal jóllakottabban. A kikötő és a világítótorony után, a tengerpart vonalát követve kerültük meg azt a félszigetet, ami a kikötőt védi a tenger haragjától, és közben végig a tengert, a fellegvárat és a nekünk balra eső meredek sziklafalat bámultuk. És közben jót beszélgettünk, bár a szél egy kicsit zavaró volt, de nem annyira, hogy kedvünket szegje.

Ahogy elértünk a félsziget tövébe, rá is találtunk arra a parkolóra, amit kinéztem magamnak, hogy innen is fel lehet jutni a várba. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem volt rossz döntés, hogy kocsival mentünk fel a kapuig, mert innen nézve egy végtelen lépcsősor vezet fel a hegyre, amit a család csak nagy nehézségek árán tudott volna leküzdeni. Mégis, valami különös vonzalmat kezdtem érezni. Olyat, ami miatt emberek másznak fel a legmagasabb hegyek tetejére, ami miatt emberek merülnek le a legnagyobb mélységekbe, ami miatt emberré vált az ember – a megtapasztalás, a felfedezés, no meg a természet (épített természet) legyőzésének vágya. De uralkodtam magamon, tudtam, állóképességem nem eléggé megbízható ehhez…

Innen már csak az autóhoz kellett visszasétálni, majd irány a szállás, pihenés. Elég volt az a nap is, van, aki szerint két napra is elegendőt sétáltunk. Ennek ellenére még gyorsan elmentünk a helyi boltba, ahol úgy néztek ránk ismét, ahogy a turistákra szoktak. Erősen akcentusos görögünket meghallván azonnal angolul szóltak hozzánk, kedvesen, de tőmondatokban kommunikáltunk, majd halálra döbbentek, amikor fizetéskor kedvesem odaadta a törzsvásárlói kártyáját. Volt csodálkozás, mi meg csak mosolyogtunk magunkban.

A frissen beszerzett élelemmel megrakodva visszatértünk a szállásra, gyerekeknek vacsora, nagyoknak frissítő, pihenés, alvás.

Nagyon régi hidak

Krisztus feltámadása napjának reggelén már tudtuk, nem kell arra számítani, hogy étteremben étkezünk, arra viszont igen, hogy bárhová is megyünk, tömeget találunk. Éppen ezért olyan programot terveztem, ami kívül esik az átlagos (mondhatni mezei) turista érdeklődési körén: mivel a környéket tényleg több évszázadig a Mükénéi királyság uralta, tele van Mükénéi emlékekkel. Ezen emlékek egyik legérdekesebb mementója számomra pedig azok a hidak, amiket 2-3 ezer évvel ezelőtt építettek, és nemcsak a mai napig állnak, de tökéletesen funkcionálnak is.

Az első hídhoz kicsit gyalogolni kellett, de nem vészes, cserébe nem épp kitaposott ösvényen vezet oda az út, ennek megfelelően pár karcolás és horzsolás gazdagította lábunk szárát. A híd a várakozásoknak megfelelően a helyén volt, és bár méreteit tekintve nem mondhatni, hogy óriás, számomra a jelentősége túlszárnyalja méretbeli korlátait. Ráadásul a túlsó végén volt egy kis barna tábla, miszerint a másik, általam is kinézett híd gyalog is elérhető, alig pár kilométer séta, és ismét kezdett feltörni bennem a felfedés vágya – menjünk, sétáljunk, fedezzük fel!

Józanabbik énem viszont jelezte, hogy a kicsik kevésbé lelkesek az ötlet iránt, így inkább kocsihoz vissza, és azzal közelítettük meg a másik hidat.

Az a híd annyira funkcionál, hogy akár át is hajthatnék rajta, rá is állhatnék kocsival, de sokkal érdekesebb volt a híd íve alatt átmászni, majd a hídon átmenni, majd közelről és távolról is megvizsgálni.

A könnyű megközelítésnek viszont az a hátránya, hogy bár maga a híd nem éppen közismert, de aki ismeri, az el is jön, hisz járművel könnyen megközelíthető, ezzel is elkerülve a látogatónak a természet által okozott kellemetlenségeket. Úgyis mint szúrás, vágás, harapás, csípés, horzsolás, izzadás, fáradás, meleg, napsütés, szomjúság stb. Szóval nem mi voltunk az egyetlen látogatók, de szerencsére sikerült ismét úgy időzíteni, hogy legyen pár meghitt percünk nekünk és a hídnak közösen.

Innen a következő állomásunk Epidaurosz és a színház lett volna. Ez a színház is szerepel az UNESCO világörökségi listáján és azért is jelentős emlék, mert építészetileg és akkusztikailag is a legjobb, legszebb, egyik legnagyobb görög színház az országban. A mai napig tartanak benne előadásokat, a mai napig üzemel, mint színház, vagy koncerthelyszín. Mesés – lenne, de mi ezt nem tudjuk meg, mert húsvét alkalmával zárva van. Sajnos. Ennek ellenére jöttek páran, akik hozzánk hasonlóan koppantak a bezárt ajtókon, de ez nem szegte kedvünk, ha a színházhoz nem jutunk be, legalább sétálunk egy jót a környéken!

Séta közben aztán megbeszéltük, hogy visszamegyünk Návplióba, ott keresünk magunknak valami érdekeset, és ha találunk talán ételt is.

Ismét Návplio

A városban ezúttal nem volt dugó, és parkolni is hamarabb, és a belvároshoz közelebb sikerült a vár alatti parkolóban. Míg kikászálódtunk a kocsiból, és frissítettünk, addig fel-felnéztem a várra, és Andika látta rajtam, hogy vonz, húz az a sok lépcső. Mondta hát, hogy ő elfoglalja magát a gyerekekkel, addig én másszak fel, mert látja, hogy alig bírom visszafogni magam.

El is indultam, nem kellett sokat noszogatni. Lelkesen, nagy lendülettel indultam meg a lépcsőkön, de ez a lendület a lépcsők számának gyarapodásával egyre fogyott. De nem álltam meg. Sorra hagytam le az embereket, csak másztam, másztam és másztam. 917 lépcsőfok lett végül, tíz és fél perc, 152 méter emelkedés. Kiizzadt folyadék végtelen. Lihegés hosszan.

Felértem, boldog voltam. Szétnéztem, de ezt a látványt már láttam a várból, a család is várt rám, így megindultam lefelé. Út közben találkoztam azokkal, akiket felfelé menet hagytam le, de olyannal is találkoztam, akiket út közben – ők is felfelé menet – lehagytam, de mire én utolértem őket, már ők is visszafordultak. Jól gondoltam, ez nem való mindenkinek. Viszont bármikor szívesen felmennék ismét, nagyon jó volt!

Amikor leértem, javasoltam a családnak, hogy nézzük meg a kisebbik várat, vagyis erődítményt, ami a várost közvetlenül határoló félszigeten van. Az indítvány elfogadva, szépen felsétáltunk, és ámultunk.

Egyrészt azért, mert olyan szép volt a kilátás – immár a városra és a kikötőre is, illetve azért is, mert maga az erőd bár eléggé elhagyatott, sűrű gaz és kaktuszerdő nőtte be, mégis olyan izgalmasan vadregényes, hogy ismét azon találtuk magunkat, hogy a legkeskenyebb ösvényen is végig mentünk, hátha van a csapás végén valami érdekes. Jellemzően volt.

Bujkáltunk a vadvirágok között, kerülgettünk a kaktuszokat, kiálltunk a szakadék fölé nyúló sziklák hegyére, élveztük a kilátást, a jó időt és egymás társaságát. Isteni délutáni program lett, örülök, hogy elmentünk. Visszaúton még betértünk az elhagyatott és elhanyagolt “Xenia” of Nafplio hotelbe kicsit urbexelni, de nem erőltettük a dolgot, hiszen egyrészt nem volt nálunk lámpa, másrészt meg eléggé szem előtt voltunk. Talán máskor…

Az erődítményből leérve nyakunkba vettük a lábunkat, és elsétáltunk a történelmi belvárosba, ahol nézelődtünk lelkesen, mert volt mit: szűk utcák, hangulatos, régi épületek, boltok stb. – de az egész hely hangulata mégis annyira magával ragadó, hogy szinte el is felejtettük, hogy éhesek vagyunk. Séta közben vettünk mágnest, mézet, emléktárgyakat, illetve kértünk útbaigazítást étteremmel kapcsolatban, de sajnos hiába. Hiába követtük ugyanis a kapott javaslatot, a kiválasztott étteremben jelezték, hogy minden alapanyag elfogyott mára, számunkra már nincs ebéd.

Ismét bejártuk a belvárost és annak környezetét is, ételt keresvén, de nem jártunk sikerrel, pedig elmentünk arra a helyre is, ahol korábban sikerrel jártunk. Ezúttal nem. Túl későn, vagy túl korán érkeztünk, számunkra ebben a városban nem termett étel. Nem volt hátra más, mint kocsiba be, és irány a szállás – máshol talán szerencsével járunk.

Végül Tolo városában találtunk egy helyet, ami nyitva volt, és ki is szolgáltak minket. Sem a minőség, sem a mennyiség tekintetében nem érdemel szót, de végre ettünk, tele lett az éhes pocak. Innentől a nap is szebben sütött.

Étkezés után még lementünk a helyi strandra kicsit nézelődni, kagylókat gyűjteni, időt tölteni. Onnan aztán vissza a szállásra, kicsi pihenés, böfi, alvás.

Hazaút

Hétfőn nem kapkodtunk, de nem is lustálkodtunk. Megreggeliztünk, csomagokat elpakoltuk, a kulcsot leadtuk és megindultunk haza, Athén felé. Erre a napra nem terveztem programot, mert féltem attól, hogy ismét csak a dugóban kell majd állni, de annyi kompromisszumra hajlottam, hogy nem autópályán mentünk, hanem kelet felé tartva, országúton, kisebb-nagyobb településeken keresztül. Így lassabb, ugyanakkor látványosabb lett a hazaút, cserébe Korinthosz előtt megérkezett a várt dugó és araszolás. Ez nem volt jó.

Lassan, de biztosan azért hazaértünk, kipakoltunk és eltettük magunkat pihenni, mert másnap már várt a bánya és a munka.

Innen visszanézve egész jól sikerült kis kirándulás lett. Ismét láttam valamit, amit nagyon, de nagyon szerettem volna látni, és bár Epidaurosz és a színház most kimaradt, a listámon még szerepel, és addig nem megyek el Görögországból, míg meg nem néztem. Návplio városa nem véletlenül népszerű a turisták és azon belül a magyar felfedezők körében, a belvárosa kellően kicsi, de nagyon hangulatos, a várak és a kikötő, valamint az innen könnyen elérhető többi történelmi jelentőségű hely pedig mind olyan plusz, ami miatt érdemes ide látogatni. Mükéné pedig… Szimplán beszarás. Nagyon boldog vagyok, hogy ide is eljutottunk, boldog vagyok, hogy ismét olyan élményeket szereztünk, amit idős korunkban rendre felemlegetünk majd. Rövid volt? Igen. Tartalmas volt? Igen. Megérte? Mindenképp. Ha nem lenne az országban még több ezer más látnivaló, ezt a kirándulást még párszor meg tudnám ismételni, bár akkor sem lennék csalódott, ha egyszer be tudnék jutni a színházba is…

Kréta közeleg…