Soha nem éreztem semmiféle vonzalmat az ultrafutás iránt. A futást is csak azért csinálom (csinálgatom), mert nincs jobb ötletem, no meg azért, mert egy-két futófesztivál végén azért jön egy kis endorfin a testbe, illetve futás közben, arra az egy-két órára igazán egyedül tudok lenni. Ebből a szempontból a futás épp olyan, mint a búvárkodás. De igazából sosem szerettem futni, fősulin is csak azért mentem el, mert akkor nem kellett a(z általam hülyének tartott) tesitanárommal lenni, részt venni az órán. Szabadság, a magam ura vagyok, egészen addig, míg a testem le nem győz.
Később pedig ezért kezdtem el újra futni, mert (akkor is) jól meghíztam, és az évente esedékes kötelező testnevelés felmérést alig tudtam megcsinálni. Elmúltak azok az idők, amikor mindenféle felkészülés nélkül az ember odamegy, lefutja, nyomja, húzza, majd hazamegy. Ekkor értettem meg, hogy öregszem.
Pedig futás tekintetében van előttem példa. Ott van Masu Arnold alezredes, Milán, aki úgy futja az UltraBalatont, mint más fut a busz után, Karcsi, aki nyugdíjas fejjel fut 80km-t, no meg persze Nati, aki immár több, mint 20 éve segít, amikor holtponton vagyok. Vele futottam eddig a legtöbbet, és neki köszönhetem eddigi legjobb, két órán belüli félmaraton eredményemet. De akkor sem szeretek futni. Az ultráról meg azt hittem, hogy erős kézmosó szer, de futásban… Fogalmam sem volt arról, mi fán terem…
Aztán 2011-ben olvastam egy Origó cikket Lubics Szilviáról, ami annak apropóján készült, hogy abban az évben a női mezőnyben elsőként végzett a Spartathlon futóversenyen.
Akkor hallottam (olvastam) először a Spartathlonról és a cikk teljesen magával ragadott… aztán, ahogy az lenni szokott, el is felejtettem az egészet, éltem tovább életemet, kicsit futottam én is hébe-hóba, de olyan őrültség, hogy ultrát fussak, sosem fordult meg a fejemben (spoiler: most sem).
Ugorjunk előre az időben 11 évet, 2022-be, amikor Hugival jártuk Görögországot, és persze eljutottunk Spártába is. Ekkor derengett fel bennem az emlék a fent linkelt cikkről, az ultrafutásról és persze a Spartathlonról. Csakhogy, 2022-ben egy nappal korábban érkeztünk, mint a futók, és mivel szoros volt az időbeosztásunk, a befutót nem tudtuk megnézni, pedig kicsit érdekelt volna. No nem annyira, mint azok a csodák, amiket akkor, azon az úton láttunk, nem is bánom, hogy így alakult, de azért maradt egy aprócska hiányérzet bennem.
Később, szintén Hugi javaslatára megnéztük Simonyi Balázs filmjét, az Ultrát, ami az ultrafutásról, illetve a Spartathlonról szól. Nem rossz film, csak Balázs káromkodik benne túl sokat az én ízlésemhez képest, de magát az ultrafutás világát nagyon jól bemutatja. Ez is adott egy kis lökést, hogy kellő szinten tartsa az ezzel a tevékenységgel kapcsolatos érdeklődésemet.
Idén 2023-ban viszont úgy gondoltam, ez lesz az utolsó esélyem, ha most nem vagyok ott a befutón, akkor sose leszek – mert azért annyira nem érdekel a dolog, hogy Magyarországról utazzak ide, csak ezért. Ezt így átgondolva arra az elhatározásra jutottam, hogy meglepem a családot, és szervezek egy spártai hétvégét magunknak, amit össze is kötök a híres futással.
Korán álltam neki a szervezésnek, mert emlékeztem, hogy szállást találni nem egyszerű, így viszont nemcsak, hogy volt szállás, de válogatni is tudtam, így végül a városban, a célvonaltól olyan 4-500 méterre leltem ideiglenes elhelyezést, és még alkudni is tudtam az árból. Aztán a tulajnak eszébe jutott, hogy ez melyik hétvége, és már nagyon bánta, hogy nekem ilyen olcsón adta, de szerencsére állta a szavát, így miénk lett a szállás.
Bár szerettem volna a rajtot is megnézni, tudtam, hogy a család nem örülne annak, hogy hajnalban kelve beutazzunk Athén belvárosába, hogy megnézzük, hogyan indulnak el a futók, inkább mást eszeltem ki. Nézegettem a verseny nyomvonalát, a különböző checkpointokat, és arra jutottam, hogy ha késő délelőtt elmegyünk Némeába, ott megnézzük a régi köveket, mire végzünk, épp ott haladnak majd el a futók, és lehet nekik szurkolni. Tehát ezen terv köré építettem fel az utazásunkat: péntek munka után irány Spárta, alvás, majd vissza északra olyan 100km-t, Némea, régi kövek, szurkolás, majd vissza Spárta, reggel befutó megnézése, majd irány Athén felé, mely útvonalra három opciót is betáraztam az ingujjamba. Család választ, melyik szimpatikus nekik.
Azonban terveinket és reményeinket beárnyékolták azok a sötét viharfelhők, amik a hét közepe óta az ország felett jöttek-mentek, és az előrejelzések sem ígértek semmi jót, csak esőt, vihart, hideget. De nem volt mit tenni, a szállás lefoglalva, a terv készen, majd alakul valahogy – gondoltuk optimistán, és valóban, alakult valahogy.
Pénteken viszonylag könnyen kijutottunk a városból, majd autópálya, irány Spárta. Nem sokkal Korinthosz után aztán jött az eső, ami viharba, heves zivatarba csapott át, ahogy egyre délebbre mentünk, végül sötétben, szakadó esőben kellett vezetnem a kanyargós hegyi utakon, amit annyira nem élveztem. Szerencsére beragadtam egy kamion mögé, így lassan, megfontoltan mentem, és egyben megérkeztünk a szállásra. A címet persze már régen elfelejtettem, csak sejtésem volt, kb. hova kell menni, de valami Isteni szerencse folytán szinte a bejárat előtt parkoltam le a kocsit, amikor megálltam megnézni, pontosan hova is megyünk, így már csak az volt hátra, hogy elfoglaljuk a szállásunkat, és kiszusszanjuk magunkat. Szerencsére, mire megérkeztünk, az esőfelhők ideiglenesen elvonultak, így nem áztunk meg, míg felcipeltük csomagjainkat a lakásba, amit kibéreltünk.
Miután elrendezkedtünk, még elmentünk vacsorázni a főtérre, ettünk kolbászt, húst, minden földi jót, és persze ittam spártai sört is :D. Mire mindennel végeztünk, a gyerekek teljesen kimerültek, tehát gyorsan visszamentünk a szállásra, aztán alvás másnap reggelig.
Meglepően sokáig aludtunk szombaton, még Petike sem ébredt fel hajnalban (illetve igen, de visszaaludt), így mondhatjuk, hogy kipihentük magunkat. Gyorsan leszaladtam a földszinten lévő pékségbe (ugye, milyen kényelmes?!), vettem egy kis reggelinek valót, majd reggeliztünk.
Elég magasan járt már a nap, mikor kocsiba ültünk, és megindultunk Némea felé. Ugyanazon az úton mentünk vissza, amin jöttünk, de ezúttal nem esett, és világos is volt, így meg tudtuk csodálni a kilátást (amit persze már sokadjára tudunk csodálni, hiszen ez volt a harmadik spártai látogatásunk).
Némeában először a stadiont néztük meg. Már magát a Némea ötletét is onnan vettem, hogy a fentebb említett Simonyi Balázs egyik interjújában említette, hogy jobban szereti a Némea-Olympia ultra versenyt, mert az kisebb, családiasabb, nem üzletiesedett el annyira, mint a Spartathlon (2021-ben meg is nyerte). A Némea-Olympia verseny pedig a két város stadionjából indul, és oda érkezik, közben a versenyzők futnak 180 kilométert és leküzdenek 3800 méter szintkülönbséget. Innen jött az ötlet, hogy nézzük meg a stadiont.
Hát, volt egy kis csalódás bennem, meg kell mondjam. Azok után, hogy mostanra rengeteg sok ókori stadiont láttunk, ez kicsi is volt, nem is olyan látványos, cserébe sokat dobott a hangulaton az, hogy itt épségben maradt, illetve hát, helyreállították a stadionba vezető alagutat, ami a nézőteret formáló domb alatt húzódik, és azon keresztül lehet bejutni a stadionba. Kicsit sétálgattunk magán a pályán, majd egy kört mentünk a pálya körül, aztán még egyet a stadiont határoló domboldal legtetején: a gyerekek gombákat vadásztak, a felnőttek a kilátást és a friss levegőt élvezték.
Sajnos az egész létesítmény elég kicsi, és nincs is igazán sok látnivaló, de mi becsülettel bejártunk mindent, amit be lehetett járni, majd fél perc autózást követően átmentünk a Zeusz templomhoz és a múzeumhoz.
A templom -a képek alapján – egyébként is jobban érdekelt, aztán kicsit láttunk belőle a stadionból is, és még inkább érdekelni kezdett. Szerencsére egy belépővel mindkét helyszínt meg lehetett tekinteni, pedig már épp kezdtem lázadni azért, hogy 6 Euró kicsit sok ezért a stadionért. De így, a templommal, múzeummal együtt már igazolt az ár.
A múzeum parkolójában első dolog, hogy egy nagyobb csapat magyarral futottunk össze, ők rendszám alapján hamarabb beazonosítottak minket, de mivel nem halkan beszéltek, nekünk is leesett, hogy honfitársak. Andika kicsit csodálkozott, hogy milyen kicsi a világ, de emlékeztettem, hogy a versenyen nagyon sok magyar is fut, akiknek vannak kísérőik… Rejtély megoldva.
A templom egyszerűen lenyűgözött. Oszlopok, alap, pár megmaradt oszlopon további kövek (huh, nem tudom a pontos technicus terminust azokra a kövekre, amik az oszlopok tetején vannak…), és a méretek, azok lenyűgözőek. El tudom képzelni a 3000 évvel ezelőtti jobbágyot, aki sárból dagasztott falú viskójából idejön, és meglátja a 15 méter magas, két méter átmérőjű, szépen faragott oszlopokat. Elhiszem, hogy a fejében az fordul meg: Isten valóban létezik, mert ilyet ember nem tud építeni. Mai szemmel is lenyűgöző méretek, pincével, oszlopcsarnokkal, díszes faragványokkal. Az oszlopok tövében állva, nehezen talál szavakat az ember.
Az információs táblákat olvasva aztán megtudtam, hogy a templom, az azt körülvevő létesítmények, valamint a stadion is az ókori Pánhellén játékok egyikének, a Némeai játékok színhelyei voltak. Majd azt is megtudtam, hogy a Pánhellén játékok négy színhelyéből hármat már láttam (olympiai-, némeai és püthói játékok).
Hovatovább, azt is megtudtam, hogy a templom azért (is) emelkedik ki a többi hasonló közül, mert ez egyike azon ritka épületeknek, aminek szerkezetét a négy ismert görög oszlopfők mindegyike díszíti. Kívül találhatóak dór, ión és korinthoszi oszlopok, belül pedig az indór oszlopok.
Végül, megtekintettük a múzeumot is, ami épp elég kicsi volt ahhoz, hogy ne unatkozzak, és végig fenntartsa az érdeklődésemet, de továbbra is hiszem, hogy kismillió apró mütyür kiállítása nagyon sok négyzetméternyi területen, az nem nekem való. Persze, megnéztem, hogy találtak vagy 50 különböző pénzérmét, de egyenként az érmeket? Nem. Vagy a 10 különböző nyílhegy? Köszönöm! Persze, volt olyan kiállítási tárgy, ami érdekes volt: emberi koponya, rajta éles fegyver okozta vágás, vagy szemléletes bemutatása, hogy milyen tetőcserepeket, hogyan használtak az épületek fedésére, avagy az égetett agyag vízvezeték, de említhetem az egyes szobrokat is, melyek olyan finoman kimunkáltak, hogy minden redő látszik a ruhán.
Az maradt még meg bennem a múzeumban tett látogatás során, hogy miért áll most romokban ez a csodálatos templom. Nem, nemcsak a földrengések és az idő vasfoga miatt, ezúttal nem is a britek miatt, hanem a kereszténység miatt: egyszerűen le kellett rombolni a pogány emlékművet, és annak lebontott köveiből építették fel a keresztény templomot. Hát, gondoltam erőseket, mikor ezt olvastam… Szerencsére, azt a pár oszlopot, ami ma is áll, helyre tudták a régészek állítani, hogy legyen fogalmunk arról, milyen lehetett anno Zeusz temploma.
Miután elegendő mennyiségű kultúrát szívtunk magunkba, ideje volt egy kis kalóriapótlásnak. Egyrészt azért, mert valóban ideje volt, másrészt meg azért, mert a futók némeai ellenőrzőpontja még nem nyitott ki. Google, közeli étterem – szerencsére volt szabad asztal, pedig itt ebédelt minden, a környéken tartózkodó segítő, szurkoló és még az ellenőrzőpont személyzete is.
Az ételt hagyjuk. Ettünk. Legyen elég annyi, hogy nem láttam igazoltnak, de inkább túlzónak találtam az étterem nagyon jó értékelését. Cserébe nem volt nagyon drága, és végül is jól laktunk, de ettünk már jobbat is.
Evés közben megnéztem, hol tart a mezőny, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon messze. Az ebéd végeztével tehát kocsiba ültünk, és eredeti tervünkkel ellentétben nem az ellenőrzőpontnál vártuk meg a futókat, hanem szemben velük autóztunk azon az úton, amin elvileg majd érkeznek. Sokat (10-15 percet) kellett menni, mire találkoztunk az első futóval, csak sajnos ez épp egy beláthatatlan kanyarban történt, így bennünket váratlanul ért a találkozás – már csak azért is, mert az útvonalat biztosító rendőr annyira előre ment, hogy már-már kételkedtem abban is, hogy valóban az útvonalat biztosította-e. Szegény futóból így csak egy kis kék villanást láttunk, majd tovatűnt. Nem baj, majd a második! -kiáltottunk fel, de a második futót is alig észleltük, mert őt viszont nem kísérte senki, pedig immár erre vártam, így nem is lassítottam. Elsuhantunk mellette.
Már majdnem elértük a Korinthoszi-öblöt, amikor már nem tudtam, melyik úton fognak jönni, így megálltam egy kereszteződésben, és milyen jól tettem!
Nem kellett sokat várni, jött a harmadik futó, majd a negyedik, és egyben első magyar, Mihalik Norbert. Kis szurkolás, de mi álltunk, Norbi meg futott, hamar eltávolodott. Kicsit álltunk még a kereszteződésben, de közben láttam az élő eredményeken, hogy azok a magyarok, akikre még kíváncsiak vagyunk, sajnos nagyon, nagyon messze járnak– nem éri meg itt unatkozni és várni rájuk. Kocsiba be, irány vissza Némea fele, majd útközben, immár a futó tempóját felvéve még egy kis biztatás Norbinak. Út közben volt egy nagyobb ellenőrző pont, egy erősebb hegy csúcsán, ott megálltunk és ismét megvártuk az első futókat (illetve, a legelső már régen túl volt ezen a ponton). Jöttek is szép sorban, néztük, ahogy frissítenek, majd azt, ahogy tovafutnak. Persze, itt is megvártuk Norbit, de nem zavartuk, a segítői gondját viselték, de igazából egy percet sem állt, futott tovább rendületlenül.
Ekkor mi is kocsiba szálltunk, ismét megelőztük Norbit, a negyedik, harmadik és második futót, ismét szurkoltunk kicsit, majd úgy döntöttünk, irány Spárta – hisz nincs értelme a többiekre várni, nagyon, de nagyon messze vannak.
Annyi engedményt tettem a családnak, hogy a visszautat nem autópályára terveztem, hiszen az unalmas: menjünk inkább alacsonyabb rendű utakon. Követtem tehát a futók útvonalát, és titokban reméltem, hogy ezúttal látjuk az első helyen futó embert is. Ekkor volt az, hogy a mezőnyhöz képest már majdnem egy óra előnye volt a srácnak…
Persze, kocsival könnyen utolértük, integettünk lelkesen, biztattuk, majd mentünk tovább, dolgunkra.
Nem sokat haladtunk azután, hogy magunk mögött tudtuk az első futót, az út mellett hirtelen, egy függőleges sziklafalon feltűnt egy régi várnak látszó épület. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy időnk van, miért is ne néznénk meg? – így jutottunk el Saint George kastélyához és a szent víz templomához. Nem túl nagy maga az épület, legfőbb látnivalója a régi kápolna, aminek falait bizánci freskók díszítik, illetve a kápolna hátsó fala, ami már maga a hegy, és a „szent víz” forrását is magában foglalta. Kicsit nézelődtünk, a freskókat alaposabban is megnéztük, de bejártuk a régi monostor bejárható részeit is, és csodáltuk a kilátást.
Nem voltunk fent egy egész órát, de épp eleget voltunk ahhoz, hogy mindent alaposan megnézzünk – és tetszett, amit láttunk. Innen egy gyors ugrás a közeli benzinkútra, ahol azzal leptem meg a kútkezelőt, hogy tele tankot kértem. Akkora volt a csodálkozás, hogy azon én is csodálkoztam, mit kell ennyire csodálkozni.
A benzinkút előtt volt még egy ellenőrző pont, így miután fizettem, ránéztem, hol tart a mezőny eleje – hisz míg mi a várat nézegettük, ők futottak. Hamar úgy döntöttem, nem lehetnek messze, így ismét visszafordultam Némea fele, hogy szembe autózzak a futókkal.
Szerencsénk volt, alig mentünk 1-2 percet, jött sorra mindenki, köztük Norbi is. Ismét kis szurkolás a kocsiból, megfordulás, pár biztató szó, aztán immár tényleg: irány Spárta.
Az eredeti tervet, hogy alacsonyabb rangú utakon haladunk most inkább feladtam, mert közeledni látszott az eső és a vihar. Persze, a várt vihar ismét elkapott, ismét a kanyargós hegyi úton, de ezúttal is biztonságban, a vihart megelőzve érkeztünk Spártába, ahol gyorsan bevásároltunk, de nem voltunk elég gyorsak, mire végeztünk, az eső elérte a várost…
Vacsorát a szálláson ettünk, majd mindenki ment aludni, közben néztem, hogy merre járnak a futók. Elalvás előtt úgy számoltam, hogy az első futó hajnal három körül ér célba, ezért állítottam ébresztőt magamnak – elvégre ezért jöttem. Ezúttal senki, de senki sem emelt szót az ellen, hogy egyedül megyek valahova, simán elengedtek.
A hajnali kelés nem esett jól, de férfiasan összeszedtem magam, kisétáltam a célhoz, ahol a korai óra ellenére jó nagy tömeg volt – de így is sikerült helyet szereznem a kordon mögött, a második sorban.
Persze, a nagy létszámnak és a nagy várakozásnak oka volt: nagyon valószínű volt, hogy az első helyen futó Fotis Zisimopoulos megdönti az 1984 óta fennálló rekordot. Már tavaly is volt rá esélye, de állítólag eltévedt, és feleslegesen futott 7 kilométert, így eredménye 35 perccel elmaradt a rekordtól.
Bezzeg idén! Idén nem tévedt el, és végül a 246 kilométeres távot 19:55:02 alatt teljesítette, ezzel fél órával megdöntve a 19 éves rekordot, miközben több, mint 2 órával megelőzte a második helyezettet. Gondolhatjátok, mekkora ováció volt: egy görög futó megdönti egy másik görög futó két évtizedes rekordját, a legismertebb görög ultrafutó versenyen.
Örülök, hogy ott lehettem, nem bánom, hogy felkeltettem magam hajnalban, csak ezért, hogy lássak egy embert futni, majd egy szobor tövében összerogyni. OK, ez túlzás, mert Fotis, miután célba ért, még futott egy kört a kordonon belül, üdvözölve a szurkolókat. Mondjuk, amikor vége lett a ceremóniának, és kísérték az orvosokhoz, akkor már nem volt őszinte a mosolya.
Míg ott álltam a célban, megnéztem, hol vannak a többiek, és azt tapasztaltam, hogy a magyaroknak még kell 2-2,5 óra, hogy célba érjenek. Ezért úgy döntöttem, visszamegyek a szállásra, kicsit alszom még – amiből az lett, hogy pont akkorra sikerült elaludnom, mikor ismét ébrednem kellett volna – vettem egy nagy levegőt, majd átfordultam a másik oldalamra. Annyira nem vagyok nagy rajongó…
Reggel ébredt a család, ébredtem én is, hoztam reggelit, és reggeli közben megbeszéltük a családdal, mi legyen a program a nap további részére.
Eldőlt, hogy leadjuk a szállást, majd elmegyünk a célhoz, megnézünk egy-két futó célba érkezését, majd indulunk haza, a Tajgetosz-hegységen keresztül (ez volt az egyik opció, amivel készültem).
Immár a családdal körülvéve ismét elmentünk a célhoz, ahol sokkal kisebb tömeg volt, de azért voltak szurkolók, és gyerekek kísérték biciklin a futókat az utolsó kilométereken. Szerencsénk volt, épp egész jó ütemben, viszonylag gyorsan követték egymást a versenyzők, és még nagyobb szerencse, hogy láttuk befutni Vajda Zoltánt, aki 1963-as születése ellenére negyedik alkalommal teljesítette a távot…
Akire még kíváncsiak voltunk, Simonyi Balázs, még nagyon messze járt ekkor, illetve Evetovics-Balla Hajnalka sajnos még hajnalban feladta a versenyt, az 1600 méteres hegymászás előtt. Balázs végül kis híján 34 óra alatt, 33:54:49 -es idővel fejezte be a versenyt. Érted, 34 órát futott hegyen-völgyön át, és így is 14 órával az első helyezett mögött ért célba…
A kicsi szurkolás után kocsiba ültünk tehát, és elindultunk a Tajgetosz-hágó felé, hegyet nézni. Nem volt semmilyen konkrét cél, csak annyi, hogy átmenjünk a hágón, hogy lássuk a hegység egy részét – de megérte, mert nagyon szép látványban volt részünk. Ahogy képzelitek, hajtűkanyarok, meredek hegyoldalak, és persze eszméletlen kilátás.
Egészségügyi és szépészeti szempontból párszor megálltunk szájat tátani, volt fotózkodás és kilátás, nem bántam meg, hogy végül erre kerültünk…
A hegy túloldalán, Kalamata városánál aztán felhajtottunk az autópályára, majd irány Athén! Csakhogy, ekkor a család ¾-e éhes lett, így végül kerestünk egy éttermet Tripolis városában, és Andika olyan helyet talált, hogy a szánk tátva maradt. Először az étterem hangulata, és a felszolgált ételek miatt, másodjára a számla láttán. De megérte, mert tényleg jó hely volt, öt csillag, meg minden. Míg ettünk, ismét megnéztem, merre jár Balázs, de ekkorra már olyan közel került Spártához, hogy bár lehet, utolértük volna, de azzal veszítettünk volna majdnem három órát. Úgy döntöttünk tehát, hogy egyenesen hazamegyünk, nem vesztegetünk több időt.
Innentől kezdve már semmi olyan nem történt, amit ezen a fórumon el szeretnék mondani, a kisfiam becsületének megóvása érdekében.
Hazaértünk, kicsit pihentünk, ettünk, majd alvás. Vasárnap estére mindenki elfáradt, de ez kellemes fáradtság volt, és Andikávál azt beszéltük, hogy nagyon megérte ez a kis kiruccanás, jól éreztük magunkat, és persze az is sokat emelt a hétvége fényén, hogy bár csak ideiglenes, ad-hoc szurkolóként, de részesei lehettünk a versenynek is. Egyszóval minden jól alakult, szuper hétvége kerekedett ebből is!
έξοδος 