Még javában tombol a nyár, de már megérkeztek az augusztusi szelek. Idén talán kicsit erősebb is a szél, mint a megszokott – mióta visszaérkeztünk a nyaralásról nem tudtunk elmenni strandra, mert bár a víz és a levegő épp kellemes lenne, de a szél és a hullámzás – szerintem – elveszi az élményt. Öreg vagyok én már ehhez. Persze az is szerepet játszott tétlenségünkben, hogy a nyaralás fáradalmait ki kellett pihenni, így a gyerekek sem bánták, ha a változatosság kedvéért otthon vagyunk, és nem megyünk nagyobb túrákra. 

De már az csak nem járja, hogy otthon ülünk egész hétvégén, és nem csinálunk semmit?! (Ha a gyerekeket kérdezitek, akkor persze járja). Nem, nem, nem, nekünk menni és látni kell – ezért az augusztus 15-i nemzeti ünnepen és munkaszüneti napon felkerekedtünk, hogy meglátogassuk az athéni archeológiai múzeumot. Elsétáltunk a metróig, kis döcögés után leszállás, séta a múzeumig, ahol akkora sor áll a bejárat előtt, hogy már fordultunk is vissza. Ehhez nekem nincs türelmem, majd visszajövünk ősszel, mikor a belépő is olcsóbb és a tömeg is kisebb. Nem kellett sokat gondolkozni, mit csináljunk, hiszen már régen játszadozom azzal a gondolattal, hogy a közeli Pedion Areos (Arész mezeje?) parkot megnézem. Az athéni félmaraton pályája a park mellett vezetett el, és futás közben volt időm kívülről megnézni magamnak a parkot, és úgy döntöttem, egyszer, alkalom adtán majd eljövök. Aztán megnéztem a neten is, van-e valami, ami miatt érdemes jönni, és persze van: egy nagy Athéné szobor, és annak a 21 mártírnak a mellszobra, akiket a görög felkelés során végeztek ki a törökök (itt nekem az aradi vértanúk analógiája, és a két ország történelmében fellelhető nemzetegyesítő események párhuzama, a két nép szenvedésének hasonlósága jut eszembe). 

A bejáratnál I. Constantine király lovasszobra fogadott minket, majd kicsit sétáltunk, megnéztük az Athéné szobrot, aztán még séta, majd a mellszobrokat, végül a parkot elhagyva elmentünk az Omonia térig, onnan a halpiacra, majd – mivel már épp ebédidő lett – betértünk egy étterembe, ahol hagyományos görög ételeket fogyasztottunk. 

Lehet, nem hiszitek el, de idestova három éve lakunk, élünk Athénban, de itt még egyszer sem ettünk töltött szőlőlevelet. Persze nem azért, mert nem találtunk sehol az étlapon, de nekem rossz tapasztalatom van vele, nem szeretem. Ha már töltött, legyen káposzta, nem igaz?! Ellenben ebben az étteremben most Kedvesem és én is megkóstoltuk újra, és rá kellett döbbenjünk, hogy ez is épp olyan, mint a többi étel: ha odafigyelnek a minőségre, akár jó is lehet. Ádám – akit még Brüsszelből ismerek – javasolta ezt a helyet, és végül a család minden tagja meg volt elégedve. A számla kicsit erősebb, mint a szokásos, de ez a hely már bőven a város „turistás” részén van, ismert és elismert mind a helyiek, mind a turisták között, a minőségre és a hangulatra sem lehet panasz, egyszóval nem bántuk. 

Immár jóllakottan még kicsit sétálgattunk, majd hazametróztunk – ahol is a gyerekek meg tudtak pihenni. Rájuk is fért, mert a nap során, több részletben majdnem 19 kilométert gyalogoltak. Most, így leírva számomra is nehezen hihető, de kétszer is ellenőriztem… Csak azért, hogy teljes legyen az élmény, még elmentem, és futottam csaknem egy órát, így nekem viszont olyan 27-re jött ki a teljes táv. Igen, elmém épsége nem tökéletes, elismerem. Cserébe a gyerekeket aznap nem kellett ágyba könyörögni, mentek maguktól. 

Heraion 

A következő hétvégére ismét szerveztünk egy rövidebb programot, ami nem aratott osztatlan sikert. Nagyobbik fiamnak szombat este mondtam, hogy másnap reggel nincs ágyban fetrengés, nincs „délig ki sem jövök a szobámból” hozzáállás, mire felháborodott és egyben meglepett hangsúllyal kérdezte, „Hová megyünk már megint?”. 

A legkisebb pedig másnap reggel tudta meg a jó hírt, hogy program van, amikor reggeli után jeleztük, hogy fogmosás, öltözés, aztán indulás. Ő sem volt boldog. Remélem, egyszer majd megbocsájtják nekünk… 

Az indulással nem kapkodtunk, nem terveztünk messzire menni, csak ide a szomszédos Loutrakiba, mert van ott egy Héra szentély, amit még nem néztünk meg. Pedig egy éve már majdnem eljutottunk ide, és a közeli világítótornyot meg is néztük, de a szentélyhez akkor nem sétáltunk el – mentségemre legyen mondva, hogy akkor épp öt gyerekkel voltunk, és pont aznap délután jött ki rajtam egy olyan betegség, aminek épp divatja volt a 2021-22-es években. 

Héra szentélye Loutraki városa mellett van, ami – csakúgy, mint Kalamata – híres és ismert a magyarok körében. Egyrészt, itt található az a közismert mesterséges csatorna, ami a Peloponnészoszi-félszigetet megfosztja félsziget jellegétől és szigetté alacsonyítja, másrészt a város híres forrásairól és gyógyfürdőiről is. Harmadrészt – de erről a történelemkönyvek egyelőre hallgatnak – arról is híres a város, hogy egyszer, egy nyár alkalmával, valamikor (egy-két ezer évvel) Krisztus után, itt nyaralt első (és a poszt megjelenésének idején egyetlen) anyósom is.  

Számomra a város inkább csak azt jelenti, hogy bármikor is járok erre (és elég sokat járok), mindig dugó van a település főutcáján, olyan még nem volt, hogy nagyobb fennakadás nélkül keresztül tudjak autózni a városon. Ezen trend alól a mostani út sem jelentett kivételt… 

Loutraki városától már csak 10-15 perc vezetés, és megérkeztünk a kiszemelt szentélyhez. Parkolóhely egy sem, csak lentebb az úton, mondhatni a megszokott és bejáratott módon, a padkán. Szerencsére a kocsi félig – háromnegyedig árnyékban.  

Első utunk Héra forrásához vezetett, amihez kicsit vissza kellett gyalogolni az úton. Az előzetes felderítés alapján azt hittem, egy barlangot kell keresnem, de nem! A forrás egy fürdő volt, régi, kicsi, de nagyon érdekes. Egy alacsony kőfal, pár oszlop maradványa jelezte, hogy valamikor itt volt valami, aztán találtam egy barlangot, amibe be is másztam, és kiderült, hogy ez egy épített föld alatti csatorna, ami a forrás vizét vitte a fürdőbe. Nagyon izgalmas volt odalent mászkálni, kár, hogy a mezei látogató által bejárható rész nem hosszabb pár méternél – de a végén látszik több elágazás is, csak azt már nem lehet megközelíteni. 

A barlangból, vagyis a csatornából kimászva azért még megnéztük azt a barlangot is, amiről először azt hittem, az a fő látnivaló a forrásnál (de tévedtem), majd visszagyalogoltunk a nap fénypontjához, a szentélyhez. 

A hegyről egy nem túl meredek, jól kiépített út viszi le a látogatókat egészen a tengerszintre, ahol egy strandot is kialakítottak, ami persze tele is van emberekkel. Nem annyira tele-tele, hogy nagyon sok legyen, de az én ízlésemnek már sok. Szerencsére(?) mi nem strandolni jöttünk, pedig éppen lehetett volna, mert az öböl védett az északról fújó széltől, vize nyugodt – kicsit sajnáltam is, hogy erre nem készültünk, de az is igaz, hogy cserébe voltak más terveim is. 

A szentélyhez tartozó első épületeket a régészek i.e. 800-ra datálják, de a legtöbb megmaradt emlék az i.e. VI. században épülhetett. Elég nagy, többfunkciós komplexum volt, melynek fő eleme nyilván maga Héra temploma, de tartozott hozzá egy kikötő, egy óriási vízgyűjtő és egy épületegyüttes is, ahol a díszvendégek díszvacsorát kaptak a díszelgések során. A díszteremben, miközben mindenki a legdíszesebb ruhájában díszelgett. Körülöttük a falon díszek természetesen.  

A terület mai szemmel nézve persze nem nagy -kis túlzással, az egész elférne egy mai focipályán, de érdekes, és ha jól emlékszem, Héra templomot még nem is láttunk. Alaposan és lelkiismeretesen jártunk körbe minden épületet és néztünk meg mindent, amit lehetett, még sziklákat is másztunk a jobb kilátás kedvéért, de a végére elfáradtunk, mivel nagyon meleg volt és azért sok időt töltöttünk a napon.  

Ekkor következett a második napirendi pont, az ebéd, amit egy közeli (légvonalban 4, úton 11km, de közben meg kell kerülni egy hegyet) étterembe terveztem. Itt már voltam egyszer, amikor mélymerülő búvár tanfolyamon voltam, és úgy gondoltam, a család is szívesen megnézné innen a kilátást és élvezné az ételeket. Csak azzal nem számoltam, hogy a hely fő profilját tekintve halas étterem, olyan hús, ami nem a tengerből származik, egyáltalán nincs. Egyik gyerek tehát csak salátát evett, a másik meg rántott sajtot. Cserébe a felnőttek jóllaktak hallal és tintahallal. Nyami! A számlán persze látszott, hogy meg kell fizetni a kilátást és a hely népszerűségét is, ami – tekintve, hogy az étterem olyan jól el van dugva, hogy tényleg csak az talál ide, aki tudja, hol keresse – igencsak meglepő. De az étel finom volt, és a görög szokásokhoz híven kaptunk még egy kis édességet is ajándékba. 

A félelem bére 

Lassan két éve már, hogy Apó kilátogatott hozzánk, és közösen töltöttünk pár hetet, minek során meglátogattuk például Szalamisz szigetét is. Ekkor – Apó látogatásakor – történt az is, hogy erre a környékre is ellátogattunk, egy elsüllyedt hajót kerestem, de végül kiderült, hogy amit más a térképen elsüllyedt hajónak jelölt, az csak egy üres betonteknő. Igen ám, ha már olyan messze elmentünk (majdnem feleslegesen), akkor nem szerettem volna óriási kerülővel hazamenni, mely út Loutrakin keresztül vezet, hanem azt gondoltam, hogy megyek tovább a part mentén, majd Megara városánál térek át a déli részre, onnan haza. 

A térkép felületes szemlélését követően erre lett is volna alkalmam, volt út ábrázolva, csak azt nem értettem, a GPS miért nem tervez arra az útra. Aztán odamentünk és kiderült, hogy ami a térképen valami széles sztrádának tűnik, az a valóságban egy erdei földút, kövekkel, vízmosásokkal, egyéb kihívásokkal (van, akinek ismerős a helyzet?) tele, amit csak tetézett a nedves, ennek megfelelően kissé csúszós talaj. De akkor, Apóval átjutottunk, én meg feljegyeztem magamnak ezt az útvonalat, mert attól eltekintve, hogy kicsit nehezen járható, isteni kilátást nyújt a Korinthoszi-öbölre.  Viszont az akkor átélt élmények hatására az utat elneveztem “A félelem bére útjának” az ikonikus film után.

Szóval ebéd után, jóllakottan, úgy gondoltam, meglepem a családot és megajándékozom őket a csodás kilátással, miközben időt is spórolok, hisz nem kell kerülő úton hazamenni. 

Ezúttal Anya nem volt elragadtatva az ötletemtől. 

Kréta (lassan tényleg jön, már csak egy elmaradásom van ezen kívül) óta valami távolságtartás van közte és a szakadék mentén futó, burkolatlan utak között, nem szereti. Lehet, hogy tériszonya ebben kis szerepet játszik. De – számomra meglepő módon – egész jól viselte az út elejét, nem markolta a majrévasat, nem rettegett hangosan, csak aztán elkövettem azt a hibát, hogy a gyerekek kedvéért kicsit gyorsítottam, ami – mint kiderült – az utolsó csepp volt a pohárban. Onnantól kezdve arra kellett koncentrálni, hogy anya figyelmét valahogy eltereljük, hogy ne érezze azt, mindjárt a szakadékba esünk. 

Pedig nem estünk… Szakadékba. Pánikba igen, de csak kicsit. 

Ha alaposabban megnézi az ember, az egész út kevesebb, mint öt kilométer, és csak azért, hogy a háborgó lelkek megnyugodjanak, több átlagos kocsi (értsd nem 4×4 vagy SUV) is jött velünk szemben, és állítólag mindenki túlélte az utat… 

Ahogy magunk mögött hagytuk a hegyeket és a zergecsapást és leértünk a tengerszintre, úgy jött vissza Szerelmem életkedve és ezzel együtt a szín is az arcára. Immár képessé vált arra, hogy a kilátást is be tudja fogadni, helyreállt a családi idill, minden szipi-szupi lett ismét. 

Aztán hazaértünk, lepihentünk, de már tervezgetjük a jövő hetet, hátha az is tartogat számunkra új élményeket. Meglátjuk. Stay tuned!