Eljött ez a nap is, és bár volt, aki várta, mások nem annyira. Lejárt az időnk, haza kell menni.

(Szorosan nem tartozik a tárgyhoz, de az első mondat után logikusan felmerülő logikus kérdést megválaszolva: igen, maradhattam(tunk) volna, de annak az „ára” olyan volt, amit nem vállalt a család).

Időben kezdünk el készülődni, a csomagjainkat, ingóságainkat hazautaztatta egy nagyon megbízhatónak és pontosnak bizonyult cég, mi pedig úgy gondoltuk, miért ne bonyolítsuk az egyébként sem egyszerű életünket tovább: ha már hazamegyünk, menjünk kerülővel!

Három lehetséges útvonal között kellett dönteni: a kézenfekvő a Balkánon át, a kalandos Törökországon át, és a biztonságos Olaszországon át.

A balkáni utat hamar elvetettem, illetve biztonsági tartalékba helyeztem, egyrészt azért, mert már megjártuk egyszer, másrészt meg túl egyértelmű, és az ilyen egyszerű lehetőségek kiválasztása nem tartozik az erősségeink közé.

A török út már tetszett (feleségem ötlete volt), főleg, hogy tudtuk volna kombinálni még pár görög szigettel is. Sajnos, ez a megoldás a kompok borsos ára, és a megfelelő járatok hiánya miatt bukott.

Végül az olasz irány mellett döntöttünk, bár a komp itt sem volt olcsó. Ami jó hír, hogy Bariba olcsóbb volt, mint Velencébe, így szépen végig mehettünk a csizma szárán, megnézve mindazt, amit meg szerettünk volna tekinteni.

Az indulás napja szombatra esett, ekkor már felfújható ágyon aludtunk, a hűtő szinte üres volt, de még így is beletelt pár órába, míg mindent, de mindent, az utolsó csavart is bepakoltuk a kocsiba, és végleg kiléptünk az ajtón.

Nem terveztünk messzire menni, csak ide, a közeli Ioánninába (420km), mert ez a kis település nemrégiben felkeltette Kedvesem figyelmét, most meg éppen útba esett. Itt béreltünk egy szobát egy éjszakára, gondoltam az elég lesz arra, hogy körbenézzünk a környéken.

Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy ilyen későn indulunk, ergo későn is érkezünk, így szombat estére már nem maradt szinte semmi időnk, akkor nem tudtunk nézelődni.

De ne szaladjunk annyira előre, hiszen út közben ismét volt szerencsém végig hajtani a Rio-Antirio hídon, ami újfent egy szenzációs élmény volt számomra, ahogy az egész út is, a híd után. Bár autópályán mentünk, a környező táj, a hegyek, a látvány magával ragadott.

A lefoglalt lakást viszonylag könnyen megtaláltuk, csak egy kört kellett menni a tömb körül, de a parkolás kicsit gondolkodóba ejtett. Ráadásul a tulaj, bár kérdezte mikorra érezünk, nem volt a környéken sem. Írtunk neki, majd vártunk. Hívtuk, majd vártunk, majd újra hívtuk. Öt óra autózás után, feszülő hólyaggal nem a kerítés mentén malmozás az első gondolata az embernek, ami eszébe jut, mit fog tenni, ha végre kiszáll az autóból. De végül meglett az ember, felmentünk, pisiltünk, cuccaink egy részét felvittük, majd megindultunk ételt keresni.

Mintha el lenne átkozva ez a város, ahogy kinéztem egy helyet magunknak és odamentünk, nem volt semmi. Vagy zárva volt, vagy nem is létezett. A családon kezdett eluralkodni a kétségbeesés, a farkaséhség farkasfoga marcangolta gyomrunkat, meleg volt, fáradtak és éhesek voltunk, és egyre reményvesztettebbek lettünk. Végül azért csak ráleltünk az Epitelous nevű étteremre, ami bár nem arról híres, hogy az ország (vagy akár megye) legjobb ételeit készítik, de nyitva volt, szolgáltak fel ételt, és még hideg sör is volt. Ennek örömére ettünk.

Étkezés után egy kis kerülővel visszasétáltunk a szállásra, főztünk reggelit, ebédet másnapra, majd kipihentük a nap fáradalmait. Volt mit.

2. nap: Ioánnina

Reggel sebtében felkeltünk, kicsit reggeliztünk, majd végtelen átkozódás közepette visszapakoltam mindent a csomagtartóba, amit előző nap kivettünk. Ekkor értettem meg, hogy én nem leszek boldog az úton: a csomagtartó úgy meg volt tömve, hogy egy egér is csak szűkösen fért volna bele, ugye benne volt minden, ami a háztartásunkból még megmaradt: felfújható ágy, ágynemű, de például ajtótámasz, kütyük, meg a Jóisten tudja mi minden még. Másrészt pedig ott voltak a ruháink, amiket az útra terveztük, hogy a két hetet azért ne három alsógatyában toljuk végig. Két gyerek és két felnőtt részére azért ez is több volt, mint egy jókora bőrönd. Egyszóval tényleg tele volt a puttony, Pali puttonya is és az enyém is, de leginkább akkor, amikor megértettem, hogy az utunk során nyolc szálláshelyet fogunk érinteni, ez nyolc ki- és bepakolást jelent. De nem szóltam egy szót sem (még).

Végül percre pontosan hagytuk el a lakást, majd elmentünk parkolóhelyet keresni a belváros közelében. Szerencsére találtam is egy jó helyet, ingyenes, közel a belvároshoz, bár árnyék nincs egy kicsi sem. De a kocsinak ez végül is mindegy.

Parkolás után megindultunk a vár felé, nagyon nem kellett nézni a térképet, mert a tó partján világosan látszott, merre kell menni, majd egy rövid, kb. 10 perces séta után meg is érkeztünk a várhoz, de ott igazából nem találtunk semmi érdekeset a magas kőfalakon kívül. Illetve mégis, mivel a reggeli kávé kimaradt, így gyorsan megtekintettük magunknak a Chevalier nevű kávézót, ahol talán az egész út legdrágább kávéját fogyasztottuk el (de persze a váron belül mire számítson az ember, ha nem drágaságra?).

Kávé után vettünk mágnest a hűtőre, majd kitaláltam, hogy menjünk el a kikötőbe, és nézzük meg, el tudunk-e menni a szigetre, ami végső soron híressé tette Ioánninát.

Jó hír, hogy összesen tíz euróért át is vitt a komp, és egyáltalán nem bántuk meg: tényleg mesevilágba csöppentünk. Mondjuk az első pár lépés nem volt épp mesés, hisz egy kompnyi ember kezdett el egy nagyon szűk utcán hömpölyögni, árusok tukmálták portékájukat, haladni nem lehetett, de az első adandó alkalommal beléptünk egy kis félreeső utcába, és onnantól kezdve már jó volt. Majdnem tökéletes.

Szóban nem visszaadható a hely hangulata a szűk utcáival, a kőzsindelyes kőházakkal, festett spalettákal, árnyékolókkal, kis kertekkel, mindennel. Ámulva és csodálkozva sétáltunk, nem követtünk semmi célt, csak egyik utcáról mentünk a másik utcára, minden egyes sarkon találtunk valamit, amitől leesett az állunk. Egy fura kémény, egy ledőlt ház, egy nagyon szépen kifestett ablak – nem győztünk csodálkozni.

Sajnos, ahogy telt az idő úgy lett egyre melegebb, és mi úgy lettünk egyre fáradtabbak is, de nem csüggedtünk: ittunk egy kávét és üdítőt, majd még sétáltunk egy kicsit, immár éttermet is keresve. Sajnos, annyira nem volt szimpatikus egyik hely sem, de nem bántuk, mert a látvány mindenért kárpótolt.

Azt hiszem egy nagyon kicsi utca kivételével a kis település minden utcáját bejártuk, volt, amit többször is, majd ismét kompra szálltunk, ismét fizettünk tíz eurót, majd visszatértünk a szárazföldre.

A kikötőbe érve a vár falát a tó partja felől kerültük meg, majd beültünk egy újabb üdítőre és pár falat előételre a Raki and Roll (Εστιατόριο Ρακή and Roll) étterembe. Nem ettünk sokat, mert tudtuk, hogy a kocsiban vár az „ebéd”, de azért jól esett, amit kaptunk.

A kocsinál aztán kivettük a közel 50 fokos csomagtartóból az előző este megfőzött tojásokat és virslit, majd a padkán ülve elrágcsáltuk. A gyerekeknek ez teljesen új élmény volt, nem is nagyon tudták kezelni a helyzetet, de végül csak elfogyott minden.

Ebéd / uzsonna után még volt bő két-három óránk indulásig, így úgy döntöttünk, hogy megnézzük az ezüst múzeumot, ahol a környék, régió ezüst megmunkálását mutatják be. Várakozásaimmal ellentétben egész élvezhető, informatív volt a múzeum, de persze az sem esett rosszul, hogy el tudtunk menekülni a kint meleg elől. Persze a kiállított dolog közül leginkább az elkészült, nagyon gazdagon díszített, különféle eszközöket, használati-és dísztárgyakat néztük meg alaposan.

A múzeum után, már a büfében, ahol egy kis frissítőért álltunk sorba, majdnem idegbajt kaptam, amikor olyan 3-5 perc várakozás után végre kegyesen ránk tekintett az eladó, és megkérdezte, mit szeretnénk, erre a hátunk mögül két görög fiatal bekiabálja, hogy két vizet. Az eladó meg kiszolgálta őket.

Gondolhatjátok, hogy indulatosan jeleztem, hogy igazán kezdhetne valami érdekeset magával, és elmondtam, mennyire udvariatlannak tartom, hogy vártunk egy csomót, mi voltunk az elsők a sorban, erre másokat szolgál ki előttünk. Erre az volt a válasza, hogy „de csak vizet kértek”. Replikája nem nyugtatott meg, mivel előre nem tudhatta, mit fognak kérni, másrészt meg akkor is, várják ki a sorukat, mert az így civilizált. Ezen még pár percig háborogtam, majd miután elfogyasztottuk kis italjainkat, még elmentünk megnézni a várat is, de csak úgy sétálva, igazán több helyre már nem nagyon lehetett bemenni.

Miután megnéztünk és lefotóztunk mindent, amit láttunk, visszamentünk a kocsihoz, majd tankoltunk, és elindultunk a komp felé.

Igumeníca kikötője felé nosztalgiáztam egy sort, mivel ezen az úton vitt olyan 8 éve a GPS, amikor Thesszalonikiből szerettünk volna Albániába, Sarandába menni. Akkor csak nagyon későn vettem észre, hogy olyan útvonalat tervezett nekem a gép, amin komppal átmegyünk Korfura, és onnan ismét komppal Albániába. Akkor a kikötőbe érve fordultam vissza, de ezúttal a kikötő volt a cél.

A jegyeket gyorsan felvettük a jegyirodában, ahol mondták, hogy már tart a beszállítás, mehetünk is fel a kompra. Csakhogy sajnos ez nem volt olyan egyszerű…

A kikötőbe egy kapun keresztül juthattunk volna be, ami előtt bizony állt egy kis sor, amit ki kellett várni. Aztán a kapuban megnézték az útleveleket és a jegyeket, majd szóltak, hogy Kedvesem itt nem mehet be, neki a gyalogos bejárót kell használnia. Néztünk, mint a vett malac, hogy mi van, magyarázatot nem kaptunk, de csak akkor engedtek tovább, amikor a hölgy kiszállt, cipelte magával mindazt, amit a kabinba szerettünk volna vinni, és elballagott olyan 5-600 méterre, hogy gyalog léphessen a kikötő területére.

Persze ez okozott egy kis bizonytalanságot a családban, hogyan találjuk majd meg egymást, hol találkozunk, hogyan fogom én a két gyereket és a kocsiban maradt ezer más cuccot a kabinba vinni, de e bántó gondolatok nem gyötörtek sokáig, mert nemes egyszerűséggel csak leparkoltam a gyalogos bejárat kikötő felőli, belső oldalán, és ott megvártuk Anyát, ezzel újra egyesítettük a családot. Gondolhatjátok, Anya is sokkal nyugodtabb lett. Aztán mindenki kocsiba szállt, majd felhajtottunk a kompra az elsők között, ami persze azt jelenti, hogy lehajtáskor az utolsók leszünk. De ez a holnapi énem problémája lesz…

A személyzet elvezetett a kabinunkhoz, ami sem tágas, sem kényelmes nem volt, két emeletes ágy, azok közt pedig egy ember éppen elfért, de alvásra jó lesz. Lepakoltunk, majd mentünk is, hogy alaposan körbejárjuk a kompot. Elkészültek a búcsú fotók, láttunk naplementét, sőt, az egyik fagyis boltból még kanalakat is kaptam, az étteremből pedig további evőeszközöket vettem kölcsön, így szépen meg tudtunk vacsorázni, és még görög joghurtot is tudtunk enni. Végül, miután ettünk, ittunk, elbúcsúztunk az országtól, ami két hónap híján négy évig volt az otthonunk, szépen elaludtunk.

Az alvás és az út sokkal jobb volt, mint anno Kréta felé (szerintem ezt már sosem tudjátok meg, ott milyen volt), nem hánykolódott a tenger, cserébe a hajó belső rezgése, vibrálása kellemesen masszírozta fáradt testünket. Utóbbi engem zavart, a család többi tagja élvezte.

3. nap: Matera

A tervezettnél egy órával korábban, még Kelet-európai időszámítás szerint ébredtünk, így bár álmosan, de meg tudtuk nézni, ahogy a komp az olasz partok mellett hajózik végig. Sőt, reggelizni is maradt időnk, bár senkinek sem hiányzott. Aztán jött a személyzet, hogy ürítsük ki a kabinokat, menjünk, ahová gondoljuk, de nekik takarítani kell. Így aztán összeszedtünk kis cókmókunkat, és beálltunk azt a tömeget növelni, ami az alsóbb szintek bejárata előtt sorakozott fel, hogy lejuthassunk a kocsihoz.

Az egyetlen dolog, ami miatt nagyon nem szeretem ezeket a kompokat az az, hogy a kocsikat egymástól csak pár centire parkoltatják le, ami miatt egyrészt nem lehet elhaladni a kocsik között, másrészt az ajtókat nem lehet kinyitni rendesen, harmadrészt pedig a tükrök is útban vannak. Érzitek, mennyi potenciális sérülés lehet abból, hogy egy gombos-zsebes farmergatyás segg az ajtókra és a kocsik oldalára tapadva próbálja átpréselni magát két kocsi között. Kész idegbaj, ezt nem szeretem látni, megtapasztalni.

Aztán mikor a leengedték a komp rámpáját, mindenki idegbeteg lett, mert elsőnek szeretett volna lehajtani. Káosz. Duda, tülekedés. Mintha ősemberek lennénk, és egyszerűen nem bírnánk kivárni a sorunkat. Mert egy ember (család) kényelme előrébb való, mint 30 másiké, akik a sorban állnak türelmesen. Eszem megáll. Az ügyeskedők miatt persze mindenki, aki utánuk van, sokkal lassabban tud lejutni, de nekik ez nem számít, mert ők kicselezték a rendszert. Ha majd egyszer diktátor leszek, külön börtönintézményt szentelek az ilyen lelkületű embereknek. Ott majd egymás közt ügyeskedhetnek.

Végül azért mi is sorra kerültünk, megérkeztünk Olaszba, Bari városába. A tervünk az volt, hogy Bariban kicsit szétnézünk, majd két megállót közbeiktatva elautózunk a Vezúv lábához.

Bariban kicsit lassan ugyan, de sikerült parkolót találni viszonylag közel a belvároshoz, csak azon aggódtam, hogy kék csík (fizetős terület) mellett parkoltam, de mivel órát sehol sem láttunk, így nem is fizettünk. Nekem emiatt az egész városnézés alatt magasan volt a vérnyomásom, de (spoiler alert!) nem lett gond.

Első utunk a Barucchelli nevű kávézóba vezetett, ahol megittuk utunk első olasz kávéját, majd a pincér utasításait követve elindultunk telefonkártyát venni, mert úgy gondoltam, egy kis internet nem árt, ha van…

Hamar kiderült, hogy végül nem követtük (követtem, az én hibám) a pincér utasítását, mert nem lett meg a bolt, de sebaj, mert így viszont szépen elsétáltunk a történelmi belvárosba, és ott elvesztünk.

Nem eltévedtünk, és nem is olyan értelemben vesztünk el, hogy valaki keresett, de nem talált meg (bár ezt ugye nem tudom kizárni, mert mivel nem talált meg, nem tudta közölni, hogy keresett), inkább olyan értelemben vesztünk el, hogy a XXI. századból hirtelen visszakerültünk a VIII-X. századba, és az akkori bizánci településen sétáltunk. Kívülről megnéztük a Castello Svevo-t (sváb kastély), aztán belevetettük magunkat a hihetetlenül szűk, zegzugos kis utcák közé, ahol régi kőépületek tornyosulnak az ember feje fölé, a sikátorokban, a nyitott ajtók küszöbén idős nénik ülnek, kutyák sétáltatják magukat, itt-ott ajándékboltok, de mellettük szép számmal kicsi, szinte egy szobás, pár négyzetméteres kis élelmiszerboltok, vagy vendéglők sorakoznak fel az utcák két oldalán. Utcákat írok, de ezt úgy kell érteni, hogy volt olyan sikátor, ahol három ember már nem fért el egymás mellett, a több emeletes házak miatt pedig kissé sötét is volt minden – de ez a nyári melegben inkább áldás, mint átok. Sétáltunk boltívek alatt, futottunk bele zsákutcákba, de az egész olyan különleges volt, amit legutoljára talán Kotorban éreztem. De ez mégis más, kicsit jobb, kicsit rosszabb volt. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem volt tömeg, aminek nagyon örültem.

Egyszer aztán kijutottunk ebből a középkori káoszból, és a városfal mellett visszasétáltunk a kiindulási pontunkhoz, majd immár egy kis segítséggel, de csak eljutottunk egy boltba, ahol kaptam SIM kártyát egy hónapra elegendő internettel. Ezután vissza Palihoz, ahol örömmel vettem tudomásul, hogy nem büntettek meg.

Most, hogy lett internetem, már lőttem is be a térképet, amit az útra való felkészülés során készítettem, kijelöltem az első célpontot, majd irány Dél!

Castellaneta városát csak azért vettem fel, mert hagyományt kell ápolni. Volt ugyanis a munkahelyemen egy középvezető, aki elég megosztó személyiség volt, és hát többünknek szívét tudta hidegen hagyni, nem alakult ki örökös barátság. Így aztán, amikor a svájci kolléga szintén Barin keresztül végleg hazautazott, elment meglátogatni ezt a várost, ami a fent nevezett “szeretve tisztelt” kolléga szülőfaluja (családja máig ott él), és a város tövében könnyített magán. Amikor pedig a kollégák megtudták, hogy a környéken járok, megkértek, hogy ápoljam ezt a hagyományt, így mit tehettem mást, beiktattam az útitervbe ezt a 30-50 km-es kerülőt, és én is könnyítettem magamon. Ezt persze – a hagyományokhoz híven – dokumentáltuk is, amit az arra érdemesekkel megosztottunk.

Castellanetából Matera felé vettük az irányt, ezt is a svájci barátom javaslatára. Kezdetben csak megnéztem 1-2 képet és rábólintottam, hogy jó lesz, de sajnos az istennek nem találtam meg, hogy azok a képek, amiket szépnek találtam, hol készültek. Végül találtam egy várat a városban, azt jelöltem meg célként, arra gondolván, hogy annak a környékén lesz a látnivaló, amiért elutaztunk.

Út közben csodáltam a tájat, végre egy kis változatosság a sivár görög vidék után, dombok, művelés alatt álló földek, régi kúriák és mezőgazdasági épületek sora, változó állapotban. Látszik a tájon, hogy mediterrán, kicsit száraz, minden kicsit olyan sárgás, de azért akad zöld is, annak is több árnyalata, illetve maga a domborzat is olyan, hogy egy percig nem lehet unatkozni, mindig nézni kell valamit.

Amint megérkeztünk a várhoz, fel is sétáltunk, de nem találtunk semmit, ami érdekelt volna. Nem volt csúnya, de szép sem. Nem fogott meg. Bariban azt ígértem a családnak, hogy majd itt ebédelünk, így mivel maga a vár nem nagyon kötött le minket, gyorsan el is indultunk éttermet keresni. Éppen csak egy kicsit kellett sétálni, és belebotlottunk valami óváros-szerűségbe, amit korábban, a térképet böngészve nem vettem észre. Ott aztán volt étterem is, de ahová végül beültünk ott a kutya sem szólt hozzánk. Rövid várakozás után tehát úgy gondoltuk, tovább állunk. Hogy milyen jól tettük! Ekkor találtunk rá arra a kis csodára, amire Adrian utalhatott, amikor a várost ajánlotta. Ha Bariról csak elismerően tudtam nyilatkozni, akkor azt szorozzátok meg ezerrel, ez a kis város egy csoda! Egy meredek hegyoldalba épülve, sikátor sikátor hátán, több szinten, fel és le, minden irányban régi házak, kis terek, mesés kilátás, mintha egy lovagregénybe csöppent volna az ember. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a látottak felett, olyan meseszép, olyan csodálatos volt. Amikor pedig azt hittem, mindezt nem lehet fokozni, akkor egy boltíves átjárót, majd egy kanyart követően belebotlottunk egy merőben más látványba, ahogy a völgybe folyik le a város a hegyoldalon, a völgyben pedig ott magaslik a Szent Péter és Pál templom, mely a XIII. századból maradt itt. Mellette a Santa Maria De Idris sziklatemplom áll, mindez olyan látványt kínál a felülről szemlélőnek, hogy leesik tőle az álla.

Sajnos az étel hiánya már nagyon látszott, érződött mindenkin, a kicsi nagyon nyűgös lett, de a nagyobbak sem voltak épp a megtestesült zen. Visszatértünk tehát a kaja vadászathoz, úgy, hogy közben teljesen véletlenül újra azon a téren találtuk magunkat, ahol az az étterem állt, ahol nem foglalkoztak velünk. Szerencsére, épp az inkriminált egységgel szemben állt egy másik etető, ide leültünk, és a család ¾-e máris rendelte a pizzát. Végre! Kaja!

Nagyon jót, sokat és finomat ettünk, kicsit fel is frissültünk, majd folytattuk utunkat, hogy találjunk egy helyet, ahol emléktárgyakat tudunk beszerezni. Majd egy fagyit is ettünk, így már ez első napon letudtuk az olasz szentháromságot: kávé, fagyi, pizza.

Sajnos, sok időnk nem maradt, az esti szállásunk még messze volt innen, így már nem tudtunk sokat bóklászni a városban, pedig esküszöm, még maradtam volna itt pár napot. Fő szabályként nem megyünk vissza olyan helyre, ahol már voltunk, hiszen annyi csoda van a világon, és oly kevés szabadság, hogy száz élet sem lenne elegendő arra, hogy mindent megnézzünk, de azt hiszem, ha a környékre vet egyszer a sorom, alaposabban szétnézek még itt.

Szállásunk a Nápoly melletti Nolában volt, ami azért még bő 200km, és már kezdett késő délután lenni. Indulni kellett, de fájó szívvel fordítottam hátat ennek a kis városnak, és szerintem örökre szívembe zártam.

Az út szinte végig eseménytelen volt, kivéve talán azt, hogy csaknem mindenki teljesen kiszáradt, mert boltot sajnos nem találtunk, csak nagyon sokára, vizünk pedig már nem sok volt. Illetve még az színesítette kicsit az utazást, hogy Nápoly közelében sok kis erdőtüzet láttunk, sok helyen füstöltek a hegyoldalak, de nagy, veszélyes tűz szerencsére nem volt.

A szállásunk egy csinos, kellemes, tiszta kis lakás lett, gyorsan be is rendezkedtünk, majd a felnőttek elmentek a boltba egy kis ételt-italt venni, hogy legyen vacsora és reggeli is.

A boltból hazaérve Kedvesem úgy gondolta, hogy majd ő racionalizálja kicsit a csomagtartót, nehogy már minden boruljon össze-vissza, ezzel megbontva azt a törékeny rendet és egyensúlyt, amit ebben a teljesen megtömött puttonyban sikerült nagy nehezen kialakítanom. Nem voltam boldog. Sebaj! Kis duzzogás után aztán vacsoráztunk, majd alvás, mert mindenki elfáradt a sok mászkálás után.

3. nap: Vezúv

Korán, kicsit megtörve ébredtünk, majd megreggeliztünk, ismét tele pakoltuk a csomagtartót, majd irány a Vezúv! Kedvesem kedvéért vettem be a vulkánt a programba, de a legkisebb gyerkőc is igencsak lelkes volt, igaz, az ő fantáziájában egészen más szerepel, mint amit a hegy nyújtani tud.

Azért foglaltam szállást közel Nápolyhoz, hogy a hegyre viszonylag gyorsan feljussunk, de az ébredéssel, pakolással, utazással így is elég későn érkeztünk, legalábbis a terveimhez képest. Hogy mennyire későn, azt talán az szemlélteti jól, hogy parkolót olyan 6-8 perc sétára tudtunk csak fogni attól a helytől, ahonnan a shuttle busz indult fel a vulkán nemzeti parkhoz, a kráter felé.

A parkolóban mindenkinek négyszer elmondták, hogy a vulkán az 3km-re van még innen, hegynek felfelé, mindenki használja a buszokat (persze nem ingyen), de mi a nagy fiammal úgy döntöttünk, inkább sétálunk, anya meg a kicsi pedig vártak a sorukra, hogy feljussanak a buszra.

A hegymenet, ha nem is volt nagyon kellemes, de meglehetősen jól esett, Lacika is bírta, út közben pedig még lehetőségünk is volt integetni a család másik felének, akik kényelmes, légkondis buszban utaztak felfelé.

Mire felértünk Anya már kész idegbeteg volt, mert a Vezúv nemzeti parkba csak úgy nem lehet belépőt venni, nincsenek automaták, se jegyárus bódék, mi meg buta fejjel nem vettünk előre jegyet – nem gondoltam, hogy kell. Amikor ott voltunk tesómmal vagy ezer éve, akkor még semmi ilyesmiről nem volt szó. De most volt. Szóval, a jegyvásárlás folyamata, hogy az ember csatlakozik a harmatgyenge WiFi hálózathoz, mert mobil térerő persze egy Hz sincs, majd onnan kiböngészi a nemzeti park oldalát, és megveszi a jegyet. Elméletben. A gyakorlatban már a WiFi-hez való csatlakozásnál elvérzett szinte mindenki, ahogy én is, de csak később jött a fekete leves, ám ezúttal nem kávé formában.

Mikor végre sikerült azt az oldalt böngészni, amit kellett, az istenért sem sikerült megtalálni, hol lehet jegyet venni. Aztán, amikor az is meglett, akkor regisztrálni kellett, mert anélkül aztán nem lesz jegyed, hülye turista! Olyan fél órát (Anya még tíz percet) töltöttünk azzal, hogy dekódoljuk ezt az olasz bürokratikus rémálmot. Aki nem hiszi, látogasson el erre az oldalra, szigorúan mobil nézetben, LTE hálózaton. Aztán beszélgessünk róla.

Mindegy, mire ott jártam, hogy minden parki alkalmazottat a pokolba kívánjak, meglettek a jegyek! (Akkor még drágának találtam a 88€-t, de pár nappal később már nem is éreztem olyan kirívónak.) Irány a vulkán, séta fel. Árnyék egy szál se, szerencsére vittünk vizet eleget magunkkal, különben az útba eső három firssítőpont egyikén kellett volna méreg drága pénzért vizet venni.

A vulkánról sok mindent nem tudok elmondani, egy lyuk a hegyen, kicsit fekete, de nem büdös, cserébe remek a kilátás mind Nápolyra, mind Capri szigetére. Azért szépen lassan végig mentünk a látogatók által bejárható útvonalakon, majd vettünk emlékeket, végül immár családilag legyalogoltunk egészen a kocsiig. Sietni kellett, mert amikor az utat terveztem, Szerelmem jelezte, hogy Rómára és környékére annyira nem kíváncsi, illetve azt, hogy az akár váló ok is lehet, ha útba ejtjük. Mindezért pedig Nápolyból rögtön Toszkána felé kellett menni, Rómát és pár érdekesnek tűnő pontot kihagyva. Az út pedig elég hosszú lett így, ekkor fel is függesztettem a „nincs autópályázás, világot szeretnénk látni” irányelvet, a tempomatot belőttem 135-re, aztán órákon keresztül csak utaztunk.

Azért, mikorra az üzemanyag is fogyóban volt és az emberek is kezdtek éhezni, megálltunk egy Autogrillnél ahol sok pénzért ettünk nem éppen finom ételeket. A legjobb az volt az egészben, amikor a kicsi, ebédje végeztével elment felfedezni, és az asztalunk mögötti vészkijáratra rápróbált, ezzel aktiválva a tarkóm mögötti falon elhelyezett, fülsüketítően hangos riasztót. Voltam már boldogabb életemben, mint akkor. Szépen, komótosan összeszedtük tányérjainkat, majd angolosan távoztunk.

A pihenő után már nem kellett (nagyon) sokat utazni, és már meg is érkeztünk Toszkánába, Siena mellé, Belforte városába. Falujába. Településébe.

Hát ez beszarás volt! Amint letértünk az autópályáról, be a toszkán dombok közé, egyik ámulatból estünk a másikba (már aki figyelt), olyan gyönyörű tájakon autóztunk, hogy nem győztem csodálkozni. Zöld. Erdők, rétek, dombok, kis patakok mindenfele, kanyargós utak, friss levegő – megértem, miért vannak sokan odáig a toszkán tájért. Immár én is közéjük tartozom. Ha pedig a táj a torta, Belforte települése nemcsak a hab, hanem minden más, ami jó a torta tetején.

Képzeljetek el egy középkori várost, kőből és téglából épült minden, az út, a házak, az egésznek olyan hangulata van, hogy beszarás! Az komplett településen két nagyobb utca van, de a házak közt itt is sikátorok, szűk járdák kötik össze a lakásokat egymással és az úttal, ráadásul mindezt az tetézi, hogy egy nagyobb domb tetejére épült a település, így a házak is több szintesek, volt olyan ház, aminek három földszintjét számoltam meg, a szinteltolódás miatt három lakás, vertikálisan majdnem egymás felett, de a járdáról nézve mindegyik „földszint”. Besza-behu. A szállásunk csak tovább növelte ámulatunk, az egyik ilyen kis lakásban, két szintet foglaltunk el, alul a fürdő, konyha és nappali, felül a hálók. Minden csupa fa, kő, tégla, ősöreg gerendák, deszkapadló, elmondhatatlan élmény volt. Annak ellenére pedig, hogy a ház maga több száz éves volt, egész lakható, hovatovább kényelmes, tiszta és meghitt volt. Utóbbihoz sokat nyomott a latban a kellően régi berendezés is.

Sajnos, a település egyetlen étterme nem tudott fogadni minket, minden asztal foglalt volt, pizzát már nem adtak ki elvitelre, így a maradék kekszet és más úti falatokat kellett elrágcsálni vacsorára, aminek nem örültünk, de túléltük. Alvás előtt még mentünk egy kört a településen, láttuk a naplementét, megnéztük milyenek a házak sötétben, és nem kellett csalódnunk, meseszép volt minden.

4. nap: Pisa

Reggel korán ébredtünk, mert az utcán, a nyitott ablakkal szemben valaki úgy gondolta, hogy nincs is jobb időpont a köszörülésre, fúrásra, faragásra, mint a reggel nyolc. No, de ha már ébren voltunk, Szerelmemmel elszaladtunk a település egyetlen boltjába, és a tíz szavas szókincsem minden elemét felhasználva vettünk reggelinek valót. Persze elsőnek rögtön mortadellát kértünk, majd sajtot, kenyeret, zöldséget, tejet – és kész is lett a reggeli. Mire visszaértünk a szállásra, a gyerekek már ébren voltak, így kisvártatva csak jóízű csámcsogás hallatszott a konyhából. Istenem, milyen finom volt!

Reggeli után lassan összeszedtük magunkat, kocsiba ültünk, és megindultunk Pisa felé, ferde tornyot nézni. Kicsit ugyan később indultunk, mint azt optimistán reméltem, de nem volt gond, volt időnk temérdek. Ezért nem is igen siettem, inkább a toszkán dombok közti kis utakat választva, lassabb, de sokkal látványosabb útvonalon jutottunk el Pisába.

Amikor 2003-ban ott jártam, volt egy parkoló a torony közelében, most is azt kerestem, és találtam meg. Igaz, hogy a látványosságtól olyan 7-800 méterre lehetett volna ingyen is parkolni, de a csomagtartó több, mint félig volt cuccal, amit nem vettünk ki a szálláson, és nem szerettem volna kockáztatni. Egy őrzött parkoló mégiscsak jobb, nem? Hát, nem, mert nem volt olcsó, de akkor még ezt nem tudtam.

A torony előtt rengeteg turista – erre számítottam- , és mindenki a nagyon ötletes, „megtartom a dőlő tornyot” típusú fotót készítette el, de nem úgy a nagyfiam: Ő szándékosan hátat fordított a toronynak, és úgy állt be, hogy egyértelműen eltrollkodja az egészet. Optikailag úgy néz ki, hogy a torony dől rá, ő meg tolja el magától a semmit abba az irányba, amerre a torony dől.

Persze felmenni nemcsak horror ár, de jelentős várakozás is – ezt kihagytuk. Sétáltunk a parkban inkább egy kicsit, majd pár utcával arrébb ettünk egy cannolit, és ittunk egy kávét. Ezután tovább sétáltunk, néztünk épületeket, végül ettünk egy fagyit is ebéd helyett.

Miután már úgy gondoltuk, hogy Pisából elég lesz, vissza Paliba, gyorsan fizettünk sokat a parkolásért, majd irány vissza Belfortéba. A visszaúton persze másik útvonalat választottam, mint amin érkeztünk, és ekkorra már elmondhattam, hogy szerelmes lettem a vidékbe. A kanyargós utak, a kis dombok, dombtetőkön várak – de hisz már leírtam mindezt. Meseszép volt minden, és egy percig sem bántam, hogy nem gyorsforgalmi úton mentünk.

A szállásra visszaérve már nem kellett sokat várni, elérkezett az idő, hogy étterembe menjünk. Korai (számunkra emberi) időpontra foglaltunk helyet a város egyetlen éttermében. Mi voltunk az első vendégek, kaptunk is asztalt a teraszon, közvetlenül a korlát mellett, így megfigyelhettük, ahogy a nap lemegy a völgy túloldalán lévő hegy mögött. Lehet, hogy csak ismételni tudom magamat, de a látvány, a hangulat, az étel, a felhőtlen boldogság, amit mindenki sugárzott összességében olyan légkört teremtett, hogy ez az este bekerült életem legjobb estéi közé. Nagyon jól érzetük magunkat mindannyian, annyira, hogy anya végül ott felejtette a táskáját a széken, és Lacinak kellett visszaszaladnia a szállásról, hogy visszaszerezze.

5. nap: Firenze

Másnap reggel ismét szerettünk volna boltba menni, de sajnos zárva volt. Így maradékot ettünk, de azt mindet, majd szép lassan bepakoltunk a kocsiba, és irány Firenze.

Parkolás tekintetében ha lehet, Firenze még rosszabb, mint Pisa, de ezúttal valóban 7-800 méterre álltam meg a belvárostól, egy ingyen használható helyen. Onnan pedig besétáltunk szinte egyenesen Piazza della Signoriára, eredeti helyén megnéztük a Dávid szobor másolatát, majd kis kerülővel, ezt-azt megnézve elmentünk a katedrálisig, ahol tátottuk kicsit a szánkat.

Igen ám, de közben éhesek is lettünk, a maradék, amit reggelire ettünk nem tartott sokáig, így új küldetést határoztam meg: megnézzük a Vecchio hidat, majd keresünk kaját. A hídig azért még volt látnivaló, majd a hídon elvesztettük anyát, aki minden egyes ékszerbolt kirakata előtt képes volt minden apró kis ékszert egyenként megnézni.

Onnan aztán már tényleg éttermet kerestünk, de nem nagyon találtunk – mondjuk nem csoda, a belváros közelében minden drága. Végül, olyan 20 perc egyre elkeseredettebb keresgélés után a Santo Spirito bazilika mellett találtunk egy helyet, ami bár sem jó, sem igazán szép sem volt, de adtak enni végre.

Persze, miután ettünk, jött azonnal a kajakóma, így már nem maradt sok kedvünk Firenzét nézni, pláne azzal a tudattal, hogy még van út előttünk, míg eljutunk következő szállásunkig. Átsétáltunk hát a szentháromság hídon, majd ismét megnéztük a katedrálist, onnan pedig a kocsihoz gyalogoltunk.

A következő szállás tulajdonosa kicsit érdeklődött, hogy mikorra érkezünk, én délután hatot válaszoltam, de aztán támadt egy ötletem, és az autópálya helyett helyi utakon, hegyeken, völgyeken, már-már gazdasági utakon keresztül közelítettük meg Reggio Emilia települését, ahol aznap este szálltunk.

Imádtam az utat, bár a tervezett két óra helyett inkább négy óra lett az út, de a kilátás, a hegyek, a kanyarok mindenért kárpótoltak.

Reggio Emiliába érve a szállás hamar meglett, és még parkolót is találtunk, de a szállás sajnos botrányos volt. A mi ízlésünkhöz elég mocskos, koszos volt minden, foltok mindenfele, nem volt épp kellemes a látvány – de persze nem volt olyan mocskos, csak épp messze volt a tisztaságtól. Márpedig, ha fizetek a szállásért, a tisztaságot elvárom.

Szerettünk volna vacsorázni, de valami furcsa ok miatt egyetlen éttermet sem találtunk a környéken nyitva, és annyi erőnk már nem volt, hogy messzebb sétáljunk, így kénytelen-kelletlen a nagyon közeli indiai étteremben ettünk (a frappáns nevű Tandoori étteremben). A kaja nem volt finom, és nem is esett jól. De sajnos ez van, ha nincsen semmi más.

A nem túl felemelő élmény után visszamentünk a szállásunkra, és aludni tértünk.

6. nap: Bika

Másnap nem kellett korán kelni, a tervezett program nem volt messze, nem volt okunk sietni. Viszont, reggelink sem volt, így amikor megindultunk végre, hogy megnézzük, amit meg szeretnénk nézni, még tettünk egy gyors kitérőt a helyi szupermarketbe, vettünk reggelinek valót és frissítőket is. Így már sokkal szebb volt a világ.

Reggio Emiliába leginkább Lacika miatt jöttünk, ide olyan programot szerveztünk, ami leginkább őt érdekli. Elmentünk kocsikat nézni, és a Lamborghini múzeumot tekintettük meg legelőször. Ekkor még sokalltam a 64Eurós belépőt, de akkor még nem tudtam…

A múzeum megtekintése előtt azért ittunk egy gyors kávét, majd bementünk, és tátottuk a szánkat. Persze Anya volt a legkevésbé lelkes, Lacika meg leginkább, a többiek meg valahol fél úton. Nekem személy szerint a Lambók sose jöttek be, még a híres Countach is csak ímmel-ámmal, de azért a 350GT-t bármikor hazavittem volna. A többit is, persze, de a GT még tetszett is.

Lacika viszont lelkesen fotózott mindent, illetve mindent is, körbejárta az autókat, megörökített minden apró részletet, úgy láttam, most igazán jól érzi magát.

A múzeum megtekintését követően aztán úgy döntöttünk, ránk fér egy kis pihenés, így visszamentünk inkább a szállásra, majd elindultunk ebédet keresni. A tegnapi indiai szóba sem jöhetett, de végül szerencsénk volt, és még éppen elkaptuk a Mangiamore nevű éttermet, ahol csak vegetáriánus ételeket szolgáltak fel, de olyan finomat kaptunk, hogy egy pillanatra még az indiait is feledtette velünk.

Miután jóllaktunk, visszamentünk a szállásunkra csendes pihenőre. Közben megvettem a belépőjegyeket másnapra, és immár teljesen más lett az optikája a Lamborghini belépőjének…

A csendes pihenő végére azért kicsit újra megéheztünk, így még elmentünk egy gyors pizzára a Pizzeria Laboratorióba, amit itthon inkább MixR Pizzaként ismertem, a lényeg, hogy mindenki maga állítja össze saját pizzáját, egy kis lapon felsorolt különféle összetevők kiválogatásával. Ezt meg is tudtuk volna oldani, ha nem minden olaszul lett volna, de végül így is kaptunk enni, és még finom is volt.

Miután jól elteltünk pizzával, gyorsan haza is sétáltunk pihenni egyet, majd aludtunk is.

7. nap: Ló

Másnap reggel ismét indulásra készültünk, és arra, hogy elhagyjuk a szállásunkat, utóbbit ezúttal nem sajnáltuk, mert azt nem sikerült megszeretni két nap alatt. Pontosan a megadott határidőre elhagytuk a szállást, majd egy nagyon kevés reggelit vettünk magunkhoz út közben (leginkább a gyerekek), és már szaladtunk is a Ferrari múzeum felé.

Parkolásnál ismét azt a taktikát választottuk, hogy inkább nem a múzeum bejárata előtt parkoltunk a fizetős övezetben, hanem olyan 200 méterrel arrébb, ahol teljesen ingyen sikerült megállni. Ez a kis séta pedig még jól is esett, közben pedig elmentünk két Ferrari élményvezetést kínáló bolt előtt is, amelyek kirakatában rengeteg piros autó várt arra, hogy valaki rengeteg pénzt fizessen azért, hogy beleülhessen. Mi ezt nem tettük.

Igaza volt az internetnek, valóbban jól tettük, hogy előre megvettük a jegyet (bár nagyon fájt a 88€ kifizetése), mert ha nem is túl nagy sor várt a bejáratnál, de volt sor arra várva, hogy bejussanak, mi meg csak úgy besétáltunk a kiállítótérbe (a meglévő jegyekkel).

A múzeumban sokkal, de sokkal több ember volt, mint előző nap a bikás helyen, de cserébe sokkal, de sokkal több autó is. Persze mindent megnéztünk legalább egyszer, volt olyan, ami még nekem is tetszett (Magnum Ferrari, régi GT-k, stb.), de leginkább talán az maradt meg, hogy az ajtókat is Ferrari féknyergekkel támasztották ki. Pontosan nem tudom, mennyibe kerülhet egy ilyen féknyereg, de biztos vagyok benne, hogy ez az egyik legdrágább ajtótámasz, amit valaha láttam.

A múzeum igencsak méretes, olyan 2-3 óra kell ahhoz, hogy felületesen végigjárja az ember, de akkor még nem olvasott el minden tájékoztató táblát, és nem nézett meg minden apró Ferrari Matchboxot – vagy mi is volt kiállítva az egyik vitrinben.

A féknyergen túl még az is megmaradt, hogy az egyik autó alá kicsit jobban benézve még sárt, olajfoltot találtam a kasznin, nem keveset: látszott, hogy ezt a gépet azért használják. Ez jól esett a szívemnek. Persze, ki volt állítva a Le mansi 24 órás győztes, annak minden sebhelyével és a futam közben szerzett sérülésével, de az azóta nem mozdult, míg ez a Ferrari 750 Monza nem túl régen, a közúton futott, talán épp a mostanában befejezett Mille Miglia történelmi versenyen (volt egy ilyen típusú autó a nevezett kocsik között, megnéztem, 313-as sorszámmal versenyzett).

Sajnos Anya és a kicsi azért hamar elfáradtak, cserébe Lacika még nem, így egy időre ketté vált a család, a fáradtak a kijáratnál vártak, míg a kevésbé fáradtak mentek még egy kört, hogy mindent ismét megnézzenek maguknak. Nem hiába, hiszen jó eséllyel ide már soha az életben nem jövünk vissza így négyen.

A múzeum után próbáltunk ételt vadászni, de értelemszerűen a közeli étteremben horror áron volt minden, még a víz és a kávé is, úgy döntöttünk tehát, hogy ebédünket a Pó folyó partján fogjuk elfogyasztani, mert épp találtam egy olyan éttermet, ami szép kilátással kecsegtet, és még útba is esik.

Nem is kellett sokat autózni, amíg elértük a Trattoria Bigiollát, ahol az a kellemetlen csalódás ért minket, hogy már nem szolgáltak ki, bárhogy könyörögtünk. Így utólag megnézve, már abban is szerencsénk volt, hogy egyáltalán nyitva volt, és tudtunk beszélni valami emberrel, mert csak szombat, vasárnap, és hétfőn van nyitva, akkor is csak pár-pár órára. Nem tudom, mi lehet a hely üzleti modellje, de nekem kicsit furcsának tűnik.

Bármennyire is fura a nyitva(nem)tartási idő, kaját nem kaptunk, ahogy a pincér által ajánlott közeli pizzériában sem, bár az legalább őszinte volt, nem kecsegtetett semmivel – teljesen be volt zárva. Lesétáltunk hát a gátra, megnéztük a Pó folyót, majd vissza a kocsiba, és irány Mantova.

A mantovai szállás tulajdonosa valami furcsa ember lehetett, egyszerűen nem tudtam arról meggyőzni, hogy a szükséges infókat az AirBnB alkalmazáson keresztül adja meg, minden áron ragaszkodott ahhoz, hogy WhatsAppon küldjön videót. A vészcsengő ilyenkor persze megszólal a fejemben, ráadásul amióta a Facebook megvette a fentnevezett csevegő alkalmazást, azóta én nem is használom azt, de nem lehetett semmivel érvelni a szállásadónknak: vagy WhatsApp, vagy semmi. Végül Kedvesem mentette meg a helyzetet, és adta meg elérhetőségét.

Hogy mi volt olyan fontos, hogy ragaszkodni kelljen a videóhoz? Hát, a számzáras lakat kódja, majd liftezés a második emeletre, majd a videóból nem tudtuk meg, melyik lakás, de biztosan az egyik a liftajtótól jobbra, majd a kulcs használata. Szarkasztikusan vissza is írtam, hogy akkor ez a kód, másodikra fel, majd ajtó, kulcs, bejutás. Nem értette.

Persze lehetséges, hogy volt már sok tíz értetlen, hülye, bamba, figyelmetlen vendége, és úgy gondolta, ez a biztos megoldás az információk torzítatlan közlésére, de szerintem egy kicsit túltolta.

A lakás viszont tiszta, rendezett, csak a gyerekeknek nem találtunk takarót, bárhogy is kerestük. Üzentem, visszaüzent, végül estére lett takaró is, eldugva az egyik szekrényben, bár nem ott, ahol mondta.

Amíg takarót vadásztunk persze már iszonyat éhesek voltunk, így elmentünk megnézni egy közeli éttermet, ami persze zárva volt. De, ezúttal készültem „B” tervvel, és további egy kilométer séta után megérkeztünk a helyi Lidlbe, ami még vasárnap is nyitva volt, és ott jól bevásároltunk. Vettünk azonnali megevős dolgokat, vettünk későbbre halasztós dolgokat, és persze olasz Fantát is, ha már a nyári uborkaszezonban erről szóltak a hírek odahaza.

A vásárlás végeztével a Lidl melletti kis bolt / kávézó asztalánál megettük a segélycsomagot, majd visszatértünk a szállásra. Ott csendes pihenő következett, majd vacsora, végül alvás.

Ezúttal sem kellett álomba ringatni, sem mesét olvasni.

8. nap: Sirmione

Másnap reggel okosan megreggeliztünk az előző nap vásárolt felvágottakból, majd komótosan (számomra talán túl komótosan is) megindultunk a Garda tó irányába. Volt jó pár tervem, hogy mit nézzünk meg a Garda tónál, de végül Eszti barátom javaslatára Sirmione városa mellett döntöttem. A tervezett úticélt titokban tartottam a család előtt, ők csak azt tudták, hogy a tó felé megyünk, de hogy pontosan hová, azt nem. Ismét törekedtem arra, hogy mellékutakat válasszak, és a kilátás kárpótolt is az elvesztegetett időért, de végül nagy árat kellett fizetnem: az óváros mellett kinézett fizetős parkolóba már nem, de nemhogy oda, hanem az ahhoz vezető útra sem tudtunk már bemenni (illetve egy kicsit bementünk, nagy dugó volt, visszafordultam, és már zárták is le az utat mögöttem), így egy jó húsz percet keringtem a városban, hogy parkolóhelyet találjak.

Végül egy eldugott, ingyenes helyen sikerült megállni, a tóhoz közel, az óvárostól két kilométerre, de egy kis sétától sohasem rettent meg a család, gondoltam ezúttal is jó lesz. Jó is lett.

Gyorsan kimentünk a tó partjára, nézelődtünk egy kicsit, majd beálltunk azon turisták nem éppen kicsi sorába, akik gyalog tervezték megközelíteni az óvárost. Az út nem volt hosszú, de a tömeg egyre nagyobb lett, és mire a vár bejáratához értünk, nekem már tömegundorom volt.

Ez az undor pedig csak fokozódott az óvárosban: minden utca tele szájtáti turistákkal, hömpölyögnek az utcán, nem lehet menni, nem lehet haladni, de nem lehet látni sem, mert mindenhol emberek lógnak fürtökben. Nem bírtam. Az őrület kergetett. Menekülni akartam onnan.

Pedig, ha fele, negyed annyi ember lett volna, nagyon élveztem volna a sétát ebben a kis városban, ahol a szűk utcákat kőből épült házak szegélyezik, amikre különféle növények futnak fel, és olyan középkori hangulatot árasztanak, mint a legjobban előkészített vásárok. A boltok persze nem voltak érdekesek, minden sarkon gelato, de jó hangosan kiabálták is, nehogy az ember eltévessze, meg persze ajándékboltok, miegyéb. Amire felfigyeltem, az egy írószer bolt volt, tele szebbnél szebb (drágábbnál drágább) töltőtollal és tintával, gyorsan el is mentem a közeléből, nehogy kísértésbe essek.

Az első métereken tapasztalt őskáosz és embertömeg csak nem akart csillapodni, gyorsan vettünk hát mi is egy-egy fagyit, és kimenekültünk a tó partjára, egy eldugottabb helyre, hogy békésen elnyalhassuk a fagyit. Közben megkérdeztem a közeli éttermet, van-e szabad asztaluk, de sajnos nem volt, így csak a fagyi jutott, és egy kicsi, viszonylagos nyugalom.

A jelentős méretű fagyi elfogyasztása után sebesen megindultunk a félsziget tó felőli vége felé, és ahogy egyre távolabb kerültünk a vártól, úgy mérséklődött egyre inkább, már-már elviselhetővé az emberek áradata. Innen már viszonylag kellemesen, jó hangulatban sétáltunk, megnéztük a strandot, felmentünk az archeológiai múzeumig, majd szép lassan elkezdünk visszafelé sétálni. A Lido delle Bionde éttermében magunkhoz vettünk egy kis frissítőt, tartottunk egy kis pihenőt, majd a tó partján lassan visszasétáltunk a várhoz, ahol megvettük az elengedhetetlen emléktárgyakat, végül Zrínyi módjára lóhalálában elmenekültünk a városból.

Sajnálom a dolgot igazán, mert valóban szép, ha nem meseszép lett volna a város, ha lett volna esélyünk alaposabban, nyugodtabb körülmények közt megnézni, Eszti mutatta is később fényképeken, hogy milyen lehetett volna, ha nem egy nagyobb városnyi ember rohamozza meg, de sajnos, nekünk ez kimaradt. A vár kapujában még vettünk egy kis limonádét, majd visszasétáltunk Palihoz, azt követően pedig – szintén kis, jelöletlen utakon – visszatértünk Mantovába.

Mondhatom, kicsit azért el voltunk keseredve, de kedvünket nem tudta szegni tízezer turista sem, Mantovába érve már-már vidámak is voltunk. Kicsit pihentünk a szálláson, majd elindultunk vacsorát vadászni, mert a reggelit és a fagyit kivéve semmit sem ettünk, sem kicsik, sem nagyok, ideje lett volna már valami rendes, főtt étellel meglepni magunkat.

Mantova a „Felső tó” (Lago Superiore) partján fekszik, és a tó partján, szállásunktól nem is nagyon távol, találtam is egy szépnek tűnő éttermet. Arra vettük hát az irányt. Kicsit sétálni kellett hozzá, no nem azért, mert messze lett volna a szállástól, hanem azért, mert az étterem és a szállás között több vasúti pálya is van, rajtuk meg átjutni elég körülményes volt. Lelkesedésünket ez persze nem befolyásolta hátrányosan, jó kedvvel sétáltunk le a tó partjára, majd onnan a Che c’è c’è étterembe, ahol kiderült, inni ihatnánk, de enni itt nem kapunk. Lelkesedésem ezzel el is szállt.

Két út állt előttünk: a már bejárt, kerülő úton visszamegyünk a szállás irányába, és ott keresünk valamit, vagy kicsit még sétálunk a tó partján, ahol van egy másik étterem, és bízunk a legjobbakban. Utóbbit választottuk, és nem bántam meg, mert a séta nagyon kellemes volt, bár minden egyes lépésnél azt figyeltem, nem nyílik-e egy átjáró, ahol keresztezni tudnánk a síneket, ezzel egy rövidebb utat biztosítva a város irányába. De átjáró nem nyílott, cserébe elértük a másik, korábban kinézett éttermet, ahol a változatosság kedvéért épp egy élő zenés koncert volt, ami nemcsak rendkívül hangos volt, de a stílus sem jött be nekem. Ami még rosszabb, hogy tele volt a hely. Passz.

Innen már viszont csak egy út volt számunkra: előre, míg valahogy át nem jutunk a síneken, azok alatt, vagy felett, majd vissza a városba. Mondhatom, kellett sétálni rendesen, és bár maga a távolság nem, az éhség, az elgyötörtség és az elkeseredés jelentős vámot szedett mindenki kedvén.

Amikor aztán végre-valahára átjutottunk a síneken és a város felőli oldalra kerültünk, ismét csak gyaloglás várt ránk, míg aztán végre csak találtunk egy éttermet, ami nyitva is volt, és beszéltek is velünk – csak hát megtudtuk, hogy így sincs esélyünk, mert minden asztal le van foglalva. Lógó orral távoztunk. Végső elkeseredésünkben a pályaudvarnál lévő „Európa” pizzériába ültünk be, itt végre már tudtunk rendelni – igaz, csak olaszul.

Nem szeretném az örök kesergő benyomását kelteni, de sajnos a pizza éppen csak ehető volt, illetve Lacika meg sem ette mindet, nagyon nem voltunk megelégedve. Ráadásul fizetéskor át akartak verni minket, pontosabban hát a fejszámolás nem volt a pincér erőssége, és saját javára tévedett, de még így is maradt bennünk egy olyan érzés, hogy valamit túláraztak nekünk, mintha más számokra emlékeztünk volna az étlapról.

„Mindegy, csak szabaduljunk!” – kiáltottam fel, és vert sereg módjára, lógó orral, teli hassal, de nem boldog közérzettel távoztunk szállásunkra, hogy kipihenhessük a nap fáradalmait.

9. nap: Garda tó és San Cristoforo

Másnap reggel ébredés, pakolás. A felnőtteknek kellett egy kis lökés ahhoz, hogy a morál helyreálljon, és ezt a lökést egy közeli kávézóban meg is találtuk. A frappánsan elnevezett Coffee Time kávézó nem adott sokat, de amit ígért, azt tartotta: kaptunk egy egészen iható kávét, aminek lencséjén keresztül máris sokkal szebb lett a világ.

A lakás tulajdonosának jeleztük, hogy leléptünk, Szerelmem közben megküzdött a helyi lakosok szemétügyi felelősével, aki határozottan irányítgatta Kedvesem, milyen típusú szemét, melyik kukába megy, de nemcsak kéretlen tanácsokat adott, hanem árgus szemekkel követte is, hogy minden utasítása maradéktalanul betartásra került-e. Ritka eset az ilyen, de ebben a helyzetben a nyelvi szakadék nekünk kedvezett: ha a néni értette volna, milyen tevékenységeket képzelt el neki párom, biztosan elpirult volna. De nem értette, így arcszíne sem változott.

Erre a napra két opciónk is volt: elmegyünk Veronába és szétnézünk, majd onnan megyünk a következő szálláshelyre, vagy megyünk rögtön a szálláshelyre. Végül úgy döntöttünk, hogy egy kis pihenés, jövés-menés mentes nap nem árt senkinek, így Veronát dobtuk, a GPS-be pedig bedobtam a következő szállásunkat.

Persze úgy szép az élet, ha látunk is valamit közben – gondoltuk, ezért olyan útvonalat választottunk, hogy a lehető legtöbbet tudjunk a Garda tó partján autózni. Titkon reméltem, hogy itt-ott meg is állunk, de az élet mást tartogatott számunkra.

A tó parti kocsikázásból az lett, hogy szinte minden település előtt és alatt dugóban ültünk, alig csorogtunk, mert az egész tó körül annyi volt a látogató, hogy férni nem lehetett tőlük. A várak, amiket potenciálisan megnézhető helynek kinéztem tömve voltak emberrel, parkolni sem lehetett sehol a közelükben, az egész egy élhetetlen katyvaszhoz kezdett el hasonlítani, és mi azt nem szerettük. Cserébe néztük a tavat, a kilátást, és közben még beszélgettünk is, szóval végül jól telt az utazás, még ha kicsit tovább is tartott, mint azt gondoltuk. De megérte, mert a tó, különösképpen az északi vége olyan csodás látvány volt, hogy arra azért fogok emlékezni egy darabig, bár itt kell megjegyezzem, hogy hasonló látvány másik ezer van a világon, ezekből jópárat már mi is láttunk, tehát az állunk azért nem esett le, de a szemnek, léleknek kellemes volt. Kivéve a dugó és a külföldiek hada.

Amint elértük a tó végét, azonnal gyorsabban tudtunk haladni, de inkább megálltunk egy benzinkúton felfrissülni, majd nem sokkal később egy kanyarban ebédelni.

A Bar al Bersaglio nem egy hagyományos értelemben vett étterem, csak szendvicseket lehetett kapni, de olyan szendvicseket, hogy azokért érdemes megállni. Jól is laktunk, ki is pihentük magunkat, majd folytattuk utunkat Trentó, majd San Cristoforo felé, ahol az utolsó olaszországi napjainkat terveztük tölteni.

A szállásunk hamar meglett, viszonylag gyorsan be is sikerült csekkolni és elfoglalni a szobát, ami egy kicsit kisebb lett, mint amit kényelmesnek gondolnánk, de a gyerekeknek is és a felnőtteknek is jutott külön szoba. Mondjuk a fürdőben csöpögött a csap, és rendszeresen fel kellett törölni a padlón összegyűlt vizet, de mi ez a kellemetlenség ahhoz képest, hogy a zuhanykabin olyan szűk volt, alig tudtam benne lezuhanyozni. A család jót szórakozott szenvedésemen, aminek emelt hangerővel adtam hangot.

A pihenés azért jól esett, elvégre már kilencedik napja vagyunk folyamatosan úton, és nagyon sokat mentünk nemcsak autóval, de lábon is, kezdtem érezni, hogy lassan elfogyok.

De még tartottam magam, a család többi része pedig olyan energikus volt, szinte meg sem látszott rajtuk az elmúlt kilenc nap – bár ők ugye sokkal fiatalabbak nálam. Majd eljön az idő, amikor Ők is hasonlóképp éreznek, mint én, de addig is: hadd élvezzék a fiatalságot.

Estére ismét vacsorát kívánt a szervezetem, a közeli La Darsena éttermet néztük ki magunknak, ami elsőre kicsit puccosnak tűnt, de az étel egészen ehető volt, bár a pincér nem értette, mit szeretnék, amikor azt mondtam, hogy a steakemet kéken kérem. Pedig még képet is mutattam neki. Nem is lett kék, igazából még rare sem, de ehető volt, mi több, finom! A család többi tagja sem panaszkodott a pizzára, mindent összevetve kellemes élmény volt a vacsora.

Miután jóllaktunk, még tettünk egy sétát a Caldonazzo tó mentén, úgy sétáltunk vissza a szállásunkra, majd a szokásos ügyrend szerint alvás következett.

10. nap: Forte Busa Granda és Lupa del Lagorai

Caldonazzóba (egy faluval mellé) alapvetően a hegyek és az I. VH emlékhelyek miatt jöttünk, az úti cél kiválasztásában pedig kizárólag Merényi Dánielnek, a Grafitembernek volt szerepe – olyan plasztikusan beszélt Trentóról, Caldonazzoról és a Hét Község fennsíkról, hogy elhatároztam, ezt látnom kell. Mindenkinek csak ajánlani tudom az Élet Meg Minden podcastot, ami végső soron ide vezetett, nemcsak a Grafitemberes részt, hanem mindet – igazán lenyűgöző, magával ragadó tartalom.

A reggel nehezen indult. Bár csak tízig volt elvileg reggeli, és a felnőttek fel is ébredtek időben, a gyerekek úgy aludtak, mint a bunda, így őket kímélve Anya lement reggelizni, addig én őriztem a kicsik álmát. Szerencsére, mire Anya végzett, Petike is felébredt, így vele meg tudtam végül reggelizni, míg a nagyobbiknak zsebben vittünk fel egy kis péksüteményt.

Sajnos, az első világháborús múzeum zárva volt, így elsődleges célomat nem tudtam teljesíteni, de nem keseredtünk, a közeli hegyen kinéztem egy rövidebb túraútvonalat, és amikor végre mindenki felébredt és menetkész lett, elindultunk, hogy túrázzunk egy kicsit.

Hamar meg is lett, hogy hol kezdődik az út, a kocsit ügyesen leparkoltam, majd megindultunk hegynek felfelé. Igazából csak egy rövid útvonalat néztem ki, no nem azért, mert nem tudtunk volna többet menni, inkább azért, mert a szálláshelyen sem internet, sem térerő nem volt, így nem volt lehetőségem alapos és körültekintő tervezésre. De gondoltam, ha a gyerekek ennyire fáradtak, ez a négy kilométeres séta is elég lesz.

A Forte Busa Granda egy I. VH-s tüzérségi erődítmény, innen (is) védték a völgyet és lőtték a németeket, osztrákokat, magyarokat. Sok nem maradt meg belőle, de szépen felújítottak egy-két folyosót, amit sajnos nem tudtunk megnézni, mert le voltak zárva. A lezárt folyosók miatt érzett szomorúságunk azonban elpárolgott, amikor megláttuk a kilátást: minden irányban hegyek, előttünk pedig a völgy, benne a levicoi és a Caldonazzó tó. Magunkhoz képest sok időt töltöttünk itt, majd egy kisebb kerülővel visszasétáltunk a kocsihoz. Ott, az éppen helyben lévő Aurora – Compet étteremben gyorsan meg is ebédeltünk, hisz a jó levegőn hamar megéhezik az ember. Bár elég gazdag volt az étterem kínálata, és meglehetősen sok ember is volt bent, ami szerintem azt jelzi, hogy főzni is tudnak, mi inkább csak pár szendvicset ettünk, éppen csak annyit, hogy pótoljuk az elvesztegetett energiát. Míg vártunk az ételre, elhatároztuk, hogy nekünk a négy kilométer kevés, menjünk el és nézzük még meg a farkast, amivel ki van plakátolva a környék.

Ebéd után tehát autóba ültünk, és öt perc múlva meg is érkeztünk annak az ösvénynek a kezdetéhez, ami azzal kecsegtetett, hogy elvezet a farkashoz. Itt Petikére rátört egy erősebb hisztiroham, amit a fáradtságnak és a viszonylag meredek útvonalnak tudok be – bár nem volt kellemes tanúja lenni annak, mennyire be tud durcázni ez a kis pukkancs. Mi azért próbáltuk kiélvezni a látványt, az utat, amit viszont nehezített, hogy eléggé forgalmas ösvényre találtunk, nagy számban jöttek-mentek az emberek.

A farkas hamar, olyan 1,5km után meglett, és még szerencsénk is volt, mert épp kifogtunk egy olyan időablakot, amikor senki sincs a közelben. Amikor pedig farkast írok, egy hulladékfából épített farkas szobrot képzeljetek el, ami fejét felemelve vonyít. Méreteit tekintve inkább nagy, mint kicsi, nekem tetszett, de szerintem a családnak is.

Igen ám, de mivel alig kellett menni a farkashoz, nagy dilemma előtt álltunk: menjünk vissza a kocsihoz? Nemár! Szerencsére láttam egy kis táblát, hogy valami menedékházat találunk, ha még 2km-t sétálunk tovább az ösvényen.

A hazautazásunk egyik legjobb döntése volt: bár a 2km elég optimista (túlzóan optimista) becslés volt, legalábbis a GPS adatok cáfolták a táblán látott adatokat, a táj, a környezet, és persze maga a séta isteni volt. Egyáltalán nem volt nehéz, jól járható, nem meredek, széles úton mentünk, végig kilátással a völgyre, illetve a fennsíkra, a távoli, felhőbe burkolózó hegyekbe, miközben a természet hangjait hallgatva sétáltunk. És szép lassan még Petike is megbékélt.

A menedékház előtt találtunk egy birkanyájat is, aztán meg a menedékháznál volt minden háziállat, amit el tudtok képzelni: szárnyasok minden variációban, disznó, ló, de még láma is. Amíg pihentünk, addig az állatszeretők egyenként meg tudták nézegetni az összes állatot, senki sem szólt ránk.

Sajnos, ekkor kezdte magát megbosszulni a kései indulás, a nap már lemenőben volt, indulni kellett visszafelé. Fájó szívvel hagytuk el a menedékházat, és fordultunk vissza. Út közben egy forrásból megtöltöttük kulacsainkat, majd élveztük a sétát, mert ezúttal többnyire lefelé kellett menni, ami – azért valljuk be – sokkal könnyebb, mint felfelé.

A kocsihoz érve viszont már én is kellően fáradt voltam, de nem engedhettem el magam, mert a szűk utakon elég nagy volt (viszonylagos – 8 autó jött szemben összesen) a szembe forgalom, és nagyon kellett figyelni, kit, hol, hogyan engedünk el. De azért élveztem a vezetést is, bár még jobban élveztem a vezetést megelőző túrázást.

A szállásunkra érve szinte alig pihentünk, mert farkaséhes volt mindenki, sokat nem is cifráztuk a dolgot, visszatértünk az előző vacsora színhelyére, a Darsena étterembe, ahol mindenki pizzát evett.

Mivel nem vártuk meg, hogy besötétedjen, szinte mi nyitottuk az éttermet, így a vacsora végeztével még napfényben is tudtunk sétálni a Caldonazzó tó partján: Petike a kacsákat bolondította, a többiek inkább csak békésen szemlélődtek. De csodás, békés pillanatok voltak, szeretnék rájuk sokáig emlékezni.

A szálláson aztán hamar eltettük a gyerekeket, mert másnap reggel szerettem volna rendesen reggelizni, amihez az kell, hogy időben fel is ébredjenek. Majd a felnőttek is aludni tértek, ezzel megkezdve a hazautazás olaszországi részének utolsó estéjét.

11. nap: Predjama-vár

Másnap reggel, bár egy kis noszogatás után, de mindenki felébredt, és egy családként tudtunk lemenni elfogyasztani bőséges, de nem ízletes reggelinket. Nagy baj éppen nem volt a reggelivel, de azért jónak nem mondanám, még akkor sem, ha figyelembe veszem, hogy a tulajdonos asszony intézett mindent egymaga. Ez a minden persze annyiban merült ki, hogy egy központi asztalra kitett pár felvágottat, pékárut és néhány előre csomagolt süteményt. Szóval nem volt nagy szám a reggeli, de azért bőségesen fogyasztottam belőle.

Reggelit követően pedig az immár unalmas, és egyre idegesítőbb rutin a csomagok csomagtartóba való bepréselésével, amit ismét sikeresen hajtottunk végre, elvégre már megvan a rutin. Majd kis meglepetés, szólt a néni, hogy fizetni is kellene, én meg szentül meg voltam róla győződve, hogy foglaláskor előre fizettem, de a néni erősködött. Végül persze kiderült, hogy igaza van, csak sajnos én ezzel a kiadással nem számoltam, így nem esett jól, szerencsére a két éjszaka ára azért nem volt eget rengető.

Innen már csak a búcsú következett, majd irány Szlovénia, hogy barlangokat nézegessünk. A távolság nem túl nagy, de azért jelentős, ennek ellenére ismét az alsóbb rendű utakat választottuk, amit a hegyek közt autózva még élveztem is (kivéve, amikor az ember kamionok mögé szorul be hosszú kilométerekre), de aztán, ahogy fogytak a hegyek, úgy lett egyre unalmasabb az egész.

Bármennyire is úgy éreztem, kicsit gyorsítani kellene a tempón, nem tettem, amit végül nem bántam meg, mindent összevetve jó volt az út, egy kisebb (nagyobb) családi összezörrenéstől eltekintve, amit nem vettem jó néven.

Szlovéniába érvén választhattuk volna az autópályát, hiszen vettem matricát, de mégis inkább mellékutakon mentünk, és az ismét tetszett: zöld táj, hegyek, dombok, völgyek – ami szem – szájnak ingere ott volt, ráadásul az utak minősége is egészen kiváló volt, egy-két apró kivételtől eltekintve.

Postojna városa felé közeledve kellemetlen hír fogadott a műszerfalon: az előzetes kalkuláció szerint az üzemanyag nemcsak a városig lett volna elég, hanem még további 100km-re, de mikor véletlenül ránéztem, hogy mégis mennyi van még, azt kellett tapasztalnom, hogy a számítások szerint éppen csak elérjük a várost, és éppen csak marad még valami. Nosza, benzinkút keresése, ami persze a mellékutak sajátossága miatt nem volt minden sarkon, de végül lett benzinkút, ezért tankolás is lett. Így aztán már megnyugodva, hatótáv para nélkül értünk be Postojna városába.

Itt (is) csak egy kört kellett menni feleslegesen, mire meglett a szállásunk, egy kellően tágas és nagyon szép, tiszta, igényesen berendezett kis lakrészt kaptunk egy társasház tetőterében.

Bár fáradtak és éhesek voltunk, de mégis úgy döntöttünk, hogy még gyorsan elmegyünk és megnézzük a Predjama-várat, ami arról híres, hogy egy barlang szájába épült, azt teljesen elfoglalja, így optikailag úgy tűnik, mintha a sziklafal része lenne. Még 2003-ban látogattuk meg, akkor is nagyon tetszett, gondoltam megmutatom a családnak is.

Csakhogy a 2003 óta eltelt időben sokat változott a világ, a vár híres lett, sokan látogatják, így belépő, parkolási díj – a teljes csomag – fogadott. Emlékszem, anno csak megálltunk, ahol volt egy kis hely, ellenben most lezárt parkolók, készpénzes fizetés (annyira ezért nem fejlődik a világ, hogy elektronikusan lehessen fizetni), és persze tömeg.

Végül a várba nem mentünk be, nem is terveztük, szerintem elég kívülről látni, no meg sajnos elég késő is volt már, és korgott a hasunk. Persze azért egy bő fél órát tátottuk a szánkat, sőt, találtunk egy apró vadászati kiállítást mindenféle kitömött állattal, azt alaposabban megnéztük. Majd vissza a szállásra, hogy éttermet keressünk.

Szinte azonnal meglett a közelben a „Bistro Štorja” nevű hely, ami ígéretesnek tűnt. Gyorsan el is szaladtunk oda, és helyet foglaltunk.

Éppen nyitásra érkeztünk, volt hely, volt étel, nem is rossz, és még helyi kézműves sört is kaptam, ami jól esett. Maga az étterem olyan, mintha magas gasztronómiát vinnének, az árazása, az adagok mérete, de az egész hely miliője is erre utalt, de meg kell mondjam, az ételek rendkívül érdekesek, ezzel együtt ízletesek is voltak, és nagyon jól esett minden, amit kaptunk.

Míg ettünk, szép lassan megtelt a hely, ebből arra következtettem, hogy más is hasonlóan vélekedik, mint én, és nekik is bejön a hangulat és a felkínált ételek is. Cserébe a számla kicsit erős volt, de egyáltalán nem vészes, ha az előzőeket is figyelembe vesszük.

Vacsora után vissza a szállásra, zuhany, szunya.

12. nap: Postojna-barlang

A rutin, az évek és a tapasztalat azt sugallta, hogy az ország, még inkább egész Kelet-Európa egyik legnagyobb turista látványosságához azért célszerű előre jegyet venni. Erről még az előző napokban gondoskodtam is, ügyesen lefoglalva egy reggeli, de nem túl korai időpontot. Arra figyeltem, hogy ne kelljen korán kelni, de arra is, hogy dolgunk végeztével még legyen időnk átállni a következő, egyben utazásunk utolsó szállására.

A 10:30-as turnushoz azért elég korán kellett ébredni még így is, mert ugye nemcsak a reggeli rutin várt ránk, de a bepakolás és egy nagyon rövid utazás is a barlangig, majd parkolás, kis séta, miegyebek. Minden akadályt hiba nélkül vettünk, és már meg is érkezünk. Váltottunk parkoló jegyet, majd mentünk megkeresni a bejáratot. Ott a „korai” óra ellenére már jelentős tömeget tapasztaltunk, de szerencsére ezen tömeg jelentős része még az előző műszakra várt.

A rendelkezésünkre álló kis időt kihasználva szétnéztünk az árusok során, bambultunk, készült fotó is, majd mikor már majdnem elérkezett az idő, nem álltunk be a sorba, hanem a jó nép mellett elhaladva szépen elsétáltunk a bejáratig – elvégre nekünk volt jegyünk (csakúgy, mint mindenki másnak). Ekkor jött egy hangszórós bácsi fontos információkkal, melyeket a néppel kívánt közölni, és ezen információk egy része arra vonatkozott, hogy nem kell sorban állni, tessen mindenki előre jönni, csorda módra, mindenki bejut, akinek van jegye.

Minket beállítottak az angol idegenvezetős csoportba, majd kellemetlenül hosszú várakozás következett, mire a kisebb, más nyelvet beszélő csoportok szép lassan bejutottak. Végül mi (angolok) és az olaszok maradtak csak, de aztán mi is bent találtuk magunkat.

Ezt a barlangot szintén 2003-ból ismerem, illetve még egyszer jártam itt Lacikával, nekem nem is volt újdonság, csak a család fennmaradó háromnegyedének, ide értve Lacit is, aki semmire sem emlékezett.

Annak ellenére, hogy kicsivel több, mint 100€-t fizettem a belépésért, mindent összevetve kicsit csalódott vagyok. Nem, a barlanggal nincs semmi baj, de az nagyon zavart az egész, másfél órás túra alatt, hogy a mögöttünk érkező csoport idegenvezetője folyamatosan noszogatott minket, hogy haladjunk, és nem engedte, hogy kedvünkre bambuljunk, nézelődjünk.

Értem én, hogy haladni kell, de ha már rászán az ember ennyi pénzt, és azért legyünk őszinték magunkkal, nagyon sok alkalommal nem is látogatja meg senki, akkor ugyan hagyják már szegény parasztot nézelődni, kérem szépen! Ráadásul a hajcsár néni elég pokróc stílusban közölte abbeli kívánságát, hogy haladjunk, hogy az külön borzolta az idegeinket, nem elég maga a tény, hogy siettetnek minket.

Aztán kiderült, azért kellett szaladni, hogy a végén az ajándékboltban még legyen tíz percünk ajándékokat vásárolni… Csak azért nem akadtam ki, mert még a barlang látványa és az élmény hatása alatt voltam, de nem sok hiányzott hozzá. Itt-ott az is megfordult a fejemben, hogy elbújunk, és megvárjuk a következő csoportot, de aztán szabálykövető látogatóként igyekeztünk a rendelkezésünkre álló időben mindent befogadni.

Mire kijutottunk meg is éheztünk, én meg úgy döntöttem, nem kockáztatunk, és a rögtön helyben elérhető éttermet vettük célba, táplálkozás reményében.

A Modrijanova domačija / Grill étteremben a nevéből fakadóan grillezett ételeket lehetett rendelni, amik bár rosszak nem voltak, de nagyon finomak sem. Cserébe jóllaktunk, amit azért kellett már, hisz a reggeli teljesen kimaradt.

A barlang megtekintése és az étkezést követően kifizettük a parkolást, majd megindultunk a magyar határ felé. Első gondolatom az volt, hogy használjuk az autópályát, de nem igazán lehetett ott haladni, így végül letértem a helyi utakra, ahol legalább a haladás illúziója megmaradt. A térképen még dugót is láttam, így még inkább indokoltnak tartottam a gyorsforgalmi utak kerülését, és igazából a mai napig nem tudom, jól jártam-e ezzel a csellel.

Ljubljana után viszont csak ráhajtottam a pályára, de sajnos kiderült, az csak nem volt jó: ott is maximum 100-110-el tudtunk haladni, nagyon sűrű volt a forgalom. Gondolom, minden osztrák aznap tért vissza hazájából a tengerparton töltött nyaralás után.

Hazautazásunk utolsó megállóját az Őrségbe, Szalafő településére terveztük, oda kellett eljutni, amit végül Ausztria érintésével értünk el, úttalan utakon, de még földutat is érintve. Ha már kalandozunk, akkor kalandozzunk, nem igaz?!

Szalafőn egy tündéri kis faházban sikerült szállást foglalni, Kedvesem azonnal bele is szeretett, de sajnos nem tudtuk ottlétünket egy nappal megtoldani, mert már a következő éjszakára is volt foglalás…

Sebaj, hozzuk ki a legjobbat a dologból – kiáltottunk fel, és míg a gyerekek az óriási udvaron fociztak, addig Szerelmemmel mi elmentünk tökmagolajat venni, amivel még Gyöki barátom ismertetett meg vagy 1000 éve, és azóta is rabja vagyok.

Miután lett tökmagolaj (sok, de nem elég), visszamentünk a gyerekekért, majd egy nagyon kicsi pihenést követően gyalog megindultunk az Őrszem Fogadóhoz, abban a reményben, hogy kapunk vacsorát.

A séta nagyon jól esett ennyi autózás után, forgalom alig volt az úton, és szinte észre sem vettük, hogy leszaladtuk azt a két kilométert, ami szállásunk és a fogadó közt volt.

Bár a fogadó igen kellemes volt, étel tekintetében sajnos csalódni kellett. A szarvashús különösen rossz lett, Babám meg is hagyta kicsivel kevesebb, mint a felét, egyszerűen nem lehetett jóízűen megenni, de az én vadpörköltöm sem volt épp a gasztronómia csúcsa, bár én megettem. Legalább a gyerekek elégedettek voltak a túrós tésztával.

Miután ettünk, visszasétáltunk a szállásunkra, út közben a lehullott vadalmákat és vadkörtéket dobálva, és igencsak jól szórakoztunk. Felhőtlen, boldog pillanatok voltak, én legalábbis úgy éreztem.

Mire leszállt az est, letettük a gyerekeket, a felnőttek meg még kimentek a kert végébe hallgatni a vadakat: hallottunk őzeket és szarvasokat is, de persze látni semmit sem láttunk. Miután kellően elég időt töltöttünk hallgatózással mi is aludni tértünk, hogy kipihenten tudjuk végig csinálni utunk utolsó szakaszát.

13. nap: Bölények

A tulajdonos udvariasan megkért bennünket, hogy legkésőbb tízig hagyjuk el a faházat, mert jön a következő vendégsereg, így nekünk is korán kellett ébrednünk, majd bepakoltunk a kocsiba, és nehéz szívvel, de hátat fordítottunk ennek a kis kellemes zugnak. Őszintén mondom, itt azért el tudtam volna tölteni több napot is, mert nemcsak a környezet, de a körülmények is kedvemre valók voltak.

Szerencsére nem kellett sokat autózni, hogy megtaláljuk a skanzent, leánykori nevén Őrségi Népi Műemlékegyüttest. Ott váltottunk belépőt, majd elszaladtunk megnézni a bölényeket, mert leginkább az érdekelt mindenkit.

Szerencsénk volt, a bölények etetés után még nem bóklásztak el messzire a kerítéstől, jól meg lehetett őket nézegetni, sőt, egy-két vadalma ügyes célzást követő dobásával egyre közelebb lehetett őket csalogatni. Sok időt töltöttünk el mellettük, de nem bántuk, jól elfoglaltuk magunkat azzal, hogy nézegettük ezeket az óriási állatokat.

A bölények után visszamentünk a skanzenbe, ott megnéztünk minden házat, benézünk minden zugba, és kicsit nosztalgiáztunk is, hiszen a felnőttek azért még halványan emlékeztek, hogy milyen volt a dédszülőknél.

Eléggé el is telt az idő, mire mindent megnéztünk, majd a büfében felfrissítettük magunkat, illetve persze vásároltunk emlékeket is. Még előző este elterveztem, hogy ebédelni az ŐriBird Sörfőzde és Sörbárban fogunk, és egyúttal veszek egy-két palack sört is (elvitelre). Így miután kitekintettük magunkat, útra is keltünk a Sörbárig, ahol kaptunk két akkora paraszt tálat, hogy alig értünk a végére: kolbász, felvágott, szalonna – ezeket hiányoltuk négy éven keresztül, és most annyira jól esett minden falat, máig a számban érzem az ízét.

Miután jóllaktunk, ismét autóba szálltunk, és meg sem álltunk Balatonföldvárig, hogy a régi Nyugati szabad strandon (ami már nem szabad) megejtsünk egy nosztalgia fürdőzést a tóban. Egyáltalán nem voltam megelégedve azzal, hogy a parkolás, a belépő, de még a szörp is olyan rohadt drága, hogy alig tudtam magam visszafogni, hogy ne forduljak izibe sarkon, és hagyjam ott az egész mindenséget. De a családra való tekintettel jó pofát vágtam a dologhoz, bementünk a strand területére is és a tóba is, fürödtünk egyet, majd felfrissültünk és már indultunk is tova.

Innentől kezdve pedig a már jól ismert úton hajtottunk haza, én már egy kicsit siettem is, mert nagyon fáradtnak éreztem magam, és tudtam: otthon, a lakásban nem vár semmi, csak telepakolt dobozok, de se ágy, se törölköző, de még egy szék sincs, amire leülhetnénk.

Késő délután érkeztünk átmeneti, ideiglenes szállásunkra, ahol a következő hónapokat, éveket(?) fogjuk tölteni. Becipeltük a csomagokat, rendezkedtünk, vacsoráztunk a közeli étteremben, még az ágyat is összeraktam(!), majd végül, mire az este leszállt, békésen megpihentünk.

Zárszó

Két hetet terveztünk a hazaútra, de a kis rózsaszín papíron, amire a kezdeti terveket jegyzeteltem le, valahogy elcsúsztam egy nappal, így végül csak 13 nap lett a túra. De igyekeztem azt a 13 napot értelmes programokkal feltölteni, arra vigyázva, hogy ne legyen túlzsúfolt sem, illetve, hogy azért sok helyet meglátogathassunk. A kezdeti térképemen így is maradtak olyan pontok, amit ezúttal nem sikerült meglátogatni, valamint azóta hozzájutottam pár új információhoz is, ami szintén azon helyek listáját gazdagítja, miket szívesen megnéztem volna, ha időben tudok róluk, vagy ha bele tudom illeszteni az útitervbe. Nem bánom egy percét sem (esetleg talán azt az estét Mantovában, amikor halál éhesen és fáradtan kerestük kilométereken keresztül, hol tudnánk enni), és örülök, hogy végül a nyugati útvonal mellett döntöttünk. Sajnos, a négy nagy autós látnivalóból kimaradt az, amit Lacika legjobban szeretett volna, illetve az, ami még engem érdekelt volna, de sebaj, ha legközelebb arra járunk, megnézzük.

Toszkána egy sima, kétnapos látogatással, mint egy rakéta lőtte ki magát a kedvenceim közé, oda bármikor visszamennék, akár most rögtön is, de sajnos, nem tehetem. A Dolomitok a másik, ahová már most indulnék, sok-sok napra, úgy tervezve, hogy a lehető legtöbb időt tudjam a hegyek közt túrázva tölteni, vagy csak az erkélyre kiülve a látványukban gyönyörködni.

Ezzel lezárult az Exodos fejezete életünknek, bár lehet, hogy még megírom az elmaradt beszámolókat, de életünk görög szakasza ezzel (egy időre?) befejeződött.

Nem tudom, hogy itt fogom-e folytatni, vagy a másik, eredeti blogomon, vagy összevonom a kettőt, ez a jövő zenéje. Most visszatérek a magyar valóságba, annak minden örömével és fájdalmával, igyekszem kiheverni a visszatérés okozta kultúrsokkot, illetve megpróbálok visszailleszkedni.

Αντίο!