Béla nem szeretett étterembe járni. Nem azért, mert elutasította volna a minőségi alapanyagokból készült ételeket, sem nem azért, mert különösebb gondja lett volna azzal, hogy az asztalnál ülve más emberek szolgálják ki. Ez utóbbit mondjuk különösképpen szerette, a karácsonyi ünnepi vacsoránál is az volt számára az esemény fénypontja, amikor Edit, a felesége, az asztalra helyezte a piros lábosban készült töltött káposztát.

Enni viszont nem szeretett más, idegen emberek előtt. Valami belső félelem, egy gát, egy megfoghatatlan érzés miatt szorongott attól, ha mások előtt kellett ennie. Talán az általános iskolai menza lehet ezen szorongás oka, amikor harmadik osztályban véletlenül magára öntötte a zacskós karamellás tejet. Az egész osztály rajta nevetett.

Az sem hozott számára megkönnyebbülést, amikor az aktuális hetes a kék tejesládából már nem zacskós, hanem dobozos tejet, kakaót, vagy karamellás italt osztott; a korábban kialakult szégyenérzet nem múlt, inkább erősödött. Bár ennek semmi praktikus oka nem volt, de mégis úgy érezte, hogy minden egyes tízórai során arra várnak az osztálytársai, hogy ismét leöntse magát.

Felnőtt életében sokat szenvedett emiatt. A katonaságot még csak-csak túlélte valahogy, de a fehér galléros munkahelyi környezetben, ahol hetente kapott ebédmeghívásokat az ügyfelektől és kollégáitól, nehéz volt minden alkalommal újabb és újabb kifogásokat találnia. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a kollégái is ferde szemmel, gyanakvóan nézzenek rá: ő lett a különc, aki éhségsztrájkot folytat.

A harmincadik házassági évfordulót azonban nem tudta megúszni, bárhogy is próbálkozott. Edit szinte ultimátumot adott neki, vagy elmennek egy jó étterembe megünnepelni házasságukat, vagy a kanapén alszik, míg meg nem gondolja magát.

A kanapé gondolata hosszú ideig csábítóbb volt, mint az étterem, de végül beadta a derekát, és asztalt foglalt a város egyik elegáns éttermébe.

A nagy nap közeledtével egyre izgatottabb lett, de izgatottságát sikeresen palástolta környezete előtt. Vásárolt magának új ruhákat, fehér inget, nyakkendőt – nem szeretet volna csalódást okozni feleségének. Béla jó ember volt. Még ajándékkal is készült, melyet alapos megfontolás után választott ki Edit számára.

A vacsora meglepően és a várakozásaival ellentétben jó hangulatban telt: a többi vendég rájuk se hederített, a pincérük kedves, udvarias és segítőkész volt. Béla először életében úgy érezte, hogy van jövő, nincs minden elveszve, most gyökeresen változik meg az élete, innentől kezdve más ember lesz.

Ekkor látta meg a pincért, ahogy a gulyással teli levesestállal a kezében megbotlik egy vendég felelőtlenül padlón felejtett táskájában. Az idő lassított felvételként futott, tágra nyílt szemmel és kitágult pupillával követte végig, ahogy szegény felszolgáló igyekszik nemcsak egyensúlyát megőrizni, de a levest is a tányérban tartani.

A rémülettől hibernált állapotából a mellkasára ömlő forró, paprikás leves ébresztette fel. Arra gondolt, hogy a karamellás tej mégiscsak kellemesebb volt – az leglább nem okozott égési sérüléseket.