Amióta hazaértünk a téli nyaralásból (telelésből?) szinte ki sem mozdultunk a lakásból. Mondjuk, nem is tudtunk volna menni szinte sehová, mert elég sűrűre sikeredtek a hétköznapok is, ahogy a hétvégék is. Volt program ezerrel, csak sajnos nem kirándulások, így eddig nem is volt miről beszámolnom.

De megtört végre a szörnyű átok, ahogy egyre szebb lesz az idő, úgy jön meg egyre jobban a kedv ahhoz, hogy kiránduljunk, menjünk nézelődni, hiszen sajnos, a Görögországban töltött napjaink meg vannak számlálva.

Első alkalommal nem vállaltuk túl magunkat, egy régen kinézett helyre, a Hymettus hegyen (hegyben) található cseppkőbarlanghoz mentünk. Ide már készültünk egy ideje, először úgy terveztem, hogy Szilviékkel megyünk családostul, de ők végül úgy telepakolták az összes hétvégéjüket programmal, hogy már szinte nem is lehet rájuk számítani. Aztán nyár végén, ősszel elindultunk kiscsaláddal, de akkor a hegy lábánál a tűzoltók állítottak meg: le volt zárva még az összes hegy, a fokozott tűzveszély miatt. Pedig a gyerekek tőlük szokatlan módon igen lelkesek voltak, nagyon készültek a kirándulásra, még az elemlámpát is hozták!

Képzelhetitek, mekkora csalódás volt, amikor egy nagy piros tűzoltóautó állta el az utunkat! Talán ez volt a gyerekek életében az első alkalom, hogy nem örültek egy ilyen járműnek.

Végül idén csak eljutottunk, egy kellően napfényes, de még azért hideg tél végi vasárnapi napon. Reggel nem volt kapkodás, de azért gyorsabban szedelőzködtünk, majd olyan fél óra autózást követően már meg is érkeztünk a Koutouki barlang bejáratához.

Ez a barlang Attika régió legnagyobb cseppkőbarlangja, nagyjából akkora, mint egy kisebb hangár, de mi ezt még nem tudtuk, inkább annak örültünk, hogy nem kellett sokat várni a vezetett túrára, összesen öt perccel a tervezett indulás előtt érkeztünk, mire megvettük a jegyeket, már csak kicsit kellett várni. Illetve, persze, az idegenvezetők elgörögösködték a dolgot, így végül mégis többet vártunk, mint amire számítottunk, de kis várakozást követően csak beléptünk a barlangba.

A családunkon kívül még olyan 10-12 fő vett részt a túrán, nem volt nagy csoport, aminek örültem. Cserébe, mi voltunk az egyetlen nem görög társaság, így nekünk külön, angolul is elhangzott a vezetés, bár meglepő módon sokkal rövidebben, mint görögül. Bizonyára az angol nyelv kevésbé kifejezőbb, mint a görög…

A barlang maga látványos, de igazából nem tudok mondani róla sok szépet, azon kívül, hogy olyan, mint egy cseppkőbarlang. Annak, aki már megjárta Aggteleket, vagy Szlovéniában vonattal járta be Postojna barlangját, vagy aki órákat bolyongott a salzburgi Hallein sóbánya járataiban, de annak is, aki még csak a Szemlő-hegyi-barlangban járt, annak ez a barlang csak egy nagyobb (inkább közepes) lyuk. De a lyuk mivoltától eltekintve nem rossz, mert azért vannak többezer éves cseppkövek, szép alakzatok, formák, tehát van mit nézni, és mi néztünk is lelkesen. Még a gyerekek is élvezték, a kicsi talán jobban, mint a nagyobb, de kívülről nézve úgy látszott, hogy kellemes kis programot sikerült összehozni.

Márpedig ebben az esetben a „kis” jelző valós, hiszen a teljes látogatási idő nem volt több, mint 20-25 perc, anyi időt sem sikerült bent tölteni, hogy fázni kezdjek. De megismétlem: a gyerekek élvezték, a felnőttek élvezték, mindenki jól járt, ráadásul így egy fél napot sem vesztegettünk el a programra, a délután megmaradt a pihenésnek és a semmittevésnek – a gyerekek még nagyobb örömére.

A következő hétvégére viszont sokkal grandiózusabb programot terveztem, ami már hosszabb utazást, több sétát foglalt magában.

Még görög létünk első évében másztunk fel Akrokorinth fellegvárába, és annyira élvezte a család, hogy azóta is legendákat mesélünk róla (szerintem vissza is fogunk menni még…). Később tudtam meg, hogy Korintosz városa nemcsak a fellegvárból áll, hanem a hegy alatt megtekinthetőek az ősi város romjai is, templomostul, színházasul. Ide terveztem hát egy kirándulást a családnak, amolyan bemelegítésképpen, hiszen lassan tényleg beindul a szezon, és jönni-menni fogunk (remélhetőleg) ismét.

Szombati nap, ébredés időben, de nem túl korán, elvégre nagyon nem kell sietni, nincs messze, és azért maga az ősi város gyorsan bejárható. Késő délelőtt azért már a Szaróni-öböl melletti autópályán haladtunk, jó hangulatban. A forgalom enyhe volt, az idő szép, mi baj lehetne?!

A navi egészen a parkolóig vitt minket, ahol Pali szépen leparkolt, mi meg sétáltuk egy kicsit, mert végül a kijáratná sikerült megállni, de kiderült, hogy az ásatási terület, látogatható rész bejárata kicsit messzebb van. Sebaj, hamar meglett a bejárat, majd vettünk jegyeket is, és már bent is voltunk. Először megnéztünk egy templomot, de aztán Kedvesem javasolta, hogy inkább a múzeumba menjünk be, amíg még lehet bírni a gyerekekkel, majd mire elfáradnak, akkor már kint leszünk a szabadban, ott kevesebb bajt tudnak okozni. Ez bölcs gondolat volt.

A múzeum a közelmúlt egyik legjobb ilyen élményét nyújtotta nekem: kellően kicsi volt, hogy figyelmem ne kalandozzon el, kellően informatív és érdekes volt, hogy folyamatosan elfoglaljam magam, és kellően változatos volt, hogy ne unjam el a dolgokat. Voltak szobrok, kisebb-nagyobb használati tárgyak, csontvázak, képek, információs táblák, harci felszerelések, minden, amit egy ilyen múzeumba be lehet zsúfolni, de a látogatás során sosem vot olyan érzésem, hogy valami túl sok, vagy éppen túl kevés: pont jó volt. Nagyon élveztem.

A múzeum után aztán megnéztük Apolló templomát, illetve elemezgettük a különböző oszlopfejeket. Nagyon hasznos volt, hogy a területen belül a három nagyobb oszlopfej-iskolát meg lehetett találni, szinte egy helyen lehetett látni milyen a dór, ión, vagy épp a korintoszi oszlopfej. Ez nekem sokat segített, mert annak idején, amikor tanulni kellett, a tankönyvben lévő képek alapján fogalmam sem volt, melyik-melyik, nem igazán tudtam megtanulni. Itt meg egy az egyben, eredetiben láthattam ezeket a saját szememmel, meg tudtam fogni a véseteket, látszottak különbségek, és azonnal felismertem a különbségeket (tudom, másnak, legalább két-három generációnyi gyereknek ez ment tankönyv alapján is).

A terület a múzeumon kívül is tartogatott látnivalókat, egyáltalán nem sajnáltam, hogy rászántuk az időt, hogy alaposan megnézzünk mindent. Márpedig szántunk a megnézésre időt, nem keveset. Sőt, próbáltuk a magyarázó grafikák alapján magunk elé képzelni, hogyan is nézhetett ki a város fénykorában.

Miután végeztünk, még elbaktattunk a színházba is, amit a terület bejáratával szemben találtunk meg, oda nem volt szükség belépőre, bár az állaga is sokkal romosabb volt, alig lehetett felismerni, hogy itt valaha színház állott. De azért ott is sétáltunk egyet a kövek közt, közben azon gondolkoztunk, milyen lehetett ezeken az utcákon sétálni akkor, amikor még minden szép, új és csillogóan fehér volt…

Miután mindent megnéztünk, amit lehetett, vadásztunk egy hűtőmágnest, majd elmentünk ebédelni egy közeli étterembe. Mivel régen voltunk már görög étteremben, így gyorsan megrendeltünk szinte mindent, amit szeretünk, szegény pincér alig győzte írni, én meg biztos voltam abban, hogy legalább három ételhordóval megyünk majd haza. Legnagyobb meglepetésemre viszont minden elfogyott, a négyféle (ötféle?) előétel, a hal, a gyerekek által kirendelt étel, minden. Nagyon jól is esett az ebéd, de annyira tele lettünk, hogy még éppen el tudtuk menni egy kávét venni, aztán mindenki beült a kocsiba, és csak hangosan lihegett. A vacsorát sem kívánta a család, valami miatt.

A hazaút eseménytelen volt, kellően gyors is, délután négyre otthon is voltunk, így még volt időnk pihenni is, mielőtt vasárnap vendégül láttuk kollégámat és családját.

Mindent összevetve ez a két kirándulás igen kellemes kezdete volt a szezonnak, remélem, sikerül a lendületet megtartani végig. Legközelebb az ókori Isthmiát nézzük meg, vagy az egyik közeli szigetet. Majd elválik, de mindenképpen beszámolok róla!