Ne gondolja senki, hogy tétlenek vagyunk, csak most éppen más dolgok is foglalkoztatnak, mint a kirándulások. Sajnos, már kevesebb, mint negyed évünk van hátra Görögországban, és persze a listánknak a feléig sem jutottunk el. Pedig senki sem vádolhat bennünket azzal, hogy nem teszünk meg mindent a szórakoztatásunkért, annak ellenére sem, hogy jelen blogon azért nem szeretnék mindenről beszámolni. Csak azért, mert nincs értelme.

Ahogy halad az idő előre, és közeleg a kényszerű haza- (vagy csak el-) költözésünk időpontja, úgy érezzük a kényszert, hogy azért még egy-két dolgot kihúzzunk a listából. Ezért volt nagyon kellemes meglepetés, amikor szerencsés véletlenek összejátszásaként úgy alakult, hogy nemcsak egy hétvége, hanem egy péntekkel megtoldott hétvége „esett az ölünkbe”, amit nem szerettünk volna elengedni.

Első ötletünk Hydra (Ídra) szigete volt, hiszen közel is van, sokan ajánlották is, és kíváncsiak is voltunk rá. Amiről leginkább híres a sziget az talán az, hogy a belső égésű motorok ki vannak tiltva, a szigeten belül csak szamárháton, biciklivel, vagy gyalog lehet közlekedni. Másik jellegzetessége a szigetnek az, hogy gyönyörű, illetve harmadik a listán – ami talán összefüggésben van az első kettővel, hogy az athéniak kedvenc hétvégi pihenőhelye. Ja, a „gazdag athéniak” jelző talán hiányzik innen…

Neki is álltunk nézelődni, hogy hová lenne érdemes menni, mit lenne érdemes tenni, hogyan lehetne tartalmasan eltölteni három napot. Aztán hamar jött a valóság egy 10 unciás boxkesztyűvel, és adott egy védhetetlen balegyenest: a szállások aránytalanul és indokolatlanul drágák, de nem kicsit, hanem elkeserítően azok. Négyünknek két éjszakára a legolcsóbb is olyan 500E lett volna, ami azért nincs összhangban a pénztárcánk kapacitásával. Nem hiába írja a legtöbb utazós oldal, hogy egy napos kirándulásra ajánlják a helyet… Mert nem a jobbágyoknak van kitalálva az üzleti modell, ez tisztán látszik. Szomorú szívvel elengedtük hát az ötletet, és új kutatásba kezdtünk.

Volos? Evia? Ioánnina? – a lehetőségek még mindig végtelenek, és a végtelenek természetéből fakadóan a választás nem egyszerű. Görnyedtünk a térkép felett az idő szorításában, fejünk két kezünk közé szorítva próbáltunk elménkből egy olyan opciót kipréselni, ami nem jár 6 órás autózással, vagy utazással, és még ki is tudjuk fizetni. Hosszú órák tépelődését követően végül eszünkbe jutott egy régebbi terv, aminek megvalósítása éppen optimálisan időzített lenne tavasz végére, nyár elejére – de mindenképpen a szezon előttre: Zákinthosz (Zakynthos). Nem túl meglepő módon, találtunk szállást négy emberre, két éjszakéra kicsivel többért, mint 100Eur (de nem 500!!!), tengerparti kilátással, két szobával – minden, ami kell. A komp is olcsó, még úgy is, hogy a kocsi is utazik velünk, így mindent figyelembe véve úgy gondoltuk, meg is lett a győztes.

A felkészülésre nem maradt sok időnk, csütörtök estére sikerült mindent elrendezni, péntek kilenckor már indultunk is. Persze az előző egy mondatba sikerült belesűrítenem egy komplett idegbajt, hosszú, időrabló módosítását a komp jegyeknek, a szállásadóval való egyeztetést a kétszer megváltozott érkezési időpontunkkal kapcsolatban, illetve persze a pakolást, a gyerekek motiválását, hogy igyekezzünk, majd az indulással járó macerákat is.

Az út kellően hosszú és unalmas volt, de például szerencsénk volt azzal, hogy az athéni körgyűrű dugóját sikerült elkerülni, és jó iramban haladhattunk Nyugat felé.

Három izgalmas momentuma volt az útnak: a korábban már megénekelt Rio-Antirio híd látványa, egy magyar kamionos előzése (kétszer is, mert az első előzés után megálltunk tankolni), illetve a hatótávpara, mert erősen fogyott a benzin, de a navi által jelzett kutak sorra elmaradtak: nem voltak ott, ahol a géptérkép gondolta, hogy lesznek. De végül sikerült tankolni.

A kikötőben kicsit önfejű és kezdeményező lettem: a jegyirodában kiváltottuk az előre megvett jegyeket, majd mondta nekünk az ember, hogy arra a kompra kell mennünk, ami a távolban látszik. Konkrétan az egyetlen a kikötőben abban a pillanatban. Lassan el is kezdtem csorogni arrafelé, láttam egy kocsisort, aminek majdnem beálltam a végére, de úgy tűnt, parkolnak. Mentem tovább a komp felé – előtte egy kocsi sem állt, emberek nem segítették a forgalmat, de a komp rámpája le volt engedve, nem is volt lezárva lánccal vagy kötéllel, én meg úgy gondoltam, hogy akkor felhajtok, hisz, ha nincs lezárva, akkor lehet menni, nem?

Nem.

Rövid úton lezavartak a kompról, és bár kiabálás nem volt, nem voltam népszerű a személyzet körében. De sikeresen játszottam a hülye turistát (egyiket sem kellett mímelnem, ment ösztönből), így végül megértőek voltak velem szemben. Majd gyorsan összehoztak egy sort, beállítottak minket is a sorba, majd vártunk arra, hogy felengedjenek.

A kompút kellően rövid és eseménytelen volt, de mire odajutottunk, azért már fáradt voltam. Az egész hetes munka, a három óra vezetés sokat kivett belőlem, ezért örültem, hogy a szigetre érve lelassult az idő, mindenki 30-50-60-al vezetett, semmi idegbaj, semmi tolakodás, szépen haladtunk.

A szállásadónk GPS koordinátát adott meg, amit „valaki” ügyesen úgy adott meg a navinak, hogy a Csendes-óceán közepére vitt volna minket, de hamar kiderült, hogy a Föld éppen átellenes oldalára sikerült kijelölni a pontot, így korrigáltunk, hogy inkább az északi félgömb keleti negyedére mennénk. Aztán pár percben emlékeztettem a navigátoromat arra a nem is régen tapasztalt élményre, amikor Greenwichben első kézből láthattuk, hogy hol is vagyunk a koordináta-rendszerben.

Miután a koordinátákat sikeresen megadtuk, meg is lett a szállás, a szállásadó és a szoba is. Kipakoltunk, szusszantunk, csodáltuk a tengeri kilátást, illetve a gyerekek egy percet sem vesztegetve már lőtték is be az elektronikus kütyüket.

Kedvesemmel úgy döntöttünk, hogy eleget ültünk a kocsiban és a kompon, gyorsan elmegyünk felfedezni a környéket, addig hadd szórakoztassák magukat a gyerekek. A célom az volt, hogy felderítsem, hogyan tudunk lejutni a strandra, és pár méter után meg is lett a lejáró, ami egy éttermen keresztül vezetett le minket egy homokkal vékonyan szegélyezett partszakaszra. Csak egy maroknyi ember, felnőttek-gyerekek egyaránt volt ott, csendes, elzárt, pont olyan strandra találtunk, amilyet szeretünk. Örültem. Aztán ha már ott voltunk, megnéztük az étterem étlapját is, ami kicsit drága volt ugyan, de nem éreztem magamban erőt arra, hogy további vacsorázóhelyeket vadásszak: nagyon fáradtnak éreztem magamat. Aztán szólt a pincér, hogy csak este hatig vannak nyitva, ami megadta a kellő lökést ahhoz, hogy fél órával későbbre, négyre asztalt foglaljunk, majd visszamentünk a gyerekekért, hogy meginvitáljuk őket egy közösen elfogyasztott korai vacsira.

A szálláson még azért ránéztem, van-e másik kajálda a környéken, de olyan távolságban, amit hajlandó lettem volna megtenni, nem találtam másik létesítményt. Ezért aztán tényleg visszamentünk oda, ahová foglaltunk, helyet foglaltunk és rendeltünk.

A gyerekek igazi kockázatkerülő módon burgert kértek, egyik csirkést, másik BBQ szószost, mi Kedvesemmel pedig belevetettük magunkat a görög életérzésbe, és rendeltünk mezét, sült tintahalat és hagyományos, helyi tálat: kolbászos, paradicsomos valamit…

A meze túlárazott volt, de kellően finom, a tintahal nagyon ízletes, a tradicionális helyi étel pedig annyira kellemes meglepetés volt, hogy nem találok szavakat: kedvenc nyári ételemet, kolbászos lecsót kaptam, de olyan ízletesen finom paradicsommal, hogy csak néztem, miként lehetséges. Annyival volt talán másabb a mi lecsónktól, hogy a rizst külön adták, de a végén összekevertem mindent – így is nagyon finom volt. Mondtam is a pincérnek, hogy a hazai ízeket érzem, és nagyon örülök neki.

Annak ellenére, hogy lassan fél éve nem ittam szinte semmi alkoholt, most azért kértem egy kis retsinát (gyantával ízesített fehér bor), amiből egy egész palack lett, amit hősiesen el is fogyasztottam – és jól esett.

Az étteremben zárásig maradtunk, az étkezés végén még kaptunk egy kis édességet is ajándékba, de az édesség után is maradt egy kis keserű íz a szánkban a számla miatt. Szokatlanul vastag lett ugyanis, ennyiért még Athén belvárosában sem ettünk, pedig ott sem szoktuk visszafogni magunkat (igaz, megválogatjuk, hová ülünk be). De a bor segített felülemelkedni ezen érzésen.

A korai vacsora után kaptam egy küldetést a játékmestertől, hogy ugyan menjek már el boltba, hogy legyen reggeli holnapra. A bolt bár nem volt messze, de mégsem volt kellemes a séta a meleg és a fáradtság miatt. Mire visszaértem a szállásra a bor javát kis is izzadtam, javasoltam hát, hogy a kései időpont ellenére azért menjük strandolni egy kicsit, úgyis rég voltunk vízben.

Talán kicsivel többet, mint egy órát voltunk a parton, és bár volt egy kis hullámzás, jót úsztunk, jót játszottunk, jól éreztük magunkat. Aztán vissza a szállásra, nekem még kis munka, majd egy film megnézése a gyerekekkel, aztán szunya másnap reggelig.

Bár másnap nem kapkodtunk a felkeléssel, a kicsi viszonylag hamar megjelent a szülői hálóban. Kicsit még hülyéskedtünk, játszottunk az ágyban, majd reggeli, és csomagolás. Kőbe vésett terveink nem voltak, annyit tudtam, hogy amitől igazán híres Zakynthos (a strandok), az bennünket nem érdekel. De azért persze készültünk fürdőruhával is, azonban inkább azt terveztem, hogy gyalog megyünk el felfedezni dolgokat.

Első utunk a kék barlangokhoz vezetett, pontosabban a kék barlangok feletti sziklához, mivel magához a barlanghoz szárazföldi út, amit gyerekekkel is lehet járni, olyan nem létezik. Elmentünk hát a sziget csúcsában lévő világítótoronyhoz, majd miután ott kinézelődtük magunkat, elmentünk a Potamitis szélmalomhoz címzett fogadóhoz is.

A szigetcsúcsra vezető út során kellemes meglepetésként ért az utak minősége, alig volt pár murvás szakasz, nagyon jól járható volt az egész, még Palival is, pedig emiatt kicsit aggódtam korábban.

A szélmalmos fogadónál van egy lépcsősor, ami levisz a partra, le is mentünk, és ott fürödni is lehetett volna éppen, de sajnos az ég elég felhős volt, a szél is fújt, nem volt éppen fürdős idő, le is mondtunk ezen élvezetről. Végül nem bántam meg, hogy nem lettünk vizesek, a felhők alatt nem lett volna olyan kellemes, még úgy sem, hogy egyébként csábító volt a hely hangulata, és ha kicsit is jobb lett volna az idő, biztosan nem hagyjuk ki. Még azt is vállaltam volna, hogy a 17 emeletnyi lépcsőt megmászom, hogy lehozzam a kocsiból a fürdéshez való cuccokat. De nem kellett.

Ha már ott voltunk, gondoltuk iszunk egy kis kávét, de hamar elment tőle a kedvünk, annyira drága volt a hely. Még az athéni árakra is rá tudtak tenni 1-1,5-2 eurót, így drágább lett a sima, mezei kávé, mint bármelyik gourmet kávézó a fővárosban.

Innen átautóztunk a híres Shipwreck beach kilátópontba. Magára a Shipwreck beachre akkor sem mentünk volna ki (hajóval), ha történetesen ezer ágra süt a nap, de igazi kis kínai turistaként nem hagyhattuk ki magának a helynek a meglátogatását, ezért döntöttünk a kilátópont meglátogatása mellett.

Annak ellenére, hogy még nincsen szezon, alig volt parkolóhely az egyébként nagy parkolóban, és ennek megfelelően voltak emberek is, nem kevés. A kilátópont csalódást okozott azzal, hogy a szikla szélére kilógatott, alig pár ember számára kényelmes, 2 négyzetméteres, korlátokkal vastagon megtámogatott kis kalodából lehetett lenézni. Jó kilátása végül egyszerre csak egy embernek volt, amiért kicsit sorban is kellett állni, majd úgy helyezkedni, hogy mindenki odaférjen, mert elég szűkös rálátást biztosított maga a kilátó. No meg persze az egész csalódás volt, pedig már az elején nagyon alacsonyan tartottam az elvárásaimat.

Miután családilag összesen talán három percet szántunk a nézelődésre, nagyfiammal még elmentünk a környező sziklákra sétálni, és olyan három perc alatt sikerült találunk egy olyan kiszögellést, ahonnan viszont csodás látványt nyújtott maga a kis öböl, rajta a hajóronccsal. Annyira szép volt, hogy végül visszamentünk a család másik feléért is, és őket is elcipeltük a szakadék szélére, hogy jobban lássák a látnivalót.

Sajnos, a szakadék, illetve az alatta lévő mélység nem tett jót a tériszonyosoknak, így az érzékenyebbek sokkal kevesebb időt töltöttek bámulással, mint mondjuk az alsóba csinálással.

Ezzel a programmal szinte végére is értünk az összes olyan lehetőségnek, amit a népszerűbb utazási oldalak ajánlani tudnak, ha a különféle strandolási lehetőségeket nem számoljuk. Egy dolog hiányzott, a teknősök szigete, de ehhez annyira nem volt hangulatom, hogy fel sem vetettem javaslatként. Láttunk tekit eleget Wayagon, itt nem akartam őket zavarni. Szedtük hát a sátorfánkat és továbbálltunk.

A kilátóponttól nem messze volt egy „öreg olajfaként” aposztrofált látványosság, arra vettük az irányt, hiszen öreg olajfát nem sűrűn lát az ember.

Út közben épp azon gondolkoztam, hogyan vezessem fel a családnak a gondolatot, miszerint valami út menti tavernában meg kellene ebédelni, hogy ne a part menti, túlárazott helyeken együnk, mire épp jött szembe egy út menti taverna hirdetése, és Kedvesem azonnal felvetette, mi lenne, ha ott ennénk. Intenzív fékezés, parkolóba be, asztalhoz le, és már rendeltünk is. Nincs itt kérem lacafaca!

Döntésünket végül nem bántuk meg. Petike tésztát evett, Lacika zakynthosi paradicsomos kenyeret (kb. olyan, mint a krétai dakos), Kedvesem kolbászt, én pedig kalamakit. A tészta kivételével minden nagyon jó volt, a kolbász egyenesen mesteri, annyi zavart csak, hogy én gyrost kértem, nem kalamakit, mégis kalamakit kaptam. De nem bántam, mert jó volt.

A hely érdekességét egyrészt az adta, hogy eldugott elhelyezkedése ellenére semmivel sem volt olcsóbb, mint bármely kis étterem Athénban, illetve a két fecskefészek a mosdóban, amiben éhes csőrrel tátogtak a kis fecskék. Utóbbi nagyon aranyos volt.

Ebéd után elmentünk megnézni végre a fát is. Kiderült, hogy 2000 éves, tehát annak a fának, amit Szalamisz szigetén láttunk épp az unokája lehetne, hiszen az meg olyan 2500 éves lehet. Egyébként ez a fa, ha lehet, jobban tetszett, mint a szalamiszi, ezen nem látszik annyira a kor, simán letagadhatna olyan 500 évet…

Miután körbecsodáltuk a fát, még elmentünk szétnézni az ajándékboltok között, majd Szerelmem kicsit hosszabb időre leragadt egy helyi farmer boltjánál, akik olajat, sajtot, bort, mézet, lekvárt kínáltak eladásra. Vett is ezt-azt, addig pedig a család ¾-e elfoglalta magát valamivel.

Sajnos, míg várakoztunk, nekem beütött a kajakóma, és mivel semmi érdekes javaslat nem érkezett, a kocsit beállítottam a szállásunk irányába, és hazavezettem. Út közben aztán támadt még egy ötlet, de az nem realizálódott, mert épp nem volt internet a hegyek közt, így nem találtuk meg az utat, ami kiszemelt célponthoz vezetett volna. Őszintén: nem bántam.

A szállásra érkezve volt pár perc optimizmusom, hogy még el tudunk menni a strandra, de aztán kicsit jobban beborult az ég, pár csepp eső is leesett, így maradtunk a szobában és játszottunk a gyerekekkel. Aztán vacsora, fürdés, alvás. Utóbbinak nagy szükségét éreztem.

Vasárnap reggel ismét viszonylag korán ébredtünk, bár nem kellett sietni elhagyni a szállást, a szállásadó felől akár egészen estig is maradhattunk volna, de mi úgy gonoltunk, még szétnézünk a szigeten egy kicsit, mielőtt hátat fordítunk neki.

Reggeli után bepakoltunk hát Paliba, majd gyorsan felszaladtunk a hegyek közé, megnézni a Fekete Barlangokat, amit előző nap kihagytunk. Az út éppen járható volt kocsival is, bár néhol kellően meredek, vagy nagyon szűk, de sikerült egészen a barlang közelébe eljutni, leparkolni, majd onnan sétáltunk egy kicsit. A barlang nem a valaha volt legérdekesebb látvány, amit láttam, de a kilátás miatt mindenképp megérte felmenni: a barlang két nyílásából látszott a tenger és távolabb a Peloponnészoszi-félsziget. Szép volt.

Innen aztán elautóztunk Zakynthos városába, a kocsit leparkoltuk a kikötőbe, és a komp indulásáig hátra lévő három órát a város, pontosabban a kikötői rész felfedezésével töltöttük. Legfontosabb feladatunk a korábban megvásárolt jegyek felvétele a jegyirodában, illetve a kötelező emléktárgyak beszerzése volt, de ahogy haladtunk előre az időben, úgy vált egyre fontosabbá az ebéd beszerzése is.

Elsőre az ajándéktárgyak lettek meg, majd egy kis keresgélés után a jegyiroda is, lett jegyünk a kompra, ezáltal sokkal nyugodtabb is lett mindenki. Éttermet bár kerestünk, de csak drágát, vagy még drágábbat találtunk. Képzeljétek el, volt olyan hely, ahol egy adag T-Bone steaket ajánlottak 100 Euróért. Otthon egy fél kilósat kapok max. harmincért. Botrány.

Végül csak sétáltunk és nézelődtünk, mígnem eszembe jutott, hogy út közben láttam egy helyet, ahol pizzaszeleteket árultak. Mielőtt felszálltunk hát a kompra, ezen a helyen vettünk 5 szeletet, majd vissza Palihoz, kompra fel, és mire megindultunk visszafelé, már meg is ettük az összes ebédet, szőröstől-bőröstől.

A kompút ismét eseménytelen volt, kicsit napoztunk a fedélzeten, majd irány a kocsi, és egyben lenyomtuk az utat haza, Athénba. Út közben persze ismét megcsodáltam a hidat, ebből az irányból még szebb látványt nyújtott, de más maradandó inger nem nagyon ért, hacsak az nem, hogy épp az utolsó pár csepp benzinnel sikerült beesni az otthoni megszokott kis benzinkúthoz. Ez ki volt számolva.

Kicsivel hét után érkeztünk haza, még éppen volt idő megnyugodni, leengedni, a gyerekek vacsoráztak is egy kicsit, a felnőttek inkább csak az ágyba kívánkoztak: hiába a hosszú hétvége, pihenésre pont nem jutott idő.

Viszont egész visszaúton felváltva sóhajtoztuk Szerelmemmel, milyen jól sikerült kirándulás lett, nagyon örültünk, hogy úgy döntöttünk, megnézzük a negyedik görög szigetet is (hiszen voltunk már Evián, Szalamiszon és Krétán). Már csak üszkve 5996 sziget van hátra, amit meg kellene látogatni…

Ha az anyagiakat nézem, végül nem biztos, hogy sokkal olcsóbban megúsztuk, mintha Hydrára mentünk volna: egy tele tank benzin, komp, szállás, étkezés, útdíjak, stb. – szépen gyűltek a kiadások, bár abban is biztos vagyok, hogy Hydrán nem csak egyszer, de inkább többször étkeztünk volna 100 Eur felett. Hydrát meg eltesszük annak, aminek javasolják: egy egynapos kirándulásnak, valamikor a közeljövőben. Ha megyünk, majd arról is beszámolok.