Rég volt már búváros poszt, úgy gondoltam tehát, hogy a sok útleírás közé becsempészek egyet, ezzel is színesítve a blog összképét, no meg persze azért is, mert ez a hobbim, és mint ilyen, különösen erős érzelmek kötnek a nevezett tevékenységhez.

Persze, hobbim több is van, szőrszálhasogatás például, de mégis, ami leginkább leköt, az évek óta a rekreációs merülés, és a víz alatti világ. Talán mondtam már, hogy minden búvárt más érdekel a víz alatti világból, erre tehát nem térek most ki, de arra igen, hogy legutoljára november 18-án merültem, így persze éppen ideje volt, hogy újra vízbe áztassam magamat.

Lett volna lehetőségem Maldív-szigetekre menni, és úgy értesültem, hogy igencsak jó túra volt, de ez az opció meghaladta anyagi lehetőségeimet, így inkább nem vállaltam, a kora egyiptomi túra, amire szerettem volna menni pedig érdeklődés hiányában maradt el.

Persze, az elmúlt időszakban sem tartottam magamat távol a merülésektől, elvittem például a légzőautomatámat szervízbe, mert már épp ráfért. A novemberi egyiptomi merülések egyik záró napján, a napi utolsó – negyedik merülése után, mikor eltettem az automatámat mosni, elfelejtettem rátenni a porvédőt, így olyan helyre is került víz, ahová gyárilag nem kellene.

Kellemes meglepetésként ért, hogy Ioannis, aki szerelte az automatámat, megajándékozott (hisz jött a Karácsony) egy nagyon szép, meleg, kényelmes pulcsival, amire rá van hímezve a görög zászló, a búvár zászló és a bázis logója kellően kis méretben. Nagyon meg voltam lepődve, és persze nagyon örültem is neki, egy ilyen pulcsi mindig jól jön, ha az ember merül, illetve jobban mondva, merülés után.

Megnéztem, ezzel a csapattal körülbelül tíz-tizenkét alkalommal merültem eddig összesen, és máris befogadtak, és még ajándékot is kaptam. Hozzá kell tennem, hogy már korábban is kaptam ingyen merüléseket Lacikának, tehát mindent összevetve, azt hiszem, hogy a szaldóm pozitív. A korrektség jegyében el kell mondanom, hogy az elsődleges csapatomtól is részesültem már kedves figyelmességekben, tehát elmondhatom, igazán mázlista vagyok!

Azt is meséltem már, hogy hosszabb távú terveim szerint egy lépéssel túl szeretnék lépni a rekreációs merülésen, és elérni a mesterbúvár szintet, ami az amatőrök között elérhető legmagasabb szint, a technikai búvárkodást leszámítva (vagy tévedek, és van még valami, amiről nem rendelkezem kellő információval). Az oktatóságon is gondolkoztam sokáig, de nem hiszem, hogy nekem türelmem lenne a sok hülyéhez, válogatni meg jó eséllyel egy iskolában sem lehet, tehát nekem ez nem tűnik egy reális pályának. Marad a mesterbúvár. Mivel éppen két iskola, nagyobb szervezet között ingázok, így eltérő követelményeknek kell megfelelnem, és míg az egyik iskola szerint csak egy lépésre vagyok attól, hogy elkezdhessem az áhított tanfolyamot, a másik szerint azért még van mit csinálni. Utóbbira most sajnos nagyobb esélyem van, ezért elindultam ebben az irányban, és gyorsan bejelentkeztem egy mélymerülő tanfolyamra. Nem mintha nem lettem volna már mélyen, de kell a pecsét is, hogy hivatalosan lehetek, ezért a tanfolyam.

Szerencsére Ioannis rugalmas, kedves és megértő, és nagyon jó búvár, tökéletesen megbízom benne (az eddigi merüléseim alkalmával eddig nagyon kevés olyan búvárral találkoztam, akivel nem szívesen merülnék, és csak egy oktatóval, ami szerintem egészen jó arány), így hiába hátráltatott a tél, a COVID és más programok (valamint a víz várható hőmérséklete), Ioannis végig türelmes volt velem.

Apró mellékszál, de a témába vág, hogy egyik nap meglátogatott a tulaj, akitől a lakást béreljük, és látta ugye a felszerelésemet, meg is kérdezte, hogy búvárkodom-e. Mondom persze, igen. Ő meg szabadtüdős búvár oktató (na ez egy magyar tanár vagy magyartanár típusú helyzet, szóval olyan ember, aki szabadtüdős [apnea] búvárokat oktat), tehát úgymond szakmabeli. Aztán persze jött, hogy hol szoktam búvárkodni, erre mondom, hogy találtam egy jó csapatot, akiket nagyon szeretek, itt-meg itt. A válaszán ledöbbentem: az ő iskolája is épp ott van, ahol annak a klubnak a bázisa, hová járok, és persze jól ismeri Ionannist. Másnap fel is hívta, és jól kibeszéltek a hátam mögött, de állítólag csak jót tudtak rólam mondani… De hogy ilyen kicsi legyen a világ, ez hihetetlen!

Május elsejére azért csak sikerült összehozni végre egy merülést, ráadásul egy új helyen, Loutrakitól nem messze, egy olyan öbölben, ami a technikai búvárok egyik kedvence: nagyon gyorsan mélyül már a partról, és egész gazdag az élővilága. Cserébe azért kell utazni egy kicsit Athénból, de mindent összevetve megérte.

A merülés, így öt hónap után nagyon jó volt, semmi izgalom, csak a mi csapatunk, nincs kapkodás, és bár a víz 15 fokos volt, nem esett rosszul, mert jól fel voltam öltözve (sál, sapka). Odalent elvégeztük a kötelező feladatokat, majd kicsit nézelődtünk, és láttunk is két nagy homárt, ott kukucskáltak ki egy-egy üregből. Az egyik egészen nagy volt, a másik közepes.

Összességében nem voltunk lenn sokat, viszont szuper jól sikerült a fogyasztásom a mélység és a víz hőmérsékletének ellenére is. Egyszóval nagyon boldog és elégedett voltam. Amikor a csoport végzett, és mindenki összeszedte a felszerelését, elmentünk egy közeli étterembe, ahol már várt minket egy asztal, és megebédeltünk. Görögösen ettünk, mindenki mindenből, volt hal, polip, tintahal, garnéla, sok saláta, kis krumpli, kenyér – minden, mi szem-szájnak ingere. Itt került megerősítésre az is, hogy ez egy eléggé zárt csoport, a (törzs)tagok állandóak és ritkán cserélődnek, illetve nem is sűrűn csatlakoznak hozzájuk külsősök, de azért persze a szezon során vannak külsős vendégek is. És igen, befogadtak ők is. Ez pedig egy szuper érzés.

Az ebéd isteni volt, a merülés isteni volt, és bár egész napot távol töltöttem a családtól, mégis jól éreztem magam barátok között. Istenem, mennyire fog ez hiányozni nemsokára!