Igen, ismét búvár téma. Mit csináljak, ha mostanában az elmém, ébren töltött időm egészen nagy részét tölti ki ez a tevékenység, és az ezzel kapcsolatos gondolatok? Főleg annak tükrében, hogy újabb élményeket sikerült szereznem, nem kis részben Yoda barátomnak köszönhetően.
A történet röviden, mondhatni prológus: a Titánbúvár (klub) idén nyár elejére hirdette meg az „időutazó” vörös-tengeri szafariját, ami egész kecsegtető ajánlatnak tűnt, mármint a részvételi díjat és a meghirdetett programokat figyelembe véve is. Ellenérvként csak az szólt, hogy nem is olyan régen jártam Egyiptomban, Dahabban, ahol – szintén Yoda támogatásával – egy héten keresztül volt részem búvárkodásban, bár ott a tervezett programok száma és intenzitása elég lazára volt véve, mondhatni pihenés volt, egy-két merüléssel megfűszerezve.
Node a Titánék egy olyan túrát ajánlottak, amivel kapcsolatban már volt tapasztalatom, nagyon sok búvár szereti is, mert tartalmas és élménygazdag a program – ha az embernek szerencséje is van persze.
Egy szó, mint száz, beneveztem az „időutazó” szafarira is, hogy egy hetet egy búvárhajón tölthessek, a világtól teljesen elzártan (se Internet, se telefon), és meglátogassam a Vörös-tenger talán legszebb (nem feltétlenül), de mindenképp legismertebb zátonyait: a Brothers-t, a Deadalus-t és az Elphinstone-t. Innen is a túra neve: BDE – a zátonyok nevének kezdőbetűiből.
Amikor még javában tombolt a Covid, de Egyiptom egy szűk hétre éppen látogatható volt, akkor már részt vettem egy BDE túrán, és nem bántam meg, ezért is gondoltam, hogy megnézem, milyenek a zátonyok akkor, amikor nem csak egyetlen búvárhajó járja a tengereket, hanem kicsivel több is. Illetve, jóval több…
A bevezettetőt rövidre fogva, megnéztem, a program tetszett, „olcsó” volt, tudtam, hogy lesz látnivaló, egy barát biztosan lesz a fedélzeten, mit veszíthetek?! – gondoltam, és jelentkeztem.
A felkészülés és az előkészületek a Titánék részéről kicsit döcögősen haladtak, ez okozott is egy nagyobb törést bennem a Titánokról kialakult képben, de hisztis gyerek módjára ügyesen reagáltam, büszke nem vagyok éppen rá, de akkor, abban a helyzetben célravezetőnek tűnt. Itt nem részletezem, legyen elég annyi, hogy volt egy kis kommunikációs gubanc, amit az elején igyekeztem felnőttként kezelni, majd ahogy eszkalálódott a helyzet, úgy lettem egyre durcásabb és talán meggondoltalanabb is.
No, de hogy jó dologról is beszéljek: a dahabi túrát követően már igazán időszerűvé vált a légzőautomata karbantartása (a felszerelés, ami a palackból a levegőt [légzőgázt] elviszi a számig, hogy kapjak levegőt a víz alatt is), így elmentem a helyi boltba Ioannis-hoz, megkértem, legyen kedves az éves karbantartást elvégezni. Pár hét múlva, mikor mentem vissza, említettem Ioannis-nak, hogy lassan szeretnék majd egy másik, használt készüléket szerezni, szebbet, jobbat, megbízhatóbbat, olyat, amivel hideg vízben is lehet merülni, olyat, aminek az éves karbantartása során nem köpködnek utánam a szervizesek, olyat, amit a komoly búvárok használnak…
Ioannis rám néz, elmosolyodik, és azt mondja: „Pont tegnap vettem 20 új készüléket az iskolának. Megnézem a régieket és összerakok neked egy jót.” Ilyen jó hírt az elmúlt hetekben nem kaptam, így képzelhetitek, mennyire boldog voltam, különösképpen azért, mert ekkorra már egy igencsak hosszú és fájdalmasnak mondható balszerencsés periódus volt a hátam mögött.
Végül aztán elérkezett a túra ideje is. Nagy reményekkel néztem elébe, igazán éreztem, hogy rám fér egy kis kikapcsolódás, és nem is tévedtem. Az odaút eseménytelenül telt, nem úgy, mint a túra többi résztvevőjének, akik Cairón és Asszuánon keresztül érkeztek a célállomásra, mindez egy kisebb késés és az EgyptAir jóvoltából. Végül este kilenc helyett másnap hajnal négy körül jelentek meg a hajón – nem vártam meg őket ébren.
Másnap kezdődött a móka!
Nem, nem lesz egyenként leírás minden (összesen 17) merülésről, csak a lényegre szorítkozom 😀
Szép volt és nagyon élveztem. Ez a lényeg.
De, hogy a címben felvetett kérdésről is beszéljek végre: az első és egyetlen éjszakai merülés során kezdtem el megfogalmazni a gondolatot, hogy miért is szeretem én ennyire ezt a sportot. Akkor, amikor a sötétben lebegsz az űrben, amikor csak a lámpád fénye világítja meg a téged körülvevő világ egy rendkívül kis szeletét, amikor egy uszonycsapással a tér bármilyen irányába el tudsz fordulni, és nem biztos, hogy mindig tisztában vagy azzal, merre van le vagy fel, ahogy azzal sem, éppen milyen élőlény van épp a hátad mögött (jellemzően egy másik búvár) – akkor érzem, hogy otthon vagyok.
Aztán ott vannak az állatok. Ezen a túrán ismét láttam pörölycápát, óriási barrakudát, napóleonhalat, krokodilhalat, murénát, delfineket, kőhalat, rájákat, és hogy a kistestűeket is említsem, bohóchalat, bőröndhalat, maszkos bőröndhalat, sünhalat, pillangó- és angyalhalakat, tűzhalat, Picasso-halat, tengeri márnát, tűhalat (pipaszárhalat) – és sok mást.
Mégis, számomra a legszebb az egészben az a ritka pillanat, amikor a külső (víz)nyomás és a fejem különböző üregeiben (homlok, arc) és a belső fülben lévő levegő nyomása között van egy kis különbség, a dobhártyámat nyomja befelé a víz, de még nem fáj, viszont a hangokat már tompán, vagy alig hallom. Nem hallom a légzésemet, nem hallom, ahogy más búvárok bugyborékolnak, olyan az egész élmény, mintha egy süketszobában lenne az ember – és ezt varázslatosnak tartom, különösképpen akkor, amikor mindezt egy olyan szabadságfokkal kombinálhatom, ahol a szokásos mozgási szabadságom feje tetejére áll, ahogy én is úszhatok fejjel lefelé, háton, oldalazva, szinte bármilyen pózban. Ehhez add hozzá azon ritka alkalmakat, amikor szinte teljes sötétségben vagy, és el is készült egy eléggé rémisztő horrorfilm díszlete.
Ha már díszlet…
Szintén az éjszakai merülés során történt, hogy kipróbáltam az új UV lámpámat. Többen mondták már, hogy teljesen más élmény, de hogy ennyire, azt nem hittem volna! Az állatokat nem láttam jobban, de a korallok (jó, jó, azok is állatok), a sziklák, a „statikus” részletek olyan megvilágításba (szándékos szóvicc) kerültek, amiről eddig nem tudtam, hogy létezik egyáltalán. Egy az egyben az Avatarban éreztem magam, ami nem csoda, ismerve a film rendezőjének a búvárkodáshoz fűződő viszonyát, és tudva azt, hogy nagyon sok, a filmben látható képi elem ötletét a víz alatti világból vette. Ez az élmény pedig tovább erősítette a búvárkodás iránt érzett szenvedélyemet.
Végül egy kérdés, amit szinte minden alkalommal megkapok, ha az egyik kedvenc hobbimra terelődik a szó: nem veszélyes?
De, az. Ahogy repülőgépen utazni, vagy bármely nagyvárosban közlekedni is az, vagy ahogy sok más sport is hasonlóan veszélyes, ideértve az óriás műlesiklást, műlovaglást, ökölvívást stb.
Yoda mondott egy érdekes statisztikai adatot ezzel kapcsolatban: az USA-ban évente kb. 20-25 embert ölnek meg kutyák, míg cápák összesen ötöt. Szintén az USA-ban évente 20-22 embert ölnek meg tehenek. A 2020-as években eddig 7 ember halt meg alligátor támadásban, míg összesen öt (három 2020-ban, egy 2021-ben és egy 2022-ben) ember halt meg cápatámadás következtében. Ezen áldozatok közül egy sem búvár volt, hanem úszó, vagy szörfös. Nagyobb eséllyel hal meg a búvár saját, vagy a felszerelése hibájából, mint cápatámadás által. Ezeket a hibalehetőségeket pedig lehet minimalizálni a felszerelés rendszeres karbantartásával és a szabályok, ajánlások betartásával.
Ez egy biztonságos sport, amit a DAN (Divers Alert Network) jelentése is igazol. A 2020-as jelentés szerint, mely a 2018-as esetekkel foglalkozik, 2018 évben összesen 189 búvárkodással kapcsolatos haláleset történt, melyből 100 kedvtelési, hobby búvár, 59 szabadtüdős, 13 ipari és összesen 17 egyéb tevékenységgel kapcsolatos esetet rögzítettek. Ráadásul, a legtöbb esetben keringési problémák és az azt követő fulladás áll az esetek többségének hátterében. Érdekes statisztikai adat még a halálos kimenetelű esetek áldozatainak kor szerinti eloszlása: jelentősen több (67%) 50 éves kor feletti búvár halt meg, mint 50 évnél fiatalabb. A jelentés végső megállapítása is beszédes: a legtöbb búvárhalál az idősebb búvároknál következik be és egészségügyi, valamint állóképességgel kapcsolatos problémákkal függ össze (nyolc abnormálisan nagy szívvel rendelkező esetben például hat személy túlsúlyos volt [BMI > 30], hétnek magas vérnyomása is volt).
Most nézem, eléggé elmerültem a jelentésben, de nem biztos, hogy más is olyan érdekesnek találja, mint én… Vissza az eredeti témához. Egyiptom, mint mindig, most is isteni volt, és a legutolsó napon kiderült, hogy egy nem várt meglepetést is tartogat számomra. Az utolsó merülési napon két nagyon laza, sekély (max. 15m) merülést terveztünk, homokos tengerfenék felett, egy kisebb zátony körül. Én szeretem az ilyen merüléseket, lehet bogarászni, nézelődni, és azt is tettem. Minden kis korallsziget alá benéztem, minden halat megcsodáltam, és azt kellett tapasztaljam, hogy az utolsó két merülésre a Vörös-tenger mindent adott, amit adhat. Böszme nagy (2m) muréna, kint a szabadban (nem jellemző rá), fényes nappal. Krokodilhal. Két kőhal egymás mellett (kösz Yoda!), egy elektromos rája, amin aztán az egész csoport ámult, egy óriás (1m) barrakuda és csodás zátony. De még ez sem volt elég! Miközben készültünk fel a merülésre, a guide bemutatta a merülőhely környezetét, hol érdemes nézelődni, ilyenek. A bemutató közben feldobott egy-két fényképet, csak úgy kedvcsinálónak, és az egyik fénykép pedig egy szobrot ábrázolt, ami egy cápát formázott, kb. 10 méter mélyen. Hmmm. Ismerős… Hamar kiderült, hogy ezt a cápa szobrot (pár hónapja, a sok cápatámadás miatt, a szobrot eltávolították) már láttam 15 éve, a nászutamon, amikor életem első „ismerkedés a búvárkodással” túrára befizettem és kettesben a párommal és egy tapasztalt búvárral először nyertem bepillantást a víz alatti világba. Valahol talán még meg is van a fénykép, amit akkor készítettem… Istenem, 15 év után visszatértem oda, ahol az egész elkezdődött, amikor véglegessé vált, hogy búvár leszek (más kérdés, hogy még éveket kellett várni arra, hogy valóban az legyek). Szavak nem adják vissza a lelkesedést, amit akkor éreztem, amikor mindez tudatosult bennem, kár, hogy rajtam kívül még csak egy ember van az egész világon, aki ezt a lelkesedést teljes mértékben át tudja érezni, a többieknek a legjobb esetben is csak egy érdekes történet. De nem sajnálom, nekem viszont egy életre szóló emlék.
Végezetül egy apró megjegyzés a sok merülés során megszerzett, elsajátított tudással kapcsolatban: egyre jobb a gázfogyasztásom. Több mély merülés után is annyi légzőgázt (levegőt) hoztam vissza, hogy még bőven tudtam volna lent maradni, ha a többieknek nem fogy el a sajátjuk, illetve a sekélyebb merüléseknél is immár az óra, az eltelt idő volt az, ami miatt a felszínre kellett mennem, és nem az, hogy fogy a levegőm. Emlékszem, annak idején, a „karrierem” elején olyan ritkaságszámba ment, hogy egy órát töltöttem víz alatt (és jellemzően nem igen maradt sok levegő a palackban), hogy ujjongva ünnepeltem magamat. Most meg: voltam lent egy órát, és még maradt egy bő fél órára elegendő levegőm. Nagyon örülök, hogy erre a szintre is eljutottam. Persze, még közel sem vagyok olyan jó, mint a vezetők vagy az oktatók, de szorgalmasan lesem el a technikákat, amiket alkalmaznak, hogy tovább tudjak fejlődni. Mert ebben a szakmában mindig van mit tanulni, én pedig szeretnék is több és több tudást elsajátítani…
Ezekért szeretek búvárkodni. Ja, meg azért is, mert ott egyedül vagyok 😀
Egyébként is: a búvárkodás a legnyugodtabb extrém sport…
Felhasznált irodalom:
https://www.dansa.org/annual-diving-report
https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_fatal_alligator_attacks_in_the_United_States#2020s
https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_fatal_shark_attacks_in_the_United_States#2020s
https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_fatal_dog_attacks_in_the_United_States#Fatalities_in_2022
https://sentientmedia.org/how-many-cows-are-killed/
έξοδος 