Mit mondjak, a nagy utazás után nem voltunk épp kipihentek. Úgy értsétek, hogy alig tudtunk felébredni, és mindenkinek egy tonna csipát kellett kiszednie a szeme sarkából, mire nagy nehezen egy kis fény be tudott szűrődni a szorosan lezárt szempillák közé. Hogy szemléltessem, miért is mondom ezt: az előző napi út a legjobb becslések szerint is kb. olyan volt, mintha az ember Nagykanizsáról utazott volna Kisvárdára (illetve az optimista beállottságúaknak: KISvárdáról NAGYkanizsára), de a Balaton mellett végig, egészen Székesfehérvárig magas hegyek között, hegyi szerpentinen kellene menni, néhol 1000 méteres magasságban úgy, hogy a nagyobb hegyeknek csak a derekáig másztunk fel. Szóval, nem volt egy leányálom a másnap, már csak azért sem, mert az időjárás reflektált a hangulatra: borús lett az ég, néha egy kis eső szemerkélt, de épp csak annyi, hogy összekenje a csillogó felületeket, de át nem áztatta még a legvékonyabb porréteget sem.

Ebben a hangulatban senkinek sem volt kedve megmoccanni, leginkább a gyerekeknek nem, aminek hangot is adtak, eléggé nyomatékosan. Őszintén megmondom, nekem sem akaródzott kocsiba ülni és menni, de Hugi szegény olyan lelkes volt, mit tehettem, mit nem, kis reggeli után korán reggel, hajnali 11 körül már Paliban is ültünk, és nekiindultunk a környező látnivalóknak. Szegény Andi önfeláldozóan, és fejfájással súlyosbítva vállalta, hogy a gyerekekre vigyáz, mert őket hétökrös szekérrel sem lehetett volna a kocsiba kényszeríteni. Nem tudom, mi volt a rosszabb, a rossz hangulatú gyerekekre felügyelni, vagy a fejfájással megküzdeni, egyiket sem vállaltam volna. Inkább a vezetés…

Első utunk a méltán híres márványbányába vezetett, ahol tátottunk szájat, illetve hoztunk egy-két kisebb szuvenírt magunkkal, de még bőven a hazai szabálysértési limit alatti értékben. Mondhatni kavicsokat. Kicsit nagyobb kavicsokat. Csiszolva. Mindegy, ne menjünk bele jobban.

Sajnos, épp itt volt az, hogy nagyon borúsra állt az idő, egy kis vizet is éreztem itt-ott a nyakszirtemen, így hosszabb nézegetés azért nem volt, bár Hugi is szövögetni kezdte a tervét, hogy egy nagyobb teherautóval visz 1-2 kanyarnyi „kavicsot” és kicsivel a beszerzési ár felett megszabadul tőlük. De végül ezt (legjobb tudomásom szerint) még nem tette meg, beérte az álmodozással.

Mikor végeztünk a bányában, elhatároztuk, hogy megnézzük az egyik elhagyatott szanatóriumot, de mivel tudtam, hogy az Andit is érdekli, felajánlottam, hogy hazamegyünk értük, hátha elmúlt a fejfájás és a gyerekek is toleránsabbak. Nem volt szerencsém, mert bár a fejfájás múlóban volt, épp készült a család ebédelni (reggelizni), így továbbra is csak ketten mentünk tovább, Hugi és én.

Az elhagyatott szanatórium egy működő kórház területén belül van, és olyan jól sikerült időzítenünk, hogy bár kérdezés és vegzálás nélkül bejutottunk a kapun, a nagy forgalom, és az út két oldalán parkoló autók miatt nem tudtuk kocsival megközelíteni a helyet, gyalogolnunk kellett. Utóbbi nem is baj, mert így legalább még olyan helyen hagytuk a kocsit, ami nem feltűnő (gondolom, a magyar rendszám sem), és legalább kicsit sétáltunk is. Az idő rohamosan javult, bár meleg azért nem lett, a felhők szépen szakadoztak, néhol a Nap is kikacsintott két felhő között, és mire odaértünk a célunkhoz én is majdnem embernek éreztem magam. Mondjuk, egy kávét meg tudtam volna inni, de annyi baj legyen, több nap, mint kolbász!

A szanatórium olyan volt, mint az elhagyatott helyek többsége: elhagyatott. Ahogy beléptünk, felzavartunk egy madarat (szarka talán), ami ijedtében nekirepült egy üvegnek, nagyot koppant, aztán elég csendes lett, de nem halt meg. Hugi odament, kicsit ápolgatta, majd kiengedte, így a madár hamarosan magához tért, és egy közeli bokorból panaszolta el mindenkinek, milyen csúfságokat követtünk el ellene.

Az épület területileg nagy volt, több emelet, kismillió helyiség, de persze legérdekesebb a pince volt, ahol –szerintünk – megtaláltuk a gumiszobát; a karbantartó helyiség, ahol törött, régi eszközök hevertek mindenhol; illetve az emelet is tetszett, bár ott sok látnivaló nem volt. Megnéztük még a gépházat, ami viszont már-már tényleg szinte félelmetes volt, mert oda nem sok fény szivárgott be, majd miután a legtöbb szobába benéztünk, elmentünk megnézni milyen melléképület van a fő épület mögött. Ide is bejutottunk, nem volt lezárva, de amit ott láttunk, attól leesett az állunk: betegkartonok hegyre-halomra, nem ezer, több-ezer, ha nem tízezer beteg kartonja, részletes diagnózisok, lázlapok, pszichológiai jellemzések – már amit a görög nyelvű papírokból megértettünk. A helyiség eredetileg gépműhely / garázs lehetett, mert találtunk menetleveleket, autó alkatrészeket, kerekeket, munkapadot is, de ami tényleg sokkolt, az a sok betegkaron, ami ott állt őrizetlenül, hogy szép csendben átadják magukat az enyészetnek…

Érzésre sok időt eltöltöttünk a szanatóriumban, de végül úgy döntöttünk, tovább megyünk. No, nem sokkal tovább, mert szinte azonnal megálltunk egy nagy szemétkupac (és lezárt raktár) mellett, és megnéztük, mit rejt a halom: tele volt orvosi műszerekkel, diagnosztikai eszközökkel, kiszuperált tévékkel, ágyakkal, hűtőkkel, szóval itt volt minden, amiről a kórház úgy gondolja, már nem tudja többet használni. Jézuskától géppuskáig tényleg volt minden, de persze mind használhatatlan, törött- nem mintha bármit is el szerettünk volna vinni.

Aztán, ahogy sétáltunk lefelé a dombon, láttuk, hogy van még pár (3-4) elhagyatott kórházi épület is, olyan, melyek jellemzően 7-8 kisebb kórteremből, egy nagy közösségi térből, adminisztratív helyiségekből, vizsgálókból és persze konyhából álltak. Szinte mindet megnéztük, és itt már azért átéreztük, hogy megérint a múlt. A szekrényekben még ott lógtak a ruhák, a gyermek kórtermekben még ott voltak a játékok, rajzok, egy-két orvosi eszköz, az ajtók nyikorogtak, és egy esetben – amitől azért felment a vérnyomásom – maguktól becsukódtak mögöttem, amint beléptem egy helyiségbe. Na, ez már para volt, de érdekes módon izgalmas is. Nekem inkább ijesztő, de Hugin látszott, hogy élvezi a helyzetet. Andikára gondolva készítettünk képeket, majd mikor már úgy gondoltunk, hogy nincs olyan hely, amit érdemes lenne felfedezni, visszamentünk Palihoz, és orrát délre fordítva megindultunk, hogy azért egy kis kultúrát is magunkba szívjunk.

A GPS itt ismét megviccelt, nem kicsit, de nagyon. Persze, megint a felhasználó a hülye, mert nem figyelt, de ki látott már olyat, hogy felvisz az autópályára a rossz irányba, megyünk 500 métert, majd lehajtó, megfordító, és vissza a jó irányba? Igen, megértem, eddig még nem érdekes a dolog, de azt is hozzá kell tennem, hogy: 1) az autópálya díja a megtett úttól függetlenül 2,8€. 2) Ahol felhajtottunk, az volt az autópálya vége, szóval két irányba összesen mentünk volna 1 kilométert 5,6€-ért. Kicsit drága, mikor rájöttem a turpisságra, nem is hajtottam ismét fel a pályára, hanem alternatív útvonalon (ami időben és távolságban is hosszabb) közelítettem meg az Attikai félsziget déli csücskét.

A cél az volt, hogy megnézzük a Szunion-fokot, melynek csúcsán, az egykori akropolisz maradványain emelkedik Poszeidon Kr.e. 440-ben épített temploma – már, ami megmaradt belőle. Én élvezem a kilátást, tehát nem bántam, hogy oda kell menni, de a jegyet nem vettem meg a templomhoz, oda csak Hugi ment fel ezúttal, én inkább rendeltem egy kis üdítőt, meg energia pótlást, és csendben élveztem a látványt, míg Húg körbejárja a dombtetőt. Hugi meglepően hamar végzett a templommal, de látott mindent, amit szeretett volna, így adtam neki is egy kis csokit, majd befejezettnek tekintvén a napot, szépen kocsiba ültünk, és hazamentünk. Hozzá kell tennem, hogy ideje is volt, mert már sötétedett, mire hazaértünk, otthon pedig várt ránk a szerető család, a lélekben megnyugodott gyerekek, és a kissé szomorú Andika, mert miután végighallgatta a beszámolót, már sajnálta, hogy nem tudott velünk jönni.

Egyikünket sem kellett sokáig altatni, pláne annak tudatában nem, hogy másnap ismét egy hosszú túrára készültünk, mely időben is és távolságban is jelentős, így indokolt volt, hogy mindenki pihenjen, amennyit csak tud.

Ezt követően érkezett el eddigi életem egyik legszebb napja, de erről majd csak jövő héten fogok nektek beszélni, amikor is befejezem a történetet, elbúcsúzunk Hugitól (nem, nem azért volt a legszebb, mert Húg végre hazament!), és megosztok veletek pár fényképet is. Addigi is: sziasztok!