Valamit már csak kezdeni kellene ezzel az asszonnyal, hát nem hagy élni: másra sem vágyik a szerencsétlen munkásember, mint egy békés, csendes hétvégére, erre meg rá van kényszerítve, mi több, gyerekestől erővel elráncigálva, hogy régi köveket nézegessen! Nem lehet itt ellenvéleményt, vagy más jellegű igényeket megfogalmazni, hajnalban kelés, sok órás vezetés, régi kő nézegetés, majd még több vezetés – mindezt azért, hogy a matriarcha, a család valódi feje, aki életünk-halálunk felett rendelkezik, ki tudja élni utazással kapcsolatos vágyait. Skandallum! De ami a legrosszabb, hogy ebbe a bűnös élvezetbe kiskorú gyermekeit is belerángatja. Hol van az az elnyomott férjek érdekvédeli fóruma, ahol reklamálni lehet?!
Loutraki után is megmaradt az igény, hogy nézzünk meg valamit, csináljunk valamit, menjünk valahová, de persze a részletek kidolgozása már az én feladatom volt. Mert az olyan egyszerű… A környéken már tényleg megnéztünk mindent, egyre jobban kell bővíteni az akicórádiuszunkat, ami viszont azzal jár, hogy az egy napos kirándulások egyre inkább túlélő túrára hasonlítanak: korai kelés, elég sok autózás, majd kis szájtátás, végül megint csak az országút. Cserébe az a kis szájtátás azért nem rossz. Néha még jó is.
Egész héten nézegettem a térképet, vajon mit is lehetne megnézni, szerencsére találtam még pár dolgot, ami ezidáig megnézetlen maradt. Végül ezeket leszűkítve Epidauroszra esett a választásom, márcsak azért is, mert, ahogy írtam a húsvéti beszámolót, eszembe jutott, hogy ez a helyszín eddig valóban kimaradt, pedig több alkalmunk is lett volna már arra, hogy mengézzük.
A hét nem alakult számomra túl jól, egy kis ételmérgezés (pedig, ha hallgatok a jelekre, és nem rendelek „dirty sandvich-et”, lehet ezt megúszom), majd azt követően egy egy napos betegség, illetve mindezek okán kis kedvetlenség jellemezte hétköznapjaim nagy részét, de cserébe még ügyet is kellett menni intézni a Hivatalba, a Jenőhöz. Aki jelen esetben nő nemű, de legalább nem egy Sztahanov. Mental note: bár otthon sem nagy élmény Kormányablakba járni (vagy mi a neve manapság), az iratok intézése külföldön még inkább kihívásos.
De azért ha nem is gyorsan, de biztosan eljött a hétvége, aminek első napját még elcsaltam magamnak. Sem erőm, sem kedvem nem volt kimozdulni, még búvárkodni sem mentem!!! De páromon látszott, hogy a négy fal neki börtön, így végül megegyeztünk, hogy vasárnap kirándulunk, megnézzük a hét során kijelölt célt.
Gyerekeket – okulva az előző heti tapasztalatokból – még szombaton felkészítettük lelkileg, ezúttal jobban reagáltak, bár boldogságot egyikük sem sugárzott. Egyedül kis Peti örült, hogy amint felébred, jöhet Apa-Anya szobába ébreszteni a felnőtteket. Ezt ki is használta, és a beütemezett nyolc órás ébresztőt jóval meghaladva, negyed nyolckor már bújt be a takaró alá, orozta el a párnákat és forgolódott a családi ágyban, hogy véletlenül se tudjunk visszaludni.
Végül aztán mindenki felkelt, reggeliztünk, ittunk kávét, összeszedtük magunkat majd megindultunk az autópályán nyugatnak (momentán Nyugat, de már komp jár Athénba…). Korinthoszig az út eseménytelen, de igen szomorú volt: most láttuk először mekkora pusztítást végzett a tűz a Parnitha hegyen. Emberi ésszel felfoghatatlan a leégett terület nagysága, a hegyoldalban álló elszenesedett fák kísértek végig hosszú-hosszú kilométereken keresztül. Épp előző nap találtam egy drónfelvételt, amit egy éve készítettem, amin látszik a hegynek az az oldala is, ami most leégett: az út során tapasztalt feketeség szörnyű mementója annak, hogy milyen pusztításra képes a tűz. Immár csak egy kopasz hegy öleli a várost északi irányból, melyen fekete, ég felé mutató ujjak emlékeztetnek arra, mi történt itt. A legszörnyűbb az egészben, hogy ezt a hegyet, amióta itt vagyunk, harmadjára látom égni, mialatt erdeinek jóval több, mint felét elvesztette.
Korinthosz után dél felé fordultunk, de nem sokáig maradtunk a főúton, a géptérkép ugyanis bedobott egy alternatív – kicsit hosszabb – utat, ami a hegyen át vezet. Persze, hogy arra mentünk. Kisvártatva meg is érkeztünk a hegyek közé, ahol olyan jó minőségű utakat találtunk, hogy arra talán nem is tudnék magyar példát felhozni. Széles, kanyargós, új, tükörsima, nem töredezett aszfalt, miközben egyik oldalt hegy, másik oldalon szakadék fut az út mellett. Isteni élmény volt itt vezetni, és ami a legjobb: szinte semmi forgalommal nem találkoztunk. Cserébe persze jött a rosszullét, de – mivel minden rosszban van valami jó – épp úgy sikerült időzíteni az egyik kényszerpihenőnket, hogy egy szélerőmű lábánál állhassak meg, így nemcsak a friss levegő segített abban, hogy a felkavarodott gyomor megnyugodjon, de volt is közben mit nézni, volt mire felnézni, ha élhetek ilyen képzavarral.
Nem emlékszem, hogy valaha álltam volna rendes szélerőmű alatt, vagy akár közelében is korábban, de ha már itt volt, nem bántam. Furán hátborzongató érzés volt hallgatni, ahogy a lapátok nagy hanggal elsuhannak felettünk, izgalmas volt nézni ezt a magas fémszerkezetet, ami állja a szelek támadását, és közben fáradhatatlanul forgatja három óriási lapátját. Már megérte erre jönni…
A hegyekből kikászálódva még beugrottunk egy boltba, kis vizet és kalóriadús vészhelyzeti rágcsát venni, majd ott is találtuk magunkat a színház parkolójában.
A belépő szokatlanul sok, fejenként 12€, de cserébe az ember megnézheti a színházat és a környező romokat is, ami területét tekintve inkább nagy, mint kicsi. Mármint nagyon nagy.
Első utunk természetesen a színházba vezetett. Most mindenki csukja be a szemét, és képzelje el (aztán nyissa ki, hogy tudjon olvasni. Várj. Először olvasd el, majd csukd be a szemed és képzeld el!) a következőt: ókori római, vagy görög színházat a legtöbbünk már látott, tele van velük Európa, de még Ázsiába is jut ilyen, és nincs semmi különleges, mindegyik egy kaptafára készült. Végy egy domboldalt, vájd ki félkörívben, a lankára tegyél padokat egymás felé több sorban, középre egy kis színpad, és kész is a színház. Ezt a receptet követte a legtöbb korai civilizáció, amióta igény mutatkozott színi előadások megtartására. Nyilván működik a konstrukció, ha már… Főleg, hogy a modern színházak, vagy nézőterek is ezt a rendszert követik, hiszen így lehet maximalizálni legjobban a nézőszámot, miközben elméletben minden néző látja és hallja az előadást.
Ezen fő tervezési elveket követi az Epidauroszi Színház is, annyi a csel benne, hogy a színpad mögötti táj, a magas hegyek, a zöld, buja növényzet a színpadon folyó előadást kiegészíti, annak természetes és állandó díszletet ad, így a néző sokkal könnyebben tudja a cselekményt gondolataiban elrendezni.
Mit mondjak, első gondolatom az volt, hogy ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja. Túl nagy a felhajtás a színház körül, ezer ilyet láttam már korábban, mi annyira különleges épp ebben, ami ezt úgy kiemeli a többi közül? – de ezt csak addig gondoltam, míg a színpadról néztem a színházi lépcsősort, de amint felmentem a félkör tetejére, megértettem.
Egyrészt ott volt a kilátás, a hegyek, a fák, a zöld. Aztán maga a nézőtér és az egymásra épült sorok által kirajzolt félkör, végül az, hogy bár a legfelső sorban ültem le, mint mindenki más, mégis tisztán lehetett hallani, mi zajlik lent a színpadon.
Azt állítja a helyi folklór, hogy ennek a színháznak van a világon a legjobb akusztikai jellemzője a fennmaradt ókori előadóterek közül, és ezt készséggel elhiszem. Bár, a modern tudósok ezt a képet kicsit árnyalták, és megállapították, hogy a görög nyelv kb 30 különféle hangja közül az „a” hangot nem adja tökéletesen vissza, így a „legjobban érthető” és „torzításmentes akusztika” jelzők túlzók. Szerintem meg ezek a tudósok kb. olyanok lehettek mint én: ők ezt gondolták – „színház, ami a legjobb akusztikai adottságokkal rendelkezik, és a színpadon elhangzott beszéd ebben a színházban a legérthetőbb a világ bármely más színházához képest? Adjatok egy mikrofont, majd én megmondom!”
Engem személy szerint nem zavart, hogy épp az „a” hang érthetősége talán kicsit torzult. A többi hang olyan tisztán érthető volt, hogy csak ámuldoztam. Nem is tudtam betelni sem a látvánnyal, sem a hallvánnyal, vagy négyszer szaladtam fel a nézőtér tetejére, majd le a színpadra, majd fel, majd le (most pedig fáj a vádlim, nem értem, miért). A nézőtér tetején üldögéltünk egy kicsit, csodáltuk a látványt, de legjobban kicsi szerelmemet érintette meg a dolog, rajta látszott, hogy el van varázsolva, visszautazott az időben és az ő szemei előtt épp egy előadás zajlik, amit csak ő lát. De látja a színészeket, a közönség sorait, látja a színház mögött magasodó templomok és más épületek sziluettjét, hallja a hangokat, az emberek morajlását, és ő is egy a 14000 néző közül, akik követik az előadást.
Örökké viszont nem ülhetünk egy helyben, így bármennyire is maradnánk, még vár ránk az egész régészeti terület, amit meg kell nézni.
Felkerekedtünk hát, de nem mentünk messzire, csak a színházhoz közel eső kis múzeumig, ahol pár emléket, amiket a területen folytatott ásatások során találtak meg, itt állítottak ki. A talált tárgyak java ugyanakkor Athénban (és a változatosság kedvéért nem Londonban) van.
A múzeum kicsi, de elég látványos, jellemzően szobrokkal és vízköpőkkel tűzdelt, és persze megismerhettük a terület funkcióját, múltját, valamint azt is, hogy miért annyira jelentős, hogy még az UNESCO világörökségi listájára is felkerült.
Az epidauroszi Aszklepiosz-szentély figyelemre méltó tanúbizonysága az ókori világ gyógyító kultuszainak és a tudományos orvoslás kialakulásának. A Peloponnészoszon, Argolisz regionális egységében található helyszín két teraszon elterülő ókori műemlékek sorát foglalja magában, amelyeket megőrzött természeti táj vesz körül. A szentély műemlékei között található az Epidaurosz lenyűgöző színháza, amely tökéletes építészeti arányairól és példaértékű akusztikájáról híres. A Színház az Artemisz és Aszklepiosz templomával, a Tholosszal, az Enkoimeterionnal és a Propülaiával együtt olyan műemlékek összefüggő együttesét alkotja, amelyek a hellén és római világ gyógyító isteneinek jelentőségét és hatalmát szemléltetik.
A szentély a legkorábbi szervezett szanatórium, és jelentős az orvostudomány történetéhez való kapcsolódása miatt, mivel bizonyítékot szolgáltat az isteni gyógyításba vetett hittől az orvostudomány felé vezető átmenetről. Kezdetben, az i. e. 2. évezredben a gyógyítással kapcsolatos szertartásos gyógyító gyakorlatok helyszíne volt, amelyet később az i. e. 8. században Apollón Maleatasz, majd az i. e. 6. században Aszklepiosz kultusza gazdagított. A két isten szentélye az ókori világ egyetlen legfontosabb gyógyászati központjává fejlődött. Ezek a gyakorlatok később elterjedtek a görög-római világ többi részén is, és a Szentély így az orvostudomány bölcsőjévé vált.
https://whc.unesco.org/en/list/491
A múzeum után hosszú séta következett, minek során bejártuk az összes helyszínt, ami bejárható, illetve azt is, ami inkább nem – de mi ezt nem tudtuk. Mindent megnéztünk alaposan, már-már kutatói szemmel, de ahogy haladt előre az idő, úgy csökkent a vércukorszint, leginkább abban a testben, ami fiatal kora miatt jobban égeti az energiát – bár az sem segített, hogy árnyék nem sok volt. Szinte semmi. Cserébe meleg az igen.
Mindezek ellenére mindenki, kicsik és nagyok hősiesen bejárták az egész területet, és még arra is volt energiánk, hogy kicsit viccelődjünk.
Épp a nem legkönnyen megjegyezhető nevű „Abaton or Enkoimeterion at the Asclepieion of Epidaurus” épületet néztük, mikor a falon láttunk egy képet, aminek eredetijét (ami egy dombormű) Athénban őrzik. A hely funkciója elvileg az volt, amikor még volt neki funkciója, hogy a betegek ide betértek, egy éjszakát eltöltöttek, és közben a szerencsésebbek álmot láttak, ami megmondta nekik, hogyan gyógyulhatnak fel betegségeikből. Az épület ezen funkcióját a korábbi betegek falba vésett vallomásai is megerősítették, és mint manapság az álhírek, úgy terjedt a szó, hogy aki ellátogat az asclepieioni fürdőkbe, az tuti meggyógyul. No, az egyik ilyen dombormű azt meséli el, hogy Andromache is meglátogatta ezen épületet, ahol ő is álmodott, és álmában látta, ahogy egy jóképű fiú felemelte a ruháját, a gyógyítás istene megérintette a hasát. Az álmát követően Andromache meglepetten tapasztata, hogy fia született – férjétől. Itt azt szerettük volna érzékeltetni, hogy miután jött a jóképű fiú, aki felemelte a ruhát, teljesen természetes hogy ki kellett hangsúlyozni, hogy az újszülütt apja nem más, mint Andromache férje. Nem is lehet más, nem igaz? Ekkor ugyanis még nem volt divatja a szeplőtlen fogantatásnak ugyebár.
Az epiruszi Andromaché [a szentélybe] az utódok miatt jött. Az Abatonban aludt, és álmot látott. Úgy tűnt neki, hogy egy jóképű fiú felemelte a ruháját, és azután az isten megérintette a hasát a kezével. Az álom után Andromakhénak fia született férjétől, Arybbastól.
Ministry of Culture and Sports
Ezen én hosszú percekig nevettem, soha életemben nem gondoltam volna, hogy az ókori domborművek olvasása ilyen szórakoztató lehet, bár elismerem, hogy jókedvem forrása elég sekélyes, de mit tehetek, ez vagyok én.
Egy másik épület is megragadta a figyelmem, a kapu. Ahogy joggal gondoljátok, a kapu az Epidauroszból ide vezető út végén állt, monumentális építmény volt, azzal a nem titkolt céllal, hogy az utazót, a kapun belépve megérintse Asklepios (Aszklépiosz) isten jelenléte. De nem ez volt az, ami megfogott, hanem az, hogy szinte a kapu mögött közvetlenül, immár a fürdő területén volt egy kút, amit – a feltételezések szerint – arra használtak, hogy az innen nyert vízzel megmosakodjanak az utazók. Fürdőbe menet megfürödjenek – hogy betegségüket és ragályaikat ne vigyék be a fürdőbe. Milyen már! Manapság meg bárki, bármilyen (bőr)betegséggel beléphet bármely strand, fürdő, vagy uszoda területére, csak az egyén jó belátásán múlik, hogy ragaszt-e betegséget a közönségre, vagy inkább otthon marad… Lehet, hogy nem is fejlődött akkorát a civilizáció, amekkorát mi szeretnénk hinni?
Végül, de nem utolsó sorban a hosztelt emelném ki, a Katagogiont, ami a feltételezések szerint 160 szobával várta a fürdő vendégeit, két szintes, de a legérdekesebb funkciója talán az volt, hogy már eleve úgy tervezték és építették, hogy az épület két szárnya közötti átjárást egy ajtóra korlátozták, amit járvány esetén le tudtak zárni, ezzel kialakítva egyfajta karantént az épület egyik felében, míg a másik fele üzemelt tovább, business as usual… Szenzációs! Nem az, hogy létezhetett a karantén fogalma, hanem az, hogy már az épület tervezésekor gondoltak erre. Csodálatos…
Végezetül olyan három órát, talán kicsit többet töltöttünk a területen, és bár én még elmentem volna egy közeli helyre, de az egyrészt zárva volt, másrészt meg teljesen elfogyott Petike energiája, és a felnőttek is megéheztek. Kocsiba be, irány az etető!
… de előtte ajándéktárgy vásárlás, ami kicsivel több, mint fél órával késleltette az ebédünket… Cserébe sikeres volt a küldetés.
Étel tekintetében egy nem túl messze lévő, de jó értékeléssel bíró éttermet néztem ki, aminek eléréséhez „csak” fél órát kellett autózni. Ezt még éppen kibírtuk, de a helyszínre érkezve szomorúan tapasztaltuk, hogy az egység zárva van. Egy kedves, segítőkész helyi bácsi, akinek két különös ismertető jegye a fogai számosságának alacsony volta, illetve a méterekről érezhető alkoholszaga volt, próbált velünk kommunikálni, de csak egy (számomra ismeretlen) szót ismételgetett görögül, illetve lelkesen mutogatott valamit, de erről nem tudtam eldönteni, hogy ennek a mutogatásnak valami értelme is van, vagy csak az elveszni készülő egyensúlyát kívánja így megőrizni. Most, hogy látványát felidézem magamban, kb. ilyennek képzeltem el annak idején Piszkos Fred kapitányt is, mielőtt a Korcsmáros féle képregényekkel találkoztam. Bár, a képregényben ábrázolt személy is hasonlít a bácsira, annyi különbséggel, hogy a bácsi nem viselt tengerészsapkát. És a rejtői karakter által bírt furfangosságot sem fedeztem fel önjelölt idegenvezetőnkben…
Újabb keresés, öt perc autózás,majd étterem, ezúttal nyitva.
Finomat és sokat ettünk, senki sem panaszkodott, a bárányborda különösképpen finom volt, a fasírt sem volt rossz, de abból ettem már jobbat is máshol.
Mire végére értünk mindennek, jól is laktunk, nem volt panasz senki részéről sem.
A visszautat csak annyival bonyolítottuk meg, hogy nem az autópályán mentünk, hanem a tengerparti úton, de miután elértük Athén elővárosait, azért már felmentünk a gyűrűre, ott jobban lehet haladni.
Vacsorázni már nem kellett, kis szuszogás mindenki részéről, tisztálkodás, majd alvás következett, hogy másnap reggelre új hetet kezdhessünk meg.
Mindent összevetve, bár legalább annyit utaztunk, mint amennyi időt magán az uticélunkon töltöttünk, egy jó kis vasárnapi program kerekedett, kellemesen elfáradt mindenki, és ismét láttunk valamit, ami tartós emlékké formálódik majd bennünk. Szeretem ezt az országot, olyan sokat tud adni annak, aki hajlandó befogadni…
A nap végén, midőn a kellően hosszúra nyúlt napunk fárdalmait pihentük ki, Kedvesem elkezdte összeszámolni, hogy hány UNESCO helyszínt néztünk már meg. Annyit, amennyi Magyarorszgon összesen van, és egyel többet, mint amennyit Magyarországon láttunk. Nem mintha számítana bármit, de a listák szerelmeseinek, vagy a gyűjtőszenvedéllyel megáldottaknak ez fontos lehet. Én inkább azt igyekszem számom tartani, mennyi különféle élményben volt részünk, és mennyi örökre szóló élménnyel gazdagodunk szinte minden kirándulás alkalmával. És bár az esetek többségében nekem is, csakúgy, mint a gyerekeknek, nehezemre esik elidulni, nehezen áldozom fel a heti két pihenőnapom egyikét ilyen utazgatásokra, de amikor hazaérek egy-egy ilyen kirándulás után, azért be kell lássam, hogy annak van igaza, aki hétről hétre noszogat, hogy menjünk, nézzünk, lássunk, csináljunk valamit.
Tudom, hogy amikor majd el kell hagynom Görögországot, és számot kell vessek azzal, mivel töltöttük az időt, amit a sors engedett számunkra, lesz hiányérzetem, de azt is tudom, hogy azzal az érzéssel fogom mindezt tudomásul venni, hogy rajtunk ez nem múlott.
έξοδος 
“Epidaurosz” bejegyzéshez egy hozzászólás
Comments are now closed.