Amióta hazaértünk a téli nyaralásból (telelésből?) szinte ki sem mozdultunk a lakásból. Mondjuk, nem is tudtunk volna menni szinte sehová, mert elég sűrűre sikeredtek a hétköznapok is, ahogy a hétvégék is. Volt program ezerrel, csak sajnos nem kirándulások, így eddig nem is volt miről beszámolnom.
Egy rövid kis szösszenet arról, milyen jó érzés, ha valahol végre törzsvendég vagy, mindenki ismer, kedves hozzád, és mennyire jól tud ez esni a léleknek...
Ahogy egyre jobban szokok hozzá a görög betűkhöz, egyre jobban érzem, hogy értem, miről van szó. Aztán persze hamar kiderül, hogy nem értem, és hülye is vagyok, csak az vigasztal ebben az áldatlan helyzetben, hogy a cirill betűkkel épp ilyen viszonyban vagyok, és azt is túlélem valahogy. Mondjuk, nem tartom egészségesnek, hogy a hazaúton egészen…
Már-már azt hittem, nem lesz miről írnom, de szerencsére az élet már csak olyan, hogy hiába iszom sorra a limonádét, mindig csak citromot kapok. Persze, ez költői túlzás, de olyan szép hasonlat, hogy nem hagyhattam ki. Az egyik nap eszembe jutott egy másik is, amin sokat nevettem magamban, de mivel biztos vagyok benne, hogy csak…
Valamelyik korábbi posztomban már utaltam rá, hogy elkezdtem írni egy történetet, de aztán abbahagytam, mert olyan körmondatok voltak benne, amikben már magam is eltévedtem néha-néha. A poszt témája a szívmotiváció lett volna, azaz mi az, amire vágyunk, és persze mik a realitások. Amikor megtudtam, hogy kiköltözünk, azonnal elkezdtünk Andival azon gondolkodni, hogy akkor Lajost lecseréljük egy jobbra, újabbra, és persze azonnal beindult az álmodozás is, mert ilyen az emberi lélek.
Disclaimer: mielőtt belekezdek a szokásos szófosásba, egy kis pontosítás az előző poszthoz: lehet, hogy kicsit erősebb hasonlatot használtam a kelleténél, amikor a kedvenc búvárcsapatom jellemeztem. Szóval: nem adnak körmöst, ha valamit nem szabályszerűen csinálsz, nem húznak át kötéllel a hajógerinc alatt, ha életedben először átlépted az egyenlítőt, és a búvárrá avatás megalázó szokást sem tartják, melynek során minden jelenlévő végzett búvár a frissen avatott hátsójára csap a búváruszonyával. Ezzel ellentétben, az oktatóik mindig példát mutatnak, és ha valamit nem a leghatékonyabban, vagy legoptimálisabban csinálsz, nagyon udvariasan, kedvesen elmondják, hogy mi lenne a jobb megoldás, és azt is, hogy miért! Ezért tanultam tőlük már egy rakás dolgot, amit sehol máshol nem hallottam. Szóval mindenki, aki ismerkedne a merüléssel, az kizárólag a Titánokkal kezdjen!
Amióta megnyílt előttem a világ, mindig is az országhatáron túl szerettem volna élni, dolgozni. Aztán persze olyan munkahelyem lett, ahol erre volt is elméleti lehetőségem, de valahogy nagyon sokáig nem jött be, hacsak azt nem számoljuk, hogy olyan helyekre is mehettem volna, ahol éppen lőnek, vagy, ha nem is lőnek, de morcosan néznek egymásra az emberek – ráadásul ezek a kitekintések igencsak rövid időre szólnak, és a környéket felfedezgetni sem tanácsos néhol. Ezért is vártam nagyon, hogy hosszabb távra, barátságos helyre kerülhessek.
Nem tűntem el, még élünk, sőt, jól élünk, jól vagyunk. Érzem azért, hogy az első pár bekezdésben meg kell magyaráznom (meg kell próbálnom) távollétem okát. Szóval legyen ez most egy erőtlen kísérlet arra, hogy visszarázódjunk a megszokott kerékvágásba, és felvegyük a fonalat onnan, ahol elhagytuk. Le kell szögeznem, nem azért nem írtam, mert nem volt mit írnom. Sőt! Volt is. Sajnos, ennek egy része nem blogra való, személyesen is csak nagyon szűk körnek mondom el, de legyen elég annyi, hogy nincs baj, de nem is jó, inkább semleges és kalandos, csak hát ezt a történetet bizonyos közelebbről nem meghatározható életkörülmények miatt nem tudom megírni. Mondjuk ez nekem nem újdonság, meg ugye egyébként sem vagyok egy szószátyár ember, tehát akár jó is lehetne így, ha kivételesen nem égne bennem a közlési kényszer, amit sajnos egy ideig nem tudok kielégíteni. De nyugodjatok meg, van már a titkos mappámban pár olyan történet, ami a kedvezőbb széljárásra vár, ez is csak egy lesz közülük, és legfeljebb 30 év múlva már mesélhetek is róla.
Az elmúlt két hétben éppen annyi dolog történt velünk átlagosan, mint az azt megelőzőben, és az azt megelőzőben, valamint az azt megelőzőben stb., mégis, valami furcsa oknál fogva sikerült pár elemet a listámra venni, amiről esetleg ma tudok írni. Persze nem kell égbekiáltó nagy dolgokra gondolni, ahogy eddig sem, csak amolyan kis színesek, akár egypercesnek is mondhatnám, ha nem lenne beképzelt dolog tőlem akár távolról is utalni Örkényre. Szóval legyen inkább szösszenet. Mindenről egy, maximum két bekezdés, abban a sorrendben, ahogy eszembe jutottak, tehát korántsem időrendben, inkább csak amolyan „milyen mélyen barázdázódott be az adott esemény a szürkeállományomba” elv mentén.
Ismét eltelt egy hét, hát megint kinyitom résnyire az ablakot, hogy betekintést nyerjetek eseménytelen életünk apró történéseibe. No nem úgy, mint a szomszédos madaras bácsi, aki minden lehetséges alkalmat kihasznál, hogy belessen, hanem csak úgy, ahogy úri népek közt azt illik. No nem mintha ismét olyan sok minden történt volna velünk, de azért hét nap…
έξοδος 