A görögöknél jelentős ünnepnek számít a „Tiszta hétfő”, amit mi inkább Hamvazóhétfő néven ismerünk. Hovatovább, ez az egyik legfontosabb ünnepük, legalábbis az alapján, amit eddigi tartózkodásunk során tapasztaltam. Nemcsak azért, mert ekkor kezdődik a böjti szezon számukra, hanem azért is, mert ilyenkor kicsik-nagyok kimennek a szabadba, esznek, piknikeznek, és papírsárkányokat eregetnek.

Idén úgy gondoltuk, hogy mi is csatlakozunk az ünneplő tömeghez, még papírsárkányt is szereztünk mindenkinek, egyszóval igazán felkészültek voltunk.

Persze, mint már ennyi olvasás után ismertek bennünket, nem elégedtünk meg azzal, hogy elmegyünk valami rétre, és ott jól elvagyunk, hanem egy komplett kis programot kerekítettünk a nap köré, hogy tartalmasan és eseménydúsan teljen.

Az első kihívás az volt, hogy találjunk kellően érdekes néznivalót, aminek a környékén lehetőleg van pusztaság, rét is, és talán tömeg sincs. A városban lévő parkok szóba sem jöhettek, mert ilyenkor úgy megtelnek emberekkel, hogy mozdulni sem lehet.

Elővettem hát a térképet, és kerestem… Majd találtam, pedig eddigre már meg voltam arról győződve, hogy minden szóba jöhető helyet feltérképeztem, kategorizáltam, megjelöltem magunknak. Persze, mivel Görögországról van szó, minden sarkon van valami ősi rom, így szinte lehetetlen küldetés mindet megnézni.

A formálódó tervet megosztottam a családdal, amit a kupaktanács jóváhagyott, így már csak a neves nap eljövetelét kellett kivárni, és mehettünk is.

A helyi kormány még azzal is kedveskedett nekünk, illetve az állampolgároknak (és itt tartózkodóknak), hogy erre a napra időzítette a kültéri maszkhasználati kötelezettség eltörlését: hosszú hónapok után végre szabad, maszkkal nem takart arccal közlekedhettünk az utcán, a hegyek között, kültéren. Emlékszem, az első pár nap igencsak fura, izgalmasan új volt…

Így tehát, március 07-ét izgatottan vártuk, és készültünk. Amikor pedig a nagy nap elkövetkezett, akkor kocsiba ültünk, és megindultunk délre. Úticélunk az „Archaeological Site of Silver Mines at Drymos of Lavreotike” volt, ahol reményeink szerint betekintést nyerhetünk az ősi ezüstművesség titkaiba.

Mivel a korábban meglátogatott szakadéktól megjött a felfedezőkedv, és a környéken ismét láttam valami nagy lyukat a földben, így arra gondoltunk, elmegyünk a bányába, megnézzük, amit lehet, majd megyünk lyukat nézni, és jól érezzük magunkat, akkor is, ha a fene fenét eszik!

A bánya hamar meglett, de sajnos a kaput zárva találtuk. Tábla hirdette, csak akkor nyílik meg a kapu, ha valaki betelefonál a múzeumba és időpontot egyeztet, máskülönben csak bámulni lehet, mint borjú az új kapura, de kulturálódni nem annyira…

Kicsit tébláboltunk a kapu előtt, nem mondom, hogy emelkedett volt a hangulat, de aztán a gyerekek észrevették, hogy a kapu és az út felszíne között bőben van hely ahhoz, hogy egy kisebb felnőtt átbújjon… Hát a gyerekek át is mentek, mi meg nem tehettünk mást, menni kellett a huncut gyerekek után, hogy megelőzzük azt, hogy kárt, bajt okozzanak. Persze, azonnal kiparancsoltunk mindenkit a legális útra, mintha ott sem jártunk volna!

A történet tanulsága, amiről itt nem szeretnék többet mondani, az az, hogy érdemes lenne egyszer telefonálni, mert úgy véljük, hogy ha bemásztunk volna mi is, akkor olyan csodát látunk, amiért érdemes órákat (de legalább egyet) eltölteni a helyszínen. Láthattuk volna a kohókat, a műhelyeket, meg ki tudja még mit, mert azt feltételezzük, hogy nem áll minden kő mellett tájékoztató tábla. De ha magasból lenéztünk volna a völgybe, akkor talán láthattuk volna, hogy miként volt szervezve a tevékenység, merre húzódtak a falak, illetve azt is, hogy merre terelték el a patakot, hogy segítse a kézművesek munkáját.

A kocsi és a zárt kapu előtt bő egy-másfél órát ácsorogtunk, majd úgy döntöttünk nem láttunk már mindent, menjünk tovább. Szerencsére, az odaúton volt még pár barna tájékoztató tábla, ami különféle, nemesfém feldolgozással kapcsolatos, ősi helyeket jelöltek, így elmentünk megnézni azokat, ha már a bányát nem láttuk…

Nem kellett messzire mennünk, hogy megtaláljuk a Szentháromság-templomtól a Suriza völgyén áthaladó ösvényt, mely mentén ősi ásványmosók, víztartályok és egyéb ódon épületek találhatók. A gyalogutat követve aztán végül csak lehetőségünk nyílt a hegy oldaláról lenézni a bezárt ezüstbányára is, és a korábbi sejtéseink beigazolódtak, épp azt láttuk, amit korábban bő egy órán keresztül elképzeltünk. De találtunk közben kisebb-nagyobb barlangokat, virágokkal teleszórt mezőket, és persze egy csendesnek tűnő, viszonylag sík terepet, ahol a sárkányokkal lehet kísérletezni.

Utóbbi kellékekért persze vissza kellett gyalogolnom a kocsihoz, magamhoz venni mindet, meg még a vizet és más földi léthez elengedhetetlen kelléket is, majd vissza a családhoz. Bár a szél nem akart a kedvünkbe járni, azért fújt, csak az a baj, hogy eléggé össze-vissza. Persze, hegyek között voltunk, így érthető, és amint sikerült a sárkányokat olyan 30-40 méterre felengedni, már nem is volt gond azzal, hogy honnan fúj a szél, mert tartósan egy irányba, de sajnos meg-megállva röptette hátán a sárkányokat. Lacika nagyon ügyesen kezelte az övét, neki csak két-három alkalommal kellett segíteni újra felengedni, Petike pedig, ha a sárkány már fent volt, akkor erős koncentráció árán négy-öt percig is a magasban tudta tartani az ő sárkányát.

Istenem, mennyire élvezték a gyerekek! Én mondjuk nem annyira, mert a dolgom leginkább abban merült ki, hogy a földhöz csapódott sárkányokat, árkon-bokron, ágakon-köveken át vissza kellett szereznem, és segíteni újra felemelni. Cserébe nekem az volt a jutalom, hogy láttam a gyerekek fején a fülig érő vigyort, ahogy csodálták az égben szálló alakzatokat. Petike polipot, Lacika vadászrepülőt reptetett, és úgy szaladt az idő, mintha kergetnék.

Polip…
Itt pihen a vadász…

Tőlünk szokatlanul hosszú időt töltöttünk egy helyben, de végül a szél egyre inkább ellenünk kezdett dolgozni, így beszüntettük az eregetést, és megindultunk a nagy lyuk felé.

Ez is meglett, hisz nem volt messze, de sajnos annyi ember tömörült a lyuk körül kialakított piknik részen, hogy majdnem elment a kedvünk az egésztől. Azért egyszer körbe sétáltuk, így megtapasztaltuk, hogy nem is olyan kicsi, sőt, azt is láttuk, hogy meglehetősen mély is. Volt is ámulás és csodálkozás, de szerencsére a gondos görögök kerítést építettek a geológiai képződmény köré, így nem volt féltés és fejhangon történő kommunikáció – hát, illetve nem annyi, mint pár nappal, héttel korábban Grammatiko közelében.

Itt is minden ember sárkányt eregetett, erre én megmutattam nekik a technika és a modern tudományok gyümölcsét, a quadrocoptert, és mentem egy kört a helyi látványosság felett. Tanulság: még nagyon sokat kell gyakorolnom az irányítást.

Miután kicsodálkoztuk magunkat, még úgy gondoltuk, hogy keresünk valamit enni, de persze az általam kinézett, és régóta vágyott étterem annyira tele volt, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, ami kis csalódottsággal töltött el. Bosszúból gyorsan elmentünk a tenger irányába, bízván abban, hogy a tengerparton majd csak lesz valami etető, de sajnos nem találtunk olyat.

Találtunk viszont a hegy oldalában kilátópontot, ahonnan szép kilátás nyílt Kakis Thalassis strandjára, a tengerre, és szemben lévő félszigetre. De bármilyen csodálatos is volt a kilátás, azzal nem lehetett jól lakni, így ismét kocsiba ültünk, de sajnos sikertelenségre voltunk kárhoztatva: valami rejtélyes oknál fogva nem találtunk olyan helyet, ahová szívesen beültünk volna, és be is tudtunk volna ülni… Pedig az Attikai félsziget keleti partját alaposan bejártuk, Porto Raftitól egészen Rafináig, de vagy én voltam figyelmetlen, vagy a szerencse pártolt el tőlünk. Szóval, hazamentünk, és inkább házhoz rendeltük a gyrost, az a tuti.

Mindet, még az éhezést is összevetve, nagyon jól alakult a tiszta hétfő, nevettünk sokat, eregettünk sárkányokat, jó levegőn voltunk, és még egy kis kultúra is belefért. Soha rosszabbat! Talán, legközelebb majd eszünk is valamit, de nem az a legfontosabb.