Igen, sajnos csak ennyi telik tőlünk. A fantázia teljes hiánya – mondhatnánk. Pedig, annyi minden más is van, amit érdemes lenne megnézni, de mi hűségesen követjük a Lonely Planet ajánlását, és megyünk a tömeg után. Nem.

De mielőtt belelendülök a Hugival töltött kalandok folytatásába, meg kell állnom kicsit elmondani, hogy igazam volt az előző posztban: maradtak ki dolgok. Nem jelentősek, nem nagy dolgok, de számomra fontosak. Első: Delphoi városnézés leírása közben elfelejtettem megemlíteni, hogy láttuk ám a világ köldökét is, ami már csak azért említésre érdemes, mert ez jelenti azt, hogy itt van a világ közepe, és az ősök ezt egy tojás alakú kővel jelölték meg. Azóta tudjuk persze, hogy a világ közepe Búcsúszentlászló, bár van, aki ezt vitatja, de ők nem rendes akadémiai tagok. A másik, ami kimaradt az a Tholoszhoz köthető. Ha az előző posztom nyitóképén látható oszlopok tetején lévő köveket alaposabban megnézi az ember, látja, hogy ott nem kispályás domborművek vannak. Na, nekem sikerült azokat a domborműveket vagy 10 percig nézni, annyira elmerültem bennük. Ennyit szerettem volna még elmondani Delphoiról.

Szóval Meteórák. Olyan korán azért nem kellett ébrednünk, de viszonylag hamar az úton találtuk magunkat, és ahogy szép lassan elhagytuk a delphoi-i elágazást, egyre jobban gyűlt bennem a keserűség, hogy ezt az utat megspórolhattam volna, ha jobban odafigyelek. De ahogy haladtunk tovább, szép lassan megbarátkoztam a gondolattal, hisz vezetni szeretek, a táj szép, a társaság egész jó, bár nem túl beszédes, így fáradtan, korán reggel, de ez majd elmúlik – gondoltam, és így is lett. Utunkat csak egyszer szakítottuk meg, aki olvasta a posztot az előző Meteórás kirándulásról, az most velem együtt kórusban mondja: Thermopülai-szoros! Persze, nem hagyhattuk ki, hisz nem kitérő, épp útba esik, és bár már korábban is írtam, hogy nem egy nagy szám, de azért mégis egy csata színhelye, Hugi nem látta még, természetes, hogy útba ejtettük. Ismét volt csodálkozás, kerestünk nyílhegyeket, de nem találtunk, viszont volt teknős, meghatódás, fényképezés, a szokásos kör. A gyerekek már ismerték a helyet, ha másért nem, ezért megérte eljönni, hogy jobban bevésődjön nekik.

Kis nézelődés után vissza Paliba, aztán irány tovább. Amikor letértünk az autópályáról már készítettem a lelkemet a látványra: ahogy a szerpentineken felhajtunk egy jó magasan lévő fennsíkra, majd azon szűk egy órát úgy utazunk, mintha az Alföldön lennénk, és mire már megszokná az ember, a másik oldalon egy még meredekebb, még kanyargósabb, hajtűkkel tűzdelt út visz le: nekem ez szinte a hihetetlen kategória. Bele is feledkeztem a dologba, élveztem a napot, a vezetést, a tájat, és fel sem tűnt, hogy milyen hamar megérkeztünk a szállásunkhoz.

A szállást Hugi találta, de olyan jót talált, hogy ha legközelebb arra járunk, biztosan megnézzük, foglalható-e. Egy tuti kis csendes falusi ház, sok szoba éppen nem volt, de olyan kellemes, hangulatos hely volt, hogy azonnal otthon éreztük magunkat. A házhoz jár egy nagy kert, kültéri sütögető hely, egy ezeréves fügefa, tehát minden megvan, amire szükségünk lehet. Még talán több is. Gyorsan kipakoltunk, pisi, majd elmentünk enni, hova máshová, mint arra a helyre, ahol korábban voltunk. Most nem találkoztunk a magyarul pár szót beszélő pincérrel, az étel most sem volt éppen világbajnok, bár rossz sem volt. Mondjuk úgy, már el vagyok kényeztetve, és egyre magasabbra teszem a mércét. Azért jót ettünk és jól laktunk, így teli pocakkal, kicsit fáradtan, de elmentünk még nézelődni. Megnéztük a nagy kolostort, és Hugival ki is próbáltuk, milyen lehet a lépcsőkön lemenni a faluba. Igaz, csak pár métert ereszkedtünk, de olyan szép volt, hogy ha lett volna időnk, biztosan lemegyünk, no meg fel is, mert annyira élvezetes volt, hogy szavakat nem találok rá. Szűk, kanyargós lépcsők a hegy oldalában, meredeken ereszkedik le a völgybe, körülötte szinte elvadult erdő, az ösvényen áthajló indák, a virágok a vádlinkat súrolják, a madarak dalolnak, és a fölénk hajló fák miatt már – már sötétnek érzi az ember az egész környéket, és csak mi voltunk, senki más. Mesés volt. Sajnos, odafent várt minket a család, és azt is tudtuk, hogy felfelé azért nem lesz olyan vidám az út. Nem is volt. Valahogy nem olyan buli felfelé lépcsőzni, mint lefelé, de még én is túléltem, pedig nagy hátránnyal indultam…

Aztán persze jött a kötelező program, a naplemente, de valami történt a tájolással, mióta utoljára ott voltunk, vagy valaki arrébb mozgatta a hegyeket, mert a nap jóval balrább ment le, mint korábban, így persze megint kellett képeket készíteni, mert… Na… Csak mert kellett. Nem volt csúnya ez sem, de szerencsére tömeg is volt, nem éreztem magam egyedül egy percig sem. Cserébe olyan jó helyet sikerült találnunk, hogy mi voltunk a legmagasabban, senki sem tudott igazán úgy beállni elénk, hogy nagyon zavarjon (nem is mertek), viszont én például már nem mozoghattam, mert azon a helyen kívül, ahol a kis popsikám nyugodott, minden irányba szakadék várt rám… Nem a mohától lett barna a gatya, ha értitek, mire gondolok.

A Nap végül, a várakozásoknak megfelelően lenyugodott, mi meg megnyugodtunk, majd vissza a kocsihoz, irány a szállás, mert azért volt már fáradtság. Mit mondjak, nem kellett esti mesét olvasni senkinek, bár azért egy gyógy-sör még belefért, de azt sem nyalogattam sokáig, kisvártatva horkolástól zengett az egész ház… Majd én is aludni tértem…

El ne felejtsem, itt tudtunk venni hűtőmágnest!

Másnap reggel nem kapkodtuk el az indulást. A legfontosabb dologról azonban nem feledkeztünk meg: szedtünk (a lányok szedtek) vagy két kiló fügét, a fáról és a hullottból egyaránt. Olyan édes volt, mint a méz, érett, és akár lekvárnak, akár pálinkának kiváló alapanyag lett volna, ezek meg csak itt hagyják elrohadni. Mi azért magunkhoz vettünk annyit, amennyi elégnek tűnt egy napra, majd még bementünk a városba reggelit venni.

A reggelit a Meterora viewpoint fantázianevű helyen terveztük elfogyasztani, de mint múltkor, a beépített GPS most is megtréfált. Azért persze meglett a hely, a Meteórákkal szemben lévő hegyen, és valóban egész látványos volt innen nézni a Meteórák szikláit, ha időben indulunk, biztos vagyok benne, hogy a napfelkelte hasonlóan érdekes lehetett volna, mint előző nap a naplemente. De nem indultunk korán, inkább kényelmesen, mégsem bántam meg egy percre sem: míg megettük a kis péksüteményből és tejből álló reggelinket csodáltuk a tájat, majd ismét kocsiba be, és irány a következő látnivaló.

Először is – teljesen véletlenül, mert erről épp nem olvastunk leírást a magányos bolygón – megálltunk egy híres kőhídnál, ami a Portaikos folyó felett ível át. Kőből van rakva, nagy íve van, félköríves nyílása 28 méter, és nem régebben, mint 1514-ben építették. Nem mai csirke. Cserébe impozáns. Bár nem így terveztük, de azért sikerült itt is eltölteni majdnem egy órát. Hiába na, ilyenek vagyunk, még egy hidat és képesek vagyunk hosszú percekig bámulni.

Még maradtunk is volna, de azért már kezdett szorítani az idő, így kocsiba be, de már nem kellett sokáig autózni, hamar elértük fő úti célunkat, a ferdén álló templomot. Szóval az olyan, hogy volt a templom, majd jött egy földcsuszamlás, és az egész templom „lefolyt” a hegy oldalán pár száz métert, de az egész mutatványt megúszta sértetlenül, annyi beleset történt csak, hogy most az egész templom olyan 30°-os szögben dől előre. Iszonyatos érzéki csalódás. Beszarás! Ismét szerencsénk volt, mert bár sokan nem tudnak a templom létezéséről, de az Instagram és más közösségi média miatt mégis egyre többen, de ezúttal csak mi öten voltunk ott, magunknak fedezhettük fel az egész helyet. Persze, bementünk. Persze, majdnem hánytunk. Majd lementünk a pincébe, ahol még rosszabb volt az egész, de láttuk, hogy a pince még tele van kegytárgyakkal, papi ruhákkal, és sok olyan dologgal, amiknek a pincében a helyük. Gyertyatartók, palackok, régi könyvek, eltört keretű, sérült festmények – rengeteg minden. Csodálkoztunk is, hogy nem fosztotta ki senki a templomot, de hát ilyen ez a Balkán, ide még nem jutott el a magas kultúra. Azután, amikor elegünk lett a pincéből, felmásztunk a karzatra is, és talán ez volt a legrosszabb, mert a lépcső a sarokban volt, és fél úton megtört. Tehát először kicsit jobbra dőlve másztunk felfelé, majd hirtelen annyira előre dőlve, hogy orrunkkal a magasabban lévő lépcsőfokokat érintettük, majd fent, a karzaton, a korlátba kapaszkodva ismét előre dőltünk, és az volt az érzésünk, hogy magába szippant a tér. Persze, aki hülye, fullba nyomja a kretént, tehát Hugival felmásztunk a harangtoronyba is, de azt már tényleg kibírtam nevetés nélkül, cserébe mindenbe kapaszkodtam, amit értem. Mindent összevetve ez is egy olyan élmény volt, amire egész életemben emlékezni fogok!

Miután felderítettük a templomot kívül-belül, még megnéztük a szomszédos, szintén ferdén álló házat is, ami így ránézésre hotelnek készült: minden szobához járt fürdőszoba, de ebből az épületből azért elmenekítették a mozdítható dolgokat, és gondolom máshol újrahasznosítottak. Éppen csak a ház váza maradt meg, meg tényleg csak pár dolog, nem is volt olyan érdekes – de azért legyünk őszinték magunkhoz: a templom után kevés dolog tudott volna lenyűgözni minket…

Miután kinézelődtük magunkat, még sétáltunk egy kicsit a környéken, majd Pali GPS-ét követve kicsit eltévedtünk, de végül csak elértünk még a következő látnivalóhoz, a Palaiokarya-i kőhídhoz és vízeséshez. Sajnos, ezúttal nem tudtunk átmenni a hídon, csak alatta tudtunk pancsolni a bokáig érő (de jéghideg) vízben. A híd 1500-ban épült, 35 métert hidal át, és kicsit sem csúnya ez sem. Ennek megfelelően ismét bő egy órát nézelődtünk, kezd már unalmas lenni… Nem, nem unalmas. Imádtuk, még a gyerekek is. Ebihalat halásztak, élvezték, hogy vizes lehet a lábuk, szaladgáltak fel-alá, míg a felnőttek fotóztak és csodálkoztak, hogy miként lehetséges, hogy ilyen szépséget rejtenek az erdők, és egy lélek sincs a környéken…

Miután kicsodálkoztuk magunkat, ismét kocsiba szálltunk, majd annak orrát Athén felé irányozva… Ja nem, kerülővel szerettem volna menni, a hegyeken keresztül. Biztosan nem a legrövidebb, de cserébe a leglátványosabb utat választottam. Annyit, de annyit mentünk a hegyek között, hogy a végére teljesen meguntam a szerpentineket, pedig egész eddigi életemben úgy éltem, hogy hegyi szerpentinből sosincs elég. De most volt. Órákon keresztül, fel, le, balra jobbra, forgalom alig, az út egész jó (bár egyszer volt egy erősebb koppanás a futóművön, mert meglepetésszerűen elfogyott az út alólunk) a látvány pedig mennyei. Egyszer megálltunk egy forrásnál frissíteni, inni, féket hűteni (nem volt hideg), illetve párszor megálltunk kilátást nézni, mert természetesen volt olyan hely, amiről még én is úgy gondoltam, hogy megéri megállni és szájat tátani. Emlékszem még egy nagy gátra, ami nemvolt nagyon széles, de cserébe jó magas volt, sajnos, ott nem találtam megfelelő parkolót, így csak lassítottam, míg a lányok fényképeztek.

Mire kiértünk a hegyekből már igencsak fáradt voltam. A nap is alacsonyan állt, és a navi felvitt egy autópályára, aminek a sok hegyi út után én tudtam kicsit örülni, a lányok kevésbé. Mivel legutoljára péksüteményt ettünk olyan 11 óra körül, így gondoltam, ennénk valamit, és gyorsan beterveztettem egy kitérőt a tengerpartra, mert arra számítottam, hogy egy tengerparti városban csak lesz étterem, esetleg halat is kaphatunk. Nem kellett csalódnom. A hely, amit találtunk gasztronómiai szempontból átlagos, vagy esetleg átlag alatti volt, de az asztalunk közvetlenül a vízparton került elhelyezésre egy beton hullámtörőn, egy-egy nagyobb hullám áldását érezhettük is. Mondhatom, ránk fért az is, hogy kiszálltunk a kocsiból, az is, hogy kicsit kinyújtottuk a lábunkat, illetve hát a hal is, amit kaptunk. Az étel annyira nem volt jó, hogy emlékezzek, mit kaptunk, de biztos, hogy hal volt a felnőtteknek, a gyerekeknek meg valami, ami nem hal…

Bár kezdetben mi voltunk az egyetlen vendégek, és később is csak egy pár jelent még meg, a kiszolgálás nem volt gyors, de ezúttal nem bántuk. Tényleg jól esett a parton üldögélni, élvezni a szelet, a tengert, no meg az ételt, amit kaptunk.

Mikor mindent megettünk, ami ehető, és mindent megittunk, ami iható, illetve a számlát is rendeztük, visszaültünk a kocsiba, mert volt még egy utolsó küldetés. Hiszen nem csak azért jöttünk erre, hogy a hegyeken átkelve eljátsszuk Hannibált, leginkább azért nem, mert egy árva elefánt sem volt nálunk, hanem inkább azért, hogy utunk során a Korinthoszi-öblöt a Rio–Antirrio hídon szeljük át. Mégpedig azért, mert ez a híd egy mérnöki csoda, a lehetetlen megtestesülése, egy olyan mutatvány, amiről senki sem gondolta volna, hogy lehetséges, de mégis létezik, és tökéletesen működik. Aki érdeklődik az ilyen mutatványok iránt, annak itt egy rövid videó, miért is olyan nagyszerű ez az építmény.

Andit például nem hatja meg a mérnöki teljesítmény, és az a sok innováció, ami lehetővé tette a híd létezését. Ha most megkérdezitek, miről híres a híd, egyből rávágja, hogy a hídpénzről. Mert nem olcsó átkelni rajta, nagyon nem olcsó. Viszont egyszer megéri. Nekem, ezzel ellentétben, mikor először megláttam a hidat a távolban, azonnal felment a vérnyomásom, a szívem gyorsabban vert és a gázpedált kicsit jobban nyomtam, hogy minél hamarabb ott legyünk, és minden kanyar után azt lestem, milyen nagyszerű az egész építmény, milyen kecses, de mégis stabil a szerkezete, és mennyi idő még, míg odaérünk. Versenyt futottam a naplementével. Mivel maga a híd nem kicsi, így persze jó messziről látszik, és mire odaértünk, már nagyon kezdett szürkülni, így sajnos le kellett mondanom arról a tervemről, hogy megállunk a híd alatt valahol, és kicsit nézelődünk. Cserébe egyből ráhajtottunk a hídra, kifizettük az útdíjat, újraélesztettük az útdíj miatt szívrohamot kapott feleségemet, és békésen áthajtottunk a tenger felett. Ez is maradandó élmény, de ide is vissza kell jönnöm. Kicsit motivál az, hogy a híd peloponnészoszi oldalán, a hídfőtől nem messze, van egy sörfőzde is…

Immár a Peloponnészoszi-félszigeten autózva szépen ránk szállt az este, mi pedig az autópályán haladva meg sem álltunk (csak a fizetőkapuknál) Athénig, ahol gyorsan ágyba bújtunk, és egy nagyon jót aludtunk. Nem mondom, elfáradtam, de nemcsak én, mindenki. Cserébe nagyon sok mindent láttunk, olyan élményeket gyűjtöttünk, amikről hosszú évek múlva is szívesen mesélünk majd, és együtt voltunk, jól éreztük magunkat, és nem utolsó sorban egy kis kultúra is csöpögött belénk…

Másnapra egy pihenős nap volt betervezve, így nem aggódtam az ébredés miatt, tényleg úgy aludtam, mint egy csecsemő – bár nem sírtam fel olyan gyakran…