Nem vagyok autóbuzi. Sem kicsi, sem nagy. Szeretek vezetni (de nem tudok), szeretem az autókat, még jobban szeretném a motorokat, de érteni hozzájuk nem értek.

(Pedig meg szerettem volna várni az egyéves évfordulót… Na jó, nem is…)

Nem létező autóbuziságom ellenére lelkesen fogyasztok különböző autós tartalmakat, online és mostanában offline is, Csikós Zsolt könyvei például remek szórakozást nyújtanak, nem véletlenül, imádom a stílusát, már akkor is imádtam, amikor még „csak” újságíró volt. Hétről hétre vártam a nagy írásait a veteránokról, vagy szinte bármiről, amiről éppen írt, mert bár a téma nem elsődleges szívügyem, de szeretek élvezetes és szórakoztató írásokat olvasni, és ő pont olyan stílusban ír, amit szeretek (és könnyen befogadok).

Mint a legtöbb felnőtt, már én is számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne egy régi veteránt két kezem munkájával felújítani, majd széles vigyorral az arcomon, tiszta, napfényes nyári napon, tölgyfákkal ölelt országúton vezetni, és nem gondolni másra, csak arra, hogy milyen szép is az élet. De Csikós mindig visszaránt a földre, mert nem hagy ki egy alkalmat sem arra, hogy elmondja: a veteránozás végtelen szopás, pénztemető, és a katarzis esélye olyan kicsi, hogy csak kevesek ízlelhetik a siker édes ízét. …és akkor sem sokáig, mert valami el fog romlani másnapra.

„Hogy jön ez ide?” – kérdezitek joggal. Hát úgy, hogy valami rejtélyes oknál fogva itt, Athénban az egy négyzetméterre jutó „veteránok” (értsd: szétrohadt csotrogányok) aránya Kubával versenyez, de a Közel-keleti arab világgal mindenképpen egy szinten van. Ezen rozsdahalmok java még ma is használatban van, napi közlekedős autók, így jártamban-keltemben minduntalan találkozok Citroen Kacsával, Lada Nivával vagy régi Peugeot-val. Én meg megállok, csodálkozom, majd tovább megyek.

Igazából nem tudom, mi az oka annak, hogy az itteni autók átlagéletkora olyan magas, lehet, hogy kevésbé rohadnak, lehet, hogy valami fura adó miatt (drágább lenne az adó az új autóra?), lehet a szegénység, vagy a nosztalgia, vagy mindez együtt – nem is érdekel igazán. Nekem csak az számít, hogy szinte minden nap van mire csodálkozni.

Ezért kezdtem el már nagyon régen, hogy a számomra különösnek, vagy különlegesnek tűnő autókat lefotózom, megörökítem, és már azt is régóta tervezem, hogy írok ezekről pár sort, illetve közzéteszek egy válogatást azokból a képekből, amiket ittlétem alatt készítettem. Fogadjátok szeretettel, tőlem, nektek.

…és még sokan mások. A millió Lada Niva közül egyet sem fotóztam le (abból láttam eleget gyermekként), illetve nagyon sokszor volt, hogy csak úgy “elsuhantak” előttem az úton, esélyem sem volt fotózni. Ja, és persze, a gyermekkorom kedvence, az autós album (Sebesség Lutra-album) 1-es matricájának büszke tulajdonosa, a Jeep Wrangler is olyan nagy számban fordul itt elő, hogy hétköznapinak számít…

(A képekhez társított márka és típus jelölésekért nem vállalok felelősséget, tőlem ennyire tellett. Hozzá kell még tennem, hogy az E3-as BMW eladó, ha valakit érdekelne…)