Kicsit megszakítom a visszatekintések sorozatát, és a jelenbe ugrok egy nagyon rövid kis szösszenet erejéig. Évekkel ezelőtt egy másik blogon már megénekeltem milyen keserű sorsa van annak a törzsvendégnek, aki a pultos barátja, most viszont végre megtapasztaltam, milyen hozzáadott értékekkel is jár az, ha valaki törzsvendég.

A kedvenc kis strandunkról van szó.

Nem azért kedvenc, mert olyan kimagasló lenne bármilyen szolgáltatása is, étel-ital tekintetében éppen csak a futottak még kategória, a napágy 5EUR egy hétvégi napra, 2,5 hétköznapra. Ennek megfelelően, ha hétvégén mindkét nap kimegyünk, csak a napágy 20EUR, és még jön a kissé túlárazott minden más, amit a gyerekek és a gyerekes felnőttek megkívánnak.

A helyzet még rosszabb abban a megvilágításban, hogy kb. 5 perc autózásra ott van a hely, ahol igaz, nincs semmi infrastruktúra, parkoló is alig, de legalább ingyen van. Akkor miért mentek a fizetős helyre? – kérdezitek okkal. Hát azért, mert ez a strand egyben a bázisa annak a búvárklubnak, akikkel szeretek merülni, így szinte kézenfekvő a választás: míg Apa merül, a család pancsikol.

Szerencsére úgy alakult az életünk, hogy különböző elfoglaltságok miatt erre a strandra az utóbbi 5-6 hétben nem tudtunk kimenni: üzleti utam volt, ami hétvégi utazással is járt, majd más programok, végül három hét nyaralás Krétán – ez mind távol tartott a kedvenc strandunktól.

Az elmúlt hétvégén viszont újra kijutottunk, és agyamat eldobom, eszem megáll, olyan élményben volt részünk!

Kicsit későn, délelőtt 11 után érkeztünk szombaton, így megkértem kicsi Babámat, hogy derítse fel, van-e egyáltalán szabad hely: nem szeretném feleslegesen elcipelni a cuccot, hogy kiderüljön, nem tudunk hová lepakolni. Szóval Anya előre megy, majd kisvártatva Lacika integet, hogy jöhetnek a csomagok, van hely.

Én magamra veszem a málhát, és elindulok…

Ahogy haladok befelé, először Ioannis, a búvárklub tulaja köszönt, illetve a klubtagok is üdvözölnek. Udvarias szóváltások, hogy vagy, milyen volt a túra, mikor merülünk, ilyesmi. Kicsit tovább lépve a pincér köszönt széles mosollyal, és már mondja is, hogy merre találom a számunkra fenntartott nyugágyat, illetve a családomat.

Pár további lépés és a hely tulajdonosa, valamint a tulajdonosnő köszönt, ha nem is fülig érő mosollyal, de kedvesen.

Legvégül pedig az új pincérsrác, aki bár még nem ismer bennünket, de legalább figyelmes.

Mindenki a fent felsoroltak közül angolul szólított meg, kedvesen és előzékenyen állt hozzánk, és látszott, hogy emlékeznek ránk, immár tényleg törzsvendégek lettünk. És ez jó érzés.

Remélem, sokáig lesz még részünk ilyenben!