Az egyik kollégám, akivel talán kényszerűségből, talán a praktikum miatt, de lehet, hogy már-már valami baráti viszony megalapozásaként a munkanapjaim javát együtt szoktam tölteni, szinte már betegesen rajong az elhagyatott helyekért. Annyira, hogy kalandozásai során képes megállni úton-útfélen, ha valami olyat lát, ami távolról emlékeztet arra, hogy a hely elhagyatott. Nagyon komolyan műveli a szakmát, az ilyen-olyan elhagyatott helyek listája, ami több, mint egy üres lakóház már százon túl van, és van a listán sok-sok érdekes dolog: kórházak, vasútállomások régi mozdonyokkal és vagonokkal, elhagyott szállodák, gyárak, minden…

Természetesen, mivel foglalkoztatja a dolog, szívesen is beszél róla, így beszámolt arról, hogy milyen volt a gombgyárban, ahol a padlót térdmagasságban gombok borították, de mesélt a kórházról is, ahol még a hullaház is bejárható, vagy a szanatóriumról, aminek egy eldugott sarkában még sorban állnak az érintetlen kórházi cipők. Az érdeklődők itt találnak képes bizonyítékokat. Egy ilyen beszélgetés során említette, hogy a Penteli hegyen megnézte az elhagyatott márványbányát. Erről kezdtünk kicsit többet beszélgetni, mert én is láttam egy elhagyott márványbányát épp ezen a hegyen, de mégsem ugyanarról van szó, mert a két történet merőben eltért egymástól…

Ez adta az ötletet, hogy akkor nézzük meg mi is, hogy mit rejt Mória mélye (tudom, Mória nem külszíni fejtésű bánya volt, hanem mélyművelésű), illetve, ha már mutogatta a helyeket, kicsit jobban figyeltem a kezére (nem csalt), és lelestem az érdekesebbnek tűnő helyeket. Így kerekedett pár izgalmas kirándulás is számunkra, amikről most számolok be nektek…

Első úticélunk egy napos hétvégén a márványbánya lett. Nem volt nehéz odatalálni, sőt, a bejáratig aszfaltozott út vezet, tehát még csak megerőltető sem volt az út, de amit ott láttunk, hát attól elállt a lélegzetem. Nem spoiler, ha elmondom, hogy a bánya egy jelentős részén hegyekben, halmokban állt a megmunkált márvány, kisebb-nagyobb lapokban, száz és száz raklap, óriási tábla egymásnak döntve, több száz millió forint értékű kő van ott csak úgy, elhagyatottan. Persze, rögtön jött a gondolat, hogy micsoda üzlet lehet szép lassan kitermelni innen a követ, de egyrészt, aki már emelt meg egy kisebb márványlapot is az tudja, hogy nem épp toll, másrészt a kocsi és magam kapacitását ismerve kb. 10 évig napi két fuvarral hordhatnám a követ, lehet, akkor sem érnék a végére! Tényleg nagyon sok van!

Na, de hogy ne rohanjak annyira előre, szépen körbesétáltuk a bányát, még a darura is felmásztunk Lacikával, de mire felértünk, a kicsi rájött, hogy a bátorsága ott maradt valahol félúton, így gyorsan le is másztunk. Maga a bánya rész semmi új, egy rühes pörsenés a hegy egyébként csodásan zöld oldalában, csak annyi a szépsége – ha lehet szépnek mondani – hogy minden fehér, hisz márványból van az egész hegy. Gép nem sok maradt, de bejártuk az üzemi területeket, volt egy épületsor, azt is megnéztük, de persze a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy csodálkoztunk, hogy senki sem vitte még el a márványt… Pedig, voltak rá próbálkozások, az tisztán látszik, de vagy egy nagyon meredek dombról kellene valahogy lejuttatni, vagy nagyon sokat kell kerülni, és egyik sem optimális megoldás. Tehát mi is csak egy-egy kisebb darabot vettünk magunkhoz, aztán mentünk is tovább.

A tovább jelen esetben a Marathon-gátat jelentette, a gát, ami vizet biztosít szinte az egész városnak. A tó nem kicsi, ami mögötte van, ahogy a gát sem, de a nagy testvérekhez képest azért aprócskának tűnik azért – de legalább aranyos. A gáton csak egy sávban halad a forgalom, felváltva, a két végén meg lehet állni kocsival, és körbe lehet nézni. Azért nem rossz látvány, főleg, ha belegondol az ember, hogy mennyi vizet tart maga mögött ez a kis kőépítmény, és mégis, milyen fontos ez az egész régiónak. Kicsit csodálkoztunk hát, nézelődtünk, majd mentünk tovább, fel a hegyekbe.

Itt ismét megviccel bennünket a Googli térkép, és olyan földútra vitt bennünket, ahonnan még én is visszafordultam, pedig elég bevállalós vagyok – egyszerűen nem éreztem, hogy jó vége lenne a dolognak. Így elindultam a saját fejem után, egészen addig, míg meg nem találtuk a helyi légvédelem egyik rejtett bázisát. A régi szovjet időkre emlékeztető „Fotózni tilos!” táblák, egy radar, majd egy fa alatt azért pár pillanatra megláttuk magát az üteget is, ami nem üresen állt az állványán… Andi persze azonnal: fotózzuk le, fotózzuk le! Mire én: persze, mert egy nem feltűnő, idegen rendszámos kocsiből katonai objektumot fényképezni bölcs dolog, már Krúdy is megírta az álmoskönyvében, nem? Nyilván nem fotóztuk le.

A hely kitüntetett szerepét jelzi, hogy ez nincs kipixelezve a google térképen, csak épp semmi sincs ott, semmi jelölés, még egy gombostű sem. Aki szokta nézegetni a googli térképet, az tudja, hogy úgy is lehet érdekes helyeket találni, ha az ember direkt azokat a foltokat keresi, amik el vannak satírozva, ki vannak pixelezve, majd ugyanazt a helyet megnézi egy másik térképen (Bing, Yandex), és voilá, máris tudjuk, hogy érdemes-e megnézni, vagy csak valami banális dolog. Az igazán érdekes dolgok egyszerűen csak nincsenek jelölve – ez is ilyen volt. Mostanáig, mert én bizony felvettem a saját térképemre, no nem azért, mert vissza kívánok menni, hanem azért, mert érdekes.

Míg így a hegyekben bolyongtunk, és nem találtuk meg, amit kerestünk, lassan megéheztünk, így inkább áttettük keresésünk fókuszát, és olyan helyekre koncentráltunk, ahol enni is adnak. Hamar lett is egy hely, és bár senki sem beszélte a másik nyelvét (nem voltam meglepődve), elég felkészültek voltak a helyiek: egy fénymásolt A4-es lapon angolul szerepelt a menü (kézzel írva), meg volt jelölve, éppen mi elérhető, és hagytak két rubrikát a vendégnek: egyikben jelölheti igényét az adott termékre, a másikban pedig az igényelt mennyiség jelölhető.

Nem kellett csalódjak! Olyan adag húst kaptam a pincér ajánlásával, hogy alig bírtam vele! A gyerekek persze több, mint a felét meghagyták az ételnek, de a minőségre, ízre nem lehetett panasz. Pláne, hogy az étkezés végén még kaptunk desszertként a helyi nevezetességből, a cukorban főtt, cukrozott mézes gyümölcsből. Igazából nem tudom, mi a neve, azt tudom, hogy egy evőkanál ilyen elég energiát ad egy felnőtt emberek egy napra. Négyen négyfélét kaptunk, mindegyik finom volt, majd a felnőttek még egy-egy úzót is kaptak, amit sajnos felbontott a bácsi, így a sofőrök nem kóstolhatták meg sem ott, sem később, mert addigra már nem volt…

Hazafelé még megpróbáltuk megnézni, mi maradt a Tatoi erdőből, de az út továbbra is le volt zárva, nem mehetett arra még az sem, aki a tűz előtt ott lakott, nemhogy mi, szájtáti népek. Nem sajnálom, nem biztos, hogy kellett volna nekem ez a látvány.

Egy nem sokkal későbbi hétvégén merészebb tervet eszeltünk ki: megnézzük a homokbányát, ahol épület nem sok, de gépek tömegével maradtak, és mindez könnyen hozzáférhető még nekünk is: nem kell betörni sehová, csak besétálni és nézelődni. Miután meglett a hely, és Palit leparkoltuk, meg is indultunk a bánya felé, és az első métereken már bele is ütköztünk két irdatlan nagy teherautóba, bánya-billencsbe (bányadömper?), vagy mi a korrekt terminus technikus… Valaki volt olyan kedves, és az arányok érzékeltetése végett ott hagyott a két gép mellett egy hagyományos pick-upot, így a fotón is látszik, hogy nem kicsi a dolog, elég annyi, hogy egy kereke olyan magas, mint egy ember… Igaz, nem ezek a világ legnagyobb bányagépei, de ezek a legnagyobbak, amiket valaha láttunk, és külön érdekessége a dolognak, hogy van egy hasonló Legó szett (42114 számon), ami véletlenül épp megvan, és bár távolról, de hasonlít ezekre. Ebben a bányában többet sétáltunk, mint korábban a márványbányában: kiterjedése is sokkal nagyobb, és néznivaló is több volt: itt-ott épületek, mely többségébe be lehetett menni, és persze egy csomó gép. Például, ami nagyon megfogott, az egy ilyen dömper hátsó tengelye, ami ott árválkodott, de volt ott rozsdaette, ezeréves Dodge platós teher és hasonlóan ezeréves merci platós teherautó (nem, nem sólyom) is – többek közt. Ami még érdekes volt, hogy az egyik irányitó helyiségben találtunk egy nagyon régi homoerotikus magazint is, és a lapok ebben is össze voltak ragadva – az időtől, remélem. De a magazinon túl is volt érdekesség, és nagyon kellemes érzés volt elmerülni a gondolatban, mi minden foglalkoztatta az itt dolgozó embereket: egy irodában találtunk papírokat, amire alap angol kifejezések voltak felírva, valamint egy füzetet, amiben pedig középszintű matematikai feladatok voltak. És volt persze autós kártya, kimutatások, számlák, minden, ami egy bányába kellhet (gondolom én, ilyen bányában még nem dolgoztam).

Nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is nagyon élvezték a dolgot, de elég meleg volt, vizünk sem sok, és lassan a vércukor is kezdett leszállni, így ideje volt tovább indulni. Aznap még kerestünk volna egy kis helyet, de nem lehetett elmenni odáig, ahová szerettünk volna, mert az erdők még mindig le voltak zárva, aztán meg kinéztünk egy éttermet magunknak, de mire odaértünk láttuk, hogy nincs egy szabad asztal sem, minden foglalt. Pedig, a kollégák ódákat zengtek a helyről…

A harmadik elhagyatott hely is egy laza hétvége folyományaként került feltárásra. Először is, elmentünk végre a Tatoi erőbe. Már nem emlékszem pontosan, 13 vagy 15 kilométeren keresztül volt végig sivár, fekete csonkokkal szegélyezve az utunk, de igen lehangoló volt. A királyi palotához még mindig nem lehetett menni, de az utakat már járhattuk: több helyen még folyt a kármentés, és az utat nemcsak a teljesen leégett erdő, de kiégett házak és autók is szegélyezték. Megindító és egyben elgondolkodtató volt, illetve szörnyű volt látni a pusztulást, és szörnyű volt belegondolni, hogy egy-egy leégett ház, vendéglő mögött emberi sorsok fordultak meg, és váltak sokan egyik napról a másikra szinte földönfutóvá. Nem volt egy felemelő látvány, menekültem is onnan, ahogy tudtam, és Kicsim is mondta, lehet, hogy megbánta, hogy arra kért, nézzük meg a helyet.

A fekete csonkokból álló erdőből a tenger felé vettük az irányt, pontosabban az Eleusis-öböl felé, hogy megnézzük az oldalára fordult hajót. Az MS Mediterranean Sky hosszú ideig állt az öbölben, arra várva, hogy megjavítsák és újra üzembe helyezzék, de aztán víz kezdett szivárogni a hajótestbe, így sekélyebb vizekre vontatták, de a szivárgás nem állt meg, és oldalára borulva elsüllyedt. A hajó ma is az öbölben fekszik oldalára dőlve, és fele kilátszik. Ezt néztük meg. Kicsit ugyan kellett gyalogolni hozzá, de nem volt vészes, a gyerekek is könnyen vették az akadályt, majd, amikor a partra értünk megállapítottuk, hogy akár oda is lehetne úszni: nincs messzebb, mint 50 méterre a parttól. Azért nem úsztam be (kicsit tartottam az áramlástól), a többieknek meg nem engedtem, így kicsit bámultuk a hajót a partról, fényképeztünk párat, majd mentünk tovább a dolgunkra.

Egyelőre ennyi volt az elhagyatott helyekből, de még a listán van két kórház, egy szanatórium, és ki tudja még, mi minden. Sajnos, a néznivalók listája egyre bővül, hiába megyünk minden alkalommal újabb és újabb helyekre, mindig találok valamit, amit érdemes felvenni a térképemre, így nemhogy csökken, de nő is azon helyek sorozata, amit meg kell nézni, míg itt vagyunk. Legutoljára pl. megtaláltam azt a helyet, ahová a spártaiak elvileg bedobták azokat, akiktől meg akartak szabadulni (a legenda szerint gyerekeket, de elég sok felnőtt csontvázat is találtak ott), így például lehet, hogy ősszel ismét el kell menni majd a Peloponnészoszi-félszigetre, egy hosszú hétvégére.

Addig is: hamarosan érkezik Hugi, vele is megyünk-nézünk-jövünk-megyünk, szóval hamarosan ismét jelentkezem egy hosszabb bejegyzéssel, addig is: nézegessétek a képeket!

…és a képek pedig végre elérhetőek itt: képek