Merre jártunk most, hol voltunk? Hát Londonban! „Igen, Londonban. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins. London!”

Bármikor, bármilyen élethelyzetben is hallom a város nevét, minden esetben a Blöff című filmből vett, fenti idézet jut eszembe. Minden. Egyes. Esetben. Pedig, igazából sohasem tudtam szó szerint idézni, de mégis olyan mélyen beégett, hogy egyszerűen ez az első dolog, ami eszembe jut Londonról. No meg a Jóbarátok sorozatnak az a része, amikor elutaznak Ross esküvőjére (The One with Ross’s Wedding), és Joey olyan lelkes lesz, hogy azzal zavarba hozza Chandlert. Akkor hangzott el a poszt címét adó mondat is, „London Baby”

De most szert tettem néhány olyan élményre, melyek talán segítenek felülírni a korábbi asszociációkat, és új kapcsolatot hoznak létre a város neve és emlékeim között.

1. fejezet: Miért?

Szerelmem, aki elég nagy Harry Potter rajongó, évek óta emlegeti, hogy egyszer úgy szeretne elmenni megnézni a Warner Brothers londoni stúdiójában a Harry Potter túrát. Kisfiam kicsit fékezettebb habzással, de szintén zenész. Tehát épp kéznél van egy egészen vaskos bakancslista elem, ami szerepel a család felének a bakancsán, illetve én is tettem magamnak egy ígéretet még 2012-ben, hogy legközelebb egy hétre megyek vissza.

Akkor, 2012-ben ugyanis a fő hangsúly Skócián volt, Édesapámmal és testvéremmel mentünk egy kört Skóciában, és a visszafele úton, mikor Tesó kiszállt Warringtonban, Apó meg Lutonban, én még hajnalban elszaladtam olyan 10 órára Londonba, hogy kutyafuttában megejtsek egy városnézést, mielőtt vonattal visszatérek Brüsszelbe. Akkor megnéztem minden fő látnivalót kívülről, de éreztem, hogy ez azért kicsit durva…

Végül az segített dönteni, hogy vészesen közeledni éreztem a 15. házassági évfordulónkat, ami kellően magas szám ahhoz, hogy valami emlékezetest csináljunk. Ezért döntöttem úgy, hogy meglepem az asszonyt és a gyereket egy londoni kirándulással.

Az elhatározást követően tervezni kezdtem, úgy gondoltam, hogy az őszi szünetre éppen tökéletes lenne az időzítés, de a repjegyet sehogy sem tudtam úgy összekombinálni, ahogy én szerettem volna: este utaznak, másnap Harry Potter, rá következő nap városnézés, aztán még aznap este vissza. De ilyen ütemezéssel olcsó repjegyet nem találtam. Csak olyat, ami minimum négy napos látogatást biztosít, de ekkor meg jött a sárga irígység: ha már négy nap, akkor én is megyek (és értelemszerűen akkor a kicsi is). Fő motivációm az volt, hogy a HP túrára már két hónapra előre sem tudtam értelmes időpontra jegyet venni, annyira népszerű, hogy alig találtam olyan időablakot, amiről azt gondoltam, még lenne is értelme. Így lett jegyünk este fél hatra…

2. fejezet: Hogyan?

Mivel a HP túra volt a szűk keresztmetszet, aköré szerveztem a programot. Vettem repjegyet, illetve gyorsan megrendeltem a belépőket a HP túrára is. Aztán vártam. Majd jött levél a Wizztől, hogy az általam kinézett járat Athén – London viszonylatban nem indul, mert épp átszervezik a menetrendet, de kedvesen adnak egy másik jegyet oly módon, hogy összesen egy nap marad városnézésre… Persze azonnal elöntött az adrenalin, de szerencsére tudtam annyit variálni, hogy inkább korábbi járatra foglaltam át, így négy nap helyett végül öt napra tudunk menni…

Mindez csak azért volt számomra problémás, mert a fejemben megragadt az eredeti indulási dátum, szállást is attól a naptól kezdve foglaltam, és miután rádöbbentem, hogy az első estére nincs szállásunk, ismét őszültem kicsit, mire azt is helyre tettem.

Már csak egy dolog maradt hátra: fel kellett tölteni a napokat programokkal. Gyorsan meg is kérdeztem páromat, hogy a HP-n kívül mi érdekli még, de nem volt hosszú a lista, amit adott: Buckingham palota, Westminster apátság, Big Ben és a Tower Bridge. Háááát, ez kicsit kevés. Önkényesen felvettem hát még pár elemet a listára, hogy ezért ne unatkozzunk. Spoiler: nem unatkoztunk.

Az általam felvitt elemek nagy része természetesen olyan látnivalók, amik Kedvesem kényes ízlésének felelnek meg jobban, de egy látnivalót önző módon csak magam miatt szerepeltettem a térképen. Erről majd kicsit később…

3. fejezet: Indulás

Október 30-án napközben még dolgoztam, a család pedig elment vírusok ellen védekezni, egy másik, szintén közelgő túra miatt. Aztán este még otthon megvacsoráztunk, majd elindultunk a reptérre, ahol rögtön olyan 20-25 perc késéssel indult a repülőnk. Ez csak azért fájt, mert helyi idő szerint így már éjfél után érkeztünk, a vonatok ritkábban járnak, a nappali közlekedés már nem igénybevehető, egyszóval a reptér és a szállás közti utazási idő jelentősen megnő. Megnőtt. Jelentősen. Tervezéskor még az volt a pesszimista becslésem, hogy londoni idő szerint hajnal kettőre legrosszabb esetben ágyban leszünk, ezzel szemben a valóság az lett, hogy kicsivel hajnal három után kerültünk vízszintesbe. A reptéren épp az orrunk előtt ment el a vonat, mert azzal vacakoltam, hogy jegyet vegyek, és az istennek sem találtam az automatában azt a megállót, ahol a googli szerint nekünk le kellett volna szállni. Aztán eggyel több jegyet vettem, mert miért ne? Elrontottam, és még rendes jegyünk sem volt, mert – miután nem találtam a megállót – az azt eggyel megelőző állomásig vettem jegyeket. Futás le a peronhoz, ahol azt tapasztaltuk, hogy hirtelen lett fél óra szabadidőnk…

Visszamentünk a reptérre, a melegre, ahol a helyünkről gyorsan elzavartak, mert valami munka folyt, de végül lett két szék, ahová le tudunk ülni (legalábbis a család fele). Ekkor, a lelkiismeretemtől vezérelve, és immár időmilliomosként újra megnéztem a térképet, és láttam, hogy az eggyel korábbi megálló olyan fél úton van, az kicsit vékony – gondoltam – így vettem még jegyeket a korábbi jegyünk végállomása, és a most sem megtalált állomást követő állomásra. A második adag jegyért annyit fizettem, mint az elsőért…

Aztán már lent a peronon arra is rájöttem, miért nem találtam meg azt a megállót, ahol le kell szállnunk: mert a térkép a „London” előtag nélkül mutatta nekem, de az automatában azzal az előtaggal kellett volna keresnem. Cserébe a vonat nem áll meg azon az állomáson, ahová a második adag jegyet vettem. De ekkor ez már nem érdekelt, csak az, hogy a szállásra érjünk.

Egy óra vonatozás, leszállás, majd jön a talány, hol a fenében szerzünk londoni BKV jegyeket hajnal negyed háromkor. Sehol. A busz meg érkezik. Felszállok, magyarázom a bizonyítványt, a sofőr meg megszán minket, mondja, hogy menjünk csak, le van sajnálva, hogy nincs jegyünk… Ekkor következett fél óra gyomorgörcs, mert nem tudok lelkiismeret-furdalás nélkül bliccelni.

Milyen okos voltam, hogy kinyomtattam a szállás instrukcióját! Már előre tudtam, hogy fáradtan, ennyi utazás után nem lesz szellemi erőm azzal foglalkozni, hogy leveleket keressek az elektronikus postafiókomban. A kinyomtatott instrukciók birtokában viszont másodpercek alatt bejutottunk a két, számkóddal ellátott, bezárt ajtón, így megérkeztünk végre!

A szállás nem volt épp nagy, de legalább nagyon kicsi. Annyira kicsi, hogy szinte nem is fértünk el. Ha mind a négyen álltunk, akkor tele volt a lakás velünk és a csomagjainkkal. Csak akkor lehetett közlekedni, ha legalább ketten ültek. De legalább az ágyak megvoltak mind, három személyre. Ahogy a takarók is csak három személyre. Még szerencse, hogy én négy főre fizettem.

A kanapéágy persze kihúzható, de így sem volt épp tágas, takaró viszont nem jutott. Bosszúból feltekertük 24 fokra az elektromos radiátorokat, hogy ne fázzon az, akinek csak pokróc jutott. Jelentem, nem fázott, még annak ellenére sem, hogy bár a lakás fel lett újítva, az ablakok maradtak a régiek, aminek a résein keresztül nemhogy a márványpoloska, de még az orrszarvú bogár is vidáman bemasíroz a lakásba. Oldalazva… Csak úgy süvített a szél! Szerencsére az áram ára benne van a szoba árában, így a fűtés és a huzat miatt nem aggódtam. Meg egyébként is. Késő van, ideje aludni! Csodálom, hogy a legkisebb gyerek eddig bírta, de persze, amint vízszintesbe került már aludt is. Ahogy a család többi része is…

4. fejezet: első nap

Biztos, ami biztos alapon állítottam ébresztőt, délután egyre, hogy azért, ha véletlenül nagyon sokat pihennénk, akkor is tudjuk egy kicsit még élvezni a várost. De nem volt szükség ébresztőre, tizenegy órára már mindenki ébren, de nem csak ébren, hanem menet készen is volt. Azonnal meg is indultunk a városnak, nincs idő itt ásítozni, meg altestet vakargatni, menni kell, ezért jöttünk! Útra fel hát!

Mivel éjjel érkeztünk, sok tájékozódási pontot nem tudtam rögzíteni, de egy cél vezérelt mindenkit: reggeli! Előző nap vacsoráztunk, azóta nagyon sok idő telt el, utaztunk és elfáradtunk, így éhesek lettünk. A terv tehát az volt, hogy megindulunk a város felé, aztán majd eszünk valahol valamit…

Nem kellett sokat menni, balról jött egy piac (Whatney Market), és a falusi énem rögtön bekapcsolta a vészjelzést: ahol piac van, ott kaja is van. Lángosra, vagy állva könyöklős sült kolbászra nem számítottam, de valami harapnivalóra igen. Sajnos, csalódnom kellett: az egész piacon egy kétes tisztaságú, valami tésztatekercses bódé volt csak, és én nem szerettem volna a kirándulást gyomorrontással kezdeni. Nem, nem, ne értsetek félre, az én gyomrom jó eséllyel bírta volna, de a kicsik… Talán nem. Nem vállaltam a kockázatot, mentünk tovább. Elhagytunk pár kávézót, végül találtunk egy helyet (Cafe Rosh), ami kellően kulturáltnak tűnt ahhoz, hogy eloszlassa félelmeimet, de azon a helyen egy nagy, fekete betűkkel írt felirat várt: csak készpénz. Hogy a radai rosseb üssön ki a lágyékukon, hogy ilyen válogatósak – gondoltam, majd nagy dérrel-dúrral továbbálltunk.

Szerencsére nem kellett sokkal messzebbre mennünk, végül lett egy kis kávézó a vasúti híd alatt, ahol a gyerekek kaptak csokis muffint, apa meg panninit. Meg kakaót. Mindenki. Míg vártunk a kajára, megkérdeztem az eladót, hol tudok helyi BKV kártyát (oyster) venni, aki készséggel megmutatta az öt méterre lévő helyet, ami felett nagy neon tábla hirdette: oyster. Ha nem lettem volna fáradt, akkor lett volna arcpálma, de én keményebb fából lettem faragva, és rezzenéstelen arccal játszottam tovább a hülye turistát (nem kellett sokat gyakorolni a szerepet, az egyik jelző állandó útitársam, a másik meg épp aktuális [mármint a hülye turista]), és hálásan megköszöntem.

Fizetéskor ért az első kultúrsokk, mert a reggelinket elszámoló számla nem kicsi lett, de sokk (sic!). Nyeltem egy nagyot, majd mentünk oystert venni potom 81 fontért. Második sokkk.

Innen, mivel tele voltunk energiával, gyalog indultunk meg a belváros felé: a City felhőkarcolói közelinek tűntek, az idő szép volt, miért ne gyalogolnánk? Az utcakép nem volt a legszebb, de a görög látképhez képest változatosság volt, és azért volt pár olyan kis téglából készült házsor, ami minden második, Angliát ábrázoló filmben szerepel. Aranyosak voltak.

Aztán kiértünk a folyópartra, egyenesen a Tower hídhoz és a Towerhez. Útközben elhaladtunk a Hasfelmetsző Jack múzeum mellett, amit eltettem magamnak későbbre, arra az esetre, ha már mindent láttunk, és unatkoznánk. Majd esetleg 10 év múlva…

A Towernél megkezdtük a bámészkodást, volt fotózkodás, a nap csak a mi kedvünkért sütött ki, csodálatos volt. Kicsit sétáltunk a hídig, én meséltem arról, amikor 2012-ben itt jártam, meséltem a hídról, de többnyire csak ámuldoztunk. Aztán, mikor már minden is le lett fényképezve, elindultunk a Temze partján nyugatra, és sétáltunk egy jót. Kicsim kérdezte, milyen messze van a Big Ben, én pedig adtam neki egy referencia pontot, mire gyorsan elhatároztuk, hogy akár mehetünk metróval is. A London Bridge-zset még megnéztük magunknak, aztán irány a Cső, és a Westminster.

Kis családnak volt nagy meglepetése a londoni csőben való utazás, de mivel még nem felejtették el a pesti létet, nem volt megbotránkozás.

Amint a felszínre emelkedtünk, megnéztük a tornyot, az órát, a parlamentet, kicsit kisétáltunk a hídra, hogy jobb legyen a kilátás, majd visszasétáltunk a Westminster Apátsághoz, és közben megnéztük a Parlament előtti szobrokat.

Az apátságot csak kívülről tekintettük meg, majd onnan kis séta a St. James parkig, amin keresztülvágva elértük a királyi palotát.

Itt hosszabb időre megpihentünk, volt szájtátás, fotózkodás, az érzékenyebb lelkületű egyének kicsit félrevonulva elmélkedtek azon, hogy egy álmuk vált valóra, volt, aki azért izgult, hogy a király kinézzen az ablakon, és homlokára csapva azonnal szóljon a biztonságiaknak, hogy azt a helyes magyar családot azonnal engedjék be, mert bár nem szóltak, hogy jönnek, de szeretne velük találkozni. Sajnos, Károly lehet épp ott volt, ahová ő is gyalog jár, abba a kis ablaktalan helyiségbe, ahová mindenki gondolkodni, vagy telefont olvasni zarándokol el, így nem lett tudomása arról, hogy éppen ott vagyunk. Az igazat megvallva nem is lett volna éppen akkor kedvem beszélgetni vele, állítólag unalmas pasi, és nem hiszem, hogy a kiberről hosszasan tudtunk volna eszmét cserélni.

A Buckingham Palotától elsétáltunk megnézni az egykezű admirális szobrát, meg a londoni 0 kilométerkő helyett szereplő I. Károly szobrot. Itt ismét tartottam egy kis történelemórát, mert ha már a tesitanárok és az énektanárok taníthatják a történelmet, teljes mértékben felhatalmazva éreztem magam én is arra, hogy a két napja olvasott Wikipedia szócikkek tartalmát kisebb-nagyobb hiányosságokkal, zanzásítva átadjam.

Innen már csak egy napirendi pont volt hátra, a kis Harry Potter szobor a Leicester téren, amiről szintén csak pár napja értesültem, de ha már a család nagy HP szurkoló, akkor miért ne?

Lelkesedésünket kicsit csökkentette a már mögöttünk lévő, lesétált kilométerek száma, illetve az, hogy a reggeli azért nem volt valami tartalmas, de legalább drága. Vagy azt mondtam már? De hősiesen mentünk, és út közben még éttermeket is találtunk, az egyiket meg is jegyeztük magunknak, mint potenciális etetőhely.

A téren éppen készült a karácsonyi vásár, folyt az építkezés, de szerencsére a „híres” szobrokat nem takarták el, így meg tudtuk nézni Tapsi Hapsit, Indiana Jonest, Mary Poppinst, no meg HP-t. Mr Bean, Chaplin és Shakespeare az építkezés miatt kimaradt.

Fotózkodás után szinte futva mentünk vissza a már kinézett étterembe, a 雄柒 -be. Nagyon, nagyon régen, akár 4-5-6 éve ettünk utoljára Hot Potot, akkor is éppen egy házassági évforduló (a miénk) alkalmából, így most szinte kézenfekvőnek tűnt, hogy ide térünk be. Illetve azért is próbáltam erőltetni, mert pár hete a 444 Borízű podcastjában vagy fél órát beszéltek a hot potról, és a beszélgetés emléke mélyen bevésődött emlékeket kavart fel. Azokat, amikor eredeti feltalálási helyén, Koreában ettem ilyet…

Itt elkövettem egy hibát, aminek eredménye ismét sokkkkolt. Az étlapon szerepelt pár előre összeállított kombináció, vega, húsimádó, halas, stb, de az áruk olyan magas volt, hogy arra gondoltam, majd én okosabb leszek. Nyilván nem sikerült…

Szóval ahelyett, hogy kész menüt választottunk volna, kértünk inkább alaplevet, és mi válogattuk össze azokat, amiket magunk megfőzünk. Az eredmény? A számla végösszege közel duplája lett annak, mint amit el szerettem volna kerülni. De ha optimistán szemlélem a dolgokat, márpedig miért ne tenném, akkor azt kell mondjam, hogy sokat, nagyon sokat, de egyben nagyon finomakat is ettünk. Kértünk birkahúst, marhahúst, gombát, bambuszt, zöldséget, csípős húst, másféle zöldséget, harmadik féle zöldséget, végül követni sem tudtam, hogy az elénk hordott száz tányéron mi minden található. Minden, de minden finom volt. Persze volt, ami jobban ízlett, mint más, de mindent összevetve olyat kajáltunk, hogy végül nem kecsesen kiléptünk az étteremből, hanem az apró ázsiai pincérek gurítottak ki bennünket. A gyerekek is élvezték a dolgot, talán jobban, mint a fondüt, amit télen tettem eléjük… Ja, és az evőpálcikát úgy kezelik, mint ha azzal a kezükben születtek volna. Ez a generáció olyan szerencsés, már minden készen ott van előttük, csak rajtuk múlik, hogy miből mennyit fogadnak be. Ja, a számla 115 Font lett, amitől kisebb szívrohamot kaptam, de már elmúlt…

Innen akár mehettünk is volna vissza a szállásra, de még javasoltam, hogy szálljunk ismét metróra, és nézzük meg a 9 és ¾ -ik vágányt a King’s Cross pályaudvaron.

A pályaudvarra érve hamar meglett „a” híres hely, előtte persze vagy ezer ember, akiket egy megtermett biztonsági őr tartott kordában. Mondja nekem az ember, hogy legalább 45 perc a várakozás. Mondom neki: „*********”. Kérdezem mikor, melyik napszakban nincs sor? Mondja reggel nyolckor. Erre megismételtem korábbi kijelentésemet, majd megkerültük a tömeget, és kedvesem egy szuper fotót készített a félig falban álló csomaghordó szekérről. Majd bementük az erre a helyre kialakított Harry Potter ajándékboltba, ahol én egy sarokban a fejemet fogva magamba roskadva vártam, hogy a család boldogabbik fele alaposan megnézze a boltot. Közben két eladó is őszintén érdeklődött egészségi állapotom felől, de mondtam neki, hogy csak a szellemi állapotommal van baj, ne aggódjanak. Erre elkezdtek aggódni… Nem értem ezeket az angolokat…

Miután minden kulcstartót, sálat, bögrét, pálcát, pulcsit, talárt, és még a jó isten tudja mit, de szinte mindent megfogdosott a kis család, felszálltunk a metróra, és egy kis apró, átszállásokat érintő bizonytalanságot követően megérkeztünk arra az állomásra, ahová nem is terveztem eljutni. De legalább nem volt messze a szállástól, szóval valójában nem eltévedtünk, csak nem tervezett, alternatív útvonalon közelítettük meg az alvóhelyünket.

Mire visszaértünk a szállásra a kis család kikészült. Volt olyan, aki a sajnálatos rossz cipőválasztás miatt sajgó lábbal rogyott le az ágyra, és tájékoztatott, hogy én el szeretnék menni este kilenckor cipőt venni. Egész nap éreztem, hogy valami még hiányzik, de eddig nem is tudtam, mi az a halványan motoszkáló érzés az agyam mély zugaiban, de mostanra miden világossá vált: cipő. (Persze, ha nem megyek, nevezett cipő nem az agyam mély zugaiban motoszkál, hanem altestem zugába kerül felhelyezésre, ezért inkább egy szót sem szóltam. Hangosan nem.)

Elmentem hát egyet sétálni, míg a család pihent, találtam is boltot, de nagyon bizonytalan lettem, mert nem éppen olyan cipőket árult, amire a megrendelő gondolt. Aztán kutattam a neten, és megtudtam, hogy a környéken minden potenciálosan cipő árusítő hely bezárt már este kilencre. Elvégre ez nem Görögország, ahol ilyenkor indulnak el az emberek vásárolni…

Hazafelé menet még bementem egy boltba kis harapnivalót venni, majd szállás, harapás, zuhany, alvás. Nem kicsit volt fáradt mindenki…

5. fejezet: harry potter varázslatos világa

Annak ellenére, hogy a családot nem kellett altatni, viszonylag korán ébredt mindenki, bár ebben lehet szerepe volt annak is, hogy amikor felébredtem, elmentem kanosszát járni oda, ahová Károly is egymaga jár, majd látványosan forgolódni kezdtem az ágyban.

Erre a napra csak egy kötött programunk volt, Harry Potter, de az is estére. Délelőttre így csak sétát terveztem, bármiféle különösebb cél nélkül, de azért volt egy ködös elképzelésem, mit és merre kellene nézni. Első és legfontosabb, a greenwichi 0 hosszúsági fok „megtekintése”. Ezért gondoltam, hogy ezzel célszerű kezdeni a napot, mert eléggé kiesik a szokásos városnéző útvonalaktól, és arra gondoltam, ha nem azzal kezdünk, hanem mondjuk nap közepére, vagy végére hagyjuk, akkor sosem jutunk el ide. Magunkat ismerve legalábbis biztos voltam ebben. Ezért a lazán megfogalmazott célunk Greenwich városrész és az obszervatórium parkja lett.

A reggelit – immár hagyományosan – kihagytuk, majd eszünk valahol valamit – gondoltam, gyorsan összeszedtük magunkat, vonatra ültünk, és meg sem álltunk Greenwichig. Szerencsére a vonat pont a városrész központjában tett le, a piac 20 méterre, hol máshol is kereshetnénk reggelinek valót, ha nem a piacon – gondoltam, majd csalódtam.

A piacon, annak ellenére, hogy fél tíz volt, alig lézengett ember. A placc fele kajás kocsi / streetfood vendor volt, többségében volt is élet, de még egyik sem nyitott ki, nem lehetett rendelni. Egyet megkérdeztünk, azt mondta a bácsi, hogy még legalább egy óra. Érted… 11-mire reggelihez lehet jutni. Lehet, mégis van bennük valami mediterrán vér? Otthon ekkorra már banyatankos nénik özönén kellene átvágnunk, a standok fele le lenne rabolva, itt meg? – semmi. Élő alig, azok is csak álmosan, résnyire nyitott szemük mögül csodálkoznak a korai bámészkodókra.

De mi éhesek vagyunk! Szerencsére, kicsi sétát követően Andika megtalálta a Bill’s Greenwich Restaurant-ot, ahol a gyerekek ingyen esznek, de a felnőtt adagok árába ez többszörösen bele van kalkulálva. Bár ezt ugye nem tudtuk előre.

Bementünk, rendeltünk gazdagon. Illetve, hát… Egész Londonban itt találkoztam először bennszülött személyzettel, azonnal kis is javított, hogy az alma az Shakespeare nyelvén nem „epöl” hanem „apöl”. Anyád! -gondoltam, de ilyet nem mondunk hölgyeknek. De erősen gondoltam.

A kicsi gyerek valami halloweeni tematikájú vastag palacsintát rendelt (mivel ez extra, ezért ez nincs ingyen), nagyobb gyerek szerényen „csak” három vastag palacsintát, Kedvesem angol reggelit, én meg benedict tojást, mert nagyon szeretem.

A csokival leöntött, marshmallow-val díszített, félelmetes palacsinta olyan adag volt, hogy az nekem is elég lett volna, nemhogy a kicsinek. Nem is bírt vele. Az angol reggeliben nem volt bab, a benedict tojás meg az egyik legrosszabb volt, amit valaha ettem. Brr… Az adagok mérete jó volt, szó se róla, de az ízük… Hát.. Angol kaja, na, mit vártunk. A 80 fontos számlát például nem vártuk, de azt kaptuk.

Innen megindultunk – immár jóllakottan – a park felé, csak azért, hogy a tengerészeti múzeum előtt álló „ship in the bottle” installációt megnézzük. Aranyos, főleg, hogy elvileg Nelson hajójának a mása van üvegbe zárva. Mondjuk maga az üveg akkora, hogy simán be lehetett mászni, és az üvegen belül felépíteni a hajót, de ez akkor is mesei. Mintha Gulliver lettem volna az óriások országában. Nem ezt várja az ember, ha valaki az mondja neki, hogy ship in the bottle…

Innen megindultunk a csillagvizsgáló felé, majd a domb tetején tanácstalanul nézelődtünk, mert nem találtam meg azt a réz vonalat, ami a híres fokot mutatja. Pedig, előzetes, interneten végzett kutatásom alapján elég feltűnő lenne a vonal, de bármerre néztem, nem láttam. Ekkor kezdtem kicsit hülyé(bb)nek érezni magam. Lehet, hogy feleslegesen, egy csalfa ábrándot kergetve csábítottam ide a családot, és nincs is semmi vonal, amivel fotózkodni lehetne? Ez lehetetlen! Az az egy – bár igen bizonytalan – gondolat tartotta bennem a lelket, hogy láttuk, a csillagda környékén vannak túrások, lezárások, felújítások, lehetséges-e – gondoltam – hogy a nevezetes látnivalót elrejtették a kordon mögé?

Nagy bizonytalanságomban megindultunk az épület kerítésének mellett, arra, amerre menni tudtunk, de kisvártatva szembe jött egy tábla, miszerint nem a legoptimálisabb irányba haladunk. Ennek ellenére mi töretlenül követtük a telek külső határát, aminek egyik igencsak kellemetlen mellékhatása az lett, hogy szép lassan leereszkedtünk a dombról, majd sok lejtmenetet követően ismét mászni kellett. Cserébe szép volt a kilátás, megcsodáltuk magunk előtt a nagy mezőt, a tengerészeti múzeumot és a királynő házát.

És akkor, amikor már szinte bezárult az a képzeletbeli kör, amit a csillagvizsgáló körül írtunk le, végre meglett a híres vonal, meglett a prime meridián, és az a szerencse is ért bennünket, hogy nem állt a közelébe senki, így gondtalanul tudtunk fotózni (út közben meg persze magyarokkal találkoztunk).

Miután minden lehetséges élethelyzetben meghágtuk (illetve áthágtuk) a híres fokot, már láttam, hogy korábban azért nem találtam meg, mert a környékén akkor, amikor megérkeztünk jelentős tömeg volt található, és azt én kerülöm…

De immár helyre állt a világ egyensúlya, lett fotó, volt hülyéskedés, és még a hosszmértékek etalonját is megtaláltunk… Boldogság volt…

Lesétáltunk hát a park végébe, hogy jobban szemügyre tudjuk venni a királynő házát, illetve, hogy felszálljunk a buszra, amivel visszajutunk a belvárosba. A buszig azonban még sétáltunk egy kicsit, hiszen időmilliomosok voltunk, nem kellett sietni sehová.

A következő napirendi pont a Diana Emlékösvény megtalálása és az azon történő kolbászolás volt, de ez sem olyan „ezt kell csinálni” dolog, inkább csak olyan „nincs jobb dolgunk” program volt. De mielőtt ráléptünk volna az emlékösvényre, gyorsan megnéztük a király (lovas)testőreit, hogy legyen olyan fotónk is, amin nemcsak a testőr van rajta, de testek is. Hozzánk tartozó testek. Tudjátok (ha tudjátok), ez az az őrség, akik mellett a hülye turisták rendszeresen majomkodnak, idegesítik szegény embereket, azoknak meg tűrniük kell. Mi azért ennél jobban viselkedtünk…

Innen már aztán ráléptünk az emléksétányra, ami a St. James’s Parkon, a Green Parkon és a Hyde Parkon vezet keresztül, érintve egy-egy olyan látnivalót, ami valami módon köthető a fiatalon meghalt hercegnőhöz (már nem tudom, hol, de találtam rendes térképet, ami az útvonalat ábrázolja, kérésre átadom).

A St. James’s Park és a Green Park már nem tartogatott számunkra sok újdonságot, de azért kellő alázattal, és persze lassan sétáltunk a számunkra kijelölt útvonalon, a gyerekek mókusokat idomítottak, a felnőttek andalogtak. Közben persze néztünk emlékműveket, diadalívet (Wellington Arch), szökőkutakat, stb.

Annak idején, mikor egyedül bóklásztam, a Hyde Parkba éppen csak benéztem, de sajnáltam rá az időt. Ezúttal viszont volt időnk, és ezért most hálás is vagyok, mert ez a park igencsak tetszett nekem. Mesés volt! Békés, szép, ápolt, az egész olyan angol, mégis olyan (vagy ennek ellenére is) barátságos és üde. Imádtam itt sétálni!

Végül elérkeztünk a Diana emlék vízeséséhez is, ami inkább egy vízfolyás, Diana emlékére. Biztosan van valami elvont jelentése is annak, hogy a víz egy kisebb magaslatról két irányba folyik le kör alakban, hogy a „domb” alján ismét egyesüljön a két ág, ezzel egy kört (inkább oválist) leírva. Miközben pedig folyik a víz, mindenféle akadályokat küzd le, folyása hol lelassul, hol felgyorsul. Aranyos, de ha nem lenne az, ami, én nem töltöttem el volna mellette annyi időt, amennyit végül eltöltöttünk. Végül még elmentünk megnézni a Kensington-palotát és a Diana emlékkertet is.

Ekkorra viszont már pont annyi volt az idő, hogy lassan indulni kellett a nap fénypontjához – Harry Potterhez. Várt minket vacsorára ugyanis.

A szerencsének semmi szerepe nem volt abban, hogy túránkat épp úgy fejeztük be, hogy innen pár perc alatt elértük a vasútállomást (Euston), ahonnan indult a vonat, amivel mennünk kellett. Vonatjegyet viszonylag ügyesen (a reptéri tapasztalatokat felhasználva) megvettem, majd lábon kihordtam egy kisebb infarktust, az árak láttán. Aztán kis töketlenkedés a vágányoknál, várakozás, vonatra szállás – kezdődik az egész „őszölés” fénypontja! Mindenki izgatott volt.

A vonatút valóban 20 perc volt, majd onnan már csak az ingyenes ingajáratra kellett felszállni, és…

…és a második stroke jött. Akkora a sor a Harry Potter buszhoz, mintha pénzt osztogatnának, és nem éppen egy nevetségesen túlárazott, popkulturális ikont menne nézni mindenki. A vonalon összesen 3 busz jár (de legalább emeletes), egy kör egy busznak 30 perc. Mi több, mint 90 percet vártunk, közben meg kellett harcolni azokkal, akik nem gondolták úgy, hogy nekik is sorban kellene állni, de egy másik családdal egyesítve erőnket elüldöztük a csalókat. Persze, várakozás közben szép lassan lekéstük azt az időt, amikor elvileg be kellett volna mennünk – de mondta a helyi segítő, hogy ne aggódjunk, beengednek. Hát, nem éppen azért aggódtam, hogy nem jutok be, inkább azért, hogy mikor jutok ki?!

Ha a weblapon az is reklámozva lenne, hogy ennyit kell várni, és ennyit kell fizetni a vonathoz, akkor lehet, hogy nem „spórolok”, hanem megveszem a közvetlen jegyet a buszra, ami London belvárosából viszi ki a parasztot (mondjuk az meg majdnem 200 font lett volna…). Mindent összevetve, nem voltam nyugodt, de végül jutott nekünk is busz, oda is értünk, be is jutottunk.

Csodák csodájára, de lehet, hogy a kései időpontnak köszönhetően, már nem volt tömeg bent, a kiállítótérben. Kb. este hatkor kezdtük a túrát, és azzal vigasztaltak az idegenvezetők, hogy zárásra be tudjuk fejezni a látogatásunkat még akkor is, ha mindent alaposan megnézünk. Persze, ők nem számoltak Andival…

Amit odabent lehet látni, az mesés, csodás, lenyűgöző – de ennyi pénzért legyen is. Andika és a nagyobbik gyerek szinte azonnal levált a családról, mentek felfedezni, én meg a kicsivel mentem nézelődni – és szerintem mindenkinek ez volt a legjobb megoldás.

Aminek nagyon örültem az az, hogy semmi idegenvezető nem erőltette ránk magát, és nem is csoportokban kellett teremről teremre haladni, hanem mindenki a saját ütemének és ritmusának megfelelően tudta felfedezni azt, amit fel kellett fedezni.

Ha valaki rajongó, és tervezi azt, hogy ide eljön, készüljön legalább hat órára (de tényleg): a hely nagyon, de nagyon nagy, és telis-tele van kisebb, nagyobb, óriás dolgokkal, amit egyenként kellene megvizsgálni és elemezni. Hihetetlen, mennyi mindent bezsúfoltak ide.

Jómagam nem vagyok rajongó, olvastam a könyveket, láttam a filmeket (nem is volt más választásom), de szerintem nem az évezred műve sem az írott, sem a vizuális forma. Szórakoztató, szó se róla, de nekem nem a legnagyobb kedvencem. Ennek ellenére sokáig én is el tudtam magam azzal szórakoztatni, hogy az egyes kiállított tárgyakat nézegettem, részt vettem a megrendezett szerepjátékban (halálfalók támadása), és persze mutogattam a kicsinek az érdekesebbnél érdekesebb dolgokat. Közben a család másik fele meg a felhők felett járt.

A kiállítás annyira látványos, hogy még én is készítettem több száz fényképet, képzeljétek el, mennyit készített akkor Andi?!

Félúton volt egy étterem, a megfáradt látogatók etetője, de a kajához akkora sor állt, hogy azt inkább kihagytuk – pedig utoljára még reggel ettünk, és már azért tudtunk volna valamit fogyasztani. Viszont a vajsört nem hagyhattuk ki, abból ittunk egyet-egyet (kivéve a kicsi persze), majd folytattuk utunk.

Mondtam már, hogy mennyire óriás az egész stúdió? Már untam volna, ha nem lett volna olyan érdekes… Végül éppen csak kicsivel este kilenc előtt hagytuk el a helyszínt, ezzel szűk három órát eltöltve odabent, de többen mondták, hogy azért még tudtak volna nézelődni, ha nem zárják be előttünk a helyet…

Szegény Petike! A félutas etetőben nem kapott enni, de megígértük, hogy a végén majd kap. Aztán ott sem kapott, mert nem volt, de legalább vártunk a buszra, ha ezúttal nem is 90 percet, de 45-öt biztosan. Nem baj, majd eszünk az állomáson.

Az állomáson aztán épp jött a vonat, futás, felszállás… Végül este tíz után, de még épp zárás előtt raboltunk ki egy kajáldát az Euston állomáson – ekkorra már azért bőven ideje volt. Szerencse, hogy a reggeli ilyen bőséges volt, nem tudom, mi lett volna velünk, ha nem 1000, hanem csak a javasolt pár száz kalóriát vesszük magunkhoz…

Étkezés után metró, séta, szállás. Még vettem magamnak egy altató sört a szállás bejárata mellett lévő boltban, aztán alvás.

Nem számoltam össze pontosan, de ezen a napon az egész család, kicsik nagyok egyaránt olyan 15+ km-t sétáltak, jöttek-mentek éhen-szomjan, de közben olyan dolgokat láttak, ami egész életükben megmarad. Megérte, még a sok várakozással és a drága vonatjeggyel együtt is…

6. fejezet: görögségek

Az alvással nem volt gondunk. Igaz, hogy én jó szokásomnak megfelelően már „hajnalban” ébren voltam, de a család háromnegyede olyan erővel húzta a lóbőrt, hogy az majdnem szétszakadt. Talán még horkolás is volt. Lelkem legmélyebb bugyrában jóindulatú egyén vagyok, így nem ébresztettem fel őket, hagytam az apraja-nagyját pihenni. Sokat mentek az elmúlt napokban, megérdemlik a pihenést.

Aztán, ahogy telt-múlt az idő, úgy lettem egyre hangosabb, mintegy finoman jelezve – persze tőlem független események sorozatával- , hogy lassan ideje lenne felkelni. Elmentem a mosdóba, „véletlenül” hangosabban csukódott be az ajtó, ilyenek…

Mindez nem (csak) az önzőségem miatt alakult így, hanem azért is, mert várt ránk a brit múzeum, és az internetes kutatás azt az eredményt hozta, hogy célszerűbb korán menni, mert akkor nincs tömeg…

Nagyon, de nagyon lassan végül csak összeszedte magát a család, kutyafuttában ettünk valamit a hűtőből, majd végre elindultunk, közben bennem már dübörgött a türelmetlenség: alig vártam, hogy lássam a híres múzeumot!

Elindulás után sétáltunk is legalább 500 métert, majd megálltunk annál a cipőboltnál, amit már két napja is megnéztem, hogy végre vegyünk egy cipőt kedvesemnek. Erre szükség is volt, mert bár hősiesen állta, sőt, végigjárta Harry Potter világát, mosolya nem volt őszinte a nap végére.

A boltos bácsi legalább annyira tudott angolul, mint én szuahéliül, de megértettük egymást. Viszont sajnos csak készpénzzel lehetett fizetni, hiába találtunk olyan cipőt, ami jó lett volna. El tudjátok képzeli az elkeseredést. Szerencsénkre épp találtunk egy ATM-et nem túl messze, készpénz ki, boltba vissza – a kinézett cipőből nincs a kívánt méretben… Másik cipő meg drágább, mi pedig épp annyi pénzt vettünk ki, amennyibe a kinézett egyed kerül… A bácsi persze lelkesen hozta, sorakoztatta fel Kedvesem előtt a szebbnél szebb (érezzétek a maró gúnyt a hangomban) cipőket, míg végül lett egy olyan, ami árban, színben (piros) és méretben is megfelelőnek találtatott. Majd Kedvesem gyorsan visszaszaladt a szállásra, cipőt váltott és már mentünk is a múzeum felé. És még dél sem volt…

A British Múzeumhoz közeledve aztán arra lettünk figyelmesek, hogy „kígyózó sorok kígyóznak” nemcsak a bejárat előtt, de több száz méterrel a bejárat előtt. Szó szerint tömegek vonultak a múzeum felé, és velünk csak többen lettek.

Mi persze hősiesen megelőztünk mindenkit, majd beálltunk az előre váltott belépővel rendelkezők nem éppen rövid, de kellően gyorsan haladó sorába. A meglepően felszínes biztonsági ellenőrzést követően, ahol senki meg sem kérdezte, hogy tényleg van-e előre foglalt jegyünk, már bent is voltunk a múzeumban, és én azon nyomban ki is akartam fordulni onnan: olyan tömeg volt már bent, mint egy ázsiai halpiacon, csak a szag volt valamivel (de csak kicsivel) kellemesebb.

Igazából nincs agorafóbiám, de az biztos, hogy nem szeretem a tömeget, és nem érzem jól magam, ha a tömeg miatt lépni, haladni, nézni, levegőt venni sem tudok. Nincs pánikrohamom egy tömött buszon, de ha lehet, inkább kerülöm az ilyen helyzeteket.

A britek szerencséjére nagyobb volt bennem a vágy, hogy lássam a múzeumot, mint a menekülési ösztönöm, így végül vettem egy nagy levegőt, és maradtunk a múzeumban.

Írtam már korábban, hogy ha a görög emlékeket akarja valaki látni, akkor ide kell jönnie, és nekünk ez is volt a célunk. Látni szerettük volna azokat a dolgokat, amiket az angolok őriznek a görög emlékek közül.

Első utunk ezért a görög emlékeket szerepeltető termekbe vezetett. Bár itt már valamivel kevesebben voltak, de azért itt is voltak elegen ahhoz, hogy ne lehessen kényelmesen nézelődni, mégis ezúttal inkább az foglalt le, hogy befogadjam a szobrok, domborművek és más kiállítási tárgyak látványát. Megnéztük a Parthenon timpanonjait (ami miatt pár héttel később összekapott a brit és a görög miniszterelnök), illetve az Elgrin márványokat, megnéztük az Epikourios Apollo templom frízét (külön teremben van eldugva, szinte senki sem látogatja), illetve szobrokat, kisebb-nagyobb használati tárgyakat, pajzsokat, mindent, ami ki van állítva. Hát, volt szájtátás rendesen.

A görög részt követően még egy dolog nagyon érdekelt, a Rosetta kő. Mert híres. Olvastam róla valamit korábban… Szóval átvágtunk az egyiptomi részen, és már majdnem ott jártam, hogy kétségbe esem, mert sehol sincs az az átkozott kő, amikor észrevettem egy akkora csoportosulást a terem közepén, mintha a fiatalság forrása lenne ott, de legalábbis ingyen pénz bárkinek, aki ott áll. Nekem sem kellett több, vállal, lábbal, foggal-körömmel odaküzdöttem magam a vitrinhez, és lám, ide volt eldugva a kő. Sajnos, alaposan megnézni nem lehetett a sok, nagyon sok ember miatt, de tudtam rá vetni egy-két pillantást. Arra, hogy hosszan mélázzak előtte, esetleg elemezzem, esélyem sem volt. Aztán a családot is rávettem, hogy nézzenek rá a híres kőre, ilyet sem látnak minden nap, majd folytattuk utunkat az egyiptomi kiállítást követve, a múmiák felé.

Nem okozott meglepetést, hogy a múmiákra volt mindenki kíváncsi, így ismét olyan tömegben találtam magam, amit nehezen tudtam már elviselni. Itt is, sok-sok termen át csak úgy lehetett haladni, mintha reggel hatkor szeretnél felszállni a hetes buszra, vagy karácsony előtt Aranyvasárnap szeretnél még venni egy plazmatévét az egyik plázában…

Aztán persze hamar kiderült, ha egy múmiát láttál, mindet láttad, de ez azért nem annyira igaz. Például nagyon megfogott az a kiállítás, ahol különféle betegségtől eltrozult csontvázakat láthattam, a leprától kezdve a súlyos gerincproblémákig.

Ahhoz képest, hogy mennyire kényelmetlen és diszkomfortos, már-már traumatikus volt nekem a tömeg és az azzal járó frusztráció (egyszerűen nem lehet rendesen megnézni semmit), elég sok időt töltöttünk bent, de persze az állandó kiállítás negyedét sem néztük meg. Viszont már nem bírtam tovább, ennyi nekem elég volt abból, hogy vadidegen altájakhoz dörgölődve kell utat törnöm magamnak előre, miközben alig látok valamit, és amit látok, arról sem mindig tudom meg, hogy mi az…

Egyszóval, olyan 3 óra bámészkodást követően kimenekültünk. Az esőbe. Mégiscsak Angliában vagyunk, vagy hol?!

A múzeum mellett, szinte száz méteren belül találtunk egy koreai éttermet, ami elég olcsónak tűnt, és a kaják is csábítóak voltak. Bementünk, de már csak az utcán, az esőben jutott hely, de ez sem tántorított el minket, leültünk, rendeltünk, majd jóízűen falatoztunk. Isteni volt!

Az ételek elpusztítása után igazából nem volt semmi kötött programunk, így csak sétáltunk szinte céltalanul, de szép lassan haladva Kelet, azaz a szállásunk felé. Útközben aztán még megálltunk egy kávéra is, a gyerekek még sütit is kaptak, majd folytattuk utunkat, immár nem céltalanul, hanem a Szent Pál székesegyház felé.

A Szent Pál semmit sem változott az évek során, csak a belépő lett sokkal, de sokkal drágább, ezért nagyon hamar sikerült eldönteni, hogy annyira nem is szeretnénk bemenni. Négyőnknek annyiba került volna, mint egy húsimádó vacsora az egész családnak, sok szuvlakival, gyorssal, salátával, sörrel, üdítővel, báránybordával és persze steakkel. Szóval soknak (66 font) találtuk, de az is számított, hogy a kicsik már elég fáradtak és nyűgösek voltak. Kívülről azért megnéztük, majd buszra szálltunk és hazamentünk, de épp csak egy kis időre, mert találkozónk volt tesómmal és tesóm kedvesével.

Ők Középföldén élnek (Midland) már hosszú évek óta, és mivel igazából csak évente egyszer tudunk találkozni semleges területen (Debrecen), így voltak olyan kedvesek, hogy leautóztak Londonba, hogy egy kis időt együtt tölthessünk.

Igazság szerint még unokahúgom is jött volna, aki a közelben él, de ő sajnos végül nem jött, mert a vihar elárasztotta a metró alagútját, így a közlekedésben is fennakadások lettek.

Egy, a szállásunkhoz közeli szecsuáni tésztaétteremben találkoztunk, ahol teret engedtünk a viszontlátás örömének, és a vacsora mellett – ahogy azt illik – kibeszéltünk minden nem ott lévő családtagot, közös ismerőst. No meg arról is váltottunk pár ezer szót, hogy kivel mi történt az elmúlt 10 hónapban, mióta utoljára találkoztunk… Azért annak is van hátránya, ha az ember családja a szélrózsa minden irányába szóródott el, vándorolt ki…

Nagyon kellemeset beszélgettünk, a gyerekek is kellő komolysággal, de, ami fontosabb, kellő jólneveltséggel viselték el az estét, az étel egész jó volt (persze a paprikás lében ázott tészta nyomot hagyott a ruhámon), de az elmúlt napok fáradalma kezdett lassan eluralkodni rajtunk, így aztán gyorsan megbeszéltük, másnap hol, mikor találkozunk, aztán hazasétáltunk, majd mindenki ment a dolgára…

Két perccel azután, hogy elbúcsúztunk, tesó írt, hogy a szállásuk szó szerint 20 méterre van a miénktől, ha gondolom, még van sör… Gondoltam… Sőt, vittem Lacikát is, hadd szokja (a gyerekvédelmiseknek üzenem, sört nem kapott).

Sör mellett, idegenektől nem zavartatva azért ha lehet, még kellemesebb beszélgetést ejtettünk meg, de mire a nap és a sör is a végére ért, azért éreztem, hogy én sem vagyok már húsz éves. Búcsú, majd vissza szállásra, alvás.

Alvás előtt azért elgondolkoztam azon, hogy mennyire igazságtalan az, hogy a világ kulturális kincseinek jelentős része egy helyen van, és hiába kérik vissza az eredeti országok, nem jutnak egyről a kettőre. Egyrészt van abban némi logika, hogy sok érdekes, látványos, híres dolgot lehet megnézni egy helyen, illetve egy helyre összegyűjtve nagyon sok mindent lehet megtekinteni, de szívem mégis inkább arra húz, hogy a kincsek nagy részének jót tenne, ha eredeti helyén lehetne megnézni. A múmiákat a kairói múzeumban, a görög szobrokat pedig az Akropolisz múzeumban. Vagy mondjuk a timpanont az eredeti helyén… Értem én, hogy könnyen nagy a szám, mert itt is jártam, ott is jártam, és hébe-hóba megengedhetem magamnak, hogy eredeti lelőhelyén nézzem meg a dolgokat, míg a szélesebb tömegek lehet, hogy sose jutnak el ezekre a helyekre, így nekik kényelmesebb, ha Londonban mindent megnéznek egy nap alatt, de higgyétek el, azok a frízek is sokkal jobban néznének ki eredeti helyükön, mint egy félhomályos teremben… A régészeti szakmai szempontokat nem ismerem (megőrzés, állagmegóvás, restauráció), így lehet, hogy érzéseim tévútra vezetnek, de nem félek attól, hogy ezzel a bekezdéssel sikerülne megoldani a fentebb vázolt problémát. Egy szó, mint száz: a múzeum meglátogatása valóban nagy élmény volt, és ha valaki tudja garantálni, hogy nincs olyan tömeg, mint sátras ünnepekkor a Kába kő körül, akkor szívesen vissza is megyek alaposabban szétnézni, de mégis úgy vélem, az eredeti környezetéből kiragadott remekművek veszítenek az élvezeti értékükből pusztán csak azzal, hogy az eredeti környezetük nincs ott…

7. fejezet: sr-71

Az utolsó napra egy olyan programot terveztem, ami igazából nekem volt fontos. Legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – mint a család többi részének a Harry Potter látványpékség. Évekkel ezelőtt megtudtam ugyanis, hogy Londontól nem túl messze, Cambridge közelében található az egyetlen, Európában állomásozó Feketerigó, leánykori nevén SR-71.

Az SR-71-hez különös viszony fűz. Nem, nem vagyok repülő-, vagy akár harcirepülő buzi, csak amolyan műkedvelő. Nem tudom fejből felsorolni az egyes típusok különböző változatait, ránézésre csak azokat a gépeket ismerem fel, amik a népszerű filmekben, vagy játékokban megjelentek, de az SR-71 az más. Az SR-71 az 3,2-szeres hangsebességgel repült, a támadó rakéták ellen úgy védekezett, hogy padlóig nyomta a gázt és egyszerűen legyorsulta azokat, éveken keresztül repkedett olyan légterek felett, ahol nem fogadták barátsággal, ellenséges tevékenység következtében mégsem veszett el egy sem. De ami legjobban megfogott az egészben, az a formája. Meseszép.

Tehát, az utolsó napra nem tehettem egyebet, minthogy felvettem a duxfordi háborús (de inkább repülő) múzeumot a listára, és egy életem, egy halálom, ha a család nem is tart velem, én megyek és megnézem. Pláne, hogy kiderült, hogy nemcsak SR-71 van ám, hanem Concorde is, a másik nagy kedvencem (MIG-29 az nincs, de azt láttam a Reptárban).

A család persze úgy döntött, velem tart, így korán reggel metróra, majd vonatra szálltunk, és elvonatoztunk a Whittlesford Parkway vasúti megállóig. A vonatjegy ismét nem volt olcsó, de ezt az áldozatot ezúttal szívesen meghoztam.

A vonatról leszállva azt mondta a térkép, hogy kicsit sétáljunk, majd lesz egy buszmegálló, majd busz, azzal eljutunk a múzeumba. Szerencsére nem kellett sokat sétálni, meglett a buszmegálló, ahová be is álltunk lelkesen, de aztán érkezett egy helyi néni, és szólt, hogy gyalog hamarabb odaérünk, mert a busz ritkán és megbízhatatlanul jár. Tanácsát megfogadva sétáltunk kicsivel több, mint 2 kilométert. A buszt viszont tényleg megelőztük.

Már majdnem odaértünk a múzeumhoz, mikor tesó üzent, hogy ők is megérkeztek, pont jól jött ki az időzítés, így mire mi is odaértünk, már mehettünk is be szájat tátani (a belépő itt is fájó pont volt az életemben).

Ha az első nap a család volt olyan, mint egy kisgyerek a cukorboltban, most én játszottam el ugyanazt: lényegében senkiről és semmiről tudomást sem véve vetettem be magam az első hangárba, és gépről gépre járva lelkesen, mint egy óvodás az ajándékboltban, lelkendeztem minden egyes gép mellett. Nem tudom felsorolni, mi mindent láttam, nem tudom elmondani, mennyire boldog volt a szívem, hogy ott lehetek.

Persze legtovább az első hangár sztárját, a Concorde-ot csodáltam meg, arra vagy négyszer mentem fel, családdal, nélkülük, és egyszer, amikor szerencsém volt, teljesen egyedül is fel tudtam menni, egy látogató sem volt ott. Könnybe lábadt a szemem.

Egy korabeli TV híradóban hallottam a gépről először (de lehet, hogy a Delta egyik adása volt), még gyermekkoromban. Nagyon kicsi lehettem, alsó tagozatos, de a gép és a hozzá kapcsolt legenda beégett a tudatomba. Akkor elhatároztam, hogy egyszer, ha nagy leszek, ezzel a géppel utazom majd én is Párizs és New York között – hangsebesség felett. Sajnos, mire felnőttem a gépet kivonták a forgalomból, a nagyon drága üzemeltetés és a tragikus balesetek következtében – de a legenda, az érzés megmaradt bennem (igen, ha kérdeznéd, a mostanában kiadott Lego változat már megvásárolva). Tudtam, hogy életemben alig lesz alkalom, hogy a Concorde közelében lehessek, így igyekeztem kihasználni minden percet, amit ott tölthettem. De annyi minden más, érdekes gép van még! Nem tudtam betelni velük. Szeretném felsorolni, mi mindent láttam, de akit érdekel, az úgyis megnézi, akit meg nem érdekel, annak felesleges. Legyen elég annyi, hogy jóval több repülő van a múzeumban, mint azt bárki is gondolná. Sokkal több…

Persze én voltam az utolsó, aki végzett a hangár (illetve a kiállítási tárgyak) megtekintésével, a család már várt rám. Egy kis háborús kiállítás megtekintését követően már mentünk is át az amerikai hangárba, mert sajnos éreztük, hogy nagyon szalad az idő, és attól féltem (féltünk), ha sorban haladunk nem lesz idő a fő attrakcióra…

Kis buszozást és sétát követően az amerikai hangár egy újabb csoda, egy újabb cukorkabolt a gyereknek: a bejáratnál F-15 és B-52 fogadott, de hamar meglett az SR-71 is, amit bő 40 percig nézegettem (kisebb-nagyobb megszakításokkal), simogattam, alulról, felülről, oldalról, közelről, távolról szemügyre vettem. Istenem, életem egyik nagy vágya teljesült most be. A hangár többi elemét sem hagytam megnézetlenül, mindegyik egy igazi gyöngyszem, a fellegekben jártam.

Szerencsére a család látta rajtam, hogy nem vagyok köztük, így megértően viszonyultak hozzám, és hagyták, hadd élvezzem ki a pillanatot.

Aztán az egyik teremőr bejelentette, hogy tartanak egy rövid SR-71 -es történelmi bemutatót, ha érdekel, meghallgathatom. Olyan 25-30-an gyűltünk össze, de sajnos a történet nem volt épp nagyon érdekes, az előadás kellőan halk és „angol” (annak minden akcentusával) volt ahhoz, hogy ne kapjak el minden részletet, így kisebb csalódást okozott a dolog, de bánni nem bántam. Adott egy kis fogódzkodót, ami alapján utána tudok nézni az elhangzottaknak majd, ha lesz időm.

Az amerikai hangárban is sok időt töltöttünk, de végül csak megnéztünk mindent, amit lehetett, volt, amit többször is, így lassan elhagytuk a kiállítóteret, és elindultunk visszafele, hogy a többi hangárt is megnézzük.

Ezeket már nem írom le egyenként, de azért itt is láttunk csodákat, többek közt Spitfire-t, de ez japán Zero egy részét is, no meg egy Messerschmitt Bf 109. Ja, és egy magyar felségjeles MIG-21. Ja, és egy Sea King helikopter. A Harriert mondtam már? Basszus, a másik nagy kedvencet, az A-10-es varacskosdisznót majdnem elfelejtettem! Az is volt! A barátaimnak úgy jellemeztem, hogy konstans merevedés, ilyet egy marék Viagra nem tudna okozni. Akit érdekel, mit lehet látni, ide tekintsen.

Egy szó, mint száz, nekem ez volt a kirándulás fénypontja. Ha valahol, séta közben szembe jön velem a király, és rámköszön, hogy szia Bibó, akkor sem hiszem, hogy ennél erősebb érzéseim lettek volna. Istenem, ha lehet, már ma visszamennék, mert egy csomó dolgot nem tudtam rendesen megnézni az időhiány miatt.

Mert azért az idő haladt, és lassan jött a záróra. Mi kihasználtuk a nyitvatartási idő minden percét, majd az ajándékboltban elköltöttük azt a pénzt, amit nem fizettünk ki a Szent Pál meglátogatására (ez azért túlzás, de mondjuk a felét igen), majd tesó elvitt minket a vasútállomásra, Ők mentek haza, mi meg vissza Londoba.

Innen is köszönöm Töki, hogy eljöttetek, nagyon jó volt, kár, hogy ilyen rövidre sikerült!

Szerencsére a vonat hamar jött, visszamentünk Londonba, ahol már csak napirendi pont volt: vacsora. A szállásunk közelében találtunk egy török éttermet, abban egy magyar pincérlányt, így nem volt gond azzal, hogy rendeljünk (nem mintha egyébként gond lett volna…). Az étel nagyon sok és kellően finom volt, maradt is egy kevés másnapra, majd jóllakottan mentünk haza, felkészülni az utolsó napra.

A szálláson még persze meg kellett innom az összes sört, amit megvettem, a gépre csak nem vihetem fel magammal, de ezt az akadályt is sikerrel vettem, majd nagyon kellemeset aludtam másnap reggelig. A családot sem kellett altatni, ők is elfáradtak…

8. fejezet: végjáték

Az utolsó napon tízig kellett elhagyni a szállást, de a gépünk csak este indult, így valahogy el kellett ütni az időt. Az utazásra való felkészülés során feljegyeztem, hogy a HMS Belfast múzeumhajó épp megfelelő célpont arra az esetre, ha már mindent megnéztünk, és a duxfordi kirándulás során tesó kiszúrta, hogy az ottani jeggyel a hajót is meg lehet nézni, egyszóval ez kézenfekvő megoldásnak tűnt. Már csak azért is, mert a közelben van egy vasútállomás, ahonnan el tudunk menni a reptérre is, és még a csomagokat is le tudjuk adni, hogy ne kelljen cipelni. Mázlik és előrelátó tervezés sorozata.

Reggel tehát ébredtünk időben, majd pakoltunk, és málhás szamár módjára elhagytuk átmeneti otthonunkat. Később aztán rádöbbentünk, hogy nemcsak az előző napi vacsora maradékát, hanem a drága távol-keleti üdítőket is ottfelejtettük. Pedig az üccsi hiányzott…

Metróval elmentünk a London-hídhoz, megnéztük a Londoni nagy tűzvész emlékművét, az eredeti London Bridge megmaradt darabjait, majd a hídon átsétálva elmentünk a róla elnevezett vasútállomásra, és ott drága pénzért leadtuk a csomagjaink javát (nem mindet, mert tényleg drága volt).

Az állomástól lementünk a Temze partjára, onnan elsétáltunk a hajóig, ahol csalódottan tudtuk meg, hogy az „egy jegy mindent visz” az csak hoax volt, nem a jegy érvényes, hanem ha veszel valami pártolói tagságot, és azzal mész, akkor van valami jelentős kedvezmény. Szóval belépőt kellett volna vennünk, de nem vettünk, mert az is drága, annyira meg nem érdekelt a dolog. Illetve úgy is be lehetett volna jutni, ha Greenwichben járva bemegyünk a haditengerészeti múzeumba, mert azzal a belépővel viszont a hajót is meg lehetett volna nézni.

Tehetetlen dühvel vegyülő csalódottságunkban aztán úgy döntöttünk, hogy nem nézzük meg a hajót, cserébe sétálunk egyet: el is mentünk a Tower Bridge-ig, majd az ottani ajándékboltban vettünk egy kis emléket. Onnan vissza a folyó mentén az állomás közelébe, amikor is Kedvesemnek eszébe jutott, hogy én még nem ettem angol reggelit, ahogy a család sem reggelizett még, szóval míg várunk, akár ehetnénk is.

Beültünk hát egy helyre, én valóban angol reggelit kértem (nem volt kimagaslóan jó), a család is evett ezt-azt, jutott forró kakaó és kávé is életkornak megfelelően, majd mikor mindent megettünk, megittunk, felszedelőzködtünk, összeszedtük a csomagokat, és vonatra szálltunk.

A reptéren egy kimagaslóan csodás meglepetésben volt részünk, amit máshol még nem láttunk: családi útlevél kezelés és biztonsági ellenőrzés. Külön sor a gyerekes családoknak, nem kellett várni, úgy jutottunk át minden ellenőrzésen, mint kés a vajon. Ilyet. Még. Nem. Láttam. Mesebeli. Volt is csodálkozás mindenki részéről, ez az élmény is hosszan velünk fog maradni.

A repülés, megérkezés már-már érdektelen, de minden esetre eseménytelen volt, szerencsére ott volt a másnap, hogy pihenjünk, ha nem lett volna, a munkahetet kb. egy rakás szerencsétlenségként kezdtem volna. De szerencsére vasárnap még tudott mindenki pihenni, így élményekkel telve, kipihenten tértünk vissza a rideg hétköznapokba, de tudtuk, hamarosan újabb kaland vár ránk.

9. fejezet: Mennyi?

Jól tudjátok, hogy nem szoktam kiszámolni, mennyit költöttünk ezeken a kirándulásokon, mert félek, elveszi a kedvemet a további tervek kovácsolásától, félek, hogy szívrohamot kapok, illetve attól is tartok, hogy belegondolok, mennyi minden más „értelmesebb” dologra is el lehetett volna költeni ezt a pénzt. De Londont valami miatt olyan kiemelkedően drágának találtam, annyira felháborítóan sok pénzt költöttem el (érzésre), hogy egyszerűen nem tudtam nem kiszámolni a költségeket.

Kapaszkodjatok meg: Három és fél nap, négyünkre, utazással, szállással, belépőkkel, evéssel, ivással, mindennel együtt kicsivel több, mint 3000 Eur. Ha még bementünk volna oda, ahová végül nem mentünk be (Westminster, Tower Bridge, St. Pál, stb.), akkor közel 3700 lett volna (csak a kihagyott belépők majdnem 700 Eur).

Ne értsetek félre, nem bántam meg. Andika biztosan, de szerintem a gyerekek is nagyon, nagyon sokáig fogják emlegetni ezt a kirándulást, és biztos, hogy én is fogok még mesélni az SR-71-ről, és a duxfordi múzeumról. De mindezekkel együtt a kiszámolt végösszeg érzékenyen érintett. London valóban egy drága város, minden tekintetben…

Igen, lehetett volna olcsóbb. Kereshettem volna szállást a külvárosban, ehettünk volna azt, amit a boltban vettünk és nem kellett volna étteremben enni – igen. De egyrészt, akkor kihagytam volna az „igazi londoni ételeket”, másrészt meg voltam katona elég ideig ahhoz, hogy a fapados megoldásoknál egy fokkal kényelmesebbet válasszak.

Az anyagiaktól eltekintve pedig tényleg, lelkem legmélyéből őszintén mondom, hogy megérte, mert láttam, amiket gyerekkorom óta látni szerettem volna, a családnak is olyan vágya teljesült, amit hosszú évek óta kergetnek, így mindent összevetve azt kell mondjam: örülök, és megérte. Nem az anyagiak ellenére, hanem azzal együtt is. Szóval: London Bébi!