Már-már azt hittem, nem lesz miről írnom, de szerencsére az élet már csak olyan, hogy hiába iszom sorra a limonádét, mindig csak citromot kapok. Persze, ez költői túlzás, de olyan szép hasonlat, hogy nem hagyhattam ki. Az egyik nap eszembe jutott egy másik is, amin sokat nevettem magamban, de mivel biztos vagyok benne, hogy csak nagyon kevesek értékelnék úgy, mint én, azt most nem sütöm itt el. Vagy igen, ki tudja…

Szóval az egész úgy indult, hogy – mint mindig – meleg volt. Nem kicsit, de elég nagyon. Olyan pár hete történhetett minden, azóta két hétvége telt el, de az élmény még olyan élénk bennem, mint annak a sok száz eurónak a hiánya, ami az eset következményeként most hiányzik a családi kasszából. Meleg volt. Nem csak akkor, hanem előtte is hetekig, és persze azóta tudom, hogy utána sem csökkent jelentősen a meleg. Az Athén közeli tüzet már eloltották, már csak egy kisebb tűzfészek volt valahol, de azt már ellenőrzés alatt tartotta a helyi szolgálat, és visszavonták azt a tanácsot is, hogy ha lehet, ne mozduljunk. És meleg volt, mondtam már?

Ott ültem az irodában, nem izzadtam, mert a cégem fizeti az épület-légkondit, de ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy a galambok sülnek a dróton, és olyan szép kis díszes grillcsirke sorban sorakoztak fel, hogy a nyálam összefutott. Aztán kimentünk ebédelni, és a hőség, mint egy fal sorakozott fel a hűtött irodát a külvilágtól elválasztó ajtó túloldalán. Mint egy pofánvágás. Mint, amikor sütöd a pékné csülkét, és kinyitod a sütőajtót, hogy megnézd, a bőr elég ropogós-e már, de balga módon a sütő elé-fölé hajolsz, és ahogy kinyitod az ajtót arcul csap a forróság. Na, itt is ez volt, de nem csak az arc kapta, hanem az egész test. Hosszú nadrágban, ingben. Egyszerűen csodálatos, de persze, aki rendőrnek áll, ne csodálkozzon, ha csupa rossz rendőrviccel fárasztják, nem igaz?

Megettük az ebédet, és a meleget is túléltük, és egyben visszajutottunk a megváltást jelentő irodai környezetbe (ez így leríva látni azért elég morbid), és ekkor jött az ötlet: kicsit csúsztatok, korábban hazamegyek, majd családostul elmegyünk fürödni. Andit riadóztattam, ő készült, míg én lélekben a kék habokban fürödtem, míg „fizikailag” valami internetes segítséggel összehozott virtuális meetingen voltam.

Délután négykor irány haza, fél ötkor a család a kocsiban, és irány a part! Ekkor jött az első meglepetés, de akkor még nem tudtam, hogy mivé fajul: pár méter után bejelzett a guminyomás jelző, hogy alacsony a nyomás. Volt már ilyen (nem Palival, másik géppel), gondoltam majd a strandról visszafelé jövet fújok kicsit, nem nagy ügy: gyorsan el is felejtettem a dolgot. Mentünk a strand felé ezerrel, és bár kicsit instabilabb volt a kocsi hátulja a szokásosnál, csak utólag állt össze bennem a kép: ott és akkor csak arra gondoltam, hogy minél hamarabb a parton lehessünk, és lehűtsem munkában megfáradt testemet.

Ötre a parton is voltunk: kipakolás, napágy, víz, pancsolás: édes élet. Soha, de soha ilyenben nem volt még részem, és attól tartok, ez nem lesz tartós, de most minden percét élveztem: játék a gyerekekkel, hűs habok, a nap már nem éget, de a levegő még meleg, napsütés, kék ég, királyság. Még kávét is kaptam, hozott a pincérlány (mert rendeltünk, nem jófejségből), és sok pancsolást követő kis szünet után ismét egy nagyobb fürdés, majd hipp-hopp este is lett. Nagyon hamar összeszedtük magunk, rendeztük a számlát, kocsiba be, majd irány haza!

A guminyomás visszajelző lámpa még mindig világított, de ezúttal nem sípolt, így észre sem vettem: teljesen elfeledkeztem magamról, élményekkel telve beszéltük meg az elmúlt órák eseményeit, és készültünk az estére, szerveztük, ki mit csinál, hogy a lehető leghatékonyabbak lehessünk, a gyerekek minél hamarabb ágyba kerüljenek, a felnőttek meg le tudjanak kicsit ereszteni. Aztán ahogy haladtunk az úton, egyszer csak egy úthibánál ütött egyet a hátsó futómű. Ekkor gyanús lett a dolog, de a guminyomás még mindig nem tudatosult bennem. Majd még egy erős koppanás és ekkor állt össze a kép: nemcsak, hogy csökkent a nyomás a gumiban, de konkrétan egy bar lett, se több, se kevesebb (hacsak az aktuális időjárás okozta minimális értékeket figyelembe nem vesszük, de nem vesszük, mert az a történet szempontjából nem releváns). Szóval már tudtam, hogy a kerék lapos, és nem csak hiányosan felfújt. Jött a félrehúzódás egy alkalmas helyen, majd a gondterhelt arccal leeresztett kereket nézegetés. Ekkor már tudtam, de nem sejtettem…

Nem ijedek meg egy kerékcserétől. Nagyapámnak és Édesapámnak hála volt már a kezemben villáskulcs, rázott meg az áram (nem egyszer, nem kicsit), volt már kimoshatatlan olaj a körmöm alatt: szóval egy kerékcserével elbírok, ahogy elbírtam már 14 évesen is. Csakhogy, Palihoz nem járt pótkerék. Egy kicsi sem. Semmi. Csak defektjavító készlet. Nem baj, olyat is láttam már messziről, meg egyébként is, hülyebiztosra van csinálva, lássunk neki: tömítő anyag benyom, szeleptüske visszacsavar, pumpa: semmi. Jár a pumpa, mint az állat, de a nyomásmérő meg sem mozdul. Ekkor szorult görcsbe a gyomrom. Jobban alánézek (először Andi nézett alá, ő szólt, hogy nagyobb lehet a baj, mint gondoljuk), és látom, hogy az összes tömítőanyag az aszfalton van, a gumiba nem jutott semmi. Pár centit előre gurultam, és láttam, hogy a gumi olyan 3-4cm szélességben fel van hasadva. Aztán megláttam a csavart is, ami az egészet okozta. Nagy levegő, legendás higgadtságom megőriz. Még csak nem is káromkodtam, sem hangosan, sem magamban: citrom, még egy. Kicsit nagyobb falat, mint amihez hozzászoktam, de nem baj, megoldjuk.

Pedig…

• Lajos is kapott már defektet nem egyszer, de ott nem volt gond: este esőben kerékcsere: 15 perc alatt megoldva tök egyedül.
• A téli-nyári váltást is jellemzően magam intéztem eddig minden kocsin (néztek is rám az emberek Budapesten is, Brüsszelben is, hogy ki ez a hülye), és egyszer sem volt gond…
• A lengyel barátom a Grand Canyonban kirándult, defektet kapott, és várt három órát a segítségre, mert nem tudta, hogyan kell kereket cserélni, pedig volt pótkereke.
• Pár hete a hegyek közt autózva az egyik pihenőben láttunk egy embert, szintén lyukas kerékkel (nem az ember, a kocsija), a kocsi fel volt már emelve, de a kerék nem jött le. Mondtam neki, hogy csak várni kell, mert a csavarok a sok fékezés és az amiatt keletkezett hő hatására kitágultak, de leszarta: már úton a segítség.
• Szintén nem túl régen, a boltból visszafelé jövet ismét lapos kerék, mellette a tipikusan tanácstalan ember, de ami fura volt, hogy az emelőt nem a rendeltetésszerű helyzetben tette a kocsi alá, hanem csúcsára állítva, ahogy csavarta ki a csavarokat a kocsi lebillent a rossz alátámasztásról, és az emelő olyan 20cm hosszan felszántotta a fémet.

Mind balfék a maga nemében, erre itt állok én, a műszaki ismeretek méltán koronázatlan királya, a (szűk)család megoldóembere (Öcsém kézzel állít gyújtást a bömösön, és fémig bontja a Mazdát, hogy aztán újraépítse, de az már más liga), rendelkezésemre áll a tudás és a szándék, és az eszközök hiánya miatt kell kudarcot szenvednem. Most is feláll a szőr a hátamon, ha rá gondolok.

Nosza, családi kupaktanács, és hamar megegyezünk abban, hogy ha már jár a kocsihoz gyári assistance, akkor kipróbáljuk. Hívom a számot, elmondom, mi a bajom, elmondom, hol vagyunk, és milyen segítséget szeretnénk, mire a hölgy közli velem, hogy kb. 20 perc, míg átadja az infót a görögöknek, aztán majd visszahív, hogy mire számíthatok. Tudtam, ha a görögöket is bevonja, az nem lesz 20 perc. Háromszor annyi lett. Egy óra múlva hívtak a görögök, hogy hol vagyok, mert nem találják a címet, amit megadtam. Elmondom, megköszönik, mondják, hogy indul a trailer. Majd hív a magyar hölgy, hogy a görögök nem találják a címet, segítsek már.

Fura, a világ legjobb helymeghatározóját, a 3 szót nem ismerik. Pedig esküszöm, jobb, mint GPS koordinátákat diktálni. A mi lakásunk például a „előjel.pizsamát.elem” által meghatározott pont közelében van (aki nem ismeri, nézzen utána, tényleg hasznos). Nem, nekik csak a Google Térkép, vagy GPS koordináta felel meg. A görög városok, kerület és utcanevek átadása pedig nem a legkönnyebb dolog a világon, de csak akkor, ha mindezt nem görög anyanyelvűek gyakorolják. No mindegy, meglett a helyszín, megköszönte, és tájékoztatott, hogy jönnek a görögök. Vagyis a szállító.

Kb. fél óra múlva hívott is a traileres, hogy hol vagyok. Szerencsére kicsit jobban beszélt angolul, mint én görögül, de nem sokkal. Azért megegyeztünk abban, hogy hol vagyok, jön, 40 perc múlva itt lesz. Persze – gondoltam.

Intermezzo: még az események legelején mondtam Andimnak, hogy szólok egy kollégának, aki eljön értünk, és hazaviszi őt és a gyerekeket, ne várjanak feleslegesen, de buta hősiességgel vezérelve Andi nem kérte ezt az opciót. Cserébe a gyerekek a körülményekhez képest jól viselték az egész helyzetet, de azért nem voltak angyalok. Nehéz is lett volna, az út mellett állni nem a legingergazdagabb környezet, szóval egymással szórakoztak, aminek a kimenetelét mindenki ismeri, akinek volt már testvére, vagy legalább két gyereke…

No, persze, hogy a trailer nem ért oda 40 percen belül. Egy óra múlva hívott az ember, és kérdezte, hol is vagyok, mert nem ott, ahol Ő. Utóbbit meg tudtam erősíteni, újra megbeszéltük, hol vagyok, majd öt perc múlva meg is jelent. Felmentősereg, kereszteslovag, hurrá! Egy tök jó kis flatbad, új, szép, de éppen csak olyan hosszú platóval, hogy a hátsó kerék még éppen ráfért, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy ne férjen rá. Előzékenyen előre befűztem a vonószemet, de emberünk azt hitte, erőből fel tud állni. Nem ment neki, de olyan szerencsétlenül navigált, hogy Pali jobb oldala vészesen közel került a leeséshez. Végül ráakasztott a vonószemre, és Pali felkerült a platóra. Ekkor volt este 11, ami az este nyolcórás induláshoz képest azért elég késő, de nem is rossz. Azt hiszem (tudom, most néztem meg) 19:54-kor hívtam először a segélyszolgálatot.

Következő lépés: bepréselni a családot a teherautó fülkéjébe. Aki ült már hasonlóban tudja, három embernek is szűkös, ötnek (még ha abból kettő gyerek is) már veszélyes, de mi tudunk görögül élni: felnőttek ölébe gyerekek, biztonsági öv nem kell, irány Athén!

Mondja a sofőr, hogy a legközelebbi 24 órás gumiszervíz Athénban van, nem tud mit tenni, oda kell vinni minket (papírforma szerint, vagy a legközelebbi szervíz, vagy a legközelebbi nyitva tartó gumis a cél). Nagy sajnálkozások közepette megkérdeztem, hol is van ez a gumis, mert én is tudok egyet, ami bár nem 24 órás, de ha ott tenné le a kocsit, akkor a család haza tudna sétálni. Ezt hamar megbeszéltük, készségesen módosított a terven, és az általam kiválasztott gumis felé vettük az irányt. Az utazás egy élmény volt. No nem nekem, akinek minden porcikáját nyomta valami, akár feleség, akár gyerek, akár a fülke egyik-másik alkatrésze, de a gyerekek nagyon élvezték, gondolom, ez is olyan élmény lesz nekik, amire azért emlékezni fognak.

Nem kellett sokat utazni, csak olyan fél órát, és máris megérkeztünk a gumishoz. A bácsi leengedte Palit, könnyes búcsút vettünk, majd ő el a kocsival, mi meg gyalog haza. Gyerekek ágyba, felnőttek ágyba, és csak az vigasztalt, hogy végül igazam lett: éjfélre otthon lettünk. Nem sokkal éjfél előtt érkeztünk haza, de sikerült.

Még aznap este bejelentettem a munkahelyen, hogy fél napot kiveszek, mert gumit kell intézzek, majd, miután kialudtam magam, elmentem a gumishoz, és megbeszéltem a dolgot. Illetve, beszéltem volna, de a szokásos nyelvi nehézségek itt is felmerültek. A fontosabb szavak megvoltak, így meg tudtam beszélni, hogy mit szeretnék, és nem is kellett sokat várnom, hogy Pali is sorra kerüljön, majd hívott a műhelyvezető, hogy beszéljünk. Bementünk a fővezír irodájába, ahol közölték velem, hogy találtak használt gumit olyan 50 pénzért (nem emlékszem, lehet, hogy 70 volt), vagy kaphatok újat 180-ért.

Nekem viszont megvan az a fixációm, hogy nem teszek fel eltérő korú / minőségű kerekeket (bár ugye KRESZ szerint nem gond, csak a méret egyezzen), így rögtön egy párat kértem, még annak ellenére is, hogy így nem 50€ (+ munkadíj) lett a végeredmény, hanem valami 400€. Cserébe hátul új gumik vannak az új gumik helyett (5400 km-t futott az előző pár), én szegényebb lettem egy nagyobb összeggel, és most mindenki azon nevet – joggal, hogy mennyire balfék vagyok, hogy ennyit kiadtam, mikor sokkal olcsóbban is megúszhattam volna, nem is beszélve arról, hogy a szállítást sem kellett volna megvárni, ha figyelek és nem elodázom a dolgot, hanem időben cselekszem.

Végső soron a citrom csak egy lassú defekt volt, a lócitrom azért lett, mert én voltam a hülye, figyelmetlen, nemtörődöm, felelőtlen (a kívánt rész aláhúzandó), és sokkal kisebb baj lett volna az egészből, ha nem az ösztönömre, hanem a gépre hallgatok. Viszont, egyrészt megint tanultam valamit, másrészt meg ismét kerekedett egy olyan történet a családi legendáriumban, amit majd fel lehet emlegetni unalmas téli estéken (tudom, fát kell vennem), és lesz miről mesélni az unokáknak. Ami a legjobb az egészben, hogy Pali egy csepp benzint sem fogyasztott 40km alatt, és nem mondom, hogy bárcsak így utaznánk máskor is, de azért az sem lenne rossz, ha a jelenlegi fogyasztás, ha nem is ekkora, de kisebb mértékben azért mérséklődne…

Az esetnek egy csomó tanulsága van, de a legjobb akkor is az, hogy ha akarom, akkor fél óra alatt a parton vagyunk, akár munka után is, és még van két-három óránk a tengerben fürdeni. A többit meg leszarom!

Legközelebb a Meteorkához utazunk, tartsatok akkor is velünk! Jó pihenést mindenkinek, pá-pá.