Folytatása a 2003-ban megkezdett kirándulásnak, immár csak a család: a barátok külön utakon járnak. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy használjuk ki a vízumot, amennyire csak lehet, így még elmentünk megnézni milyen az élet Bali szigetén. Nem bántuk meg. Az első részt itt találjátok, olvashatjátok, ez pedig a második rész.

Bali (december 27.)

Reggel a szokásoshoz képest tovább, fél hétig aludtam, illetve voltam ágyban. Alvásról a fülem és a meleg miatt nem nagyon volt szó sajnos, de azért volt részem benne. Lementünk reggelizni, ami annyira nem hozott változatosságot a hajó után, hogy nagyon örüljek neki, bár kaptam rántottát és gofrit. Sajna, a fülgyulladás eléggé fájt ahhoz, hogy rágni se nagyon tudjak, így az első, hajótól távol elfogyasztott reggelit nem nagyon tudtam élvezni.

Kisvártatva megjelent Nati és Feri, majd távoztak is – a felnőttek a jelek szerint gyorsabban esznek, mint a gyerekek. Ismét elbúcsúztunk tőlük, immár másodjára, ahogy Gyöki családtól is, akikkel akkor találkoztunk, amikor indultunk fel a szobába.

Nyolckor kijelentkeztünk a szállodából, majd elég drágán, 10 dollár fejében elvittek minket a reptérre, ahol becsekkoltunk egészen Baliig. Becsekkoláskor megint találkoztunk Natival és Ferivel, és a reptéren együtt töltöttünk egy kis időt, bár az ő járatuk olyan fél órával a miénk előtt indult.

A reptéren végre sikerült venni hűtőmágnest, de pólót nem, mert ahol lehetett volna kártyával fizetni, ott nem volt a méretemben, csak S és M méret, ahol meg volt olyan, ami méretben és mintában is tetszett, ott nem lehet sem kártyával, sem dollárral fizetni. Ezért a póló ott maradt. Ezt csak azért sajnálom, mert a legutóbbi utam során, az egyik szigeten vett búvár pólómat pár évvel később, Manilában úgy összekoszolták a tisztítósok (!!!), hogy azóta sem tudom használni. De túlélem, mágnes legalább van. A hülye európai turista trófea gyűjteménye. De azt hiszem, már megindokoltam, hogy miért ragaszkodom hozzá – megboldogult Keresztanyám kérésének megfelelően cselekszem, ezzel is emlékezve rá.

A reptéren való várakozás során a legnagyobb élmény – rögtön a hűtőmágnes után – az egyik kávézó volt, ahol vagy száz féle kávét lehetett kapni, többek között Kopi Luwakot is. A Bakancslista című film óta a legismertebb drága kávé, amit már ugyan kóstoltam, sőt, ilyen kávéval készült stout típusú sört is ittam, de gondoltam, nem hagyhatom ki, ha itt viszonylag olcsón mérik. Ezért én azt ittam, de sajnos az íze pont olyan, amire emlékeztem, nem nekem való. Nem baj, majd Balin veszünk másik fajta kávét, olyat, ami ízlik is.

Miközben ittuk a kávét, harmadjára, és ezúttal végleg elbúcsúztunk Natitól és Feritől, majd mi még vártunk egy kicsit, hogy beszállhassunk a gépünkre.

Volt meglepetés, amikor nem találtuk az úticélunkat az információs táblán, de járatszám szerint meglett a gép. Aztán tátottuk a szánkat, mert azt láttuk, hogy a járatunk vagy három helyen száll le, mielőtt megérkezik célállomására, Jakartába. Mi meg majd valahogy kitaláljuk, hogy mikor is kell leszállnunk, melyik megállóban.

A meglepetések sorozata akkor folytatódott, amikor az egyik kapunál hirtelen megindult a sor, de a mi járatunkra még semmi kapu nem volt kiírva, annak ellenére sem, hogy indulásig már kevesebb, mint tíz perc volt. Odamegyek a kapuhoz, ahol persze teljesen más járat van kiírva. Kérdezem a fehér turistákat, hogy tudják-e, hová állnak sorba, de ők is csak azt mondták, hogy csak reménykednek abban, hogy jó helyre állnak sorba. Aztán megkérdeztem valakit a földi személyzet közül is, és megerősítette, hogy annak ellenére, hogy a táblán a Batik Air jakartai járata áll, igazából a Lion Air jakartai járatára szállnak fel az utasok.

El is indultam összeszedni a családot, amikor találkoztam Gyöki családdal is, így végül tőlük is el tudtunk búcsúzkodni – harmadjára is.

A búcsú bár rövid volt, de mégis kellően hosszú ahhoz, hogy már név szerint hívják a családunkat a kapuhoz, míg végül szinte utolsónak szálltunk fel a gépre, hogy megkezdjük utazásunk Bali szigete felé.

Az utazásunk három szakaszból állt: először egy kicsivel hosszabb repülés Makassar városába, majd onnan már Bali repterére, ahonnan még következik egy kis autózás a szállásunkra. Utóbbit úgy oldottam meg, hogy kértem transzfert a szállásadótól, aki teljesen önzetlenül, 700.000 rúpia ellenében ezt biztosította is számunkra.

Makassar repterét nagyon vártam, mert élénken élt bennem az emléke annak a nádfedeles kunyhókból álló reptérnek, ahol uszkve tíz éve megfordultam. A repülőút során volt egy kis izgulás, hogy vajon honnan tudjuk, mikor kell majd leszállni, de szerencsére nem tévesztettük el a megállót, és biztonságban megérkeztünk Makassar repterére. Itt kicsit ismét meglepődtünk, mert busszal bevittek a belföldi terminálba, majd onnan felmentünk az indulási oldalhoz, de még keresztül kellett verekednünk magunkat egy biztonsági ellenőrzésen is.

A reptér sajnos csalódás volt számomra: egy teljesen új terminál fogadott, és nem az a kellemes, barátságos, már-már falusi reptér, amire emlékeztem. Cserébe tele volt bolttal, de mi csak a kirakatokat nézegettük, nem vásároltunk semmit.

A gyerekek aztán közölték, hogy éhesek, ezért bementünk egy helyi „amerikai” jellegű gyorsétterembe, az AW-be. Ha ettetek már rosszat, akkor ezt ettétek. Egyrészt eszméletlen sokat kellett várni a burgerekre, másrészt a külalakból nem tudtuk megmondani, hogy melyik melyik, így össze is kevertük, és hárman másnak a rendelését ettük. Cserébe, mint említettem, rossz is volt – a gyomrom hangosan lázadt ellene, szinte azonnal azt követően, hogy az utolsó falatot lenyeltem.

Mire végeztünk az evéssel, már csak annyi időnk volt, hogy elsétáljunk a kapuig, ahol megtudtuk, hogy tíz perccel később indul a gép – ezért egy gyors egészségügyi megálló is belefért.

Következő meglepetés az volt, hogy bár az ötös kapunál volt a beszállás, de a négyes folyosóhoz kellett elgyalogolni, ahol viszont le kellett menni a betonra, ahol lépcsőn mentünk fel a gépre. Nem mondom, hogy túlbonyolítják a dolgokat, de azért hiányzik az európai szervezettség. Cserébe senki sem siet, és senki sem idegbeteg, ha valaki más miatt kicsit várni kell. Kivéve egy nő, aki minden áron előre akart furakodni a sorban, de én minden alkalommal blokkoltam a kísérletét.

Makassarból Balira olyan másfél óra volt az út, ami eseménytelenül telt el, majd a reptéren szinte azonnal, egy kis pénzváltást követően már meg is lettek a csomagok. Meglepően gyorsan kiadták mindhárom bőröndöt, madarat lehetett velem fogatni.

A reptér csodálatos. A belföldi terminál beton felőli bejárata szinte egy buddhista templomra hasonlít, füstölők, virágok, már csak a hangos köszöntőt kántáló csinos helyi lányok hiányoztak, no meg esetleg egy virágfüzér.

Miután minden meglett, pénz és csomag is, mentünk a kijárathoz, ahol várt ránk a transzfer, a nevemmel egy táblán. Illetve… A pasas sehol sincs. Kétszer elmentem a táblával ácsorgók sora előtt, az ember sehol. Kis aggodalom kezd kibontakozni a gyomrom mélyén. Szerencsére megküldte a telefonszámát, bár WhatsAppot használ, amit én jó ideje bojkottálok, de szerencsére Andika még nem, így már írjuk is be a számot a telefonba: semmi siker. Sem elsőre, sem hatodjára: WhatsApp szerint próbáljuk újra később. Persze, mert időm, mint a tenger. Más megoldás nem lévén, hívom GSM hálózaton, de az sem kapcsol. A beteg neve: kétségbeesés. Elmegyek a nemzetközi terminálhoz, hátha félreértett valamit: bő három perc séta, majd kétszer elmentem a táblás emberek előtt, ahol mindenféle ajánlatot kaptam, de a nevem sehol sem láttam kiírva. Vissza a belföldire.

Közben Lacikát megkértük, menjen még egy kört a táblás népek előtt, de nem volt kedve. Ennek nem örültem. Még egy próbálkozás a csevegő alkalmazással, majd próbálom hívni, semmi. Végül csiholok drága internetet, és írok a foglalási oldalon keresztül. Vérnyomás 300.

Legvégül, olyan bő 40 eléggé felfokozott idegállapotban töltött perc után, megjelenik az emberünk, aki elvisz a kocsihoz. Végre!

A parkolót elhagyva kezd érni a gyanú, de az útdíj kapunál bizonyossá válik: emberünket nem az eszéért szeretik. Rá van írva a kapura, a saját nyelvén, hova kell tartani a kártyát, nyilak, minden, olyan egyértelmű, hogy egy delfin meg tudja csinálni (pedig annak se keze, se szembe fordítható hüvelykujja sincs), de sofőrünknek ez kihívást jelentett. Sebaj, kocsiban vagyunk, nyugalom.

Aztán következett három és fél óra halálfélelem. Bár a leküzdendő távolság csak 100km volt, de sebességünk egyszer sem lépte át a 60km/h-t, inkább 30 és 50 között volt, amikor mentünk, de sokat álltunk dugóban is. Közben este lett, az utak egyre keskenyebbek, a szembejövő lámpáról meg csak a Jóisten tudja megmondani, hogy két motor, egy kocsi vagy egy lokomotív érkezik-e. De barátunkat ez nem zavarta, ment, mint a meszes (50-nel), nekem meg szólt az órám, hogy sok a stressz az életemben. Hát, az volt éppen…

Aztán végül szerencsésen megérkeztünk, de ez inkább az őrangyalunknak, mintsem sofőrünk tehetségének köszönhető. Kedves, segítőkész személyzet, szobába be, ágynak esés – senki sem kért esti mesét, szinte azonnal szuszogni kezdett az egész banda.

Bár esti mesét nem kértünk, a házi gekkó mégis szerelmes szerenádot adott egész éjszaka, valami félresikerült gumikacsa hangon brekegett, ami elsőnek érdekesen fura, századik alkalommal inkább csak idegesítő. De azért tudtunk tőle aludni.

Pihenőnap (december 28.)

Másnap reggel fél hétkor kezdtünk ébredezni, ami azért bőséges alvást jelent, este tíztől kezdve. Hétre már a reggeliző helyen voltunk, ahol egy igencsak visszafogott menüből lehetett kérni három tételt: étel, dzsúsz, (forró) ital, vagy kávé. Az adag mérete nem sok, inkább kevésnek mondanám, de azért elégséges. Nem panaszkodom. De lehetne azért jobb… Ahogy a tisztaság is…

Reggeli után elmentünk sétálni a tengerpartra, de nem sokat, épp csak egy óra andalgás volt, közben ittunk friss kókuszlevet, mangó dzsúszt és vizet is, illetve beszéltem egy búvár emberrel abban a reményben, hogy a fülem egyszer csak jobb lesz, és tudok egyet merülni Balin. Ha nem, az utolsó előtti napon szar füllel is merülök, nem érdekel, egy életem, egy halálom, ezt nem hagyom ki.

Séta után nekem csendes pihenő, a gyerekeknek medence party, majd nekik is pihenő, később ismét medence, immár apával. És el is szaladt a nap, szinte észrevétlenül, de ez már kellett, és rám is fért. No nem mintha a Raja Ampat utazás annyira fárasztó lett volna, de mégis, úgy éreztem, hogy egy kicsit most le kell engedni, és ez a hely tökéletesnek tűnt erre.

Mire vacsoraidő lett lezuhanyoztunk, majd mentünk enni (Warung Celagi). Andika és én bali specialitásokat ettünk, Andika darált halat nyárson, én meg banánlevélben főzött halat és tésztalevest, minden nagyon finom volt. A gyerekek pizzát ettek. No comment.

Az étel, a hangulat, a tengerparti étterem mind szerepet játszott abban, hogy a vacsora jó hangulatban telt (bár sokat rontott az, amikor fizetés után a pincér szinte a fél családot fellökte, hogy időben, lehetőleg azonnal megkaparinthassa a pénzt, amit a számlán hagytam, európai módon), majd sétáltunk még egy nagyon kicsit, de semmit nem tudtunk teljesíteni a küldetésünkből: az utazásszervező zárva, a masszőzt pedig meg sem találtuk. De legalább vettünk vizet a boltban, az is fontos.

Mire hazaértünk ismét mindenki fáradt volt, így sok nem maradt hátra, mint fogmosás, aztán alvás, ismét másnap reggelig. A gekkó valahogy ma barátságosabb, vagy kielégültebb volt. Bárhogy is, örülök neki!

Fülgyertya (december 29.)

Ittlétünk harmadik napja, alapos és kiadós alvás, kilenc órára jutottunk csak le reggelizni. De hova is kapkodtunk volna? Az okos órám szerint, viszont olyan jól aludtam, mint régen, talán még a hajó fedélzetén, a csillagos ég alatt. Segített, hogy a légkondi épp kellemes beltéri hőmérsékletet teremtett.

A reggeli unalmasan egyhangú, de legalább ingyen van, és még mindig csodálkozom, hogy a tisztaság hiánya miatt még egyikünknek sem lett lazább és sűrűbb széklete, mint egészséges. Ha nincs szerencsénk, majd Indonézia és Kína között tör ránk… De általában szerencsénk van, szóval nem vonzom be.

Reggeli közben egy egész intenzív programot terveztünk magunknak: séta, majdnem egészen két kilométer! De hegynek felfelé, hogy a kicsik elfáradjanak. Elmentünk megnézni azt az éttermet, amit valami ok miatt a naplementéről neveztek el, és a tengerparti út legmagasabb pontján áll, jó kilátásokkal, meg minden. Cserébe a minimum fogyasztás egy főre 125.000 rúpia, ami helyi viszonylatban nem kevés, azért máshol minimum két fogást lehet enni és egy sört is kap az ember mellé. De a hely árai kis mértékben azért segítenek, a környékbeli éttermekhez képest olyan 150%-al többe kerül minden, de persze a kilátás mindenért kárpótol. Illetve, minket nem, nem is foglaltunk asztalt. Pedig – állítja a pincér – szükséges a foglalás, mert népszerű hely. Legyen, nem nekünk való.

Innen még egy kicsit sétáltunk a hotelünktől elfelé, majd visszafelé, aztán következett a nap fénypontja: gyerekeknek medence, nekem és Andikának pihenés, zombulás.

Mióta felnőtt életem élem, azóta fikázom azokat, akik a medencében pancsolnak, miközben ott a tenger is, és lám: egy fülgyulladás belőlem is pojácát, nyárspolgárt, átlagos „all you can eat” turistát csinált: medencézek a gyerekekkel, és még a fejem sem teszem a vízbe. Pedig a testem már könyörög a „vitamin sea” után, de erős vagyok és ellenállok a kísértésnek.

Délután Andikával szerveztünk magunknak egy óra „én” időt, amit sétával töltöttünk, ezúttal a másik, nyugati irányba. Meglepetés: erre van élet, itt van a település szíve. Éttermek, boltok, még egy darab ATM is van, és persze pénzváltó is. Szinte civilizáció. Persze, kicsit kontrasztos, hogy az út mellett az egyik ház elég rendezett, tiszta, szépen kifestett, aztán mellette meg három olyan lerobbant ól-szerű valami, amiben haszonállatokat sem tart az ember, mert egyrészt büdös, másrészt meg nem esztétikus. És ezek váltják egymást.

Kinéztünk egy éttermet vacsorára: van hamburger, de ami még jobb, bao bun. Utóbbira eléggé rá vagyok kattanva egy ideje, nekem ez a két szó elég is volt az étlapról, hogy elfogadjam, itt eszünk este.

Aztán találtunk szépségszalont. A szállásunkon a mobil masszőz 120.000 -ért masz, kicsit hegynek felfele, egy kétes tisztaságú helyen szintén ezt az árat láttuk, itt meg, ami ránézésre tisztább, kellemesebb, barátságosabb, 95.000-ért lehet maszatni egy órát. Ráadásul van fülgyertya is, én meg már kellően elkeseredett vagyok ahhoz, hogy akár ezt is kipróbáljam.

Aztán alkudoztunk még búvárokkal és utazásszervezőkkel is, utóbbiakkal azért, mert egy hegymászó túra érdekelt volna, de csak napfelkeltés mászást ajánlanak, hajnali egyes indulással. Erről győzd meg a gyerekeket, ha tudod. Ezen még gondolkozunk egy kicsit.

Voltunk boltban is, és rácsodálkoztunk az ázsiai fura ízek tárházára. Az egy dolog, hogy szinte minden fokhagymás és chili paprikás (lehet, ezért jár ide ilyen sok francia?), de a kókusz, zöldtea, karamell és tej ízű szotyi még nálam is kiverte a biztosítékot. Ízesített szotyi!!! Eszem megáll. Andika meg talált mentolos tisztasági betétet. Biztos nem csíp… Mármint, engem biztosan nem fog csípni soha! Erősen gondolkozunk azon, hogy azért instant leveseket, meg például „olvadt láva” ételízesítőt viszünk haza. Ha marad pénz.

A séta jól sikerült, a gyerekek is életben maradtak, míg távol voltunk (megnyugtatásul közlöm, azóta is élnek), így hát pihentünk egyet, majd elkezdtünk vacsorához készülődni.

Ekkor jött a feloldozás: egy kis szolid „pukk” a jobb fülemben, és több nap után végre először hallok – kidugult! Persze, azonnal világgá kiáltottam örömömet, de más közel sem lett olyan lelkes, mint én. Legkevésbé a szomszéd bungaló lakói lelkesedtek. Önző majmok!

Szinte a fellegek között járva mentem vacsorázni (Small Time Cooks), még azt is hallottam, mit motyog a pincér, csupa öröm és boldogság volt életem.

Vacsorára Petike és Lacika classic (egyik csirke, másik marhahúsos), Andika Aussie burgert evett, én meg Tropical (ananászos!!!) burgert és egy bao bunt. Szerintem a német városról elnevezett amerikai szendvics közel szar volt, Lacika szerint kicsit jobb, mint az átlag, Andika meg egész magas, 8/10 -es pontot adott neki. Lehet, régen ízlelt már rendes bucit rendes húspogácsával…

Vacsi után aztán elmentem fülgyertyázni, mert bár a dugulás megszűnt, az enyhén sajgó fájdalom maradt. Életemben ez volt az első ilyen tapasztalatom, és nem szerettem. Maradjunk ennyiben. Jobb nem is lett a fülem, hallani sem hallok jobban, illetve kicsit jobban is fáj, mert azt a vackot azért elég erősen nyomta be a külső hallójáratomba. De ha már ott voltunk, foglaltunk időpontot masszázsra, két főre.

Otthon aztán mindenki jóllakottan pihegett, zuhanyozott, fogat mosott. Én hajat is, és ezzel a művelettel el is párolgott pillanatnyi örömöm – víz ment a fülembe, újra dugulás, nem örülök a viszont nem hallásnak. Remélem, éjszaka lassan kifolyik majd, ha jó(bb) oldalon alszom…

12€ (december 30.)

Olyan békésen aludtam a bal oldalamon, hogy észre sem vettem, hogy még mindig sajog kicsit a fülem. Szerencsére, már csak kicsit. A felébredést, felkelést nem kapkodtuk el, de olyan fél kilenc körül a legkisebb már egyre hangosabban elégedetlenkedett, és jelezte, hogy biza ő éhes. Hihetetlen ez a gyerek, annyit eszik, mint én, pedig én nem eszem keveset.

Fél kilencre azért már reggeliztünk is, és azt is megtudtuk, hogy az előzetes fenyegetések ellenére lehet kártyával fizetni a szállásért, tehát nem kell aggódnunk a pénzváltás, vagy pénzfelvétel miatt. Ez jó, mert a szállás transzferrel, mosatással és a kártyahasználati díjjal már majdnem 8 millió pénz, annyit azért szép lenne váltani. De így kényelmesebb. Terv szerint még távozás előtt fizetünk, így látjuk majd, marad-e pénz még vásárlásra, szórakozásra. Persze, marad.

Reggeli után, és a 11 órás masszázs időpont előtt még volt egy kis időnk, bő egy óra, amit édes semmittevéssel töltöttünk, és nagyon jól esett. Aztán irány a szépségszalon, ahová percre pontosan érkeztünk, mint a németek. Büszke vagyok a családra, olyan fegyelmezettek!

Odabent aztán megbeszéltük, hogy igen, mi foglaltunk időpontot, igen, két személyre, teljes test masszázs. Majd bevezettek egy szobába, ahol két, ránézésre elég erősnek tűnő masszázságy állt, majd magunkra hagytak. Mi meg néztünk egymásra, mint ama bizonyos borjú. Pár perc múlva, hogy a kínos csendet megtörjem, felvetettem, hogy lehet, ennyi pénzért nekünk kell magunkat megmasszírozni, a hely csak az infrastruktúrát adja.

Kisvártatva félénk kopogás és kérdés hallatszott: kész vagyunk-e? Persze, de mire? Szerencsére Andika udvariasabb nálam, ő nagyon finoman jelezte, hogy egy kis útmutatásnak itt helye lenne, mert olyan tapasztalatlanok vagyunk, mint kezdő homoszexuális a gőzben. Erre egy elfojtott kacagás kíséretében megtudtuk, hogy találunk eldobható fehérneműt, abba kellene belebújni, majd türelmesen várni.

Hát, ez a fehérnemű úgy állt rajtam, hogy mondjuk úgy, egy jól elkapott fénykép komoly zsarolási alapot jelentene. Szerencsére tudtommal nem készült fénykép. Ha mégis, nagy szarban vagyok, ha bárki azt fel szeretné használni ellenem. Szörnyű.

Aztán következett a masszázs. Az első 10 percben már untam, csak az jelentett üdítő változatosságot, amikor egyik csontos ujját (talán hüvelyk) mélyen benyomva, hosszan végig vezette a vádlimon. Ekkor szívesen megrúgtam volna – a másik lábammal. Ettől eltekintve tényleg csak unalom. Sajnos, ha unatkozom, és egyedül vagyok a gondolataimmal, abból semmi jó sem származik, így hamar abbahagytam az unatkozást, és a Pi számjegyeit kezdtem számolni. Lényegében ez olyan, mint a szex – most döbbenek csak rá. No nem azzal, akit igazán szeretsz, csak egy gyors, kissé kellemetlen, kicsit ügyetlen, de azért jó benyomást akarsz kelteni szex. Futó kaland.

Amikor megfordított, és a sípcsontom melletti izmokat szerette volna nyomkodni, akkor már nevettem. Azokat évtizedek óta nem lazította le senki, ha nincs véső és kalapács, azokkal a kis kezekkel nem megy majd semmire. Ahogy alapvetően az egész lábammal nem tudott mit kezdeni, nem éreztem, hogy bármi lazulást eredményezett volna a beavatkozás. Talán a hátamon kicsit…

A két nő becsülettel ledolgozta az egy-egy órát (párhuzamosan), amiért végül kettőnkre kevesebb, mint 12€-t fizettem. 120 percre 12€. Ha nem is olyan hatékony, mint gondoltam, ennyi pénzt megér! Lehet, visszamegyünk még egy körre, hisz immár nem leszünk kezdő buzik. Ahogy haladók sem. Belezavarodtam a képzavaromba…

Masszírozás után vissza szállásra, medence, csendes pihenő, medence. Nem ezen a héten visz el a szívinfarktus, az biztos. De bármennyire is eseménytelen és izgalmaktól mentes, egyre inkább éreztem, hogy most ez kell. Volt aktív pihenés, majd egy kis passzív pihenés – jó ez az egyensúly, meg voltam elégedve a dolgok alakulásával.

Ahh, a neuralgikus pontról nem is beszéltem: reggeli közben döbbentem rá, hogy valahol ébredés és a reggeli elfogyasztása között ismét hallani kezdtem, ami jó érzés. Nagyon enyhe sajgás maradt. Nosza, meg is beszéltük szerelmemmel, hogy akkor már iratkozok is fel búvárnak. Menni búvni. Tudom, ha visszatérek innen haza, vagy még hazább, mindkét helyen kiröhögnek a búvárismerőseim, ha azzal a hírrel térek haza, hogy nem merültem Balin. Ezt nem tehetem meg velük. Szóval elhatároztuk, hogy megyek, ha van hely, de addig megyek, amíg hely nem lesz.

A vacsorázó helyet még előző este kinéztük magunknak: egy kicsi, alig öt asztallal rendelkező, de nagyon tiszta és takaros hely, piros kockás asztalterítővel (Warung Amed). Oda indultunk, de közben útba ejtettük a búvár benőket – akik nem voltak otthon. Majd este kilenc után.

A vacsoráról csak szuperlatívuszokban tudnék mesélni, ha tudnám, mi fán terem a latívusz. Az biztos, hogy nemcsak a bali-i, hanem az egész indonéz kirándulás legjobb fogásait ettük. Elsőnek az igazán kedves és előzékeny pincér szúrt szemet (nem a miénket), aztán a tisztaság, itt az őskáosz közepén. Nem említettem még, de a város új utat kap, ezért a padka mindkét oldalon szét van bombázva, kő- és habarcshalmok mindenhol, szerszámok, munkások, és persze ragadós, kátrányos új aszfalt. Szállt a por, tényleg nem volt egy idilli helyzet, de az étterem kellően tisztának és rendezettnek tűnt, sokkal jobb, mint bármi, ahol eddig voltunk.

Andikával mi ettünk egy-egy levest is, ő csirkés tésztalevest, én húsmentes tésztalevest, mindkettő nagyon finom volt, bár volt egy kis félreértésem, mert csípősen kértem, de melegen kaptam. Tudom, jobban kellett volna fogalmaznom. Szerencsére az asztalon lévő ételízesítővel megoldottam.

Aztán Andika egy édes-savanyú halat, én meg fokhagymás vajon sült halat ettem, és az ízlelőbimbóim táncot jártak örömükben. Nagyon finom volt, banánlevélen tálalva, egy kis kupac rizzsel nagyon érdekes, de ízletes szósszal. Nekem nagyon bejött ez a bali kaja…

Aztán még kért mindenki egy-egy palacsintát, mi a Babámmal ismét a bali-i gyökerekhez nyúltunk vissza, Kedvesem egy banánra tekert, sült palit rendelt, én meg gyümölcsökkel töltött, kókusszal szórt édességet kértem. Ez is mesés volt. Meg is lett dicsérve a felszolgáló bácsi.

Innen haza, de még egy foglalás a búvároknál. Madarakat lehetett velem fogatni, amikor Lacika jelezte, hogy ő is merül velem, nagyon ritkán van ilyen alkalom, és én örülök minden egyes lehetőségnek. Az USAT Liberty roncsot fogjuk megnézni, a képek alapján nem olyan rossz, de majd meglátjuk…

Hazafelé úton, épp az útépítés és a közvilágítás hiánya miatt belecsúsztam az épülő árokba, ami szerencsére csak olyan mély, amilyen magas én vagyok, így második próbálkozásra már ki is tudtam mászni. Az önérzetem szenvedett csak csorbát, az egész család, apraja nagyja rajtam nevetett. Nekem meg sírt a büszkeségem…

Elalvás előtt azt gondoltam, hogy még van egy kis időnk Balin, meglátjuk, mi sül ki belőle a végére, de már most sem bánom, hogy tettünk egy kitérőt…

Ijesztő kastély, avagy bú vár (december 31.)

Hajnal háromnegyed hétkor ébresztő. Nem kívánta sem testem, sem lelkem. Szundi be. Ébresztő hétkor: még van egy kis időm! Aztán kiderült, Lacika szeretne reggelizni merülés előtt. Én nem, mert a regulátorba szorult banános palacsinta nem finom. Bár sosem próbáltam, de úgy képzelem, hogy nem finom.

Lacika a családdal leszaladt reggelizni, én meg pakoltam és felébredtem közben. Lassan ment az ébredés, ezáltal a pakolás is. Aztán végül lementem a reggeliző helyre, ahol megittam a gyömbéres teámat, amit szerelmem rendelt nekem. Aztán addig piszkáltam Lacikát, míg félbehagyta a reggelijét, és elindultunk. Öt perc séta, pontos érkezés – szokás szerint.

Papírmunka, majd a felszerelés felpróbálása, aztán bő fél óra autózás. Azt hittem, közelebb lesz a roncs, de nem. Elég sokat mentünk, de legalább jó kilátásunk volt a vulkánra.

A merülőhely 100%-osan ráépült a búvárokra, egész jó az infra. Fizetett hordárok visznek mindent, nekem csak sétálni kell: ezt Egyiptomban sem szerettem soha, ha az én felszerelésem lett volna, most sem hagytam volna, hogy más cipelje, de hát, ha már Rómában vagyunk, – Vagy Balin. Képzavar. – tegyünk úgy, mint a balinézek, az a biztos. Ahogy elnézem, szegény hordároknak ez az egyetlen keresetük, és örülnek is, hogy van munkájuk.

A merülőhely bemutatása következett. USAT Liberty, egy mindkét világháborút megjárt amerikai teherszállító hajó, amit egy japán tengeralattjáró torpedózott meg 1942-ben. Kivontatták a parthoz, ahol megfeneklett, majd egy egész szép mesterséges zátony lett belőle. Népszerűségét az jellemzi, hogy bár szezonon kívül vagyunk, mégis közel száz búvár van a vízben, vagy vár arra, hogy vízbe mehessen. Kicsit sok az én ízlésemnek.

Miközben összeraktuk a felszerelést megtudtuk, hogy elég erős az áramlat. Mármint tényleg erős. A búvárok nem úsznak vissza a belépési ponthoz, hanem a hajó túlsó végénél jönnek fel. Az jó lesz…

Szépen bemegyünk hármasban, Lacika, vezető meg én. Hamar mélyül a part, pár lépés és már jön is a lemerülés jele, aztán elmerülünk. Csak kicsit kell úszni, és már ott tornyosul a fejünk felett a tat. Mi 14-15 méteren vagyunk, a tat legfelső pontja meg 4. Kicsit félelmetes, ahogy a nagy szürke tömeg egyenesen ránk dőlni látszik.

A hajó tenger felőli oldalán ráfekszünk az áramlatra, az meg visz, mint a gyorsvonat. Mármint az, ami Mátészalka és Nyíregyháza között közlekedik. De az is elég félelmetes. Kicsit közelebb úszunk a hajótesthez, itt nem visz annyira, és látunk is látnivalót: barrakuda, lágykorallok, szivacsok, óriási dobozhal. De észnél kell lenni, kicsit nem figyeltem, az áramlat majdnem rákent egy szinte függőleges oszlopra. Lacika viszont fegyelmezett és precíz. Nincs pánikban, úszik az árral, szép a tartása, jó a fogyasztása. Persze, küzd az áramlattal néha, de én is. Nem szeretem, ha nem én irányítok.

A hajó orra alatt kicsit megpihenünk. A kicsivel több, mint 100 méter hosszú hajótest mellett olyan 6-7 perc alatt szaladtunk el. Az gyors, figyelembevéve, hogy azért próbáltunk ár ellen is úszni. Míg pihenünk, beúszik egy hatalmas, jó 120cm-es grupper. Böszme nagy állat, mondom, aztán megyünk tovább. A vezető kidugja a fejét az áramlatba, tényleg olyan, mintha a vonaton dugná ki az ember a fejét az ablakon. Visszanéz, mutatja, evezni kell. Mondom OK, evezzünk. Lacika is OK.

Na, erre nem számítottam. Kellett lapátolni, nem kicsit! Merültem már áramlatban, egyik sem lett a kedvencem, és ez sem lesz. Hacsak azért nem, mert Lacika olyan jól nyomta, hogy mindenkit, engem is, a vezetőt, de lehet, hogy saját magát is meglepte. Azonnal megértette, hogy a fenékre kell tapadni, tudta tartani a tempót, nem maradt le, nem vitte el az ár. Nagyon ügyes volt.

A vezetőnk meg nagyon ügyes. Úgy navigált bennünket, hogy legyen pihenőnk is, ahol gyengébb az áramlat, ahol meg erősebb, ő is szép laposan merült, a fenék közelében. Az egyik ilyen pihenő során láttam egy skorpióhalat (vagy kőhalat. Nem emlékszem, merre állt a szája). Vezetőnk simán átúszott felette, mellette. Mutatom Lacikának is, amikor a vezető visszanéz, neki is. Vezető nem érti, mit mutatok. Fasza. Majdnem megböki kézzel, mire észreveszi. Kicsit levert a víz.

Erről jut eszembe: a víz olyan meleg volt, hogy szinte izzadtam a víz alatt. Nem viccelek. Be voltunk öltözve 1,5mm-es nedves ruhába, és persze lapátoltunk is a lábunkkal, és éreztem: melegem van. Engedtem be vizet a ruha alá és csak még melegebb lett. Később kiderült, 32 fokos volt a tengervíz. Nem a levegő, a víz. Otthon ennyi a termál…

Az út vége felé futólag láttunk egy nagyobb eel gardent, bő 30cm-es eel-ekkel. Azért csak futólag, mert az áramlattal való küzdelemre koncentráltam. A biztonsági megállót a fenéken töltöttük, majd ki a partra, eléggé fáradtan. A merülés végén, még a biztonsági megálló előtt egy teki is beúszott, csak nekünk. Egész eseménydús volt az első merülés.

Nagyon, de nagyon büszke voltam Lacikára. Az ebben az időszakban merült búvárok 60%-a nem küzdött meg az áramlattal, vagy nem tudott, vagy nem akart, mindegy: Lacika végig csinálta. A vezető meg is jegyezte, hogy ügyesen kezeltük az áramlatot. Ráadásul kisfiamnak még a fogyasztása is tökéletesen jó volt.

A felszínen azért kicsit látszott rajta, hogy sok volt neki az inger, de szép lassan lelazult. Mire a második merülésre mentünk, már nem látszott rajta semmi izgalom. Míg a felszínen voltunk, kicsit beszélgettünk, majd pikk-pakk el is telt az idő, vissza a tengerbe.

A hajó tatja ezúttal már nem lepett meg, sőt, vártam. Ismét a tenger felőli oldalon úsztunk végig, de mivel az áramlat valamelyest csökkent, kicsit jobban tudtam szemlélődni. Láttam például pipefish-t, meg kicsi dobozhalakat.

A hajó orránál aztán nem oldalt, hanem a gerinc mentén mentünk vissza, és beúsztunk az egyik raktérbe is. Kicsit féltem attól, hogy fog reagálni Lacika, de hamar rájöttem: immár élvezi. Láttam, ahogy nézegeti a halakat, a merüléssel foglalkozott, nem a felszerelésével. Mármint nem gépészkedett, nem az áramlást figyelte – élvezte a merülést. A raktéren tehát nemcsak át, hanem keresztül is úsztunk, hosszában. Továbbúszva jött egy szűkebb nyílás, vezető kérdi OK-e, nézem Lacikát, mutatja OK, én vezetőnek vissza dupla OK. Aztán Lacus mutatja, hogy nem szeretne menni. Én persze értetlenkedek kicsit, de aztán inkább követem fent, és mutatom, hol kell találkozni a vezetővel. Majd a guide is értetlenkedik, hogy ez mi volt. Hát, van ilyen, semmi gond.

A merülés vége felé most rendesen meg tudtuk nézni az eel gardent, majd ügyelve arra, hogy pontosan meglegyen az egy óra merülés, szépen partot értünk. Lacika ezúttal, ha lehet, még ügyesebb volt. A levegőfogyasztása eszméletlen jó a korához és a tapasztalatához képest, jól mozog a vízben, és már kezdi tényleg élvezni. Kérdezte is, hogy akkor mikor megyünk majd arra a merülésre, amire végül igent mondott? Holnap.

Mire végeztünk és elraktuk a felszerelést, a hordárok már vitték is parkolóba. Aztán zuhany, majd ismét 40 perc autózás. Végül ebéd, mert az is benne van az árban. Igen. Két merülés, vezetéssel, teljes felszerelés bérléssel, snack, ebéd és transzfer: összesen hatvan euró. Hihetetlen. Görögben 50-ért merülök egyet (igaz, csónakkal), de se kaja, se pia, se transzfer… Megéri az árát (a balinéz merülés), az biztos!

Amikor visszatértünk, persze élménybeszámolás, majd irány a medence, és játék a kicsivel. Jó sokáig. Hétvégére megszaporodtak a vendégek, a medencében sem csak mi voltunk, szép lassan egy egész kis csapatot vontunk be a labdázásba, volt dobálás, versenyúszás, ugrálás, egész jó lett a hangulat.

Este öt után aztán ki a medencéből, zuhany, majd vacsora.

Olyan helyet kerestünk, ahol viszonylag szép környezetben vagyunk, és szerintem meg is találtuk. Egy teljesen európai hangulatot árasztó étteremre esett a választás (Rimba caffee), de sajnos cserébe csak európai ételek voltak. Jó pont, hogy volt craft sör. Ki is kértem mindet. A család ¾-e hamburgert evett, én azért sem azt, hanem paninit, de aztán megbántam kicsit. A kenyér mondjuk finom volt.

Az étel minőségével nem voltunk tökéletesen elégedettek, az előző napi helyhez képest pedig mérföldekkel el volt maradva a Rimba, de a hangulat egészen jó volt, már-már ünnepi. Aztán jött a tetőzés, és kaptunk (mert kértünk) desszertet is. Mondjuk azt már nem kellett volna. Instant cukorkóma. Alig tudtunk mozogni. Kivéve az állunk, mert az megindult lefelé, amikor jött a számla. A legdrágább étkezésünk volt, kicsit kevesebb, mint 50Eur. Ennyiért ehettem volna rendes souvlakit is. Sebaj!

Nem volt más hátra, mint hazaséta (ezúttal incidens nélkül), majd alvás. Persze, ha nem lenne épp december 31. Mindenhol pukkangatnak, szól a zene körös-körül, nekem meg másnap reggel nyolckor találkám van merüléshez. Ismét a melatoninhoz kellett nyúlnom. Főleg, hogy a légkondi sem bír a meleggel, feladta a küzdelmet.

Rája farm (január 1.)

Este olyan meleg volt, hogy nemcsak Tökölön, de Seggesváron is folyt a víz. Nem volt szükség takaróra. Füldugóra annál inkább szükség lett volna, de csakúgy, mint a légkondi, az sem volt. Mármint… Beltéri egység volt, de funkcióját nem látta el. Aztán egyszer csak, hirtelen, szinte varázsütésre, olyan hajnali 3-4 körül, elkezdett hideget fújni. Mire el kellett mennem, már egész elviselhető volt a meleg.

Lacika lement reggelizni, én meg összepakoltam a cuccainkat, majd összeszedtem Lacikát is, és megindultunk a bázisra. A második napra új vezetőt kaptunk Wayan, de én csak Bob Marley-nak hívom, mert hasonlít rá, mint egyik madár hasonlít a másikra. A mi Bobunk is füstöl ezerrel, de csak cigarettát. Haja pedig raszta. Alkata szikár, szálkás. Szeme barna, bőre hasonló, és bár búvár, oroszlános tetkót visel magán. Mondjuk ismerek olyan búvárt, aki meg sárkányokat varrat magára, szóval ez nem mérvadó.

Hamar összeraktuk a felszerelést, aztán kocsival megindultunk a japán roncs felé. Olyan 20 percet utaztunk, de most nem azért, mert messze van a cél, hanem mert olyan szar az út. Mármint, kritikán aluli.

Megérkezvén a roncshoz ismét helyi hordárok kaptak fel minden cuccot, mi meg úri ember módjára lesétáltunk, majd Bob kiadta az ukázt: összeszerelés. Amint kész voltunk, kaptunk eligazítást is: „Látjátok azt a bólyát? Ott a roncs. Odaúszunk, aztán balra kanyarodunk, fal, úszunk, visszafordulunk. Lehet, lesz áramlás. Ok?” Kicsit néztem ki a fejemből, ez eléggé tömörre sikeredett, de lényeg benne volt, szóval persze, OK. Átvettük még a kézjeleket, és ekkor már tudtam: ez egy szöszmötölős merülés lesz. Honnan tudtam? Az egyetlen állat, élőlény, aminek jelét, a fontosabb instrukciókat követően mutatta, az a nudibranch (legyen házatlan csiga, de nem az igazából).

Aztán be a vízbe, roncs, balra el, és vitt az áramlat. A roncsban, roncs mellett nem sokat időztünk, de valóban nem is volt miért: elég kicsi, bár azért látványos. Ennél azért láttam már „jobb” roncsokat is, de szép, mert a lágy korallok teljesen benőtték már. A hajóra tényleg 1-2 percet szenteltünk, majd lementünk 15 méterre, és a vezetőnk megállt egy legyezőkorallnál olyan bő 2 percre. Apró állatokat keresett. Megérkeztem! – gondoltam, és én is nekiálltam nézelődni. Lacika is kellemesen belassult, így vitettük magunkat az enyhe áramlattal.

Először találtam egy snowfalke murénát, kicsit, olyan 50cm-eset (inkább kisebb), ami teljesen kibújt a barlangból. Szép volt, ahogy a teste ott kígyózott. Aztán kicsit arrébb, a szemem sarkából egy kis mozgást láttam, odanéztem, de semmi. Jobban, majd még jobban odanéztem: skorpióhal. Egy az egyben beleolvadva a környezetébe. Ujjongtam belül. Aztán jött egy foltos muréna, majd pár nudibranch is, utóbbiak azért elég aranyosak voltak.

Forduláskor kicsit kellett az árral szemben úszni, de feljebb emelkedtünk és ott az áramlat épp a másik irányba folyt – ismét vitt minket, ezúttal vissza. Elhaladtunk egy óriási ágas korall mező mellett, ami felett ezer és ezer apró hal, mint felhő az égen úszkáltak. Meseszép volt.

Végül kis időt megint eltöltöttünk a hajó közelében, aztán ki a szárazra, pihenni. Ekkor szóltam Lacikának, hogy a búvár komputerem apnea módban maradt, tehát életem legjobb, 50 perces szabadtüdős merülésén vagyok túl. Ez világrekord lehet…

Pihenés közben átszereltünk, és kiderítettük, hogy jobb lett volna, ha hozunk extra palackot, mint előző nap, mert az egyik palack tök üres volt… Vezetőnk szerzett magának egy telit valahonnan, de kicsit kellemetlen lett így az élmény. Pláne, hogy pont Lacika kapta az üres palackot, amit még ráadásul alig lehetett kinyitni, így szegény gyerek szerzett vagy 50 tapasztalati pontot.

A második merüléssel éppen csak megvártuk a felszíni idő leteltét, majd hajóroncs, de ezúttal jobbra fordultunk a roncs után. Ahogy mentünk le 15 méterre, nem volt semmi látnivaló. Csak a homokos, enyhén lejtő tengerfenék, de se állat, se kő, semmi. Aztán hirtelen opálos lett a víz, és úgy elkezdtünk fázni, hogy a vezető is, Lacika is ölelgette magát, hogy kicsit felmelegedjenek. Bobnak még a keze is remegett. Megnéztem közben, a leghidegebb pont 24,8 fok volt… Csakhogy az máshogy esik 30 fok után, ugye…

Kicsit tovább úsztunk, mire a homokos tengerfenéken feltűnt egy pöttyös rája. Majd még egy, és még vagy 10. Lacika nyolcat számolt összesen, én inkább kicsivel többet, mint tíz, de az összes egy viszonylag kicsi területen. Ennyi ráját egy helyen csak az ócenáriumban láttam, élő vízben még sohasem.

Végül elérkeztünk egy nagyobb koralltelephez, amit alaposan körbejártunk, és lelkesen nézelődtünk, bogarásztunk. Mesés volt a sok apró hal, a sokféle korall között, imádtam!

Visszaúton találtam egy lepényhalat, nagyon örültem neki, mert igencsak el volt bújva, de észrevettem. Nem volt éppen nagy, inkább kicsi, de ettől csak még nehezebb volt észrevenni. Kisvártatva, már a roncshoz közel, ismét láttuk – ezúttal mindenki – a snowflake murénát, majd szinte közvetlen egymás után találtam másik két skorpióhalat. Olyan boldog voltam, mint egy kisgyerek. Láttam még garden eelt is, de ezúttal kicsiket és keveset, illetve találtam apró pipefish-t is és nagyobb tűhalakat is. Illetve az egyik merülésen volt egy barrakuda is.

Legvégül ismét elmentünk az ágaskorall mezőhöz, játszottunk a halakkal, majd vissza a roncshoz, végül ki a partra.

A második merülésen láttam igazán, hogy Lacika felszabadult. Háton úszott, nézte a víztükröt, elment magának bogarászni, próbált levegő karikákat lőni, nézegette az állatokat és növényeket – és már alig foglalkozott a felszereléssel: alakul a rutin. Nagyon örülök neki, már kezdi élvezni is a dolgot, és nem csak arra figyel, hogy a felszerelést kezelje, meg hogy hogyan úszunk.

Jómagam meg arra lehetek büszke, hogy egyre ügyesebben veszem észre azokat az állatokat is, amik inkább rejtőzködnek, amik elbújnak az ember szeme elől. Egy-egy ilyet megtalálni nekem nagy élmény, és most volt benne részem rendesen. Egyszóval boldogan szálltunk be a kocsiba, majd vissza a bázisra, ahol kaptunk ebédet.

Fizetéskor volt egy kis kavarodás, mert kártyával szerettem volna fizetni. A 2*60 dollárt kiszámolta az ember, majd azt a Google keresés alapján megkapott váltószámmal átváltotta Rúpiára, majd ahhoz még hozzáadott 3%-ot, mert a banki díjat velem fizettetik meg.

Aztán adja a POS terminált, én meg mondom neki, hogy ez kicsit sok. 19 millió rúpiát írt. Elég szar a pénzük, de nem ennyire. Nézi, újra beírja, mondom neki ez még mindig sok. Erősködik, tolom a kártyát: nincs fedezet. „Mondom, hogy sok!”. Ideadja nekem a POS-t, csináljam én, ha olyan okos vagyok. Nézem a számokat, ütöm, csak 19 millió…

Kiderült, hogy barátunk számológépen kiszámolta, majd azt ráírta a számlára, majd onnan egy másik papírra, ahonnan másolták a POS-ba. A folyamat közben meg egy extra 2-es szám belekerült a sorba, így 1.902.204 helyett fizetettek volna velem 19.022.204-et. Szerencse, hogy nem tartok ezer Eurót az aktív számlámon… Végül rendeződött a dolog, és csak 110 Eurót fizettem. Mindenki boldog.

A kis kaland után visszamentünk a szállásra, majd élménybeszámolót tartottunk, mit csinált a család két fele egész délelőtt. Ezután lementünk a tengerre (végre!) és sznoriztunk a zátonyon bő másfél órát. Andika talált nekem dobozhalakat, skorpióhalat, tűhalakat, de legjobban a nagyon kicsi, apró, gyerek navigátorhalak tetszettek, akik minket fogadtak el nagy halnak. Páran beálltak a két szemem közé, egyenest a maszkom elé, hogy csak apró foltokat láttam, és próbáltak vezetni.

Én láttam óriási titan triggerfisht, amitől kicsit inamba szakadt a bátorságom, nem is mentem a közelébe, ki tudja, éppen védi-e a területét, illetve volt egy nagy, buta dobozhal, ami úgy bújt el, mint egy hároméves gyerek. Egész teste kint volt, csak a feje volt takarásban, így azt hitte, hogy most aztán védve van. Én meg lemerültem, és egészen közel tudtam hozzá menni, olyan 20-25 centire, és nem úszott el, elvégre ő el van bújva. Aranyos volt.

Ez egy meglepően jó sznori volt, egy meglepően átlagos zátonyon. A korallok le vannak taposva, a tenger elég szemetes, de mégis: halak mindenhol, kellően változatosak is, és barátságosak is, nem tartanak az embertől – megszokták már annak közelségét. Utóbbi lehet, nem a legjobb dolog.

Sznori után elmentünk vásárolni, kis pihenőt is tartottunk, majd vacsora. A Warung Mekar étteremre esett a választás, amit végül nem bántunk meg, de szerintem nem ez volt a legjobb hely, ahol ettünk. Egész idő alatt jól szórakoztunk, leginkább akkor, amikor a nagy melegre való tekintettel bedugtam az elosztóba a fejünk felett lévő ventilátor kábelét: azonnal elment az áram az egész étteremben, és kellett vagy öt perc, mire helyrehozták, amit elrontottam.

Andika egy különleges nevű ételt kért: Cumi-Cumi Bumbu Lalah (ejtsd: kumi kumi bumbu lala), ami alapvetően sült tintahal, én pedig Sambal Goreng Udat Getan(???), ami sült halfilé volt. Illetve kértem egy csirkelevest is előételnek.

Én azt kértem a nénitől, hogy nyugodtan készítse balinéz csípősre, Andika meg inkább nem kért csípőst. Aztán amikor a néni látta, hogy Andika majd meghal a csípőstől, akkor elkezdett serényen sajnálkozni, hogy csak fél paprikát tett bele, sajnálja. Nekem is csak egy darabot. Erre mondom neki, hogy nem is csíp, mire a néni elmondja, hogy azt hitte, csak a szám nagy, és nem bírnám. Jártam már így, nem szerettem. A francért kedveskednek ezek. Ha a hülye turista csípősen kéri, kapja úgy, Aztán ha nem bír vele, ott hagyja, nem? Mint én Thaiföldön, amikor az első és egyetlen alkalommal hallgattak rám, és rendesen csípőset főztek. Azt sokáig ettem…

Végül jóllakottan távoztunk, Andika kapott kis sütit is ajándékba, hogy az enyhítse a csípést, majd haza, rendrakás, személyes higiénia, majd alvás.

Még a boltba menet, késő délután, Andikával beugrottunk a búvárbázisra, mert kaptam még egy napot, hogy búvjak. Lacikát is kérdeztem és ő is csatlakozna, ezért bementünk másnapra is foglalni helyet. Bob Marley volt bent, az előttünk lévő zátonyt ajánlotta, egyik oldalon fal merülés, a másik oldalon pedig valami piramist mondogatott, holnap meglátjuk. Cserébe ismét korán kell ébredni. De ezért nekem megéri, és azért főleg, hogy látom, Lacika is élvezi már a merülést, és nem parázik. Lehet, tényleg megfertőztem…

Piramisok (január 2.)

Utolsó búvár nap, ami egyben pedig korán kelést is jelent. Senki sem örült, amikor az ébresztő megszólalt. Immár szokás szerint Lacika lement reggelizni, de ezúttal ügyesen összepakolta a cuccait, nekem nem kellett vele foglalkoznom, csak felkapni és vinni, amikor idő volt.

Bob Marley már várt a bázison, de mi épp láttuk, hogy elmegy mellettünk robogóval, minket nem tud átverni. A bázison már ott ténfergett egy idegen ember, neki is pakoltak felszerelést, és Bob vagy ezer palackot készített elő berakodáshoz. Kicsit aggódni kezdtünk, hogy a jó kis privát búváros programok végére értünk, és másokkal is kell osztozni.

Végül kiderült, hogy a harmadik ember a Libertyhez megy, ahol majd egy másik vezető viszi, Bob meg jön velünk, és igen, csak édes hármasban leszünk.

Kocsival levittek a partra, felszerelés összerak, majd Bob ismertette a tervet: beúszunk, jobbra megyünk, fal, úszunk, majd csónak felvesz. Elég egyszerű.

A beúszásnál máris emeltem a kalapom Bob előtt. Mivel tegnap itt sznoriztunk, ismertem már a helyet, tudtam, merre, mi van, és láttam is magunk előtt és mellett 3-4 másik búvárcsapatot. Bob úgy vitt minket, hogy amíg nincs igazán semmi érdekes, addig szépen három és öt méter között úsztunk, hogy ne fogyasszunk sok levegőt. A többi búvár, akit láttam, ment le azonnal mélybe, már ott, ahol igazából még nem indokolt. Cserébe mi megnéztük azokat a pontokat, ahol előző nap sznoriztam kedvesemmel, de most alulról láttam mindent, más perspektívából.

Amikor elértük a falat, olyan 20 perc nagyon laza úszkálás után, akkor viszont egyből lementünk 15 méterre, és fél órára ott is maradtunk. Szépen, komótosan mentünk kb. a fal felénél (alattunk is volt még vagy 15 méter), és csodáltuk a kilátást. Volt egy rész, ahol nagyon erős áramlatba ütköztünk, kellett is úszni rendesen, de aztán hirtelen megfordult a víz, és már inkább vitt minket, mintsem ellene úsztunk.

Igazából semmi érdekeset nem tudok kiemelni a látottakból, a merülési naplómba sem tudtam mit írni, de ez nem jelenti azt, hogy rossz volt a merülés, még csak átlagos sem, annál jobb. Bob nagyon ügyesen, lassan, komótosan vezetett, engedett nézelődni, chill volt az egész, és ez nekem bejött.

Lacika merülése immár több, mint jó. Biztos vagyok benne, ha majd az oktatója látja, büszke lesz rá. A merülés végén pedig lehetősége volt arra, hogy vízből csónakba szálljon. Gyakorolhatta a felszerelés levételét a vízben, azok kiadását a csónakba, ami fontos képesség.

Igazi, hagyományos indonéz csónakkal vittek vissza a parti bázisra, ahol megtartottuk a felszíni időnket. Volt idő beszélgetni, illetve pár szót váltottunk a mellettünk pihenő családdal is. A felnőttek szabadtüdőztek, a ránézésre tízéves forma gyerek meg épp túl volt az első intró merülésén – ahol a vezető 12 méterre vitte le. Kicsit soknak tartom így elsőre, de persze ott volt a vezető, meg vannak a gyereknek szülei is, szóval nekem ebbe semmi beleszólásom sincs.

A napi második, és egyben balinéz merülési sorozatunk utolsó eleme csónakból csónakba típusú. Amikor befizettem, mondta Bob, hogy elvisz a piramisokhoz, de mikor kértem részleteket, csak annyit mondott, hogy benőtte a korall. Szóval kíváncsi voltam, mi lesz.

Csónakból ki a megadott helyen, lehet gyakorolni a felszerelés felvételét vízen, majd merülés. Először mentünk egy kört a tök unalmas, lapos, homokos tengerfenék felett, nem tudom miért. Aztán kicsit úszkáltunk még a „sivatagban”, ahol semmi, de semmi látnivaló nem volt. A távoli szürkeségben talán egy-két hal, de semmi izgalmas. Majd feltűnt az egyik piramis: beton kockákból építették, melyek oldalai nyitottak, csak az élei vannak meg. Alapja három kocka, aztán azokon kettő, majd egy a tetején, és mindez egy gúla alakzatba összekötve. Mesterséges zátony, amire korall telepeket is helyeztek. Lassan kezdi is benőni a korall, de azért még nem látványos, bár az élővilág láthatóan örül neki.

Aztán ezek a gúlák jöttek sorban, egyre több, egyre sűrűbben, és ahogy a gúlák száma szaporodott, úgy telt meg élettel a tenger is. A merülés végére jött két teknős, láttunk tengeri kígyót, murénát, skorpióhalat, meg sok mást is. Annak ellenére, hogy tök unalmasan indult a merülés, egész jó lett a vége. A két tekinek és a kígyónak külön örülök. Ez egy szép búcsú volt!

Aztán csónakba be, partra, pakolás, de Lacika hangulata valahol elromlott. Később tudtam meg, hogy az volt a baja, hogy nem volt tökéletes a vízben be- és leöltözés. Csak nagyon lassan tudtuk megnyugtatni, azzal, hogy a hibákból is tanul az ember, nincs semmi baj.

Miután mindent elpakoltunk, visszamentünk a bázisra, ahol megebédeltünk, majd még jobban megkevertem mindenkit a fizetéssel. Egyik merülést dollárban, készpénzzel fizettem (mert annyi még épp volt), a másikat meg kártyával.

Szinte fájt nézni, ahogy a 136 dollárból számológéppel von ki 70 dollárt, majd a kapott összeget fejben megjegyzi, nullázza a számológépet, majd újra beírja a 66 dollárt, majd megszorozza a váltószámmal, majd előveszi a telefonját, hogy azon számolja ki a 3%-ot. Istenem!

Végül meglett a fizetendő összeg, ki is fizettem, POS írja, hogy „approved”, de a nyomtatott papíron nem látszik semmi. Nincs tinta, de lett pánik. A főnökasszony mindenkit odacsődített, akit ért, majd műtötték a gépet vagy 5 percig. Aztán meglett, hogy átment a fizetésem, én mehettem, de bizonylat csak nem lett. Ekkor kérdeztem meg halkan, van-e póló. Lett. Mivel fizessek, kp vagy kártya? A személyzet egy emberként kiáltott fel, hogy kp. Mondom jó, akkor este jövök, hozom a pénzt.

Ezt követően szépen visszamentem a szállásra (Lacika már ebéd után visszasétált), majd jött a szokásos élménybeszámoló, kivel mi történt. Aztán pihentünk, kis heverészés, kis beszélgetés, Petike meg játszott a szomszéd szobában lakó német család nagyobbik gyerekével, a nyolcéves Iannal.

Fél négy fele aztán hármasban elindultunk sznorizni, Lacika maradt pihenni. Petike lelkesen jött, mert Ianék is épp akkor, épp oda terveztek menni. Sznorira Petikét bevittem a zátony túloldalára egy fél órára, nézegette a halakat, nagyon szerette ismét, de egyrészt elég erős volt az áramlat, nehezen bírtam úgy harcolni vele, hogy közben a kicsit is húzni-vonni kellett, illetve az erős áramlat elég sok, mármint nagyon sok szemetet is behozott. A víz is zavaros lett. Egyszóval nem volt ideális, de azért elvoltunk, Petike kért tengeri csillagot, megnézte, elengedte, illetve tényleg, szinte minden halnak örült, amit látott.

Végül aztán kivittem Ianhoz, a zátony csendes, biztonságos oldalára, ahol éppen a part és Ian közelében találtam is nekik egy tengeri kígyót. Mutattam, majd mondtam, ne menjenek közel hozzá, inkább messzebb, majd én balra el, vissza sznorizni. Sok izgalom sajnos most sem ért, pedig elég messzire kiúsztam. Ami jó volt az egészben, azt is nagyon elrontotta a sok szemét. Ami kicsit megdobta a pulzusomat, hogy majdnem beleúsztam egy halászhálóba, de szerencsére észrevettem időben és kikerültem.

Andika sem volt feltétlen boldog, de azért szomorú sem. Volt látnivaló, de nem volt olyan jó, mint előző nap. Sebaj, van még egy teljes napunk, hátha lesz még jobb!

Sznorizás után szállás, zuhany következett, majd vacsora, ezúttal a Warung Bobo étteremben. Az étel egészen jó volt, de nem tökéletes, az ára kicsit magas, de nem vészes. Mindent összevetve egészen a fizetésig jól éreztük magunkat, bár már látszott a fáradtság: Lacika szótlan volt, Petike állandóan leette magát, és én sem voltam a legjobb társaság. Egyedül Andika ragyogott, mint mindig.

Aztán fizetéskor, mikor szóltam, hogy kártyával lesz, vittek is a POS terminálhoz, és jött a 3% -os játék. De a pincérünk éppen kiszámolta a végösszeget (a 3%-al), amikor hirtelen elszaladt, és mindent átdobott egy másik embernek. Ez a marha meg a már emelt árra még egyszer hozzáadta a 3%-ot. Azt hittem, felrobbanok. Megnézte az az isten barma, hogy mi van a papíron, látta, mit ír a számológép, és látta, hogy a két szám sehogy sem egyezik, de nem, neki futott a rutin, és nem volt IRQ. Bő három percig magyaráztam neki, meg bűvészkedtünk a kártyával, mert bár tipitapis a terminál, de csak ő tudja jól odatartani, és kikapja a kezemből. Azt hittem, menten a falhoz kenem, csak jómodorom, és nem épp izmos testalkatom tartott vissza. Cserébe jó tíz percig füstölögtem rajta.

A napot azzal zártuk, hogy foglaltunk időpontot másnapra masszázsra, mert ennyi pénzt megér. Aztán futás haza, pipere, majd alvás. Ébresztő szigorúan kikapcsolva!

Zárás (január 3.)

Annak ellenére, hogy az ébresztő ki volt kapcsolva, a biológiai óra sajnos nem, és az könyörtelenül ébresztett, ha nem is korán, de mégis úgy éreztem, tudnék még aludni. Lassan összeszedtük azért magunkat, majd lementünk reggelizni.

Reggelire még előző nap rendeltünk fekete rizspudingot, ami, ha őszinte akarok lenni, akkor csak kakaós tejberizs, egy kis kókusszal. Mondjuk, annál nyilván több, mert fél napig áztatják a rizset főzés előtt… Mindegy, a lényeg az, hogy nekünk ízlett, a gyerekek meg ették a szokásosat.

Reggeli után még kicsit beszélgettünk az egyik helyi munkaerővel, aztán pihentünk és lustultunk egyet a szobában. Délelőtt tizenegyre volt időpontunk masszázsra, és pontosan érkeztünk, nem lehet ránk panasz.

Ezúttal már tudtuk a rendszert, nem is éreztük magunkat nagyon hülyének, kivéve, amikor az eldobható fehérneműben illettem magam szerelmemnek, ezzel uszkve fél-egy évre jelentősen csökkentve irántam érzett vonzalmát.

Ha lehet, ez a kör nekem még rosszabb élmény volt, cserébe Kedvesemnek meg jobb. Az lehet a baj, hogy mivel azon az ágyon, amin múltkor én voltam, most rózsaszín törölköző volt, Babám arra feküdt fel, így az a hölgy masszírozta, aki múltkor engem. Nekem meg jutott más, egy idős, de puha kezű nő, aki érzésre csak simogatott, és nem masszírozott. Amikor meg nagy ritkán megtalált egy görcsöt, azt udvariasan kikerülte, és nem foglalkozott vele.

Cserébe, Andika olyan masszázst kapott, hogy izomlázas lett tőle. Neki ez fejlődés volt, nekem meg szörnyű visszalépés, de igazából nem is azért mentem vissza, mert annyira jó volt, hanem azért, mert ennyi pénzért vétek kihagyni. Ráadásul egyikünknek végül jó lett (nem, nem happy finish), szóval boldog vagyok.

Az élmény hatása alatt Babám még azt is felvetette, hogy ha már itt van, foglal időpontot gyantázásra is. Hát, ő tudja…

Masszázs után még vásároltunk egy kicsit, már inkább hazavivős, emlékezős dolgokat, aztán vissza a szállásra. Itt ki-ki ismét jól elfoglalta magát, Petike a szomszéd fiúval játszott, a nagyok meg pihengettek.

Kettő, fél három felé aztán levittem a gyerkőcöket a medencébe, mert én buta, választást ajánlottam nekik, vagy tenger, vagy medence, pedig tudhattam volna… Az vigasztalt, hogy a tenger eléggé hullámos volt, meg ránézésre áramlás is volt, így inkább maradtam a biztos megoldásnál.

Majdnem két órát pancsoltunk, játszottunk, aztán ki a vízből, zuhany, száradás, rendes ruha. Mire készen lettünk, Baba is megjött a gyantázásból, vegyes élményekkel. Az ár mindenképpen jó volt, de a minőséggel kapcsolatban voltak fenntartásai. De a végeredmény elfogadható volt azért, szóval nincs nagy baj.

Mire mindenki elmesélte, mi történt a másikkal abban a kicsivel több, mint két órában, míg külön voltunk, lassan el is érkezett a vacsoraidő.

Vacsira arra a helyre szerettünk volna visszamenni, ahol legjobban ízlett az étel, a Warung Amed étterembe. Időben el is indultunk, így meg is szereztük a négy fős asztalt, de nem sokkal utánunk már érkezett egy másik, nagyobb társaság, szóval szerencsénk volt.

Abban viszont balszerencsénk volt, hogy Andikának egyáltalán nem ízlett a banánlevélben sült hal. Mivel én meg azzal is kacérkodtam, de végül nem azt rendeltem, szívesen cseréltem, és mindenki boldog lett. Még jó, hogy az én ételemet nem extra csípősen kértem (elfelejtettem), mert akkor a cseréről szó sem lehetett volna.

Vacsi közben megbeszéltük, kinek mi tetszett a „nyaralásban”, mi volt, ami igazán boldoggá tette, hová menne vissza szívesen, esetleg mit csinálna másképp. Érdekes válaszok születtek, de mindegyik valós érzéseken alapul (kivéve talán Petike, aki trollkodott), és örülök, hogy mindent összevetve, az egész család szerint is jól alakult a dolog.

Külön boldog vagyok, hogy Lacika kezdi élvezni a merüléseket, és annak is örülök, hogy Andika pedig kétszer is képes volt átlépni az árnyékát (hegymászás és hajóról leugrás), és legyőzte félelmeit.

Vacsora végén sajnos, találtam az ételemben egy nagyobb, közel egy centiméter hosszú, vékonyka, de éles fémdarabot, a banánlevél és a hal között. Nem tudom, honnan jött, de nem örültem neki, amit persze szóvá is tettem. A pincér / tulaj erősen sajnálkozott, de ezen túl nem tett semmit, még egy narancslevet sem ajánlott fel. Amit, ebben a szegény országban, el sem fogadtam volna, de a gesztus azért hiányzott. Valahogy túlélem azért, de felmerült bennem a gondolat, nem egy fondorlatos merényletkísérletnek lettem-e véletlenül szerencsés túlélője? Asszony nagy bizonyossággal sejthette, hogy banánleveles halat fogok enni, ezért abba rendelte bele a gyilkos fegyvert. Aztán amikor nagy meglepetésre mégsem azt kértem, ami a legvalószínűbb volt, ő rendelte ki a merénylethez szükséges eszközt rejtő halat, majd fondorlatosan elérte, hogy megsajnáljam, és ételt cseréljek vele, így végül mégis hozzám jutott az az étel, aminek segítségével a halálom után járó biztosítási pénzt kívánta bezsebelni. Szerencsémre időben észrevettem a cselt, és túléltem.

Amikor vázoltam neki ezen elméletemet, nagy hanggal tagadott mindent, ami csak még gyanúsabbá tette az egészet előttem…

Fizetés után szépen hazasétáltunk, és a szokásos rutin következett: fogmosás, pizsama, alvás.

Másnap még várt ránk egy erős fél nap, mielőtt megkezdjük 20 óra repülésünket, és még 20 óra egyéb várakozásunkat. Terveink szerint délután kettőkor indulunk, és 38-40 óra múlva érkezünk majd haza, két átszállással. Ez nem hiányzott.

Hiányozni fog ellenben a napfény, az emberek, a táj, a környezet, a búvárkodás és a tenger alatti világ (akár sznorival is nézve), hiányozni fog, hogy ahányszor a gekkó elkezdett „énekelni”, mi azonnal mondtuk utána, hogy „gekkó, gekkó, gekkó”. Egész meglepően jól funkcionáltunk családként az egész út alatt, és bár a gyerekek egyszer-kétszer összezördültek, nekünk, szülőknek azt hiszem, összesen egyszer volt egy rövidebb, alacsony intenzitású mosolyszünetünk, minden más tökéletes volt.

Nagyon örülök, hogy ezt így sikerült összehozni, Wayaggal és Balival együtt, és nem sajnálom azokat a helyeket (Vietnám, Új-Zéland stb.), amiket végül kihagytunk, mert tudom, hogy szépen sorjában majd azok is jönnek.

Egyedül az zavar egy kicsit, hogy magát a szigetet nem fedeztük fel magunknak egy cseppet sem, lett volna mit megnézni, és szerettünk is volna nézelődni, de másképp alakult. Majd esetleg máskor pótoljuk. Élmények tekintetében nincs tartozásunk senki és semmi felé, szerintem kihoztuk a dologból, amit ki szerettünk volna hozni, és egy csodálatos családi élménnyel gazdagodtunk ismét.

Hazaút (január 4.)

Akkor még nem tudtam, de az utolsó reggelünkön a „nyűgös öregember” lábammal keltem fel. Pedig minden olyan szépen indult! Nem kellett kapkodni, mert kaptunk egy kis időt, hogy később jelentkezzünk ki, így a velünk egy napon távozó másik két másik családdal ellentétben halál komótosan mentünk le reggelizni, ahol ismét fekete rizspudingot (a.k.a. tejberizs) kaptunk.

Reggeli után még el szerettünk volna menni a tengerre, de a sznori felszerelést már nem szerettem volna bevizezni, így csak úszkálni mentünk. Csakhogy az ég olyan fátyolos volt, nem volt igazi szikrázó napsütés, és bár ugye az esős évszak közepén voltunk, legalább eső nem jött (bár nagyon várták a helyiek).

Nem sok időt voltunk a vízben, igazából csak egy gyors búcsút mondtunk a tengernek, mert március-áprilisig jó eséllyel már nem tesszük sós vízbe a testünk (lehet csúnyákat gondolni rólunk). Miután kicsit áztunk, azért még egy órára felmentünk a medencébe, lemosni a sót, ahol viszont még egy kicsit játszottunk, a gyerekek önfeledten, én inkább már fél lábbal otthon.

A medence után aztán zuhany, nedves ruhák, türcsik ki a napra, száradni, közben pedig elkezdtünk bepakolni, becsomagolni. Utóbbi olyan hatékonyan, gyorsan és olajozottan ment, hogy magam is meglepődtem. Nemcsak azokat tudtuk gond nélkül elpakolni, amiket magunkkal hoztunk, hanem a sok vásárfiát is, amit magunkkal viszünk haza. Ha el nem veszik tőlünk út közben.

A szálláson töltött időnk utolsó napirendi pontja az ebéd volt, arra gondoltam, hogy együnk még egyet rendes körülmények között, ki tudja legközelebb hol, mikor ehetünk majd. Választásunk az Amed cafe and restaurant fantázianevű helyre esett, ami csak azért okozott meglepetést, mert kicsit borsos kilépőt fizettünk. De legalább jót ettünk, a gyerekek persze pizzát, a felnőttek egy része pedig bali helyi ételeket. Én például Fish Satay-t. Mások pedig Gordon Blue-t (sic! – így szerepelt az étlapon).

Tű pontosan délután kettőre értünk vissza a szállásra, ahol éppen pakolták be a csomagjainkat a taxiba, már csak egy gyors búcsú, és három-négy óra (forgalomtól függő) autókázás várt ránk, hogy elhagyhassuk Balit.

Ideúton, mire érdekes helyekre értünk, már sötét volt, de most szerencsénk volt és menet közben tudtuk figyelni a tájat is. Nem csúnya, cserébe szép volt. Láttunk rizs- és teaföldeket, kávéültetvényeket – mindent, amit meg szerettünk volna nézni, de aztán inkább búvárkodni mentünk helyette. Ahogy írtam, kell valami, ami miatt majd vissza szeretnénk jönni egyszer. Ha most mindent megnéztünk volna, már nem is vágynék vissza, nem? Lehet, hogy akkor is?

Szellemileg nem túl potens sofőrünk (ő is hozott minket) végül kisebb izgalmakkal fűszerezett, éppen csak kicsivel több, mint három óra autózást követően tett ki a nemzetközi terminálnál, és kicsit zokon vettem, hogy a csomagokkal nem is próbált segíteni, nem is kapott borravalót.

Sajnos a gépünk indulásáig még volt hat óránk, így hirtelen időmilliomosok lettünk, nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, de erre is volt tervem. Gondoltam bemegyünk, és majd bent, a váróteremben ügyesen elütjük az időt. De, amikor elmentem felderíteni, hogy merre is kell menni, kiderült, hogy még a belső csarnokba, a check-in pultokhoz sem engednek be bennünket, mert… Csak. Kérdem ekkor a biztonsági őrt, hogy van-e lehetőség a bőröndök megőrzésre való leadására, mire mondta, hogy természetesen, odabent. Amikor jeleztem, hogy pont ő az, aki nem akar beengedni, akkor elmondta, hogy a csomagok leadására beenged, de esküdjünk meg, hogy aztán kijövünk. Persze. Ennyit a szigorról és a mesterségesen fenntartott biztonságérzetről. Bementünk.

Azonnal meglett a csomagmegőrző, és mivel Andikánál volt a pénz, őt küldtem tárgyalni a személyzettel a megőrzést illetően. Csak miközben szegény várt a sorára, egy bunkó angol beelőzte, és elvonta a teljes személyzet figyelmét azzal, hogy ki szerette volna váltani a 16 bőröndöt, amit leadtak. Erre jön a bunkó angol még bunkóbb rokona, tolja a kiskocsit neki a lábunknak, arrébb löki a mi bőröndjeinket, mert neki aztán oda kell menni az ajtóhoz közvetlenül, nem bírja két métert kézben mozgatni a csomagjait. Ezt szóvá is tettem neki ékes angolsággal, az összes „F” betűs csúnya szót rá zúdítva, amit ismerek, hogy álljon már meg a menet. De aztán láttam, hogy az a banda még nálam is feszültebb, így haragom lenyeltem, ami aztán később további kellemetlenséget okozott nekem.

Miután sikeresen kiváltották az ezer bőröndöt, mi is le tudtuk adni magunkét, majd ígéretünket betartva szépen kimentünk, és nézegetni kezdtük a repteret övező boltokat. Jöttünk, mentük, végül egy fánkozónál kötöttünk ki, ahol aztán nem meglepő módon, fánkot ettünk. Nekem nem ízlett, de azt sikerült elérnem, hogy a szép, világoskék póló nyakú ingemet, amivel még olyan 34 órát terveztem utazni, leettem valami krémmel, ami kellemes kis foltot hagyott, ami alapján a hátralévő úton a feleségem messzi távolból is sikeresen tudott azonosítani.

Miután ettünk fánkot, éhes lettem, ezért átmentünk az amerikai gyorséttermi kultúra egyik szentélyébe, a Pizza Hut-ba, ahol ismét ettünk – hisz ki tudja, mikor ehetünk legközelebb. Ez az étkezés arról lett nevezetes, hogy szinte alig rendeltünk valamit, mégis ez lett ittlétünk egyik legdrágább menüje. Hiába, ez már Amerika…

Étkezést követően elmentünk megnézni a belföldi (domestic) terminált, ahol a sofőrünket vártuk még megérkezésünkkor, és ahol kis híján domestic violence áldozata lett nagyfiam. Röpke tíz nap múlva már inkább csak nevettünk ezen…

Ezek után még egy kis vásárlás a különféle boltokban, majd végül elérkezett a pillanat, hogy végre feladjuk a csomagjainkat és kiváltsuk a beszállókártyákat. A vásárlást én is támogattam, mert így még be tudtuk tenni a megvásárolt ajándékokat a bőröndökbe, mielőtt feladjuk őket. Biztos, ami biztos alapon még egy fóliázást is kértünk.

A csomagok feladására nem kellett nagyon sokat várni, de nem is ment gyorsan. A pultnál viszont kicsit sokkos állapotba kerültem, mert a fülem még mindig nem volt a régi, a kis kínai lány szinte suttogva beszélt a szörnyű akcentusával, Petike meg folyton dumált mellettem. Aztán mikor mondja a pultos nő, hogy akkor most lefényképezi az útleveleket, hogy a 24 órás tranzit vízumot könnyebben megkaphassuk Kínában (ott volt az első átszállás), kicsit levert a víz. Amikor meg láttam, hogy valami WhatsApp színvilágot idéző alkalmazással küldi el a képeket ki tudja, hová, hát, megállt bennem az ütő. Paranoiás énem vigyázzba vágta magát, és úgy is maradt fél napra. Amivel viszont szerencsénk volt az az, hogy a csomagokat két átszállással együtt is a célállomásig csekkolták be, azzal legalább Athénig nem kell majd foglalkoznunk. Legalábbis ebben reménykedtem.

Miután a csomagok elindultak a reptér gyomra felé, mi is megindultunk a bevándorlási tisztek és a biztonsági ellenőrzések irányába, ahol, miután átjutottunk a bevándorláson (fél óra), ismét szóváltásba keveredtem egy családdal, akik a jelek szerint a sor elejére próbáltak bepofátlankodni.

Balszerencsémre ők anyanyelvi szinten beszéltek angolul (kanadai útlevél), így esélyem sem volt szóban föléjük keverednem, de míg próbáltam helyt állni, sikerült úgy helyezkednem, hogy legalább elénk nem tudtak beállni. Lehet, ebben a helyzetben én voltam a Karen, az is lehet, hogy az én szemszögemből nekem volt igazam, ezúttal nem éreztem erkölcsi fölényben magamat, de elénk nem tudtak bevágni, így azért megvolt az elégtételem. A többi meg le van sajnálva.

Nem egészen egy óra kellett ahhoz, hogy a csomagok kiváltásától kezdve, végre bejussunk a nemzetközi terminálhoz, ahol ismét vad vásárlásba kezdtünk volna, ha lett volna mit venni. Azért így sem maradt pénz elköltetlen, sikeresen megszabadultunk minden helyi pénztől (még korábban, a becsekkolás előtt már elköltöttünk mindent, oly módon, hogy 20 eurócentnek megfelelő összeget végül kártyával kellett kifizetni). Aztán vártunk, hogy indulhassunk.

A társaságunk a Xiamen Airlines öt óra alatt aztán Kínába repített minket, Xiamen városába. A még mindig vigyázzban álló paranoiás énem újabb triggert kapott, amikor meglátta az ezer és egy kamerát, a mindenhol éberen figyelő személyzetet, és a tökéletesen üres, kihalt, üresen kongó repteret.

Elég sokat, de nem kellemetlenül sokat kellett sorban állnunk a vízum ügyintézéshez, ahol a két gyerek útlevelét elvették, elvitték valahová, majd egyszer csak visszahozták, és azt sem mondták, hogy bakfitty. A korábban, még Balin készült fotónak látszólag semmi haszna nem volt, hacsak az nem, hogy fel tudtak készülni az érkezésünkre, és az útlevelet már tudatosan emelték ki. Ez a két útlevél volt ugyanis a legújabb, szinte még friss volt a tinta mindkettőn, hisz csak hetekkel az indulás előtt váltottuk ki őket. Ezen a gondolatsoron pedig még nagyon messze el lehetne jutni, amitől nem lettem nyugodt.

Xiamen városában aztán megint eljátszottuk a jakartai megoldást, miszerint szépen beléptettek minket az országba, kaptunk 24 órás transzfer vízumot, elhagytuk a repteret, majd visszamentünk a nemzetközi terminálba, hogy ismét bejelentkezzünk. Csak előtte két órát kellett várni a kihalt fogadócsarnokban, ahol semmi, de semmi inger nem érte az embert, összesen három, kínai kacatot áruló bolt volt, illetve egy kajálda. Meg is kérdeztem a helyieket, hogy Kínában hogyan hívják a kínai kaját, és kiderült, hogy az csak kaja. Ahogy a brazil dió is csak dió Brazíliában.

Amikor elérkezett az idő, ismét bejelentkeztünk a gépünkre, ezúttal végig becsekkoltak minket, Athénig, majd ismét átmentünk a bevándorláson és két biztonsági ellenőrzésen. Paranoid énem nem győzte kapkodni a fejét. A legjobb az volt a dologban, hogy a bevándorlás lepecsételte az útlevelünket és a beszállókártyákat is, majd mielőtt elértük volna a biztonsági ellenőrzést, lepecsételték a korábbi pecsétet, majd kaptunk egy harmadik pecsétet, hogy most aztán nagyon rendben vagyunk.

Az ellenőrzésen összesen háromszor ment keresztül a hátizsákom: ki kellett venni belőle szinte mindent, amiben réz, vagy integrált áramkör van, és ilyenből volt vagy három kiló a táskámban. Töltő kábelek, power bank (köszi Tündi, használom!), telefon, laptop, hangszóró. Ismét elgondolkoztam azon, miért kell vajon a telefont külön átvilágítani kilépéskor, de inkább nem folytattam ezt a gondolatmenetet sem, így is elég stresszes az életem.

Az egész dologban az nyugtatott meg, hogy a fél kormányunk oda járkál, meg Elon Musk is, meg sok mindenki más, ha őket nem zavarja, hogy belépéskor két alkalommal is ujjlenyomatot vesznek róluk, meg eltüntetik a szemük elől az útleveleiket hosszú percekre, engem miért zavarna? Pedig zavar, és ismerek pár embert, akit még jobban zavarna. Persze olyanokat is ismerek, akik meg sem említenék, fel sem tűnne nekik. Bonyolult az élet…

Immár a várócsarnokban voltunk tehát, ismét volt időnk a gép indulásáig, próbáltunk hát vásárolni, minimális sikerrel, de azért vettünk ezt-azt. Aztán a gyerekek meglátták az amerikai gyorséttermi kultúra másik jeles egységét, a tűzön grillezett marhahús Mekkáját, a Burger Kinget (Kínában!!!), és persze egyből lett is követelődzés, hogy mit együnk. Odamentünk, rendeltünk, aztán kiderült, hogy csak a népszerű kínai fizető appokkal lehet fizetni (Weepay, Alipay), nekem meg ilyenek nincsenek, és nem is tervezem, hogy lesznek. Szóval az étkezés kimaradt.

Nagyon sok reptéren megfordultam már életemben, talán túl sokban is, de szerintem ez volt a legszarabb, ahol valaha is jártam. Egyrészt, a repülőről nézve, még érkezéskor, a gurulópályáról úgy tűnt, ez egy nagy reptér, ami talán igaz is lehet, de a nemzetközi terminál – bár nem kicsi – teljesen elhagyatott, szinte üres. Lehet, a belföldi része élettel teli és pezsgő, azt nem láttam. Míg vártunk a járatunk indulására volt időm körbe menni, és azt kell mondjam, csalódás. Bolt alig, de ezekben sem igazán lehet mit vásárolni, a szórakozási lehetőség pedig nem létező. Mindezért cserébe pedig elveszik az útleveled, három alkalommal is ujjlenyomatot vesznek tőled, kamerákat figyelő kamerák kereszttüzében mozogsz még az illemhelyen is, az egésznek van egy olyan kellemetlen hangulata, ami miatt nem szeretnék visszatérni, ha lehet, soha.

A repülőn aztán kiderült, hogy olyan ügyesen sikerült az ügyintézőnek becsekkolni minket, hogy négyünket három részletben tudott elhelyezni, de még felszállás előtt sikerült egy kupacba ültetni a családot, egy kis személyzeti segítséggel.

Utaztam már többször hosszú járatokon, közel 12 órás útvonalon is, de emlékeim szerint ez most rekord lett. A szembeszél miatt 12 és fél óra lett az út (a terv szerint „csak 12 lett volna), amiből az utolsó hat órát a fedélzeti szórakoztató elektronika nélkül kellett töltenem, mivel az enyém teljesen kihalt, és a személyzet sem tudott vele mit kezdeni. De közben ettem rendes kínai kaját (illetve hát, ebben a környezetben csak kaját), nemcsak az enyémet, de a gyerekekét is, tehát éhen nem maradtam, még ha halálra is untam magam.

Ja igen, aludni próbáltam, csak nem sikerült. A kedvencem az volt, amikor igazán tudtam volna aludni, már-már félálomban is voltam, amikor valaki belerúgott a lábamba a folyosón való közlekedése közben. Nem baj, bedugtam az előttem lévő szék alá, ahol szinte azonnal belerúgott Andika, mert fel szeretett volna állni, majd kisvártatva a mellettem ülő rúgott meg, mert neki is kellett volna egy kis hely. Ez után már nem tudtam aludni. Pedig nagyon kellett volna, mert Athénba érkezve még majd haza kell vezetnem, jó lenne, ha nem az utolsó pár méteren lenne baj…

Az eszméletlen hosszú, de istentelenül unalmas út után végre megérkeztünk Európába, Amszterdamba, ahol sorra jött pár kultúrsokk: egy kávé öt euró, ráadásul még rossz is volt maga a kávé. Aztán meg az ember Ázsiában hozzászokik, hogy a piszoárok térd magasságban vannak, ugye egy átlagosan kis növésű európai, mint én is, magasnak számít a világ ezen távoli pontján. Cserébe a hollandok földjén szinte lábujjhegyre kell állnom, és felfelé céloznom, hogy egyáltalán beletaláljak a célba, vigyázva arra, hogy egyaránt megőrizzem egyensúlyom és nadrágom tisztaságát is. Pozitív viszont, hogy a schengeni ellenőrzésnél úgy mentünk át, mint kés a vajon, pedig még keresztkérdést is kaptunk (magyar létünkre miért megyünk Athénba). Mellettünk viszont, egy kínai embert alaposabban kérdeztek ki: – „Mi az úticélja?” – „Zürich.” – „Ott milyen nyelven beszélnek?” – kérdezte a vámos, majd elkezdett franciául beszélni.

A Schiphol reptéren már csak két óra várakozás volt előttünk, amit szintén boltnézegetéssel töltöttünk, majd végre felszálltunk az utolsó repülőre, ami kicsivel több, mint három óra alatt vitt minket Athénba. Alvás nélkül persze… Mindig az utolsó a legnehezebb, de ez igencsak nehéz volt, már Európában is este volt, mi meg majdnem 40 órája voltunk úton. Csoda, hogy a gyerekek bírták…

Athénban már csak egy kis izgalom maradt, de aztán meglett mindhárom csomag, és a fólia is sértetlennek tűnt. Kifizettem a parkolást, és már haza is érkeztünk. Helyi idő szerint délután kettőkor indultunk el Baliról két napja, helyi idő szerint hajnali kettőre értünk haza. Kicsivel több, mint nettó 20 óra repülés, bruttó 40 óra utazás, mondták is a gyerekek, hogy egy ideig most ne repüljünk sokat, ha lehet. Pedig igény lehet, hogy volna rá…

Hajnal kettőkor az embernek nincsenek igényei, egy gyors zuhany, aztán a pihe-puha ágy, a hideg szobában. Felnőttek, gyerekek úgy aludtak, mint a bunda, egészen aznapig, de épp ezért terveztem így a hazaérkezést, hogy legyen időnk akklimatizálódni, mielőtt mindenki visszatér a saját kis mókuskerekébe.

Összegzés

Nem igazán tudom, mit kell(ene) írjak összegzésként. Azt, hogy jól érzetük magunkat? Ha az eddigi több, mint 26 ezer szóból nem lett egyértelmű, akkor feleslegesen szántam órákat az írásra. Azt, hogy merre jártunk, mit csináltunk, szintén nem kell részletezni, itt van, tessék elolvasni.

Azt, hogy Petikének egyszer volt egy rossz délutánja, ettől függetlenül szinte végig öröm, béke és boldogság töltötte el szívünket? Az is itt van leírva. Azt, hogy mennyibe került? Nem tudom. Kurva sokba, de nem tudom. Mondanám, hogy „once in a lifetime” típusú utazás, de szerencsére ez nem igaz, és remélem, nem az utolsó. De, hogy egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, az biztos.

Hagytam, hagytunk hátra magunknak néznivalót, maradtak ki dolgok az utazásból, de így sem bánok semmit, még a Wayagon elszalasztott búvárkodást sem (nagyon). Azt sem, hogy kétszer is begyulladt a fülem, azt sem, hogy a hazaút gyötrelmesen hosszú volt, azt sem, hogy Balit választottuk és nem mást. Így lett kerek egész a túra, és nekünk így volt jó, így lett örök emlék, melyet már senki sem vehet el tőlünk, ahogy a gyerekektől sem.

Apropó, gyerekek: ismét szélesedett a látókörük, ismét láttak olyan világot, amit otthon nem láthatnak, ismét olyan helyzetben voltak, ami merőben eltérő a megszokottól, és jól vizsgáztak. Lacika egyre önállóbb, Petike pedig egyáltalán nem jön zavarba, ha idegenekkel kell beszélni, ha menni kell, és akkor sem, ha új dolgot kell kipróbálni. Büszke vagyok rájuk!

Ahogy büszke vagyok en block az egész családra, hogy nyűglődés, pánik, zavar, bármilyen erősebb negatív érzelem nélkül végig csináltuk, hogy ott voltunk testben és lélekben, hogy megéltük és befogadtuk, hogy alkalmazkodtunk, és hogy családként viselkedtünk végig. Jó volt.

Legközelebb Vietnám vár, vagy ki tudja, milyen más kaland?!