Az idei Húsvét nagyon különleges volt számunkra. Egyben kalandos is. De inkább különleges. Kezdjük az elején: egy nemzetközi szervezetnél dolgozom, ahol van lehetőség arra, hogy a nagy keresztény ünnepek során, azok esetében, melyek munkaszüneti nappal is járnak, minden munkavállaló maga döntheti el, hogy a katolikus, vagy az ortodox egyházi ünnepeken nem dolgozik. Természetesen az értelmes kollégáim java utóbbit választja: az egész ország leáll ilyenkor, nekik is jól esik a szünet, de bezzeg én, én máshogy gondolkozom. Nekem jobban esik akkor nem dolgozni, amikor mindenki más dolgozik, jobb akkor kirándulni, amikor a népszerű úticélok nem olyan zsúfoltak, illetve jobb akkor az irodában lenni, amikor senki más nincs bent. Ennek megfelelően a legtöbb ilyen alkalomkor a katolikus ünnepeket választom.

Az idei Húsvét azért is különleges, mert életemben először vittem végig a nagyböjtöt, és bár szinte minden rokonom, ismerősöm kételkedett az épelméjűségemben, húshagyó keddtől húsvétig a böjti szabályok szerint éltem, nem ettem húst, még halat is csak ritkán, és tejterméket is alig-alig. Még az egyébként megengedett csaló napokon sem nyúltam húshoz, és erre nagyon büszke vagyok. Először azt hittem, nehéz lesz, de meglepő módon nem volt az, bár segített az is, hogy Görögországban minden étterem ajánl legalább 3-5 féle salátát, és nekik van élet a húson túl is. Ráadásul a pincér sem néz rád ferde szemmel, ha nem rendelsz fél kiló zsírt a rántott szalonna mellé. Ennek vannak történelmi (szegénység), illetve kulturális hagyományai is (mediterrán diéta), de nekem ez így épp kapóra jött.

Harmadrészt pedig azért is különleges volt az ünnep, mert meglátogatott minket egy kicsi zöld emberke, nevezzük itt csak Morknak, a címben jelzett filmsorozat főhőse nyomán.

Mork egy végtelenül szerény, talpig becsületes, aranyszívű ember, bár mostanában kissé magányos. Ezért ajánlottuk fel neki, ha épp nincs jobb dolga, velünk is töltheti a húsvéti szünetet, hisz őt az egész család szereti, nincs benne semmi olyan (se belső, se külső) tulajdonság, ami miatt a legkisebb fenntartásunk is lehetne vele szemben. Tényleg egy igazi úr, és még jó fej is közben.

Ő kegyesen beleegyezett, hogy családja helyett az ismerőseivel tölt el pár napot, mi meg izgatottan vártuk a reptéren, Nagypéntek előtti szerda este.

Érkezését nagy várakozás és nagy tervezgetés előzte meg. Nyilván, a számunkra kedves személynek szerettünk volna olyan élményeket biztosítani, amikre azért pár napig emlékszik majd, és talán elmeséli barátainak is, egy tábortűz mellett, hallevet főzvén… Neki cserébe nem voltak nagy elvárásai, sem olyan előre kinézett célpontjai, amihez ragaszkodott volna, így szabad kezünk volt a program megalkotása során. Amit tudtunk: Athénban volt már, de éppen csak átutazóban, úgymond kutyafuttában, így azért a legtöbb látnivaló (kivéve a kötelező párat) kimaradt neki, a fővároson kívül pedig még csak északon járt, így a déli rész „Terra Incognita” számára.

Nekünk egy kötött programunk volt csak, Petike ovija, mivel az ovi – velünk ellentétben – az ortodox ünnepnapokat követi, így a csütörtök és péntek még oktatási nap, de csütörtökön még ráadásul valami ünnep is volt, onnan nem szerettük volna, ha a kicsi hiányzik.

A szerda esti érkezés eseménymentes volt, mindenki örült, volt, aki kicsit feszengett a régen látott ismerős miatt, de a hangulat hamar feloldódott, és mire leszállt az éj, már azon ment a vita, hogy kivel aludjon Mork egy szobában. Közben azért ettünk egy kis polipot, mert azt főztem, ittunk egy kis innivalót, mert volt otthon, és persze jó sokáig beszélgettünk, vízipipáztunk.

Másnap Petikét eldobtuk az oviba, a társaság maradéka meg metróra szállt és megindult a belváros irányába. Elmentünk egészen oda, ahol a legtöbb turista van, majd nekiindultunk sétálni. Megnéztük az Agórát, ahol kicsit hezitáltunk, hogy vegyünk-e kombinált, Akropoliszra is szóló jegyet, de végül csak a piactérre váltottunk ki belépőt. Alaposan körbesétáltuk a helyet, nem hagytunk egy talpalatnyi földet sem megnézetlenül, majd utunkat folytatva, immár lassan elfáradva, éhesen és szomjasan megindultunk az Akropolisz hegy felé, hogy onnan letekintve csodáljuk meg a várost.

Út közben energiát kellett pótolni, megálltunk, pontosabban megültünk hát egy elsőre szimpatikusnak tűnő helyen, majd kértünk frissítőket, és végül fagyit, palacsintát, mindent. Ekkor kicsit felemelte hangját a lelkiismeretem, de egy újabb adag fagyival lecsillapítottam, és élveztem tovább a tavaszi napsütést. Jól elidőztünk ott, nem is gondoltam volna, hogy ennyit tudunk ülni egy helyen, de tudtunk. Végül aztán csak tovaindultunk, és felmásztunk az Areopagus dombra, ahonnan látszik a város is és a Parthenón is, majd csodáltuk a kilátást. Volt olyan is, akit kicsit megrémített a magasság, de nem mondom meg, ki volt az.

Miután kicsodálkoztuk magunkat, lementünk még a bolhapiacra, végig sétáltunk a helyi Váci utcán, megnéztük, hol szeretnek tüntetni a helyiek, majd metró, séta, ovi – mert már ideje volt Petikét felvenni.

Ezzel persze még nem lett vége Mork megpróbáltatásainak, gyorsan kocsiba ültünk és elmentünk az egyik, helyiek által favorizált, háromszögről elnevezett étterembe, ahol annyi húst ettünk, amennyi belénk fér. Annál többet is rendeltünk, mint, ami belénk fér, maradt az asztalon sajnos. Illetve, ez volt a pillanat, az első, amikor megszegtem a böjtöt, és pár órával a hivatalos „Húsvét” előtt húst vettem magamhoz. Majd meggyónom egyszer, de szerintem ennyi már nem számít…

Annyit ettünk, hogy szépen kikerekedett mindenki pocakja, de még mindig volt program hátra: állítólag Sounion csodálatos naplementekor, így elmentünk megnézni a naplementét. Mivel azért volt még egy kis időnk addig, míg a nap eléri a tengert, megálltunk két eldugott kis öbölben a tengert, a köveket, a kilátást nézegetni.

Mire eléggé este lett, mi is megérkeztünk Sounionba, elmentünk a templomig, amit alaposan körbenéztünk, míg volt napfény, majd kerestünk egy jó helyet, és vártuk a naplementét.

Naplemente

Nem volt rossz. Egyáltalán nem volt rossz, de azért, hogy őszinte legyek, láttam már sok, sokkal szebb naplementét is. Talán kicsit túl van lihegve a dolog, nem tudom, vagy nálam van magasan a léc, de annyira azért nem tetszett. Cserébe, talán éppen a hype miatt, volt tömeg rendesen, alig fértünk el a sok embertől. Egynek jó volt, de minden nap nem csinálnám, maradjunk ennyiben. Annak ellenére, hogy maga a naplemente nem volt a legszebb, amit valaha láttam, mégis jó volt az egész, de ez inkább a társaság miatt, semmint a hely, vagy az idő miatt történt így. Miután a Nap lement, mi hazamentünk, eltettük a gyerekeket, majd mi is álomra hajtottuk a fejünket.

Pénteken későn keltünk, de nem siettünk sehová. Mikor mindenki magához tért, elmentünk megnézni a szakadékot, amiről nem is olyan régen zengtem ódákat (ez volt a második alkalom, hogy visszamentünk). Ahogy az első alkalommal írtam, már ismert volt számomra a hely, ahol balra kell fordulni a földútról a szakadék felé, így most egy viszonylag jól járható ösvényen mentünk, és nem kockáztattuk, hogy össze-vissza karmolják a lábunkat a szúrós bokrok. Cserébe, hogy ne legyen teljes mindenki öröme, úgy döntöttünk, hogy rövidítünk, így épp úgy másztunk fel a közel sem veszélytelen kőhalomra, mint pár héttel korábban. A különbség csak annyi volt ezúttal, hogy kevesebbet kellett mászni, de ettől a lányok (egyik az egy közül) nem lettek boldogabbak. Ismét elhangzott a „soha többet!” kifejezés. Amikor felértünk, tátottuk a szánkat, nézelődtünk, találtunk új perspektívát, tehát unalmas sem volt, és persze közben jót beszélgettünk.

A szakadékot követően ismét elmentünk a híres hídhoz („Erre a hídra soha az életben nem megyek vissza!”), valaki legnagyobb örömére. Ezúttal kicsit tovább tudtunk menni, de sajnos, bár a légi felvétel alapján egész járható az út, a valóságban annyira benőtte már a természet, hogy egyszerűen nem tudtunk továbbmenni a völgybe, vissza kellett fordulni. Kár, pedig nagy várakozásokkal tekintettem a séta elé.

Mivel a túra a tervezettnél korábban ért véget, elmentünk hát enni egy kis halat a már ismert étterembe, majd hazamentünk.

Persze, sokáig nem maradtunk a fenekünkön…

Mivel volt még bennünk egy-két kijáratlan, kisétálatlan kilométer, így elhatároztuk, hogy megnézzük, milyen az esti Athén. Fel is vágtattunk gyorsan a Lycabettus hegyre, és lenéztünk a lámpákkal jól kivilágított városra. Itt is voltak persze turisták, nem is kevesen, de valahogy mégis sokkal jobban éreztem magamat, mint korábban a Sounion fokon. Sajnos, épkézláb képek nem készültek, de az emlék megmarad, nekem annyi is elég.

Miután kicsodálkoztuk magunkat hazamentünk aludni, másnap korán kelés, nagy út várt ránk.

Úgy is olyan régen voltunk már Delphoiben – gondoltuk, miért ne mennénk el ismét? Tanulva az előző nyáron tapasztaltakból, most korábban indultunk, nem vacakoltunk annyit, aminek persze a család apraja nem örült annyira. Nem értettem, nem értem azóta sem, nekem kellett vezetni, nekik csak ülni kellett, nekem kellett volna legjobban lázadnom. Tekintettel arra, hogy korán indultunk, hamar meg is álltunk egy kávét venni, de ez nem volt olyan jó, mint az, amit akkor vettünk, amikor a szakadék felé mentünk éppen, nem egészen egy nappal korábban. Viszont volt benne egy kis koffein, ami kellő lendületet adott ahhoz, hogy kibírjuk ébren egy ideig, így folytattuk utunkat a jósok városa felé.

Útközben, amit az előző út során nem vettem észre, épp útba esett egy elhagyatott hely, amit Adrian jelölt még meg a térképén, és minekután utunk épp a jelzett pont előtt haladt, meg is álltunk kicsit nézelődni.

Nem érte meg.

Igaz ugyan, hogy elhagyatott volt, de sem nem régi, sem nem izgalmas. A legnagyobb kaland az volt, hogy eljussunk a helyre – egy kisebb meredély megmászásának árán, illetve a teknőssel való találkozásunk maradt még emlékezetes, de aztán ennyi.

Sebaj, kocsiba vissza, irány tovább!

Arachova városát ismét megnéztük a parkolóból (ezúttal nem tévesztettem el a bejáratot), majd mentünk tovább, és hamarosan meg is érkeztünk kiszemelt célpontunkhoz. Kocsi le, irány a rom!

Arachova

Istenem, milyen szerencsénk volt!!! Alig lézengtek még emberek, egyrészt a kora tavaszi idő miatt, másrészt meg a korai időpont miatt (a buszok még nem értek ide a távolabbi hotelekből), így szinte az egész területet úgy tudtuk megnézni, hogy „alig” volt más ember a közelünkben. Persze ezt ne úgy értsétek, hogy mi öten voltunk ott egyedül, de a korábban tapasztalt emberhalom (ami még mindig kisebb, mint csúcsidőben, kora délután lehet) sehol sem volt. Készült olyan fénykép, ahol tényleg csak egy-két ember zavarja a kilátást, így nagyon szerencsésnek éreztük magunkat.

A gyerekek is jól bírták ezúttal, alig volt egy kis morcogás, meg is voltunk lepődve Szerelmemmel, hogy mi lelte őket?!

Nem siettünk, mindent alaposan megnéztünk, tátottuk a szánkat, mintha most látnánk először (végül is volt, aki igen), és nem győztünk csodálkozni a szerencsénken, hogy mennyire csak magunk vagyunk. Értelem szerűen, ahogy haladt az idő előrefelé, egyre több ember jelent meg, mire visszaértünk a bejárathoz, már embercsordákon kellett átverekednünk magunkat, de nem bántuk: számunkra már úgy marad meg a hely, hogy csak a miénk volt, amikor ott jártunk. Kivételes szerencse, hálás is vagyok a sorsnak érte, szerintem soha nem lesz még egy ilyen alkalom!

Menetrend szerint következett a Tholos, ahol viszont egy nem várt akadályba futottunk: hiába kérdeztem a kicsit kb 10 perce, hogy kell-e WC-re menni, épp a világ végén jutott eszébe, hogy mégis. Nem kicsit, nagyon.

A kicsi meg én otthagytuk hát a társaságot, és elszaladtunk (nagy)dolgunkra, míg a többiek szájat tátottak. Öröm az ürömben, hogy korábban Andika nem tudta megnézni ezt a helyet, így most volt alkalma pótolni az elmaradást.

Mire a kicsivel végeztünk, már a kocsinál találtam a családot, az előző napról elmentett maradékot fejezték be éppen, amiért nem lehet őket megróni, már jóval túl voltunk az ebédidőn.

A Delphoi városnézést ezennel letudtuk, de volt még egy pótolni való: hűtőmágnes! Amikor ugyanis itt jártunk Hugival, nem vettünk mágnest. Pedig az olyan, mint búvárnak a légzőgáz: anélkül nem lehet elmerülni. Mielőtt elmentünk volna Tholost nézni, már próbálkoztunk a múzeum előtt álló ajándékbolttal, de zárva volt, ezért úgy határoztunk, hogy elmegyünk az élő városba, és ott keresünk egy ajándékboltot. Paliba be, pár méter vezetés, majd parkolóhely keresés, megállás, séta. Kis hiszti a kicsi részéről. Fáradunk mindannyian, el kell ismernem.

Nem kellett sokat sétálni, és meg is lett az első ajándékbolt (őszintén szólva, azért nagy meglepetés lett volna, ha egyáltalán nincs ajándékbolt a városban), elfoglaltuk hát, és nekiálltunk válogatni. Mire mindent kiválogattunk, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nincs eladó, nincs kinek fizetni a portékáért. Igaz ugyan, hogy egy ember nem olyan régen benézett a boltba, mozgott, mintha otthon lenne, de aztán elment, ki tudja hová… Egy-két percig tanácstalanul nézelődtünk, majd Morkot lenyúltam egy kis készpénzzel, a pénzt ott letettem a pultra és menni terveztem, de a többiek úgy gondolták, hogy ez nem udvarias, bár éppen nem is etikátlan. Kétségek gyötörtek egyeseket, hogy akkor hogyan oldjuk meg a dolgot. Én azon az állásponton voltam, hogy nem lopunk, hisz a vételárat ott hagyjuk a pulton, de egyes hangok szerint ez szürke zóna, nem kellene ebbe az irányba menni. Ekkor láttam meg az embert, aki nem sokkal ezelőtt benézett, és otthonosan mozgott. Gondoltam, hogy helyi, megszólítottam tehát, és kiderült, hogy van köze a bolthoz, de ő úgy hitte, a felesége bent van, és segít nekünk vásárolni. Felvilágosítottam, hogy ez tévedés, visszaadtam a pénzt Morknak, fizettünk kártyával, majd hangos köszöngetések közepette távoztunk.

Szemben találtunk egy helyet, amit kívülről úgy ítéltünk meg, hogy ott akár kávét is lehet kapni. Bementünk hát, lelkesen köszöntünk, és itt részesei lettünk egy kicsit vicces félreértésnek. Szóval haladunk be, mint a törökök Budára, köszönünk illedelmesen „kaliméra”, leghátul jön Szerelmem, és mondja a kicsinek, akit győzködni kellett, hogy „Gyere be!” (így felkiáltójellel). Erre a helyi ember ezer foggal mosolyogva viszonozza a köszöntést: „Herete”. Szegény, azt hitte, hogy Babám köszönt neki (üdvözlet: Herete), pedig csak a kicsit invitálta befelé. Aranyos intermezzo volt, mosolyogtunk is rajta.

A hely jó választásnak bizonyult. Olcsó éppen nem volt, drága sem nagyon, de a hátsó teraszról isteni kilátás nyílott (nyílik az még ma is) a tengerre, a hegyekre, sőt, még két böszme nagy teleszkópot is odatettek a vendégek kedvéért, hogy azzal csodálják a kilátást. Szerencse, hogy kettő volt, így a gyerekek azon tudtak összeveszni, hogy kinek jut melyik, mert persze az sem mindegy…

Kértünk kávét, süteményt, frissítőt, és pihentünk, beszélgettünk. Nagyon meghitt, csendes kis hely volt, a kis teraszon csak mi voltunk, meg még talán két másik ember, de ők is hamar elmentek, mi meg örültünk annak, hogy szép a nap, meleg van, együtt lehetünk, finomakat eszünk-iszunk, és még egy kis kultúra is csöpög belénk. Bármikor nagyon szívesen visszamennék erre a helyre és ebbe az időbe. Olyan volt, mintha az idő megállt volna, körülöttünk megállt volna a világ, minden csak rólunk, nekünk szólt – elmélyedtünk a pillanatban, és teljes egészében éltük meg azt. Költői!

De ahogy Toldit sem érdemes egy ültőhelyben elolvasni, úgy ezt a verset is abba kellett hagyni, de nem bántuk nagyon, hiszen beleégett a lelkünkbe.

Fizetés közben derült ki, hogy a tulaj meg szerb (akcentusán érződött, hogy nem görög), szóval még örömködtünk egymásnak, ő jobban, mert neki jött a pénz, tőlem ment. De ennyit (lásd előző bekezdések) igazán megért. Paliba vissza, és közben megbeszéltünk, hogy bár a mézes sütemények és a kávé egy időre lekötötték a gyomorsavat, ez nem tűnik végleges megoldásnak, hazafelé keresünk még egy helyet, ahol a mézet ki lehet egészíteni egy kis hússal is…

Sokat nem kellett gondolkozni, azonnal az a hely jutott eszünkbe, ahol anno a Szabó családdal, majd Hugival is ettünk már, ahol a lányok összevesztek az egyetlen rendelkezésre álló birkafejen – a pincér legnagyobb csodálkozására.

A visszafele út eseménytelen volt, ezúttal nem az autópályán mentünk, de hasonló tempóban (görögösen) – szegény Morkot már-már sajnáltam. Ha én ültem volna magam mellett, lehet, hogy letépem a majrévasat az ajtó felől…

Minden körülmények ellenére egyben érkeztünk meg a már bejáratottnak mondható étterembe, ismét rendeltünk mindent, amit csak kívántunk, és mint mindig, most is éhesebb volt a szemünk, mint a gyomrunk kapacitása. Cserébe ismét volt (birka) fej, nyelv, belsőségek, kolbász, husi, saláta – rendet vágtunk a kamra választéka között, erre nem volt panasz. Az étel minőségével kapcsolatban immár, hogy van tapasztalatunk azt kell mondjam: átlagos, de jó. Az átlagoshoz képest pedig egy kicsit drága és egész fapados, de ez adja meg az egész báját. Csak azért, hogy itt ebédeljünk, nem mennék arra még 20km-t sem, de ha éppen útba esik, szerintem máskor is megállunk ott- már csak hagyománytiszteletből is. De őszintém megmondom, nem hiszem, hogy az itt tartózkodásunk alatt még egyszer elmegyünk Delphoiba, két kirándulás – akárcsak a Meteorák esetében –, éppen elég. Van még más is, amit meg lehet, és érdemes nézni, inkább azokra fókuszálunk a jövőben.

Az étteremtől hazafelé már csak egy említésre érdemes dolog maradt: a motorosok. Alapvetően kedvelem őket, és valahol belül irigy is vagyok rájuk. Majd, ha jön a kapuzárás, lehet, hogy csatlakozom is a társasághoz (ha már nem kell a gyereknevelés felelősségét vállaimon cipelnem), de addig is, nagyon körültekintő és udvarias vagyok velük szemben. De most elszakadt a cérna: az nem zavar, ha a lámpánál előre mennek, ha elfér és nem szedi le a fényezést, hadd menjen! Az sem zavar nagyon, ha elöl rögtön beáll elém, de az igenis zavar, hogy amikor zöld lesz a lámpa, akkor feltart. Húzd a gázt, és menjél barátom, ez a sorsod, hajrá, légy szabad – de ha beállsz a sor elejére és nagymamatempóban haladsz lámpaváltás után, hát ott rohadj meg, ahol vagy, már bocsánat a csúnya (és persze ennél erősebb) gondolatokért. Pláne, amikor dudálok is az egyedre, hogy ezzel nem értek egyet, ő meg visszainteget egyértelmű jelekkel, hogy mit tehetnék magammal.

Szerencsére nem vagyok haragtartó, és egy hülye miatt nyilván nem fogom az egész szubkultúrát elítélni, de ez most rosszul esett. Nem baj, elmúlt.

Épségben hazaértünk, nem is annyira későn, fogmosás, vízipipa, kis lónyál, majd alvás.

Vasárnap, Mork számára az utolsó teljes nap, kissé borúsra sikeredett. Nemhiába, hiszen tavasz van, vagy mi a szösz. A borongás, és persze az előző napi sok séta miatt nem kapkodtunk, nyugodtan ébredtünk, reggeliztünk, és közben azon agyaltunk, hogy mit csináljunk még, mivel töltsük ki a napot. A strand nyilván kizárva, múzeumba mentem volna, de a gyerekek lehet, hogy pont emiatt nem fognak majd olyan lelkesen ápolni öreg koromban, ezt nem kockáztathattam. Pedig – Isten látja lelkemet – van ebben a városban két olyan múzeum is, amit nagyon szívesen megnéznék… Talán majd idén télen…

Kisvártatva azért kezdett egy gondolat megfogalmazódni, mely ötletté nőtte ki magát, bár a gyerekek nem voltak épp boldogok tőle: marathoni múzeum – azt úgyse láttuk még, közel is van, félig fedett, ha éppen esne, és nem is fogunk megszakadni a nagy sétálásban. Ekkor született meg a kifejezés, amit azóta is arra használunk, hogy gyereket fegyelmezzünk, és már az olvasók is találkoztak vele: „régi köveket nézünk”. Helyes használata: „ha nem viselkedsz rendesen, elmegyünk régi köveket nézni”. Vagy: „csak akkor megyünk a strandra, ha előtte néztünk régi köveket”.

Kocsi, kis vezetés, csepegő eső lemosása a szélvédőről, még szerencse, hogy tettünk be esernyőt, esőkabátot. A múzeum a GPS utasításait követve hamar meglett, belépő kifizetve, szétnéztünk bent, szétnéztünk kint, kicsit megint bent, de egy másik bent, és mindezt megúsztuk szárazon!

Mit tudok elmondani a múzeumról? Nem túl nagy, de érdekes. Itt kaptam például magyarázatot arra, hogy miként kerültek egyiptomi emlékek a környékre, például ide, viszont a múzeum adós maradt a híres csatával kapcsolatos emlékekkel, amit kicsit bánok. De nem teljesen! Mire a múzeumkert végére értünk, megtaláltuk (keresni mondjuk nem kellett, hiszen egy kisebb domb) a Plataeaiak sírhelyét, ahol 11 sír található, mind a marathoni csatában elesett harcosoké. Plataea egy nagyobb város volt, Thébaitól délre, akik először Spártával szövetkeztek volna, de elutasításra kerültek, így Athén ajánlotta fel a szövetségét, amit a Plataeaiak elfogadtak. E szövetség nevében vett részt körülbelül 1000 plataeai harcos a marathoni csatában – legalábbis Hérodotosz szerint. Amit viszont akkor nem tudtunk, hogy a múzeumőrök elvileg beengedik a látogatókat, csak kérni kell… Nekünk csak annyi jutott, hogy a zárt ajtón bekukucskáltunk, de így is több volt a semminél.

Ha már a környéken jártunk, akkor persze nem hagyhattam ki a csata emlékművét sem, elmentünk megnézni hát azt is. Mióta utoljára ott jártunk nem lett sem szebb, sem rendezettebb, de jó hír, hogy kicsi Petike már messziről megismeri a helyet -csak ragad rá valami, ha elég erőszakosak vagyunk…

A lekaszált rét közepén álló magányos oszlop azért nem olyan izgalmas, sem nem olyan érdekes, hogy órákat tudjunk itt tölteni. Erre tanú lehet a Szabó család, Hugi, Szilvi, de még Apó is. Még volt egy kis időnk a napból, tehát új javaslattal álltam elő: a közelben van egy másik hely is, amit még nem néztünk meg, de már réges-régen szeretném kideríteni, hogy mit nyújthat nekünk: a régi olimpiai játékok (régi = 2004, nem ókori) evezős versenyeinek (kajak és kenu) színhelye. Párszor már jártunk a parkolóban, de eddig még soha nem mentünk be. A kupaktanács hamar elfogadta a tervet, így ismét egy rövid autózás, majd parkolóban megállás és séta következett.

Ennél azért többet vártam. A helyen meglátszik az a 18 év, ami eltelt az Olimpia óta: az egész épületegyüttes szinte teljesen le van rohadva. Esik szét. Nem szép. A lelátók, a TV-s közvetítési helyszín, úgy összességében az egész. Ezen is látszik, hogy bár használják, de nem annyian és nem úgy, ahogy azt eredetileg tervezték. Szomorú. Azért sétáltunk egy kicsit, néztük a vizet, és elgondolkoztunk azon, milyen lehetett itt a hangulat a versenyek alatt, hogy zúgott a közönség, és összehasonlítottuk azzal az elhasznált, rosszul karbantartott környezettel, ami fogadott minket. Nem volt emelkedett.

Őszintén szólva, nem hiszem, hogy sokkal több ideig maradtunk volna akkor sem, ha nem kezd rá az eső, de rákezdett, így lassan visszasétáltunk a kocsihoz, és hazamentünk.

Hazaértünket követően evés, pihenés következett. Ismét későig beszélgettünk, közben megterveztük, hogy másnap miként és legfőbbként mikor jut ki Mork a reptérre. Alvás.

Mork utolsó napja békében telt. Még egy-két utolsó gesztus tőlünk neki és viszont, nyugodt reggeli, kávé, pakolás – sietni nem kellett, a gép kora délután indult csak, de ahogy közeledett az indulás pillanata, úgy lettünk egyre szomorúbbak. Jó, én pl. majdnem elaludtam a nagy szomorúságban, de az előző napokban tettünk is érte, hogy a kaland végére mindenki kellően fáradt legyen. Sokat mentünk, sokat néztünk, remélem, senki sem bánta meg.

Mikor eljött az idő, kocsiba be, reptérre ki, búcsúölelés, majd végigkísértük a szemünkkel, ahogy Mork áthalad a biztonsági ellenőrzésen, és eltűnik a szemünk elől…

Erre nem vagyok büszke, de az elvonási tünet nagy úr: felfedeztük ugyanis, hogy talán az ország, de az tuti, hogy a város egyetlen Burger King étterme a reptéren van, így miután Morkot elengedtünk vissza az Ork bolygóra, mi elmentünk, és adtunk a kalóriáknak egy pofont. Vagy azok nekünk? Nem tudom…

Nyilván nem tudom, hogy lelke mélyén Mork miként élte meg ezt a pár napot, biztosan jelentettünk neki kihívást, nem könnyű más emberekhez alkalmazkodni (bár neki a hobbija miatt nagyon nagy tapasztalata van ebben), és nem könnyű más emberek életébe kívülről betörni, részévé válni, majd kiválni, de remélem, hogy nem bánta meg, hogy minket választott. Részünkről, és most a nem magam, hanem a család nevében mondom, bármikor megismételnénk a dolgot, amikor csak lehet. Nemcsak azért, mert a sima hétköznapokon csak mi vagyunk egymásnak négyen, és bármikor jót tesz a változatosság, hanem azért is, mert nagyon szeretjük ezt az urat az űrből, és felnézünk rá azért, amilyen, és azért, ami a lényének egésze.

Kedves olvasó! Nem lett rövid, napokon keresztül írtam meg-megállva, de lassan utolérem magamat. Két rövideb történet, majd a krétai kirándulás következik, aztán már nem is lesz elmaradásom. Kréta (legalább) három részletben lesz olvasható, ha az utolsó rész megjelenéséig történik még valami érdekes, akkor persze arról is beszámolok. De jelenleg épp előttem van egy halom Lego megépítetlenül, mögöttem egy láda finom belga sör megivatlanul, és persze van egy kis alvás deficitem is, kérlek, legyetek türelemmel. Igyekszem.

Nanu, nanu!