Igen, tudom, hogy ugrálok az időben oda-vissza, bár nem olyan látványosan, mint Dr. Emmett Lathrop Brown, sem olyan szórakoztatóan Protagonist a Tenetben, és persze nem olyan kifinomultan, mint George Taylor A majmok bolygójában, csak úgy a magam módján, szépen, kuszán, ahogy Elon Musk műholdjai mennek az égen.
Drága feleségem már jó ideje rágja a fülem, hogy ne csak a szárazföldön kószáljunk állandóan, hanem nézzünk el a szigetekre is, ha már van belőle pár… („Görögországnak jelentős számú szigete van, becslése 1200 és 6000 között mozog, a számban megtartott kritériumtól [minimális terület] függően. A lakott szigetek száma 166 és 227 között van.” forrás). Igen ám, de elég szigorúak voltak az utazási korlátozások, a szigetekre eljutni legalább annyi vesződéssel járt volna, mint külföldre utazni, így húztuk, halasztottuk a dolgot. Addig is, van elég felfedezni való a szárazföldön is – gondoltuk.
Aztán jött a lazítás, egyre egyszerűbbé vált az utazás, akár országon belül, akár a szigetek között. Szóval, ahogy a hozzáértők mondják, a „Window of opportunity” kinyílt számunkra. Közben viszont jöttek más programok, mint például Hugi látogatása, vagy az egyiptomi kiruccanás. Végül, a családi kupaktanács döntése szerint további programokat szerveztünk, aminek eredményeként családunk kettévált, amit nem szerettünk, de végül hasznosnak bizonyult.
Míg én a kicsivel egyedül voltam Athénban, addig a nagyobb és a szebb (ők ketten) otthon koptatták az iskolapadot, hogy le tudják zárni a félévet. Közben merényletet szerveztem édesapám ellen, akit kirángattam magunkhoz jó sok, számára már-már kellemetlen időtartamra, no nem azért, hogy nekem jobb legyen, hanem abban a reményben, hogy neki jó lesz. Talán lett egy kis jó is neki az egészből…
Szóval, szegény Apó a hétköznapokon egyedül volt kénytelen várost és környéket nézni, de aztán jött a hétvége, és egy régi tervemet kezdtem el megvalósítani: a szalamiszi látogatást. A lezárások miatt nem igazán lehetett utazgatni (de talán épp erre a szigetre akkor is lehetett, ha az ember vitte magával a nyolc anyját, a beoltott macskáját és persze egy igazolást a Pápától), de már kacérkodtam a gondolattal, hogy egyszer csak el kellene hagyni a szárazföldet, és szigetre kellene lépni. Apó látogatása pedig éppen tökéletes alkalomnak bizonyult, senki sem ellenkezett, így egy kissé szeles, enyhén esős és kissé viharos szombati napon meg is indultunk, hogy átkompljunk a szigetre.
A kompút nem volt sem különleges, sem hosszú, nagyon izgalmas sem, talán annyit lehet róla elmondani, hogy maga a bárka azért nagyobb volt annál a kompnál, ami a gulyákat viszi át Mezőtúr és Szarvas között. Némileg nagyobb.
Persze, a sziget meglátogatásának nem olyan Hűbele Balázs módjára álltunk neki, volt ám itt terv kérem szépen, nem is kicsi!
Először is: a sziget partjai közelében van két elsüllyedt hajó, amit elvileg lehet látni, nézni, esetleg drónozni. Aztán van még a szigeten… Ööö… Ööö… Mindegy, menjünk, majd lesz valami!
Az első hajó épp abban az öbölben van, ahol a kompok kikötnek, így sokat nem kellett autózni. Közben elhaladtunk a régi kikötő mellett, és ha már így elhaladtunk, kicsit meg is álltunk, és megnéztük. Aztán kerestük a hajót is, de csak vizet, lezárt területet, hangos kutyát találtunk, elsüllyedt hajót nem. Drónnal nem mertem felszállni és megkeresni, mert meglehetősen közel van egy haditengerészeti kikötő, és nem szerettem volna órák hosszat kellemetlen kérdésekre felelni. Így hát kicsit sétáltunk, kicsit tátottuk a szánkat, majd feladtuk a keresést azzal a felkiáltással, hogy biztosan csak apálykor látszik.
A második hajó kissé messzebb volt, pár percet autózni is kellett hozzá, de megérte, mert út közben láttunk egy táblát, miszerint éppen útba esik a Szalamiszi csata emlékműve is.
Amikor tavaly itt volt a Szabó család, és nézegettük a Pireuszi-kikötőt, és közben megtaláltuk Themisztoklész domborművét, akkor gondolkoztam el azon, hogy miért nincs rendes emlékműve a Szalamiszi csatának? Kerestem becsülettel, de akkor nem találtam. Most, mintegy véletlen egybeesés folyományaként megtaláltuk, és ha már megtaláltuk, meg is néztük magunknak.
Őszintén szólva, többet vártam. Jó, persze, nyilván, a Görög-Perzsa háborúnak volt éppen elég „sorsdöntő”, „emlékezetes” csatája, de azért egy kis vas csónak, benne két pucérseggű lándzsás vitéz, hááát… Nálunk a dicstelen emlékű Muhi csata különb emléket kapott, bár igaz, hogy csaták számában azért igencsak aránytalan az összevetés, már csak a történelmi előny (pár ezer év) miatt is… Mikor a görögök a perzsákkal csatáztak, a magyarok (Hunor és Magor) még a Káma folyó mentén terelgették békésen állataikat…
Az emlékmű egy kisebb magaslaton helyezkedik el, onnan éppen lehetett látni a második hajót, amint oldalára dőlve várja sorsa jobbra fordulását, de hiába. Miután kicsodálkoztuk magunkat, megindultunk a második napirendi pont felé, ahová elég kalandos, de még vállalható, murvás út vezetett, és mit ad Isten, egészen a partig el lehetett menni kocsival, nehogy már sétálnia kelljen a szerencsés felfedezőnek!
Mivel a szél nem enyhült egy cseppet sem, így a drón ezúttal sem szállt fel, a partról csodálkoztunk, volt, aki unatkozott is egy kicsit, majd visszafordultunk.
Innentől kezdve viszont kissé tanácstalan lettem a hogyantovábbal kapcsolatban, mert nem jutott eszembe semmi olyan, amit érdemes lenne… Várjunk csak! Igen!
Persze! Amikor térképen nézegettem a szigetet (tudjátok, néha ezzel ütöm el az időmet), mintha láttam volna egy ősrégi olajfáról szóló bejegyzést, ami olyan öreg, hogy a helyi nagymamák is csókolommal köszönnek neki. Nosza, keressük meg!
Ahogy haladtunk körülbelül abba az irányba, ahol emlékeim szerint a fa lehetett – abban a reményben, hogy ha elég közel jutunk, akkor majd csak lesz valami útjelző tábla – még megálltunk viharos tengert nézni, szelet fogni, de az aratáshoz már nem volt kedvünk.
Persze, a térképet hetekkel, ha nem hónapokkal korábban nézegettem, így nyilván nem találtam meg az olajfát elsőre. Sem. Másodjára sem. Googli, keresés – sikertelen. Autózunk vagy két órát összesen (a nem túl nagy szigeten!), de sehogy nem lett meg az az átkozott fa! Hogy aprítsa fel valaki tüzelőnek, lehetőleg az, aki megtalálja. Hogy a fenébe lehet egy nagy fát így eldugni?! – háborogtam, és közben láttam, hogy genetikai felmenőm türelme egyre fogy: mintha a feje felett egy indikátor lenne, és láttam, ahogy a zöld sárgába, narancsba majd vörösbe fordul. Itt tenni kell valamit! – gondoltam, és immár alaposan kezdtem keresni, és persze meg is találtam minden mást, mígnem az az átkozott fa is meglett végre!
Kiderült, hogy 2500 éves, jó eséllyel élt, amikor Themisztoklész az athéniakat győzködte a flotta felállításáról, bár lehet, akkor még nem szüreteltek róla bogyókat. Vagy ki tudja, nem vagyok olivológus (sem).
Szóval, fa meglett, persze autózni kellett visszafele vagy 20 percet, így tényleg bő két órát autóztunk csak azért, hogy 10 percig nézzük magát a fát. De megérte, még akkor is, ha a termése olyan rossz volt, hogy még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok.
Még mindig volt idő, de már nem volt semmi ötlet, mi legyen, szerencsére a nagy fa kereső hadműveletben találtam egy képet egy kis öbölről, és egy kis hajót ábrázoló szoborról, így arra vettük az irányt, hogy azt is jól megnézzük.
Mit mondjak? Csalódás éppen nem volt, de persze többre számítottam… Nem volt rossz, de kicsi, így nagyvonalúan szántunk rá egy percet (fejenként), majd megnéztük magát a kikötőt is, és persze el is áztunk kicsit, mert még mindig viharos volt a víz, voltak hullámok, meg minden…
A szobrot és a kikötőt megnézvén már igazán nem volt mit tennünk, de ami rosszabb, hogy nem volt mit ennünk! Azt a tervet ötöltem ki „bölcsen”, hogy azzal a komppal megyünk át a szárazföldre, ami északon van, és a korinthoszi csatorna felé, Megara város közelében tesz partra, és onnan autózunk majd ügyesen haza. Közben meg csak lesz valahol valami étterem nyitva, nem? Hát, valaki nagyot köpött a fekete levesünkbe, mert nemhogy kaját nem találtunk, de a kikötőbe érve azzal kellett szembesülnünk, hogy a nagy hullámzás miatt a kompok sem járnak. Ekkor már nem voltunk vidámak, Apó feje felett az indikátor sötét vörösbe váltott, de velem sem lehetett volna értelmesen elbeszélgetni a középkori fúvós hangszerek etimológiájáról, sem a gyűrűsférgek ivaros szaporodásáról. Közel sem!
Egyedül talán Petike volt az, aki derűsen szemlélte a világot, élvezte az utat, de persze lehet, ő is érezte a kialakuló feszültséget, és egyre szótlanabb lett. Vagy csak éhes lett ő is. Ki tudja?
Annyi szerencsénk volt, hogy a „nagy” kikötőből még indultak a kompok, hamarosan fel is jutottunk egyre, ami szépen átvitt a szárazföldre, majd onnan hazamentünk, ettünk, pihentünk. Ez itt a mese (első részének) vége…
Persze ezt a szigetet nem lehet csak úgy elengedni…
Hazajött a család, egyesültünk nagy boldogságban, és az élménybeszámolók sorában elmeséltem a fenti kalandot szerelmemnek is – élő szóban. Ő meg persze vérszemet kapott, hogy ezt neki is látni kell, meg hogyan merem az ilyenekből kihagyni, és egyébként is, legyen átkozott a benőtt körmöm három vágás ízíglen, ha nem viszem el őt is a szigetre. Ahogy ezt a szerelmesek szokták egymás között, ti talán jobban emlékeztek rá…
Így jutottunk el oda, amit a cím is sugall: Szalamisz II.
Ezúttal – az fent vázolt fiaskón okulva – kicsit alaposabban terveztem. Megkerestem minden olyan nevezetességet, ami érdekelhet, előre megjelöltem azokat a híres térképemen, és persze egy vázlatos tervet is fabrikáltam, amit majd követni tudunk.
Utunk időpontja végül február elejére esett (ebből kikövetkeztethető, hogy nem kicsi az elmaradásom a blogon), még nem tombolt a tavasz, de már hideg sem volt (annyira), az idő kellemes volt, csiripeltek a madarak, a jegesmedvék meg készültek, hogy észak felé röpüljenek, vagy mit csináljanak – nem vagyok ornitológus.
A komp nem változott semmit, csak ezúttal több élet volt a kocsiban, több a beszéd, ennek megfelelően… Nem, ezt nem merem leírni. Egy szó, mint száz, békésen átjutottunk a szigetre, majd az őszi útvonalat másolva megnéztük először a régi kikötőt (de nem kerestük a hajót), megnéztük a csata emlékművét, ahol a gyerekek illetlen dolgokat műveltek a pucér seggű vitézekkel, majd körbe reptettem a drónt a második hajó körül, megzavarva ezzel pár sirály békés késő délelőttjét.
Ami eltért az előző úttól, hogy ezúttal az épp általunk járt félsziget csücskét is megnéztük, kóboroltunk az elhagyatott házak között, sétálgattunk, még (elhagyatott) börtönt is találtunk! Valami laktanya, katonai bázis lehetett itt régen, legalábbis arra következtettünk az általunk talált helyiségek alapján. Nagyon élveztük a sétát, igazán jól esett mindenkinek, de nem is csoda, ez volt szinte az első, de biztosan az első *nagyobb* kiruccanásunk a tél után. Üdítő volt végre a szabadban lenni és mozogni.
Az előző utunkat annyiban is másoltuk, hogy még a pihenőt, tengerre néző csodálkozós megállót is ott tartottuk, ahol ősszel (mert egyedül ott értelmes), de ezúttal nem kellett a kabát, elég volt a pulcsi is, a szél barátságos volt, a tenger békés(ebb), és mindenki hálás volt azért a percért, hogy ott lehet, és csendben nézhet ki a fejéből. Utóbbi a felnőttekre vonatkozik persze…
Következő napirendi pont – mint ősszel – az olajfa volt, de ezúttal okosabbak voltunk (na jó, tapasztaltabbak), és út közben az első adandó alkalommal megálltunk enni. Az ételre nem emlékszem, de arra igen, hogy a helyiek úgy megörültek a turistáknak, hogy ilyet én még nem láttam. Persze azóta már láttam, de nekem jól esett az, hogy ismét el tudom játszani azt, hogy buta külföldi vagyok, de igyekszem, és már tudok három szót a helyiek nyelvén. Aminek a helyiek persze örülnek, én meg nem mondom el nekik, hogy ezt a három szót egy év alatt sikerült megtanulnom. Win-win.
Kaja után olajfa, egy percet sem tagadhatna le a korából, még mindig 2500 éves, nem is tudom, mikor fogják frissíteni a tájékoztató táblát. Lehet, hogy már 2528 éves, csak valami buta adminisztratív hiba miatt Georgios Fatablakosz elfelejtette áthúzni az előző számot, és azt inkrementálni eggyel. No nem mintha az az üszkve 1% számítana, de milyen menő lenne azt kiírni: ez a fa az Úr 2022. évében ünnepli a 2528. születésnapját.
Míg én ezen gondolkoztam, a család megkóstolta a termést, én meg persze vagyok olyan aljas, hogy „elfelejtettem” szólni. De már tudják. Nem finom. Ha egyszer arra jártok, akkor kóstoljátok meg ti is (csak legyen nálatok valami szájvíz, frissítő, pálinka, szopogatni való döglött patkány – bármi)!
A nagy sétálások, csodálkozások és olíva kóstolás közepette lassan el is ment az idő, kezdtünk fáradni, így már csak egy dolgot néztünk meg, a szélmalmokat, a szigetről elnevezett (vagy fordítva) Salamina (fő)városban. [Huh, várjatok, épp most végzek egy nagyobb palack (750ml) bivaly erős sörrel, lehet, hogy ez a gondolatsor épp olyan tiszta, mint jelenleg az elmém…]
Egyszóval (nem): Van a sziget – Szalamina, azon a város – Szalamina, aminek a határában van három szélmalom rom. Olyan, mintha a Margit-szigeten lenne egy Margit nevű város, annak meg malmai. Most már világos?
Szalamina malmai lassan őrölnek, leginkább azért, mert a háromból olyan másfél ismerhető fel, de persze a romokhoz eljutni sem könnyű. Az élet persze megmutatta, hogy a romoktól a kocsiig eljutni könnyű, ha az ember fentről lenéz és látja az utat, akkor szinte nem is kell küzdeni azért, hogy lejusson, ezzel szemben felfelé… Ott volt kihívás… Legyen elég annyi, hogy beiktattunk egy nem tervezett dzsungeltúrát, aminek voltak támogatói, és persze ellenlábasai is…
Nagy küzdelem árán, de meglettek a malmok, fel is másztunk arra, amelyikre tudtunk, csodáltuk a kilátást, élveztük a napütést, boldogok voltunk – mi kell ennél több?!
Héliosz szekerét már várta Heszperia, a négy ló már tajtékzott az egész napos szekérhúzástól, így mi is útra keltünk szállásunk felé, mert egy nap nem elég Szalamiszra, ha esetleg nem tudtátok volna!
Bejelentkeztünk a szállásunkra, még sétáltunk egyet a tengerparton, majd vacsoráztunk, aztán…
Nos, az úgy történt, hogy a szállodában vacsoráztunk, és láttuk az étlapon, hogy vannak ám koktélok is. Babámmal összenéztünk és egymás tekintetében azt láttuk, hogy szépen letesszük a gyerekeket, mi meg majd jól visszaosonunk, és tartunk egy görbe estét, megiszunk akár két koktélt is! Fejenként!
Vacsora után tehát szobába fel, gyerekek elrak, nagyobbik gyerek instrukciókkal ellátva, a felnőttek meg – talán évek óta először -óvatosan megközelítették az itató helyet, ahol megtudták, hogy koktél csak nyáron, szezonban van. Most az van, amit láttok – mondta a pincér, majd egy ügyesen leplezett gúnyos mosollyal másfelé nézett.
No persze minket nem abból az agyagból gyúrtak, amin egy ilyen kifog: még emlékeztem a tesómmal Rómában töltött időre, amikor koktél lett volna ugyan, de tehetség nem volt hozzá (így mi diktáltunk, a mixer pedig kevert), de emlékszem még a Meteórákra is, ahol én tanítottam meg a pincért koktélt keverni (két hozzávalóból). Nem estünk tehát kétségbe…
Mondom emberünknek, hogy nem bánjuk a koktél hiányát, de legyen már kedves azért az asszonynak egy kis lónyálat, nekem meg egy deci vodkát adni…
Nagy csodálkozva kitöltötte, egy pillanatra félrenézett, mire tekintetünk egy másodperc múlva találkozott, a vodkás pohár üres volt. Csakúgy, mint a lónyálas (bélíz) pohár. Szememmel udvariasan jelzem, hogy mifelénk ilyenkor az a szokás, hogy a pohárban lévő levegőt kicseréljük valami C2H5OH-ra, és csodák csodájára, értette! Egy kis vodkával (és lónyállal) kiszorította a poharakból a levegőt, szerelmemmel őszinte és mély beszélgetésbe elegyedtünk, majd eljött az ideje az újabb kiszorításnak.
A pincér ekkor érezte, hogy ez nemcsak játék és mese, hanem itt komoly emberek komoly témákat beszélnek meg, így a hivatalos jelzésen túl, csurig töltötte a poharakat. Ekkor mutattam be megint a varázstrükkömet, az egy deci vodka eltüntetőset, amire elismerő pillantásokat, és egy újratöltést kaptam.
Ha még az egri katkolban lennék, talán hajnalig tudnám folytatni, de felelősséggel teli családos ember vagyok – jelentettem ki magamban, és bármilyen csábító is volt a régen, nagyon régen ízlelt delírium, beszüntettem az ivást.
Szerelmemmel – úgy emlékszem – jókat beszélgettünk, még nevettem is, ami legalább olyan ritka, mint a 2528 éves olajfa, egyszóval jól éreztünk magunkat. Amikor fizetésre került a sor, a pincér a ház kontójára adott még egy újratöltést, amit varázslatos ujjaimmal épp ekkor tüntettem el, amikor a(z ingyen) lónyálat öntötte, így megszánásban lett részem, és kaptam még egy (immár kisebb) adagot ajándékba. Kedves szerelmem meg is jegyezte fennhangon, hogy így a gyerekek nélkül jutott nekünk legalább 90 perc nyaralás, osszuk be magunknak egész évre. Akkor még csak sejtettem, ma már tudom, milyen igaza volt…
Altatón viszont nem kellett a múzsáknak törniük a fejüket, nem volt szükséges…
Másnap nagy kalandok vártak ránk!
Először is, úgy gondoltuk, hogy kezdjük a napot egy kis túrázással. Szépen kijelentkeztünk tehát a szállásról, majd megindultunk a méltán híres tűztorony felé, amiről kb. csak annyit tudtam, hogy tűztorony, de valami miatt mégis felvettem a néznivalók listájára, és mint később kiderült, jól tettem: nem bántam meg a látogatást. Nem kellett sokat autóznunk, de az út minősége egyre romlott, ahogy egyre közelebb jutottunk, először csak murva, majd lyukakkal és árkokkal tele földút került a kocsi kerekei alá, így az a döntés született, hogy sétáljunk – hiszen a hátralévő távolság igazán nem vészes, még a gyerekeknek sem.
Amivel nem számoltam (és a rutin hiánya miatt azóta is mindig elfejeltek vele számolni), az a szintemelkedés, amit az út során le kell gyűrni. Szerencsére ezúttal nem volt nagy, a gyerekek, ha kicsit meg-megállva, de tudtak jönni, így bő 20 perc alatt elértük a tornyot (ebből is látszik, hogy körülbelül egy kilométer volt a táv). A toronyba nem, de a toronyra fel tudtunk menni, és a kilátás elfeledtette velünk a séta fáradalmait, mert igazán nem volt rossz. Láttuk a tengert, szinte végig a sziget körül, láttuk a hegyeket, igazán csodálatos látvány tárult tehát a szemünk elé.
Az odaúton és a visszaúton is azon csodálkoztunk, hogy bár még csak február eleje van, de a virágok már javában virágoznak, olyan illatok lengik be az út melletti réteket, mintha már tombolna a tavasz, színes mezők amerre a szem ellát, és persze már hideg sem volt. Hihetetlen.
(Pár nappal, talán héttel később Apukámmal beszélve ő megemlítette, hogy Romániában a havasokban még „térdig gázolt” a hóban, mire én csodálkozva jegyeztem meg, hogy milyen hó, már nyílnak a virágok?! Persze, a távolságról elfeledkeztem…)
Amikor kicsodálkoztuk magunkat, elindultunk vissza a kocsi felé, de Szerelmemnek az a csodálatos ötlete támadt, hogy az út mentén van egy kisebb hegycsúcs, és rajta valami romos valami, nézzük meg!
Persze… Csak út nincs… Kövek, tüskés, hegyes, szúrós növények mindenütt, Flóra és Fauna is ellenünk szövetkezett, de mi lelkesen törtünk felfelé: lábunk szárán folyt a vér, bokánk megdagadva, a legkisebb lábbal rendelkező családtag erős ellenkezésének közepette felértünk a csúcsra. Ami – nem meglepő módon – nem volt magasabb, mint a tűztorony (különben annak nem sok értelme lenne, ugye), de más volt. Valóban volt a csúcson valami romos épületféleség, aminek már csak az alapjai látszottak, kör alakban, 20-30-40 cm magasan, és persze sejtelmünk sem volt, hogy mi lehetett új korában. A kilátás viszont innen is szép volt, így míg fáradalmainkat kipihentünk, nézelődtünk.
Ekkor találtam egy kis ezüst karikagyűrűt, még nagyon matt sem volt, tehát nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ide felmásztak – gondoltam ekkor. A gyűrűt azóta Lacika őrzi.
Lefelé úgy gondoltam, hogy bármerre megyünk is, a lábunkon látszani fog a küzdelem, és vérünket kell adnunk a lejutásért cserébe, tegyük azt egyrészt stílusosan, másrészt meg oly módon, hogy minél közelebb érkezzünk a kocsihoz. Ennek megfelelően a domb (bocs HEGY) keleti oldalán ereszkedtünk le, becélozva az utat, amit a HEGY miatt korábban elhagytunk.
Végül nagyobb balesetek nélkül lejutott mindenki, kicsit pihentünk, majd irány a kocsi és a következő látnivaló!
Utunk (a GPS kegyéből) a kanakiai mükkénéi akropoliszhoz vezetett, ahová – ha lehet – még rosszabb út vezetett, mint a tűztoronyhoz, de Pali ezt is hűségesen és kitartóan leküzdötte.
Útmutatás hiányában azonban nem volt könnyű megtalálni, hová is kellene menni, csak a térkép a GPS vezetett, így aztán egyszer csak, egy jónak gondolt helyen megálltam a kocsival, megmásztam vagy 50 méter meredek (nagyon meredek) hegyoldalt, és megtudtam, hogy jó helyre érkeztünk. Vissza a családhoz, velük is megmászni a meredek hegyet, majd csodálkozás, mert ezt azért nem váruk volna!
Egyrészt, a terület, amin a romok fekszenek igencsak nagy. Másrészt meg valaki gondozza a romokat, vigyáz rá, körbe is vannak kerítve, így csak a kerítésen kívülről lehet csodálkozni, de szerencsére épp volt a közelben egy kisebb magaslat, ahonnan az egész terület, majd megfordulva a tenger is jól látszik, szóval elégedettek voltunk. Örömömre csak az vetett árnyékot, amikor a hátam mögött megtaláltam a kényelmesnek és lankásnak tűnő ösvényt, ami a tengerpartról a romokig vezet, de persze ezt nem tudhattam előre…
Azért körbe sétáltuk a romokat, majd ahol felmásztunk, ott le is másztunk, és büszkék voltunk magunkra nagyon. És még a romok is tetszettek!
A listánkon a következő látnivaló Euripidész barlangja volt, a legendák, és pár cseréptöredék tanulsága szerint a híres drámaíró ebbe a barlangban vonult el remete életet élni. Maga a barlang (lámpa hiányában) nem szolgál sok látnivalóval, de az út, ami odáig felvisz az szép, gyerekekkel is járható, nem is túl hosszú, és kellően látványos kilátást nyújt a hegyekre, itt-ott a tengerre is. Mindez már csak azért is tűnt evidenciának, mert mire mi odaértünk, már bőven parkoltak kocsik a parkolóban, és úton útfélen találkoztunk helyiekkel, akik családostul indultak el egy kicsit sétálni, piknikezni. Turista – rajtunk kívül – nem volt, csak helyiek, de azok váratlanul sokan.
A felnőttek a sétát, a gyerekek a sötét barlangot találták érdekesnek, így végül minden családtag meglelte számítását, és nem volt lázadozás a program ellen. No meg persze, ha már itt jártunk, elolvastuk az Euripidészről szóló wikipédia szócikket is, hogy tanuljunk is valamit…
A barlangtól alig pár kilométerre áll egy egész látványos világítótorony is, azt neveztük ki következő célpontnak. Alig autóztunk 3-5 percet, amikor (ismét az út minőségével kapcsolatos aggályok miatt) magára hagytuk Palit, és gyalog indultunk felfedezni a tornyot.
Valami baj érhette a helyieket, mert itt is voltak elegen, ha nem is tömeg, de szokatlanul sok ember összegyűlt. Aztán persze, ahogy ezen a jelenségen gondolkoztunk, kitaláltuk, hogy igazából ez az első igazán szép hétvége karácsony óta, érthető, hogy nem csak mi, hanem a helyiek is örülnek a napfénynek.
A világítótoronynál aztán repült a drón, majd lementünk egy közeli kis öbölhöz, ahol tátottuk a szánkat kicsit, élveztük a napsütést, a tenger morajlását – és az általános békés életérzést. Nagyon meghitt hangulat tört ránk, nekünk is jó volt végre szabadban lenni, mozogni – annyi hosszú téli nap után. Élveztük hát mi is a szellőt, a napot, a tengert, azt, hogy nem kell sietni sehová, egyszóval csak azt, hogy létezünk, és együtt vagyunk. Nagyon idilli volt.
Utolsó megállónak azt a kis kikötőt szántam, amit az első idelátogatásunk alkalmával is utoljára néztünk meg, a kis (hajót ábrázoló) szoborral. Ezúttal a tenger nyugodt volt, így a kikötőt is rendesen be tudtuk járni, a gyerekek csinálták, amit a gyerekeknek ilyenkor kell, a szülők pedig azon gondolkoztak, hogy hogyan fogják őket kihalászni a kikötő vizéből…
Utóbbira nem volt szükség, mindenki szárazt maradt, bár voltak olyan pillanatok, amikor erre nem fogadtam volna nagy tétben. De mindenki megúszta ezt a kalandot is. Mire idáig eljutottunk, már elmúlt délután három, ezzel együtt elmúlt a gazdag és bőséges reggeli hatása is, így persze ismét a táplálkozás lett az elsődleges prioritás: nekiálltunk éttermet keresni.
Csakúgy, mint ősszel, most sem jártunk sikerrel. Ez ügyben mintha a sziget nem akarna a kedvünkben járni, de minket ez nem tört meg, gyorsan átkompoztunk a szárazföldre, és hazaérve rendeltünk mindent, amit az adott étterem étlapján láttunk. Addig meg a gyerekek aludtak a kocsiban, a felnőttek meg morcosan néztek maguk elé – business as usual…
Mindent összevetve mind az első, mind a második kirándulás élménydús volt, nekem nagyon tetszett mindkettő, mindkét úton szereztem olyan emlékeket, amikre sokáig fogok emlékezni, nem bánom, hogy végül kétszer is ellátogattam erre a szigetre. Jó mulatság volt.
έξοδος 