Hiszitek vagy, sem, az előző három posztot öt hónap után is emlékezetből írtam meg teljesen, nem kellett kutatnom az emlékeim között, mindenre úgy emlékeztem, mintha tegnap történt volna. A mai poszttal viszont bajban vagyok, gyorsan át kellett lapoznom a fényképeket, hogy eszembe jusson, miről is szeretnék most írni nektek.
No nem azért, mert nem emlékezek, korántsem, inkább ellenkezőleg: annyi intenzív emlék kevereg most is bennem, hogy egyszerűen nem tudok rendet vágni köztük. Ez a két nap, amit most mesélek el nektek, olyan mélyen bevésődött az emlékeimbe, hogy onnan a legerősebb gyalu nem tudja soha kivenni. Hogy kicsit szemléletesebb legyen számotokra, mire is gondolok: legalább két teljesen megformált, kiérlelt, szavakba öntött gondolatsor is fog szerepelni a mai posztban, olyanok, amiket ott és akkor fogalmaztam meg, amikor épp megéltem. Akkor úgy éreztem, ha ezt egyszer megírom, akkor éppen így, ezekkel a szavakkal fogom megírni, és láss csodát, öt hónap múlva is itt visszhangoznak a fejemben ugyanazok a szavak. Szinte módosítás nélkül. Istenem, nem is tudom, hol kezdjem!
(gyorsan írtam magamnak egy kis itinert, hogy milyen sorrendben jöttek a látnivalók, különben összekeverem, mint egyszeri ember a kocsiba való üzemanyagot)
Reggeli ébresztő a kis családnak, és persze Huginak. Nem kapkodtunk, most sem értem, miért, de azt hiszem, már kezdtünk elfáradni. Én biztosan. Úgy saccolom, olyan fél kilenckor indultunk el, és addigra már volt reggeli, tisztálkodás, kaka, pisi, böfi – ahogy egy úri családnál ez divat, ugyebár. Csodás pénteki napunk volt, a reggeli csúcs nem érződött, de lehet azért, mert az egész város kiürül nyár végére, csak tényleg azok maradnak, akiknek nagyon kell dolgozniuk. Itt mindenkinek van legalább egy nyaralója. Több kollégám van, akinek nem egy nyaralója van. Kicsit irigy vagyok… Vissza a tárgyhoz. Indulás Palival, de nem kapkodás, a gyerekek jól bírják, de nem is utazunk sokat, első megálló Korinthosz. Lehet, hogy kicsit unalmas már, és persze lesz ez még unalmasabb is, de ezúttal annyi furfangot vittünk a dologba, hogy most megnéztük a régi római utat is, ahol – még a csatorna megépítése előtt – a rómaiak húzták-vonták át a hajóikat a földszoroson, hogy gyorsabban a félsziget túlsó oldalára jussanak. Mondtam már, hogy nem szívesen lettem volna segédmunkás / közmunkás abban az időben? Aztán persze jött a gyaloghíd a csatorna közepénél, és ezzel együtt természetesen a hagyományos csatornába pisilés is – ezt a hagyományt azóta is ápolom. Az a lényeg, hogy a két kamera között csinálja az ember, nem minta bárkit is érdekelne a dolog…
Azt hiszem, itt mondta először Petike, hogy ide már nem szeretne többször visszajönni. Szegény (kicsi) Stirlitz, akkor még nem sejtette, hogy bizony, ide vissza fog még jönni párszor… Szép lassan kicsodálkoztuk magunkat, és kicsivel tíz óra után folytattuk utunkat kicsit nyugatra, kicsit délre…
Acrocorinth mellett csak elsuhantunk, pedig tudom, hogy majd még egyszer alaposabban meg kell nézni, akkor, mikor több időnk lesz. De most nem volt több időnk, a nap már jó magasan van, nekünk meg még sokat kell autóznunk, így most nem mentünk fel a főlegvárba, hol vár az a ronda nő, a Citad Ella.
Dél lett, mire megérkeztünk Spártába, és az első meglepetés az volt, hogy alig találtunk parkolóhelyet. Erre az anomáliára hamar született magyarázat, mert az egész város fel volt lobogózva: valami misztikus Spartathlon felirat volt mindenfelé, és legnagyobb szerencsénkre épp volt velünk egy triatlonos, aki felvilágosított bennünket, hogy ez a világ egyik leghíresebb ultrafutó versenye – és mi majdnem éppen belecsöppentünk. Ez egyúttal megmagyarázta azt is, hogy miért nem találtam a városban szállást értelmes áron, amikor pár napja készültem erre a túrára. A Spartathlon név ugyan nekem nem mondott semmit, de hogy ultrafutás, meg Athén- Spárta távolság egy nekifutásra (pun intended), így már derengett valami, hogy régen olvastam pár cikket erről, és a magyarokról, akik rendszeresen részt vesznek ezeken a versenyeken. Lubics Szilvia neve pedig így már igen ismerősen hangzott, és nagyon büszke voltam magamra, hogy milyen tájékozott vagyok, pedig az egész dolog nem érdekel. Viszont érdekes…
Megint elkalandoztam…
Szóval Spárta, éppen Spartathlon, a futók csak kicsivel indultak korábban, mint mi, és érkezésüket másnap hajnalra, reggelre várják. Cserébe se szállás, se parkolóhely nincs a városban, de nem is ezért jöttünk. Hanem – nem fogjátok kitalálni – hűtőmágnesért, mert ez is kimaradt. Szóval nyakunkba vettük a várost, kicsikét sétáltunk, de persze sehol sem találtunk olyan boltot, ahol hűtőmágnes lett volna, viszont mivel dél volt, ezért nem fáztunk, ellenben nagyon szomjasok lettünk. És enni is tudtunk volna már. Kis sétát követően tehát feladtuk a mágneskeresést, és beültünk éppen arra a helyre, ahol a Szabó családdal is ettünk, amikor pár hete itt voltunk. Hiába, járt utat a járatlanért nem hagyunk el, nem igaz?
Az olasz étteremben felszolgált ételek igen ízletesek voltak, kávét is kaptam, mert kértem szépen, és Hugi olyan ügyes volt, hogy pont az étteremmel szemben talált egy kézműves boltot, ahol talán, talán lehet mágnest is szerezni. Amikor tehát megettük a tésztánkat és mindazt, amit elénk hoztak, átmentünk az út túloldalára, és felhívtuk az ajtóra ragasztott cetlin található telefonszámot, ezzel magunkra idézve a bolt tulajdonosát személyesen.
Mielőtt szavamat felejtem, még ettünk, amikor épp előttünk hajtott el, lassított le, és keresett parkolót egy magyar rendszámos kocsi, nekünk meg megáll a villánk a levegőben, elfelejtettünk rágni, és csak néztünk egymásra, hogy most mi lesz. Kiszálltak, elmentek, semmi sem történt, de nagyon fura vérzés volt ilyen messze látni egy magyar kocsit magyar rendszámmal. A másik dolog, hogy miközben sétálgattunk, Andika valahogy kibökte a szép szemeivel, hogy valami Spárta sört lehet kapni. Ebéd közben rá is kerestem, és mit ad Isten, a sörfőzde épp azon az úton van, amin mi is el fogjuk hagyni a várost. Egy újabb megálló betervezve…
Szóval a boltos. A hívás után hamar érkezett a kis robogóján, majd olyan gyorsan, hogy azt sem tudtuk mondani, hogy „Malaka” már el is ment – mert a bolt kulcsát otthon felejtette. (Most látom csak, hogy azért ide keveredett ismét egy nem tervezett szóvicc, csak nézzétek meg, mit jelent a malaka és tegyük hozzá, hogy a pasi elment. Jó, jó, tudom, hogy viccet nem illik magyarázni, de azt hiszem, most nem olyan káros.) Kisvártatva megint visszajött, kinyitotta a boltot, mi vásároltunk, és mindenki boldog volt, de szerintem a legboldogabb a tulaj, mert egész szép hasznot realizált rajtunk.
Miután ezt az akadályt is sikerrel vettük, elindultunk megnézni az ókori Spártát – megint, majd melegünk lett és szomjaztunk – megint, míg végül egyre feszültebb lett mindenki – megint. Igaz, Huginak ez volt az első alkalom, tehát ő tényleg hatéves lelkesedésével állt hozzá a dologhoz, nekem az volt a jó, hogy kicsit el tudtam szakadni mindenkitől, és egyedül, magam be tudtam járni a területet, Petikének akkor lett jó, amikor egy nagyobb kupacot ott tudott hagyni emlékbe az egyik szakadék szélén (ebéd után rájött a dolog szegényre, és még nem tudja olyan sokáig szorítani, hogy az lassan felszívódjon és csak másnap jelenjen meg újra – ezt éveken keresztül kell még gyakorolnia). Egy szó, mint száz, ismét szép volt, ismét jó volt, és még egy nagy gyíkot is majdnem sikerült fognunk, de az végül elmenekült.
Sokat azért nem kolbászoltunk, mert aznapra még két programunk volt hátra (plusz a sör), és tudtam, hogy ezek közül ez egyik igencsak időigényes. Tehát kocsiba ültünk ismét, és elmentünk megnézni a valódi Tajgetoszt. (Mondjuk, ez épp annyira valódi, mint bármelyik másik, de így olyan jól hangzik.)
Ez a szépsége annak, hogy hébe-hóba visszatérünk oda, ahol már jártunk: mikor a Szabó családdal voltunk itt, akkor nem tudtam arról, hogy van egy egész mély barlang a közelben, melynek mélyén rengeteg emberi csontot találtak – gyerekekét is, és több régész úgy gondolja, hogy ez a barlang ihlette a Tajgetoszról szóló legendákat. Ahogy azt is később tudtam meg, hogy bár Spárta maga nem olyan érdekes, és látnivalókkal tűzdelt, ami miatt érdemes lenne egy többnapos programot csak a városnézésre felépíteni, de van a közelben egy régi város (13. század), ami viszont meseszép…
Szóval Tajgetosz, illetve hát a barlang, hisz a Tajgetosz az maga a hegység. Gyalog ide is elég megterhelő lehet felmenni, ez a része így igazolja a történetet. A barlang viszont egy nagyobb lyuk csak a földben, legalábbis kívülről nézve, olyan jelentéktelen, hogy ha nem céltudatosan oda megyünk, fel sem tűnik, hogy ott van. Hugival azért kicsit bemásztunk, nézegettünk, csontokat nem találtunk, de azt láttuk, hogy azért elég hosszú lehet a barlang, és elég meredek is. Részemről hitelesnek ítélem meg, ha jobban érdekel valakit a dolog, a kulcsszó „Cave Kaiadas”. Nyilván értem, hogy a legendák, így ezer év távlatából nem biztos, hogy igazak (álhírek?), de azért jól esett egy kicsit borzongani, és úgy tenni, mintha az ember átérezte volna a történelmet, „megérintette volna a történelem szele”.
Annyira azért nem lettünk megérintve a történelem szellentése által, hogy sokáig ott ragadjunk, mentünk tovább hamarost a fő attrakció, Mystras irányába. Ha megnézitek akár az UNESCO oldalán lévő képeket is tudni fogjátok, miért szerettem volna oda eljutni. Ha Acrocorinthtól leesett az állam, akkor Mystrastól egyenesen akkora lyukat ütött a földbe, hogy feltört a kőolaj a nyomában. A felső parkolónál álltunk meg (mit tudtam én még akkor, hogy két parkoló is van), de már attól földbe gyökerezett a lábunk, ahogy az oda vezető úton egy nagyobb kanyar után elénk tárult az egész látvány. Gigantikus, kolosszális, lenyűgöző!
Annyi baj azért van vele, hogy valami buta megfontolásból hegyre építették, minekután szegény megfáradt turistáknak elviselhetetlenül sok szintkülönbséget kellett legyőzniük. De senki sem panaszkodott, még a kicsi sem, ahogy nagy sem, a felnőttek meg egyszerűen elfelejtették bezárni a szájukat, annyira bámultak. Önvédelemből először felfelé mentünk, fel, amíg csak lehetett, majd élveztük a kilátást a vastag várfalakról, felderítettünk minden apró kicsi zugot, majd miután a mászás fáradalmait kipihentük, szépen lassan, lefelé ereszkedve ismét megnéztünk magunknak mindent, amit csak tudtunk. Bejártuk az egész hegyet, keresztül-kasul, de közben olyan szép dolgokat láttunk, hogy le sem tudom írni: minden kanyar, minden romos fal mögött egy újabb csoda várt ránk, vagy a kilátás – kicsit mindig más perspektívából, mindig új dolgokat fedeztünk fel magunknak, vagy egy olyan kis zug, helyiség, katakomba, ami megmozgatja az ember fantáziáját, és azon kezd el gondolkozni, hogy vajon ennek a helyiségnek éppen milyen célja lehetett. Eszméletlen jó volt. Ha valaki egyszer erre jár, azt mondom, semmiképpen se hagyja ki.
Jó sokat mentünk, jó sokat nézelődtünk, mire újra leértünk arra a szintre, ahol a kocsit hagytuk. Itt válaszút elé kerültünk: vagy lemegyünk teljesen, és a hegy másik felét is megnézzük – de akkor vissza is kell mászni, vagy kocsi, pihenés. Andika és a gyerekek az utóbbira szavaztak, mi Hugival az előbbire. Kis csapatunk ideiglenesen kettévált hát, és míg a fáradtabb utazók a pihenés lehetőségét keresték, mi megindultunk Hugival le a lépcsőkön – és már tíz perc után tudtam, hogy ez nagyon fog fájni visszafelé. De megérte! Így – ha nem is alaposan, nem is ráérősen – volt lehetőségünk megnézni szinte minden épületet, azt is, ami alig volt felismerhető, annyira romos volt, meg azt is, ami szinte tökéletes állapotban vészelte át az idő vasfogát. Sőt! Félúton lefelé egy működő kolostorra is rábukkantunk, ahová be is kukkantottunk, és persze készült ezer fotó is. Volt szájtátás az egész úton lefelé, no nem, mintha eddig olyan unalmas lett volna a dolog, de tudjátok mit? Nekem az is tetszett, ahogy lentről néztünk fel a hegyre, és a hegy tetején lévő várra. Borzongás fogott el, amikor láttam, hogy hosszú, hosszú métereken át, egészen a hegy csúcsáig falak húzódnak, régi házak állnak – vagy csak felsejlik valami, hogy ott valaha egy ház állt, és szinte láttam magam előtt, ahogy a helyi polgárok sietősen kaptatnak a lépcsőkön fel és le, halaszthatatlan dolgaikat intézve. Ekkor kicsit megálltam, mert az ilyeneket jó lassan, de alaposan befogadni – és bár a külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy a sok mászás miatt éppen agyvérzés kapok, belül, azt láttam, hogy egyike vagyok a 13. századi lakosoknak, és éppen megyek fel a hegyre dolgomat intézni. Nagyon megfogott, magával ragadott a hely, és lehet, azóta sem enged, de nem bánom.
Felfelé – meglepő módon – nem haltam meg. Mármint a sok lépcső miatt. Sőt, magam is meglepődtem, hogy milyen jól bírom. Egy helyen kicsit bizonytalanok lettünk, de hamar megtaláltuk a helyes utat, és kisvártatva a kis család ismét egyesült. Ekkor tudtuk meg, hogy nemcsak mi éreztük úgy, hogy azért sok ez a hegy, voltak olyanok, akik megkérdezték Andit, miközben a gyerekekkel pihengetett, hogy lenne-e kedves levinni őket a lenti parkolóba, mert járni már nem sok erejük maradt. Sajnos, Andika nem tudott segíteni, de volt ott egy jólelkű ember, aki segített szegényeknek.
Miután kicsit hidratáltunk és kilihegtük magunkat, ismét útnak indultunk, immár a szállásunk felé. Magam is meglepődtem, de sikerült kicsit több, mint két órát eltölteni, és csak azért kellett befejeznünk a látogatásunkat, mert a záróra vészesen közeledett. Pedig, mint említettem, lehet, hogy el tudtunk volna még szöszmötölni pár extra percet odabent. Az biztos, hogy ez olyan élmény volt számomra, amit nehezen – ha egyáltalán – fogok felejteni.
A hegyről lefelé menet már csak két dolog maradt hátra: egy jó tankolás és a Spárta sör megvásárlása. A sörről persze hamar letettem, mert mire végeztünk, egész késő lett, és lekéstük a nyitvatartási időt, de nem sajnáltam: olyan élményeket szereztem, amire biztosan emlékezni fogok, míg egy sörre nem biztos…
A benzin egy kicsit más ügy volt. A hatótáv para kezdett beütni, csak az volt a szerencsém, hogy többnyire lefelé mentünk, ezzel optimalizálva a fogyasztást. Persze a legnagyobb aggályom nem az volt, hogy nem találunk benzinkutat, hanem inkább az, hogy nem találok olyan benzinkutat, ami még nyitva van. Ahogy ez lenni szokott, félelmem alaptalan volt, persze hogy lett benzin, Pali orrát délre fordítottuk, és megindultunk az esti szállásunk felé.
Mire elértük a szállásunkat már igencsak este volt, sötét, és persze semmit sem láttam. A házigazdák viszont nagyon kedvesek voltak, a szállás kicsi, de komfortos, elég tiszta is, bár mire odaértünk, már sok igényünk nem volt, csak az alvásra tudtunk gondolni…
Vicces anekdota lehet, hogy amikor Andikával ágyba kerültünk, egy egész nagy pókot vettem észre a párnám környékén, és ennek a felfedezésemnek hangot is adtam. Ezen hangok hatására Andika pedig úgy döntött, hogy ő nem alszik abban a szobában, ahol vad pókok szabadon mászkálnak, és bárki szájába – az illető engedélye nélkül – váratlanul bemásznak. Én csak azt vettem észre az egészből, hogy az egyik pillanatban Andika még készült ágyba bújni, a másik pillanatban pedig Lacika megjelenik a szobában, és ő fekszik az ágyba. Számomra épp mindegy volt, hogy kivel alszom, szerintem egy medve mellett sem jöttem volna zavarba, nem kellett altatót sem dúdolni, olyan gyorsan elaludtam, amilyen gyorsan egy brüsszeli buli fel tud oszlani, ha a rendőrség kopog az ajtón…
Másnapra kelve még nem tudtam, milyen élmények várnak ránk, de azt tudtam, hogy ez a nap is mozgalmas lesz: sok programot beterveztem, ezek sok utazással járnak, de erősen bíztam abban, hogy mire a nap végére érünk, mindenki elégedett lesz.
Nem kapkodtuk el az ébredést, nem volt beállítva ébresztő, de persze azért kidobott minket az ágy, ha nem is éppen hajnalban, inkább reggel. Reggelink nem volt, de a házigazdák hagytak nekünk egy kis száraz kekszet, meg némi cukorkát, ha jól emlékszem. Nagyon nem kapkodtuk el a csomagolást, bár belül éreztem, hogy késésben vagyunk – valami már akkor is nagyon hajtott, csak még nem tudtam, milyen irányba. Szép lassan azért csak Paliban találtuk magunkat, és első utunk egy boltba vezetett, ahol vettünk reggelit, italokat, ellátmányt, hogy kibírjuk valahogy a napot.
A szállást nem véletlenszerűen választottam ki. Úgy okoskodtam, hogy inkább előző nap este utazunk még egy keveset, de az lenne jó, ha annyira meg tudnánk közelíteni a másnapi első úticélunkat, amennyire lehetséges. Ezzel kapcsolatban pedig szerencsém volt. A szállástól nem több, mint három percre volt az a strand, amit először szerettem volna megnézni, és szerettem volna, ha a család is látja.
A strandban egyébként semmi látványos nincs, homokos part, tenger, mögöttünk hegyek – csak a szokásos, a különlegességét mégis az adja, hogy ezen a parton feneklett meg a Dimitrios teherszállító hajó, mely a környék egyik látványossága. A hajó konkrétan a parton van, száraz lábbal oda lehet mellé sétálni, és nekünk épp ez volt a tervünk. A kocsit leparkoltuk, magunkhoz vettük a strandfelszerelést, és már mentünk is roncsot nézni. Fotó, pózolás, nézegetés – a gyerekeket persze jobban érdekelte a víz, de Lacika például mutatott érdeklődést a roncs iránt is.
Ahhoz képest, hogy szeptember végét jártuk, elég hűs volt még az idő, de azért persze fürödtünk egy kicsit, élveztük a vizet és a kilátást, és ha nem terveztem volna még vagy ezer másik dolgot aznapra, megmondom őszintén szívesen ott maradtam volna akár estig is. De volt más programunk még, így a gyerekeket nagy nehezen elválasztottuk a víztől, és ismét a kocsiban találtunk magunkat. A kezdődő lázadást azzal az ígérettel tudtuk ideiglenesen letörni, hogy fogunk még aznap fürdeni – és ez nem üres ígéret volt, a következő célunk is egy strand volt, csak éppen olyan 90 kilométerrel arrébb… Hát, ilyen az élet, akinek nem jó egy olyan strand, ami a maga nemében egyedülálló, az utazzon másfél órát egy olyanért, ami saját jogon vált híressé…
Az út számomra csodálatos volt. Meg kell említenem a hegyeket, amiket átszeltünk, a hidat, amin egyszerre csak egy irányban haladhatott a forgalom, olyan szűk (nagyon szűk) volt, de mégis, ami leginkább megmaradt bennem az egy jelentéktelen mellékút, aminek két oldalán hosszú kilométereken keresztül sorakoztak a gyönyörű narancsligetek. Az út kellően keskeny, de egyenes volt, mint a nyíl, két oldalt a narancsligetek sárgállottak, és én nem jutottam szóhoz (ezúttal inkább a látvány okán és nem azért, mert két nővel és két nagyszájú gyerekkel voltam körülvéve). Számomra ez olyan valószínűtlen volt, mintha egy másik világba pottyantam volna. Láttam már ilyeneket, sőt, Athénban is azzal szoktam szórakozni, hogy a hullott narancsokat taposom el kocsival, vagy rugdosom az útra más kocsik elé, de valahogy ez mégis más volt. Egyrész olyan volt az érzés, mintha az egészet rajzolták volna: a zöld levelek és a köztük sűrűn kiszűrődő narancsok, ahogy ott pompáztak, és arra vártak, hogy valaki letépjen egyet, és megkóstolja. Nem tettem, inkább átadtam magam az élménynek, és gépiesen (de továbbra is balesetmentesen) vezettem tovább.
A leküzdendő távolság nem volt nagy, de időben mégis hosszúra sikeredett. A félsziget ezen a részén már nincs olyan jól kiépített infrastruktúra, mint a főváros közelében, cserébe sokkal izgalmasabb is. A narancsligeten túl, még volt látnivaló bőven, hegyek, szerpentinek, a Nap olyan szikrázóan sütött, mintha valaki fizetett volna neki, hogy süssön, a tenger olyan kék volt, mint a legkékebb ég, felhő egy sem volt az égen, és a forgalom is olyan elhanyagolható volt az út vége felé, hogy úgy éreztük, mi vagyunk az egyetlenek, akik ezen a környéken járnak.
Mielőtt elértük volna a célunkat, még megálltunk kávét és péksüteményt venni, majd egy kis bizonytalanság után ráhajtottunk arra az útra, ami már kemény homok volt, jelezve, hogy közel a tengerpart. Egy meglehetősen nagy, csupasz, üres részen kellett átautózni, amin látszott, hogy ide bizony bejut a tengervíz, ha épp erősebb a hullámzás vagy magasabb a dagály, így aggódtam is egy kicsit, hogy valóban oda szeretnék-e menni, ugyanis a legkevésbé sem kívántam, hogy kézzel kelljen a kocsit kiásni a homokból…
Szerencsére, egy kisebb kanyart követően láttuk, hogy ezt a részt többen parkolónak használják, kisebb-nagyobb kocsik, lakóautók álltak a dűnék mellett – és persze a dűnék azt is sugallták, hogy tenger van a közelben.
Kis bizonytalanság és egy újraparkolás után végleg megálltunk, és uticélunkat, a „Pavlopetri Underwater Archeological Site-ot” elértnek nyilvánítottuk. Csomagokkal, légzőcsövekkel, maszkokkal, pokróccal, kis sütivel, kávéval felszerelkezve kimentünk a partra, kerestünk egy helyet, ahol mi is békében vagyunk hagyva, és mi sem zavarunk másokat, és letáboroztunk.
Attól, amit láttunk, elállt a szavunk. Nem túlzok, mert később a lányok is mondták, hogy ez volt az egyik legszebb hely, ahol valaha voltak, és ezzel bizony csak egyetérteni tudtam.
Hogy is tudnám szemléltetni (nem tudom)? Előttünk egy kisebb sziget, jobbra tőlünk egy jóval nagyobb, lakott sziget, melyet gyakori kompjárat köt össze a szárazfölddel. Balra hegyek, de nem kicsik, inkább magasak, mint alacsonyak. Körülbelül Kemerhez tudnám hasonlítani, de Nektek ez nem mond semmit, mert a másik blogom csak a kiváltságosok számára elérhető – átmenetileg. És a víz… A víz…
A tenger egyrészt olyan meleg volt, hogy simán elment kádfürdő hőmérsékletűnek, a kékségét szavakba nem önthetem, a part finom homokos, hogy a gyerekek tudjanak játszani, és a víz alatt, de nem mélyebben, mint pár méter pedig egy archeológiai terület, amit sznorkelezés közben is fel lehet deríteni. Meseszép. A Nap még mindig úgy sütött, mintha napszámot fizetnének neki érte, kis szellő járt, de épp csak akkora, hogy a meleget elviselhetővé tegye, mögöttünk homokdűnék, a tenger lágyan fodrozódott, és mindenki talált valamit, ami érdekelte.
A lányok és én felváltva mentünk sznorkelezni (mondtam már, végre, olyan 20 év után megtaláltam a magyar megfelelőjét? „Légzőcsöves búvárkodás” … Maradok inkább a sznorinál), aki épp a parton volt, a gyerekre ügyelt, no nem mintha nagyon kellett volna ügyelni. A part lankás volt, így a kicsinek is épp megfelelt, és persze építettünk homokvárat, hullámtörőt, ki tudja, még mi mindent?!
A kövek környékén szokatlanul erős volt a sodrás, és bár volt pár hal, de azért nem volt olyan élmény, hogy sokat nézelődjünk, ahogy a tengerfenék sem akart épp a sznorisok kedvében járni, de nem bántam: pancsoltunk a kicsikkel, olyan jót játszottunk velük, mint nagyon régen már. Volt hülyéskedés, pancsolás, egyszóval a gyerekek végre igazi gyerekek lehettek, és a felnőttek sem aggódták magukat halálra, az éppen zajló tevékenység várható következményeinek számbavétele során.
Aztán egy ponton kérdezték a lányok, hogy át tudok-e úszni a szemben lévő szigetre. Éppen, át tudnék, de mi értelme lenne, mert visszafelé már nem biztos, hogy menne, másrészt meg nincs ott semmi látnivaló – válaszoltam én, mire persze addig ment az alkudozás, míg megegyeztünk, hogy uszonnyal, maszkkal és légzőcsővel átmegyek – de továbbra sem értettem, minek.
Mindegy, úsztam egy kicsit, majd úgy háromnegyed úton konstatáltam, hogy egyrészt nem a legrövidebb utat választottam, másrészt pedig jól kalkuláltam a várható áramlással: nem volt kellemes. Viszont azért nagyobb erőlködés nélkül átértem, mezítláb megmásztam az éles sziklákkal tűzdelt, törött üvegekkel nehezített, kopár, ámde tüskés bokrokkal tarkított kis szigetet, majdnem eltapostam egy döglött sirályt, integettem a lányoknak, majd vissza. Igazán megérte. Legalább annyira, mint az ellenzékre szavazni Piréziában. Lehet, csak nem érdemes.
Pár perccel azután, hogy visszaértem láttam, hogy mások is kedvet kaptak a szigethez, de ők igazi sportember módjára, még messzebbről, úszva (uszony és más eszköz nélkül) próbáltak eljutni. Négyből – ha jól emlékszem – háromnak sikerült is, az első végig pillangózott, de az egyik időben visszafordult. Nem nevettem, mert kb. akkora táv után fordult vissza, ami nekem volt a parttól a szigetig – és én azt a távot nem vállaltam. Mondjuk, csak külalakomban hasonlítok vízi élőlényekre (fókára leginkább), de úszástudásban messze vagyok tőlük. Mondani is szokta apukám, hogy az úszás azért nem jó sport, mert árt az alaknak – nézzetek csak rá a bálnákra, dugongokra, vagy más tengeri emlősökre…
Nem tudom, mennyi időt töltöttünk el ott – bár a képek készítésnek ideje alapján ki lehetne számolni, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy nagyon nem szerettünk volna elmenni, és persze, amikor csomagoltunk mindenki fogadkozott, hogy ide majd visszajövünk egyszer. Mert olyan szép, mint egy festmény… Vagy talán szebb is…
Erre a napra már csak egy program volt betervezve, a gyerekek legnagyobb örömére persze: városnézés. Mondjuk nem egy átlagos város átlagos megnézése, de persze a gyerekek szempontjából mindez mindegy, hisz ők csak annyit élnek meg a dologból, hogy menni kell, megállunk, menni kell, megállunk, és ezt ismételjük a végtelenségig, de úgy, hogy se egy fagyis, se egy játékbolt nem esik útba, bármilyen fura is legyen ez.
Búcsú a tengerparttól, ha nem is könnyes, de igen szomorúra sikeredett, majd egy kis adrenalin – mert mostanra bátrabb lettem, mint amikor jöttem, és persze a homokon nagy gázzal, kitekert kormánnyal kellett köröznöm vagy hármat-négyet, aminek egyrészt az lett a következménye, hogy a lehúzott ablakon betört a kocsiba a homok, másrészt olyan alkatrészei is homokosak lettek a kocsinak, amik a tervezők szándéka szerint még levegővel sem kellene érintkezzenek, harmadrészt pedig a lányok sikongattak, egyik félelmében a másik örömében… Nekem is fülig ért a szám, persze, a következményekkel meg majd csak megküzdünk valahogy…
Következő uticélunk csak 30-35 km-re volt, de a navi szerint az egy óra utat jelent, és nem tévedett nagyot. Először is, át kellett kelnünk a hegyen, aztán folytatódott utunk a keskeny, szűk, szakadékhoz kényelmetlenül közel vezetett utak hálózatán tovább, és persze az óvatos, így lassú helyiek sem segítették előrehaladásunkat. Nem volt már fiatal a nap, amikor megérkeztünk Monemvaszia városába. A városba nem lehet járművel behajtani, a kézenfekvő helyen lévő parkolótól elég sokat kell sétálni a városig, de mint mindenhol Görögországban, itt is megoldották a helyiek a dolgot, a város kapujáig vezető út egyik oldalán végig parkoltak. Gondoltam, én is megkockáztatom, persze nem volt szabad hely, egy szál sem. Kis gondolkodást követően kitettem a családot a kapuban, mivel úgy gondoltam, elég, ha csak én gyalogolok fel, nekik nem kell szenvedni, ha nem muszáj. Végül lett parkolóhelyem nem nagyon messze (és visszafelé kényelmesebb lesz, mert lefelé kell gyalogolni a kocsihoz), visszasétáltam a családhoz, és megkezdtük a város felfedezését.
A város történelméről semmit sem tudtam, megmondom őszintén, felkészületlenül érkeztünk, de annyit tudtam a kollégák elmeséléseiből, hogy ha erre jár valaki, akkor vétek kihagyni. A város egy nagyobb szigetre épült, a szigeten található hegy oldalába, és a tenger, a hegy, valamint az épített erőd olyan erős védelmet biztosított a városnak, hogy évszázadokon keresztül bevehetetlen volt. Ezekkel az erődös városokkal az a baj, hogy eléggé behatárolt a tér, ahová terjeszkedni lehet, így aztán szép lassan kialakulnak a szűk sikátorok, az egymás hegyére-hátára épített házak, olyan az egész, mint egy halom Lego, amit valaki kiborított, és hurkapálcával random vonalakat húzott a játékkockák közé. Mesés!
Az első méteren eldobtuk az állunkat, és ha lehetett volna ezt az állapotot fokozni, fokoztuk volna tovább a végtelenségig. Nem tudom mihez hasonlítani. Elmondhatatlan, és még csak az első tíz méterről beszéltem. Ahogy haladunk a városban egyre beljebb, a zegzugos, labirintus-szerű szűk utcákon, úgy lett egyre izgalmasabb az élmény.
Semmi konkrét célunk nem volt, csak bolyongtunk, és próbáltuk megemészteni mindazt, amit láttunk, érzékeinket kitártuk, és hagytuk, hogy a város magával ragadjon. Elfelejtettük a fáradtságot, elfelejtettük az éhséget, elfelejtettük azt is, milyen nap van, csak mentünk arra, amerre gondoltuk, és próbáltunk magunkba zárni a csodát.
Így jutottunk el a város végére, az erőd falához, amit természetesen megmásztunk, onnan pedig ezúttal a kilátást kellett csodálni, és az sem okozott csalódást – de ebben az esetben a városé volt a főszerep, a kilátás csak másodhegedűs lehetett.
A fellegvárba már nem volt időnk felmenni, kezdett késő lenni, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy így adunk magunknak okot arra, hogy visszajöjjünk. Mert IDE vissza KELL menni. Tudom, eddig minden harmadik helyre ezt mondtam, de ha ezt érzi az ember, mit tehet, le csak nem tagadhatja, hiszen barátok közt ez nem szokás, nem igaz?
A városfaltól egy másik, cseppet sem csúnyább útvonalon mentünk vissza a város felé, közben most is meg-megálltunk nézelődni, majd lassan azért olyan szemmel is elkezdtük nézni a helyet, hogy hol lehet esetleg ételt vételezni.
Végül, három próbálkozásból (mondjuk ebből kettő ugyanaz volt) találtunk egy szimpatikusnak mondható helyet, ahol nemcsak ételt, de kilátást is kaptunk, utóbbit én jobban élveztem, bár az ételre sem volt nagy panasz. Cserébe jól esett a pihenés, a meleg étel, és persze az, hogy ismét olyan helyre vitt el a sors, ami úgy beleég az ember lelkébe, mint színes Kodak filmre a magas záridővel felvett családi nyaralás. Délben.
Vacsora után csak egy dolog volt még hátra, amitől erőnek erejével sikerült eddig visszatartanom a családot – az ajándékbolt. De így, hogy közeledett a távozásunk órája már nem tudtam tovább fogni a megvadult amazonokat, mentünk mágnest venni!
Mint kiderült, szerencse, hogy nem sikerült útjukat állnom, mert az egyik bolt bal hátsó sarkában, eldugva a sok biszbasz (Biszbasz = édeskömény) mögött, egy apró hűtő legeldugottabb, már-már sötét sarkában a kedvenc nejem talált Spárta sört! Nem hiszem el! Az, amiről már lemondtam, aminek fájdalmas emlékét erőszakkal kitéptem szívemből, megjelent előttem, mint Leila hercegnő Luknak, és reményt adott, hogy mégis lesz alkalmam megízlelni a Lakónok erőt adó italát. És persze vettünk mágnest is…
Hogy is mondjam el nektek? Voltam már életemben egy csomó olyan helyen, amit ékszerdoboznak kiáltottak ki, joggal, vagy ok nélkül, nem tudom megítélni. Voltam Velencében, San-Marinóban, Vatikánban, Monacoban, Kotorban, Hallstatt-ban, a legtöbb olyan helyen, amire azt mondják – ezt látni kell, mielőtt meghalsz – de ilyen szépet még sehol sem láttam (dupla zárójelben, a Cinque Terre még nincs rajta a megnézett helyek listáján, de rá fog kerülni). Nem tudom igazán, hogy miért. A fent felsorolt helyek is olyanok, hogy az ember sok aljasságra képes lenne azért, hogy egy-két kényelmes hetet el tudjon ott tölteni (én legalábbis biztosan), és mégis, Monemvaszia lett az, ami a személyes kedvencemmé lépett elő. Lehet, hogy a hangulat miatt, lehet azért, mert már eleve úgy érkeztünk, hogy olyan élményekkel voltunk teli, ami másoknak évek alatt adatik meg, nem tudom. Azt tudom viszont, hogy ezt a nevet míg élek, a szívembe zártam…
Mikor végeztünk a vásárlással, szép lassan legyalogoltunk a kocsihoz, de útközben leszólított minket egy nő, hogy kocsival vagyunk-e, mert ő szívesen beállna a helyünkre. Mondtuk, hogy persze, menjen előre, keresse meg Palit – jó eséllyel az egyetlen magyar rendszámú autó az egész szigeten – és várjon ránk türelemmel, majd érkezünk. Végül érkeztünk, mi elhagytuk a parkolóhelyet, a nő beparkolt, a nő boldog volt, mert tudott menni vacsorázni, mi meg szomorúak voltunk, mert elmúlt ez a csodás nap…
A kocsi orrát… Lófaszt!
Olyan letargia tört ránk, hogy mindenki elcsendesedett. Persze, ebben szerepet játszott a fáradtság, az étel, de az is, hogy tudtuk, immár megyünk haza, másnap pedig Hugi utazik még hazább. Nem voltunk boldogok, na, szerencsére engem lekötött a vezetés, így sok időm nem volt azon filozofálni, hogy mi értelme van az életnek, ha nem lehet minden napot így megélni?
Kis idő után az út kezdett egyre ismerősebb lenni, végül rádöbbentem, hogy a navi a hosszabb, de gyorsabb utat tervezte nekem, Spártán keresztül, de onnan autópályán. Spárta meg azért jó, mert még világos volt, mire odaértünk, a géptérkép pedig épp a városközponton keresztül vitt, amiből következik – az ajándékbolt. Köröztünk vagy fél órát, körbe-körbe, mire találtam egy olyan parkolóhelyet, amiért idehaza nemcsak büntetnek, de egyből viszik is a kocsit, itt meg annyira elfogadott, hogy senkinek fel sem tűnik, hogy egy szűk utca bejáratánál, éppen az íven, már épp nem a főúton, de pont úgy, hogy annak, aki jobbra akar menni, két métert kelljen balra kitérni, hogy engem (Palit) kikerülve egyáltalán be tudjon fordulni. Többeknek ez nem jött össze elsőre, és azt onnan tudjuk, hogy amíg ott parkoltunk mindig állt egy őr a kocsi mellett, hogy az esetleges karcolást okozó rendszámát fel tudja jegyezni. De erre nem volt szükség. Másik szükségletünket pedig – ami ismét a mágnes – ki tudtuk végre elégíteni, és lett olyan spártai mágnesünk végre, amit szívesen kiteszünk a hűtőre, a jófajta semmit sem érő, festett műgyantás valami, de a miénk. Meg persze lett kismillió más is.
Miután kiszabadultunk a városból, még gyorsan megálltam a Spárta helységnév-táblánál, és fotózkodtam egyet azzal a sörrel, amit a szerencse, és nem utolsó sorban szerelmes feleségem sodort utamba.
Azt nem tudom már, mikor, és hogyan értünk haza, arra emlékszem csak, hogy a sebességhatárokat liberálisan értelmeztem itt-ott, meg arra, ahogy már akkor is sötét volt, amikor elindultunk Spártából, és az sem segített, hogy olyan fáradt voltam, mintha napszámban dolgoztam volna egész nap a tengeri partján.
Másnap vasárnap volt, Hugi indulásának napja. Nem örültünk, hogy vége lett a látogatásának, mert nagyon jól érzetük magunkat, míg együtt voltunk, és most ismét magunkra maradtunk egy darabig, ha nem is sokáig. Cserébe viszont annyi élményt gyűjtöttünk ismét, hogy látjátok, öt blogbejegyzést, közel két szerzői ív tartalommal sikerült megtölteni, és most még képeket is kell válogatnom, mert megígértem.
Kis teaser azoknak, akik szeretnek ide járni olvasni: Elég nagy elmaradásban vagyok, az öt hónap nem telt el esemény nélkül, így például Egyiptomot egy az egyben kihagyom, mert az úgyis csak arról szólna, hogy sokat merültünk, jól éreztük magunkat, tanultam egy csomót, és Lacika egyre ügyesebb, de sokat nem adna hozzá a történethez, a legfontosabbat pedig már elmondtam a cetcápa kapcsán. Cserébe lesz még szó kisebb kirándulásokról, látogatásokról, helyi ünnepekről. Csak bírjátok kivárni türelemmel.
És végül a képek. A lenti link kb. nyár végéig lesz elérhető, ha 2022 nyara után olvasol, akkor már nem biztos, hogy látni fogod a képeket: „most, hogy négyszemközt vagyunk, Balogh elvtárs – lehetne jobb a részidő!” Ugye?
έξοδος 