Bélának

Miután szomorú szívvel elbúcsúztunk Morktól, és persze adtunk a Super Size Me -nek egy esélyt, hogy indokolatlan mértékben növelje a koleszterinszintünket, hazaballagtunk szépen, és azon kezdtünk gondolkozni, hogy mi legyen a következő program. Mert hiszen, hová is lenne a világ, ha végre egyszer, egy hétvégét a seggünkön tudnánk maradni, nem igaz?! Nem. De. Dehogynem! 

A szokásos mértékben túlzok persze, mert azért szoktunk pihenni is hétvégén, nálunk sem csak csupa jövés-menés a program, de hát mit tegyünk, ha már egyszer ide vetett sorsunk, csak nem hagyjuk az országot megnézetlenül, nem igaz? Nem. De. Dehogynem! 

Idén a naptár úgy adta ki, hogy a katolikus húsvétot azonnal követte az ortodox húsvét, semmi pihenő, semmi felkészülés, csak úgy bele, in medias res! A helyieknek a húsvét is jelentős ünnep (és a korábban ismertetett tiszta hétfőn és húsvéton kívül is van még, például a „nem nap” októberben, vagy augusztus 15, vagy a vízkereszt). Ilyenkor sül a bárány, készül a méltán híres Kokoretsi. Ezt már a LockDown hírek című posztomban érintettem, csak akkor még nem tudtam, miről is van szó, illetve megtudtam, de csak fogyasztás után: birka belsőségek szépen feltűzve, béllel körbetekerve, majd parázson jól megsütve – eredeti húsvéti étel. Ha engem kérdeztek, maradok a nyárson sült báránynál, de persze van olyan is a családban, aki a fejet is megeszi, szóval lehet, a grillezett, bélben sült báránymájnak is lenne fogadóközönsége. Most, hogy így írom, lehet, hogy mégis megkóstolom még egyszer. Majd legközelebb, húsvétkor. Addig gyúrok rá… 

Visszatérve a tárgyhoz: ilyenkor mindenki szabadságon van, a város megáll, a boltok bezárnak, a rokonok egymást látogatják, folyik a dínom-dánom, csak mi maradunk árván, mert – mint előző alkalommal megtudtuk – én a katolikus húsvéti ünnepeket vettem ki. No de nem eszik olyan forrón a grillezett bárányvesét! Azért egy hétvége jut nekem is, ha már más nem, és az idő is szépnek ígérkezik, úgyhogy kirándulásra fel, irány régi köveket nézni! 

A célterületet már tudtam, hiszen a méltán híres térképemen még volt két hely, ami egyrészt közel van, másrészt meg még nem látogattuk meg, de csak azért nem, mert ay internet szerint húsvét előtt nem igen látogathatóak. Ha pedig húsvét, akkor részünkről jöhet a látogatás, így egy kellemes szombati napon, míg a helyiek éppen a bárányokat próbálták szóra bírni füstöléses- égetős módszerrel (de mint tudjuk, a bárányok hallgatnak), mi megindultunk az Amphiareion of Oropos nevű hely felé, amitől annyit tudtam kb, hogy már nyitva van, illetve azt, hogy régi kövek vannak benne. 

Persze, jó szokásomhoz híven készültem én, Wikipédia és más források felkutatva, de semmi sem maradt meg bennem az egészből, csak az, hogy érdemes lehet megnézni. Nézzük meg hát! – kiáltottam, beültünk Paliba, magunk alá vettük az autópályát, majd… 

Majd a fene-ette hülye idióta GPS navigáció átvitt a fizetőkapun (3€), hogy rögtön, de AZONNAL a kapu után levigyen minket a pályáról. Hát nem! Ha már fizettem ennyit, elmegyek a következő lehajtóig, hogy a fene essen bele! Olyan mérges voltam (egyrészt magamra, másrészt meg a hülye algoritmusra), hogy szinte füstölt a fejem, mint a Szaffiban a kormányzó (aki báró szeretett volna lenni), Feuerstein lovag feje. Nekem Andika játszotta el Puzzolát, szép lassan kiengedte a gőzt, így végül higgadtan érkeztünk meg a kinézett helyre. 

Megérte megnyugodni, mert a hely igazán szép volt, és észre sem vettük, hogy majdnem három órát eltöltöttünk csak azzal, hogy régi köveket néztünk. Szerencsére nem voltak sokan, alig pár látogató volt jelen rajtunk kívül, így igazán zavartalanul nézelődhettünk.  

Apró malőr, hogy kártyával nem tudtunk fizetni, így a féltve őrzött készpénzt kellett feláldozni, de a kapuk őre meg nem tudott visszaadni. Gondolom, ti, mint minden más értelmes lény e bolygón, úgy indultuk neki romokat nézelődni, hogy a csak idegen nyelven elérhető honlapon megnézitek, mennyi lesz a belépő (remélve, hogy az információ nem elavult, de a görögöket ismerve biztosan az), majd kopejkára kiszámolva viszitek magatokkal épp a megfelelő ősszeget. Hát, mi nem, nekünk egy kisebb vagyon, egy 50 eurós bankónk volt, amivel rendesen feladtuk a leckét az öregnek. Rögtön kaptunk is kedvezményt a belépőre… 

A néznivalóról pár szót. Annyit megtudtunk a táblákat olvasva, hogy ötévente atlétikai versenyeket rendeztek a helyszínen, melynek egy időben nagyobb rangja volt, mint az Olimpiának. A régészek találtak egy táblát, melyre a győztesek nevét vésték, a legelső név i.e. 338-ban került fel. Bejutás után rögtön szobortalapzatokat találunk, kevés szoborral, de a talpakra ajánlások kerültek különböző római és görög nevekkel. Így, szobrok nélkül nem az igazi. Aztán következik egy hosszú Sztoa, melynek oldalában egy színház található. Na, az már valami! A színházban megmaradt például egy díszes szék, melyet a díszvendégek használtak, és persze a félköríves lépcsősor, mely a nézők részére biztosított kilátást. Szép. Végül még megnéztük az egyik legjobb állapotban fennmaradt vízórát, a szent forrást, ahonnan a területen átfolyó patak ered, illetve nézelődtünk még itt-ott, de többnyire csak kőhalmokat találtunk, magyarázó táblákat már nem annyira.  

Mégis, relatíve sok idő elment arra, hogy nézelődtünk (Andika még egy kóbor kutyát is meg szeretett volna menteni, aztán végül a kutya mentette meg magát), de a nap csodásan melegen sütött, az idő kellemes volt, jól éreztük magunkat. 

Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időt el tudunk itt tölteni, de sikerült. Jöttünk-mentünk fel-alá, minden romos követ megnéztünk, minden táblát elolvastunk, ennek megfelelően még oda is eljutottunk, ahova nem igazán vártak látogatókat: egy épp feltárás alatt lévő részre, ahol igazán nem volt sok látnivaló, csak fű, fa, virágok, kövek, de így is érdekes volt. Ráadásul még egy kutat, vagy fürdőt is találtunk, tehát azt sem mondhatjuk, hogy felesleges lett volna elnézni arra a helyre is, ahová senki más nem megy el. 

Bármennyire is lekötött viszont bennünket a hely, azért egyszer csak meg kell indulni, és mivel már egyre szomjasabbak és éhesebbek lettünk, éreztük, hogy itt az ideje továbbmenni. A bejáratnál még szereztünk egy kis cukros üdítőt, majd kocsiba ültünk, és megindultunk a rossz irányba, mert térerő nem volt, önbizalom viszont annál több. Szerencsére hamar kiderült a turpisság, visszafordultunk és a térkép iránymutatásait követve megindultunk az Archaeological Site of Ramnous (Αρχαιολογικός Χώρος Ραμνούντος) elnevezésű hely felé, ami a következő célpontunk lenne. 

Persze nem én lennék, illetve nem mi lennénk, ha minden fennakadás nélkül eljutottunk volna oda… 

A kocsiban ülve ugyanis néztük a tervezett útvonalat, és azt tapasztaltuk, hogy a már unalomig ismert főutakon tervez minket vinni a gép, mi pedig újat, mást szerettünk volna látni. Ezt nemcsak én, hanem Kedvesem is így gondolta, ezért amikor a térkép alternatív útvonalat ajánlott, mi arra mentünk. Majd az alternatív alternatíváján. Majd egy újabb választható úton – így jutottunk el végül egy murvás, falu határán futó földútra. Ekkor Szerelmem jelezte, hogy ez kívül van a komfortzónáján, de én nem hallgattam rá, nekem ez kaland volt. Azt mondtam: “amíg murvás, és olyan széles, hogy meg tudjak fordulni, addig nincs baj”. Nem is volt baj, de nem vettem igazán észre, hogy mikor történt meg az, hogy már sem elég széles, sem murvás nem volt az út: a megfordulás szóba sem jöhet, pláne azért nem, mert visszafelé olyan meredeken kellett volna felmászni, ami már gondolkozásra készteti az egyszeri emberkét. No para, gondoltam, az út minősége még mindig jó, tovább, tovább előre! De mire ezt kimondtam, egy patak állt az utunkba. Semmi más, csak az út, azon keresztül meg a patak. Híd, vagy bármi modernkori vívmány nem állt az utazó segítségére, csak a természet volt ott és persze a kihívás: “na, meg mered tenni, kispofám?” 

Meg én! – kiáltottam, majd gyorsam felmértem a kockázatokat és szép lassan, a család által filmezve áthajtottam a vizen (nem volt mély, és valami szilárd alapon folyt keresztül, azért nagy kockázatot nem vállaltam). 

Hurrá! Felhőtlen öröm, boldogság, a patak nézegetése és természetfotózás következett, mert a hely igazán szép volt, már-már mesés, csak az a kis ördög ne fészkelt volna ott az ember elméjében, ugrásra várva. 

Amíg így örömködtünk, arra jött egy terepjáró, amiből alaposan megnéztek minket, a kocsit nemkülönben – ők már tudták… 

Miután lefilmeztünk és lefotóztunk mindent, amit érdemes, tovaindultunk, de az út minősége drasztikus romlásnak indult. Nem elég, hogy a völgyből az út felfelé vezetett, de egyre több és egyre nagyobb vízmosásokat kellett leküzdeni, már volt olyan, hogy én is éreztem, a határon autózom, de akkor jött aztán a hegy teteje és két olyan mély árok, hogy egy traktor bele tudna fialni.  

Megálltam, kiszálltam, felmértem a terepet. Az árok feltöltésére semmi esélyem, viszont, egy részeg kígyó által leírt S alakzatban talán át tudom magunkat fűzni a dolgon – véltem, és ezen hitemet megosztottam Párommal is, aki cserébe kevésbé volt lelkes. Ő másban hitt. Végül az lett, hogy Baba irányított, én vezettem, a kocsi meg szép lassan haladt előre, centiről centire, de átjutottunk az akadályon: Kedvesem szerint volt olyan alkalom, hogy csak három kerék érintkezett a talajjal, illetve látni vélte, hogy nagyon, nagyon közel kerültünk egy nagyobb szakadékhoz, de végül szerencsésen átjutottunk a legnehezebb részen, és mindenki nyugodtabb lett egy kicsit, bár adrenalin még volt a vérünkben. Innentől kezdve ismét javult kicsit az út, de jobb nem lett, majd a leges-legvégén jött még egy olyan emelkedő, amit csak lendülettel lehetett bevenni, de lendületet szerezni meg az út minősége miatt nem lehetett. Azért feljutottunk, a kocsi aszfaltra ért, mi meg megbeszéltünk, hogy ennyi kaland ennek a kocsinak elég is lesz egy ideig. Akkor még nem sejtettük… (de ez egy másik történet lesz). 

Az aszfalton aztán jött ismét a boldogság, immár nem kerestünk alternatív útvonalat, ami azzal az előnnyel járt, hogy így ráismervén az útra gyorsan tudtam tervezni egy kis frissítőt magunknak, egy pékség / cukrászda képében. Itt követtük el azt a hibát, hogy a gyerekeknek mézes szirupos sütit vettünk, hiszen kell az energia – gondoltuk – majd a ragacsos masszát hosszú perceken keresztül pucoltuk az ülésekről és a gyerekekről egyaránt… Ki gondolta volna?! 

Végül csak megérkeztünk Ramnoushoz, ahol kicsit rendbe szedtük a kocsi egyre édesebbé váló belterét, majd irány a pénztár, ahol közölték velünk, hogy fél óra van a zárásig, bemehetünk, jegyet sem kell vennünk, de nem mehetünk végig a kijelölt úton, fél úton vissza kell fordulnunk. 

Legyen így, gondoltuk, és megindultunk. Az első méterek után már tudtuk, hogy ez így nem lesz jó, vissza kell majd jönni, annyira tetszett, amit láttunk.   

A Wikipédia szerint egy ókori görög erődítmény, szerepe szerint a tengeri útvonalat biztosította, és híres a Nemesis istennőnek állított templomáról. Valóban nem lehet rossz, de sajnos mi ezt nem tapasztalhattuk meg a korai záróra miatt. Cserébe felírtuk magunknak, hogy ide aztán mindenképp visszajövünk még, mert bár csak az egész terület negyedét, ha meg tudtuk nézni, amit láttunk az nagyon tetszett. 

Ezzel a vigasztaló gondolattal fordultunk hát meg, és hagytuk el a tetthelyet. 

Még mindig nem volt este, így kitaláltam azt, hogy megnézzük hová vezethet az a szép széles út, amiről le kellett térjek, hogy eljussunk Ramnoushoz. Kedvesem nem ellenkezett (ami, figyelembe véve a közelmúlt eseményeit nagy szó!), így arra fordítottam a kocsi orrát, de csak azért, hogy megtudjam, hol nyaral a görög haditengerészet java és borsa – megtaláltuk ugyanis a helyi haditengerészet Balatonkeneséjét, az NBNE nyaralót. Sajna, itt számunkra nem akadt látnivaló, gyors visszafordulás, majd elmentünk megnézni a szomszédos Agia Marina kikötőt, de ez sem okozott éppen katarzist. Lehet, már fáradtak voltunk… 

A család egyhangú döntésének értelmében hazafelé vettük az irányt, immár csak az ismert, de alsóbbrendű utakon, aminek persze megint egy kellemetlen döccenés lett az eredménye, pedig, az ember azt hinné a sima aszfalt nem okozhat ilyen meglepetéseket, hiszen nem Magyarországon vagyunk mondjuk Mezőtúr és Tiszaföldvár között… Nem lett baj… 

Még annyit érdemes megemlíteni, hogy mielőtt hazaértünk volna, megálltunk a “Peti sárkánya” elnevezésű helyen, ott, ahol drága kisfiam elengedte a kite-ot, ami győzelmi zászlóként szállt tovább, míg egy fán meg nem akadt… Itt kicsit néztük a tengert, megnéztük a fát (igen, a kite még rajta van), de igazából már mindenki nagyon nyűgös volt, így aztán a hosszas szemlélődést mellőzve hazamentünk, otthon egy nagyot vacsoráztunk, jót pihentünk, és másnap már sokkal kevesebb aggodalommal a hangunkban nevettünk az egész történeten. Mára meg csak egy kis emlék, afféle előfutára annak, ami még jön… 

Új kalandok következnek.