Kedvenc svájci kollégámat búcsúztattuk éppen, rendeztünk nagy zabálást, volt minden, mi szem-szájnak ingere, és persze Fondue is. De nem ez a jelen poszt lényege, hanem az egyik téma, amit közben érintőlegesen megbeszéltünk.

Éppen virtuálisan kalandoztunk, az egyik kolléga, aki történetesen helyi, sokat utazgat helyben, és mivel lelkes amatőr fotós, utazásait dokumentálja is. Minekután engem meg érdekel minden, amit érdemes lehet megnézni az országban, így lelkesen figyeltem. Megbeszéltük tehát Hephaestus kovácsműhelyét, az északi vidékeket, és persze a szigetvilágot is. Ekkor kerültek szóba a vulkánok (v. ö.: kovácsműhely), így tudtam meg, hogy Athén környékén is van egy vulkán.

Megdöbbenésemre nincsen szó, hiszen ezt nem tanította Zsuzsika néni nyolcadik általánosban földrajz órán, de azóta sem hallottam róla – mindezidáig.

Az esemény után persze szinte első dolgom volt (alvás, zuhany, ilyeneket leszámítva) megkeresni a helyet, de nem volt könnyű dolgom. Persze azért meglett, hiszen figyeltem az útleírás során, így a földrajzi hely ismert volt, csak alaposan kellett nézelődni a térképen, hátha felbukkan egy „Vulkán” felirat valahol. Persze, meglett, mondtam is szerelmes páromnak, hogy nézd, mit találtam (a dicsőséget magamnak megtartva persze), érdekel-e?

(Dupla zárójelben kell megjegyeznem, hogy maga a kérdés szinte költői szintre emelkedett, hiszen tudván tudjuk, hogy Kedvesem rajong a vulkánokért.)

Érdekelte.

Megkezdtük hát a szervezést, és véletlenül éppen úgy alakult, hogy Szilvi, aki helyben élő magyar, jelezte, hogy érdekelné őket is egy kis kirándulás, mert lehet, hogy az ő három gyerekének is jó lenne egy rövid séta a természetben. Úgy sikerült tehát összerakni a programot, hogy egy kellemes, meleg tavaszi napon két autóval megindultunk nyugatra, és meg sem álltunk, míg a GPS által jelzett helyre (Sousaki volcano) el nem jutottunk.

A hely, és maga a vulkán elszigeteltségére és ismertségére jellemző, hogy Szilvi lelkesen újságolta férjének és a helyi ismerőseinek, hogy hová fog menni a gyerekekkel – és senki, de senki nem tudta ezen emberek közül, hogy a hely létezik.

Pedig létezik.

Kellemes szombati nap, tavasz, süt a nap, a gyerekek csintalanok, és meglepő módon egész jó minőségű úton jutottunk el egészen a vulkán közelébe, majd gyalogoltunk egy kicsit. Amikor vulkánról beszélünk, akkor persze nem egy Etna szintű hegyre és vulkáni kúpra kell gondolni, de például büdös az volt. Érdekes tényállás, hogy a környék legnagyobb olajfinomítóját és feldolgozóját éppen ezért telepítették erre a környékre – ha már úgyis büdös van, akkor egy kis pakura szag már nem számít.

Nagyon kicsit kellett sétálni, ráadásul lefelé, így könnyen ment a túra, az öt gyerek ügyesen, lelkesen, és energiával telten küzdötte le a távolságot, mely a vulkánt elválasztotta a parkoló kocsitól. A vulkán tövében azonnal meglett az egyik barlang, amihez fel is másztunk: a talajt kén borította, a szag egyre elviselhetetlenebb lett, a talaj szerkezete laza, apró kavicsos – így tehát elég kitartóan küzdöttünk (leginkább a gyerekek) azért, hogy feljussunk, és amint felértünk, szinte azonnal fordultunk is vissza, mert igencsak szúrt a kén szaga.

No persze a kalandvágyamat nem lehet ilyen könnyen legyűrni, egy kis kén nem állíthat meg: elhatároztam, hogy felmászok egy másik barlanghoz is – bárcsak ne tettem volna! Ez a lyuk – ha lehet – még rosszabb volt, mint a másik. Egyrészt a megközelítése is már kihívásokkal telinek tűnt, meredek hegyoldal, por, apró kavics, kézzel-lábbal másztam, mire feljutottam. Pedig, a megmászandó távolság (magasság) nem volt jelentős, de mire felértem a barlang szájához, már igencsak elfogyott a szusz. Itt követtem el azt a hibát, hogy még erősen lihegtem, amikor benéztem a résbe, pár lépést tettem is befelé, majd éreztem, hogy a fejem egyre könnyebb, hiába lihegek, levegőt nem kapok – azonnal kihátráltam, és megállapítottam, hogy odabent a levegő oxigéntartalma nem éri el az optimális 21%-ot. Ellenben CO és CO2 az több is volt, mint indokolt.

Épelméjűségemet cáfolandó, azért még kétszer megpróbáltam beljebb sétálni, láttam is egy döglött madarat – feltételezem, hogy már nem volt ideje kirepülni, illetve sikerült megállapítanom azt is, hogy a talaj jóval melegebb, mint a testhőmérséklet, így már azért elhittem, hogy valami vulkáni tevékenység zajlik valahol a mélyben.

Tapasztalataimat megosztottam a felnőttekkel is, nyilván ők is megnézték maguknak azt a céókettőt, konstatálták, hogy tényleg meleg a talaj – de annyi eszünk volt, hogy a gyerekeket nem engedtük a közelbe.

Viszonylag hamar letudtuk a barlangokat, így még elindultunk kicsit túrázni a közeli szurdokban – patakvölgyben, amit a gyerekek nagyon élveztek: másztak a köveken, ugráltak át a patakon, szaladgáltak, együtt énekeltek a békákkal, éppen úgy viselkedtek, ahogy a gyerekeknek kell. Isteni volt!

Sajnos maga a szurdok hamar (gyerekek számára) járhatatlanná vált, és már a látnivalók is elfogytak, így visszamásztunk a kocsihoz (felfelé már nem voltak olyan lelkesek a gyerekek), majd elhatároztuk, hogy megnézünk még egy közeli archeológiai területet.

Az odaút kissé rosszullétesre sikeredett a kanyargós hegyi utak következményeként, de végül egyben megérkeztünk, és nekiindultunk sétálni. A gyerekekre való tekintettel nem régi köveket néztünk, hanem inkább elsétáltunk a félsziget csúcsán elhelyezett világítótoronyig, amit jól megnéztünk, mivel az idő jó volt, repült a drón, volt csodálkozás. A felnőttek élvezték a kilátást, a gyerekek szaladgáltak, nevetgéltek, nagyon idilli volt a hangulat.

Világítótorony

Bármilyen jól is éreztük magunkat, az idő azért haladt, és lassan mindenki megéhezett. Visszaültünk hát a kocsikba, és nekiindultunk etetőt keresni. Nem mentünk messze, szinte az első helyen megálltunk, ami szerencsére épp egy olyan hely lett, aminek elhelyezkedése okán volt vízpartja, a gyerekek legnagyobb örömére. Minden ételt kirendeltünk a konyháról, ettünk húst, halat, zöldséget, és meglepő módon alig fizettünk valamit (bár, az értékeléseket olvasva, lehet, hogy az idő megszépítette az emlékeimet).

Mire az evéssel végeztünk, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, napszúrásra gyanakodva kissé udvariatlan módon betereltem minden hozzátartozómat a kocsiba, és azon melegében hazaszaladtunk. Ágy, láz, majd a másnapi Covid tesztem is pozitív lett – a család legnagyobb örömére. Feltehetően azon az összejövetelen kaptam el, amin a vulkánról is hallottam. Rossz karma…

Felgyógyulásunkat (mert nyilván átment a családon) követően nem tudtunk a helyünkön maradni, elmentünk arra a helyre, amit már réges-régen kinéztem magunknak.

(a szerkesztés közben derült ki, hogy az időrendiségben van egy kis hiba, ez a látnivaló épp egy héttel a vulkán előtt került megtekintésre)

Ezúttal északra indultunk, és meg sem álltunk Grammatiko településéig, amiről azóta szintén hosszú mesék szerepelnek a családi legendáriumban.

Már maga az út is csodálatos. Azóta legalább öt alkalommal tettük meg ugyanazt az utat a lakástól a faluig, és azóta is mindig ámulok és csodálkozom, pedig mostanra már akár unalmas is lehetne. Az izgalmak a marathoni gátnál kezdődnek. Ez a gát az, ami útját állja a környező hegyekből lefolyó víznek, ezzel biztosítva Athén, és a szűkebb környék vízellátását. Egy igai gravitációs gát, és mint ilyen, nagy, robusztus, persze csodálatos. A közeli hegyekből származó márványt használták fel építésére, melyet 1926-ban kezdtek el, és 1929-ben készült el, hogy aztán végül 1931-ben üzembe állhasson.

(A gátat először akkor néztük meg, amikor még Apó itt volt látogatóban, egy nagyobb körút részeként).

A gátat elhagyva a hegyek közé vezet az út, és igazából ez az a látvány, amit nem tudok megunni. Pedig, nem a hagyományos értelemben vett, magas csúcsokkal körülvett, égig érő hegyekről van szó, de valahogy lenyűgözőnek találom, hogy a várostól alig fél órára már olyan helyeket lehet találni, ahol emberi életre utaló jeleket csak elvétve lehet észlelni – az egész út olyan szürreális, mintha kimentünk volna a civilizációból.

Grammatiko pedig egy csuda kis aranyos falu (település) a hegyek oldalában, szűk, de itt-ott meredek utcákkal, falusi házakkal, és persze a falusi életre jellemző, udvarokon álló rohadó vasakkal, amik a világháború előtt még autók, vagy mezőgazdasági gépek lehettek. Egyszerűen imádok erre menni.

A falutól alig öt percre van a szakadék, amit szintén a térképet böngészve fedeztem fel, mert olyan mély nyomot hagy a környező tájban, hogy a műholdról nézve is jól látszik, hogy itt van valami érdekes dolog.

A kocsit letettük, ahol le tudtuk, majd megindultunk a hegynek. Annyit tudtam, hogy az alig járható, de jól követhető földutat kell követni egy darabig, majd egy bátor balos, fel a hegyre, és már ott is vagyunk a szakadéknál. A terv jónak tűnt, a megvalósítás kicsit kihívásos lett.

Az utunk első szakasza egész kellemes volt. Attól eltekintve, hogy felfelé kellett menni, nem volt semmi gond, még a gyerekek is szerették, elfoglalták magukat kövek, tobozok, és persze sörétes lőszer hüvelyek gyűjtésével.

Rövid séta után találtunk egy barlangot, ami ember alkotta képződmények tűnt, legalábbis a szögletes, szabályos formájából kiindulva. Tovább mentünk.

Amikor úgy ítéltem meg, hogy itt az ideje a bal kanyarnak, kerestem egy kényelmesnek tűnő csapást, és letértünk az útról. Előttünk két magas kőrakás, kőhalom tűnt fel, egyenként olyan 15-20 méter magasak, kívülről úgy tűntek, mintha egyszerű kőzúzalékból állnának. Az egyik halom tetején pedig pár vadkecske csodálkozott azon, hogy vajon mit keresnek erre emberek.

Sajnos, az ösvény, amit kiválasztottam hamar eltűnt, de mi folytattuk utunkat töretlenül: szúrós bokrok bökték lábunkat, kövek törekedtek arra, hogy bokánk kiforduljon alólunk, de mi mentünk, mint a hős felfedezők: egészen addig, míg az egyik ilyen kőhalom aljára nem értünk. Itt láttam, hogy folytatódik a csapás, fel a csúcsra, így asszonyostul, gyerekestül nekiindultunk.

Életemben már egyszer elkövettem egy ilyen ostobaságot, sok évvel ezelőtt, amikor még Szerelmemmel és akkor még csak wanna be sógornőmmel túráztunk a Pilisben, most újra megesett velem, hogy tévesen ítéltem meg a meredekséget, a talajt, és azt, hogy mennyire lesz egyszerű feljutni. Nem volt egyszerű. A kövek lazák voltak, minden lépésre kisebb lavinát indítottunk el, négykézláb másztunk, de így is minden lépéssel azt kockáztattuk, hogy hiába minden kapaszkodás, visszacsúszunk a halom aljára.

Egészen addig nem volt gond, míg vissza nem néztünk, de akkor a kevésbé tökös családtagokban kétségek merültek fel egyrészt azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt jó ötlet eljönni, másrészt meg azzal kapcsolatban, hogy felérünk-e egyben egyáltalán a halom tetejére.

„Természetesen” felértünk, egyben, bár a vérnyomás és adrenalinszint egész magasan volt. Visszatekintve a halom aljára, oda, ahonnan indultunk, egy kellemes megelégedettség töltött el bennünket – engem legalábbis – hogy azért nem potpourriból lettünk összerakva, még a gyerekek sem…

Innen már könnyű volt, hamar meglett a szakadék, és azt kell mondjam, az adrenalin szintje nem csökkent. Két meredek sziklafal között egy jó 30-40 méter mély szakadék, mely több száz méteren keresztül húzódik előttünk. Félelmetes!

Annyira félelmetes, hogy a racionálisabb egyének, akik biológiai ösztöne az utódok védelmezése, egész magas, már-már fájdalmas fejhangon kommunikált végig, míg a szakadék közelében tartózkodott a család.

Ez kb. a szakadék felénél készült

A magaslati elhelyezkedés előnye, hogy immár láttuk, honnan jöttünk, és azt is, merre lenne érdemes menni annak érdekében, hogy ne a meredek hegyoldalon kelljen lemennünk. Visszatekintve a földútra láttuk, hogy van egy hosszabb, de biztonságosabb út, így azon indultunk el, és nem bántuk meg, sokkal, de sokkal vállalhatóbb volt, mint az utunk felfelé.

Miközben haladtunk le, még belefutottunk egy másik szurdokba is, ami sokkal kisebb, szűkebb, ezzel együtt szimpatikusabb volt számunkra. Hogy érzékeltetni tudjam a dolgot, körülbelül olyan lehetett, mint a Vereckei hágó, de az, amit a Magyar Vándorban jelenítettek meg. Teszkós Grand Canyon – kicsi, olcsó, kínai. Ha már ott jártunk, megnéztük, mi van a végén, és tetszett, amit ott láttunk. Sziklafal, meredek, de nem túl mély szakadék, és egy régi, leomlott épület maradványai – talán egy pásztor vagy remete lakhelye lehetett korábban.

Mikor kicsodálkoztuk magunkat megindultunk a kocsi felé, és nagy erőfeszítést szántam arra, hogy megjegyezzem a helyet, ahol visszaértünk a földútra: ha legközelebb erre járunk, akkor tudjam, hol érdemes letérni annak érdekében, hogy ne kelljen ismét megmászni a kőhalmot. Azóta még kétszer jártunk arra, tehát erőfeszítésem nem veszett kárba.

Lefelé haladva aztán legyőzött engem a kalandvágy, és a korábban említett barlang, üreg, furat (válassz kedvencet) mélyére tekintettem, pedig még csak fehér nyúl sem volt a közelben. A barlang olyan 20 méter hosszú, magassága épp vállalható, kissé görnyedve felállva járható, és mint kiderült, a túlsó vége a nagy szakadékba vezet. Onnan pedig egy keskeny, éppen csak járható peremet követve lehet a szakadék falának mentén közlekedni – már ha lett volna merszünk. De mivel a gyerekeket semmi körülmények között nem vittem el volna arra, a cipő sem volt épp alkalmas erre a feladatra, hovatovább épp egy kis esőt követően voltunk, így a talaj is csúszott, úgy ítéltük meg, hogy ennyi kaland elég lesz, menjünk tovább.

Tekintettel arra, hogy sok időt azért nem töltöttünk el a hegyen, volt még idő, amit agyon tudunk ütni, így azt javasoltam a családnak, hogy nézzünk még meg egy közeli hidat.

(Itt is megtréfált már az emlékezetem, a képek tanulsága szerint a hidat néztük meg először, majd a következő hétvégén a szakadékot, végül a vulkánt. Elnézést kérek, hogy így összekevertem az események sorrendjét!)

Ez utóbbit (is) a térképet böngészve fedeztem fel itt, és nagyon érdekesnek találtam, már csak a rajta szereplő 1892 felirat miatt is.

Ellenvetés nem volt, elindultunk.

Az ideális parkolóhely itt is hamar meglett, de egy rövid sétát követően kezdtünk elbizonytalanodni – az idő esőre állt, az út saras, pocsolyákkal tűzdelt volt, nem éppen ideális kiránduló idő, de úgy döntöttünk, tovább megyünk.

Nem tudom, mit gondolt a család többi tagja, de jól döntöttünk: hamarosan újra járható úton, kellemesen beszélgetve haladtunk tovább, a gyerekek lőszer-hüvely gyűjteménye jelentősen gazdagodott, a felnőttek pedig élvezték a természetet.

Annyira belemerültünk a sétába, hogy észre sem vettük, hogy már a hídon járunk. Egyrészt azért, mert a földes út, az úton növő gazok hiánya nem jelezte előre, hogy valami mesterséges tereptárgyon haladunk. Szerelmem legnagyobb megrökönyödésére ráadásul még korlát sem volt, ami csak addig nem okozott gondot, míg rá nem döbbent, hogy a híd – by definition – arra szolgál, hogy két stabil pont között lévő meredélyt íveljen át, ezzel levéve az ember vállairól azt a terhet, hogy le kelljen másznia a meredély mélyére, majd újra fel arra a szintre, ahonnan elindult. Röviden: lenézett és beszart. Lábai földbe gyökereztek, sem előre, sem hátra, szegénykén leguggolt, szemét becsukta, és csendesen sírdogált magában, míg a család érzelmileg elmaradott tagja körülötte ugrálva, nevetgélve jött ment, nézelődött, fényképeket készített, és örült annak, hogy milyen csodás régi kőhidat talált.

Se előre, se hátra…

Erőnek erejével aztán összeszedtünk a magasságtól és az általa okozott félelemtől megmerevedett humán egyedet, biztonságos, stabil talajra vittünk, és megindultunk vissza a kocsihoz.

Indulásunkat igazán jól időzítettük, mert az eső lassan nekiindult, először csak csepegett, majd egyre erősebb lett, mire a kocsihoz értünk már egészen jól belelendült. Kicsit eláztunk, de nem baj, a hazaút során megszáradtunk, és mire hazaértünk már csak a jó élmények maradtak, no meg az, hogy „Erre a hídra soha az életben nem megyek vissza!” Utóbbi tévedésnek bizonyult.

(Hát igen, itt meg illett volna megemlítenem az éttermet is, ahol olyan csodálatos halat ettünk, hogy azóta már kétszer is visszamentünk.)

Nem tudom, hogy a jelentős lemaradásaim miatt mennyire lesz időm, kedvem, erőm további, ilyen rövid, hétvégi kirándulásokat is megírni, jómagam szeretném, de látom magam előtt, hogy még mi minden van a listán, így nem biztos, hogy mindenre jut idő. Majd meglátjuk. Persze, ha a rajongótábor elég hangosan hallatja a szavát, akkor erősebb motivációt érzek majd az esti alvásom egy részének feláldozására, de ez legyen a jövő zenéje, egyelőre csak énekeljem meg azokat a történeteket, amik a listámon szerepelnek, a többit majd meglátjuk, nem igaz?!