Igen, tudom, idestova fél év. És közben volt ősz, tél, tavasz, már majdnem nyár is, az útleírás csak nem akar folytatódni. Fél év alatt a népes rajongótáborom ¼-e személyesen, másik negyede pedig elektromosan adott messziről is jól látható jeleket, hogy az RSS olvasó üres, mint az államkassza, és nem folyik be semmi, sem földgáz, sem új posztok… Hiába na, ahogy Csyky kollégám szokta mondani, kifogásom sok van, mentségem nem annyira…

No, de félre az önmarcangolással, mert az, akinek olvashatnékja van, biztosan talált értelmesebb, hasznosabb, szórakoztatóbb írásokat is, vagy esetleg mindezeket egyszerre, ami kis földhözragadt életünk nem olyan izgalmas, sem nem olyan szórakoztató, hogy hosszú távú kikapcsolódást tudjon szerezni bárkinek is. Esetleg egy nagy dolog közben reggel, talán arra jó… De az is valami, a legtöbb ponyva ilyen, szóval ez nem (szerves)önkritika, inkább csak megalapozott értékítélet.

A Cetcápa óta persze zajlott az élet, le is maradtam – anyagi megfontolások miatt – több másik cetcápáról, meg másmilyen cápákról, de hát azért vannak az embernek barátai, hogy elmenjenek az ilyen helyekre és megmutassák a fotókat, hogy erről maradtál le te szerencsétlen, szar volt, mert csak 30 cápa jött el az etetésre… Nem haragszom…

No, de hogy a történet szeptember 28-án letett fonalát felvegyem, abbahagyom a kesergést, és szövöm tovább a mesémet, hogy mi minden történt még velünk, míg Húg itt volt…

Meg kell jegyeznem azonban, hogy sem jegyzeteim, sem más emlékeztetőm nincsen, tehát mindent, amit írok, fél év távlatából visszatekintve teszem, így persze lehet, hogy a valóságban megtörtént eseményeket az idő és a szubjektivitás lencséje torzítja kicsit, itt-ott még el is homályosítja talán, de ezt csak akkor fogom megtudni, ha olyan ponthoz érek a mesélésben, ami a kevésbé mély redőkben raktározódott el. Majd meglátjuk.

Annak idején úgy terveztem meg a kirándulásokat, hogy egy lazább, pihenősebb kikapcsolódósabb napot egy erősebb, jövős-menős nap kövessen, hogy legyen egyensúly és ne fáradjunk el nagyon, és ha lehet, a gyerekek is túléljék. Sorrendben a harmadik napra így egy nagyobb kirándulás volt megtervezve, Delphoi és környéke.

Korán reggel indulás, kocsiba be, autópálya, semmi izgalmasra nem emlékszem az útról, sütött a nap, meleg volt, forgalom alig, bár ez betudható annak, hogy hétköznap volt. A Delphoi kirándulást már régen terveztem. Akkor, amikor először közelítettük meg Athént, és láttuk a táblákat sorban, hogy Olümposz, Thermopülai, Delphoi, Thébai, már írtam fejben a megnézendő látnivalókat, és persze azóta egyre csak gyarapodott ez a lista. Mindezek közül kiemelkedő helyen szerepel Delphoi, mert bár sokat nem tanultunk róla annak idején, de eleget ahhoz, hogy érdekeljen a dolog. Szokás szerint azért pár órát (itt túlzok kicsit) eltöltöttem azzal, hogy kicsit jobban megnéztem, miről is szól a hely, mit érdemes róla tudni, hogy ne álljak ott hülyén a sok régi kő között, semmit sem értve, hogy miért is vagyok ott (azért, mert oda mentem, nyilván).

A hely persze a görögök körében is ismert, pár kollégával már beszéltünk is róla, hogy merre érdemes, mit nézni, és az egyik jó tanács az volt, hogy mielőtt elérjük Delphoi városát, álljunk meg Arachova előtt is, és nézzünk rá a városra, ahogy lefolyik a hegyoldalon.

Bár az út eseménytelen volt, de a mai napig emlékszem arra a pontra, amikor letértünk az autópályáról és megjelent előttünk a Parnasszosz, a múzsák hegye. Nyár közepe volt, tombolt a meleg, de a hegyen még ott csillogott a hó – bár nem csoda, hisz két Kékestető kijönne belőle, olyan nagy. Szóval úgy haladtunk, hogy becéloztuk a hegycsúcsot, aztán követtük az utat, mely egyre keskenyebb, egyre kanyargósabb lett, ennek megfelelően pedig egyre izgalmasabb is a sofőrnek és annak, aki a szakadék felőli oldalon ült a kocsiban. Bár utóbbira nem volt példa, csak hangosan gondolkoztam azon, hogy milyen para lett volna, ha ilyen helyzet állt volna elő…Ami még említésre érdemes lehet az útról, az az, hogy elég sok gyapotföld mellett mentünk el, és volt valaki a kocsiban, aki erősen kardoskodott azért, hogy szedjünk egy kis gyapotot. Nem adtam meg neki ezt az örömöt, hiszen célunk volt, ilyenkor nem állok meg holmi gyapot miatt.

Az arachova-i kilátópont lehajtója egy jobbkanyart követően meglepetésszerűen került elénk, le is késtem persze az ideális helyet, de nem baj, ez Görögország, szóval kicsit szabálytalanul, de meg tudtam fordulni, és meg tudtam állni, és néztük a kilátást. Hát, mit mondjak. Nem ronda, de annyira nem szép, hogy csak emiatt kitérőt tegyek, letérjek az utamról. Így, hogy útba esett, persze nem bánom, hogy megálltunk, mert a hely tényleg olyan, hogy a házak folynak le a hegyről, bele a nagy szakadékba, körös-körül pedig hegyek, szép kilátás, zöld, egyszóval nem csúnya, de ilyet lehet látni máshol is, megkockáztatom, szebb is van akár Európában is, de őszintén mondom: egy öt perces szájtátásra, no meg egy nem tervezett pisiszünetre épp megfelelő volt, és az is erőt adott nekünk, hogy már csak pár kilométer volt hátra a végleges célig.

Fénykép, kit-kat, száj becsuk, zipzár felhúz (kérem nem félreérteni, így leírva egészen máshogy hangzik, mint amire gondoltam), és menet tovább. Az út átvezetett magán a városon, és meg kell mondjam, a legendákkal ellentétben nekem jobban tetszett az, amit az utcákon láttam, mint az, amit messziről. Szűk utcák, aranyos kis házikók, szakadék, hegyoldal – lehet, hogy el tudnék ott tölteni 2-3 napot.

Annak ellenére, hogy megolvastam, merre kell menni, mi az úticélunk, kissé bizonytalan voltam, így a GPS-t követve persze elmentünk a város központjába, majd a megérzésemet követve fel a hegyre, de persze nem találtuk meg a jósdát. Végső elkeseredésemben arra gondoltam, hogy ott, ahol sok kocsi és busz áll talán van valami, amit érdemes megnézni. Tehát visszafordultam, csodák csodájára találtam parkolóhelyet is, megálltunk, kiszálltunk, és melegünk volt.

A bejáratot gyorsan megtaláltuk, a belépőt kifizettük, majd beállunk a szájtáti tömegbe, és nekiindultunk a hegynek. Felfelé. Melegben. Gyerekekkel megterhelve.

A meleget és a tömeget leszámítva egész élvezhető volt a dolog. Persze, mint minden romhoz, itt is kellett fantázia, hogy most akkor mit is látunk, illetve ebben segítettek az információs táblák is, de az igazat megvallva, kicsit olyan érzésem volt, hogy nem vagyok jó helyen. Egyszerűen nem tudtam megbarátkozni azzal a tömeggel, ami ott volt, de szerencsére, ahogy egyre magasabbra másztunk a hegyen, úgy fogyott a nép lelkesedése is. A végére már egész jó volt, azt leszámítva, hogy Petikére rátört a hiszti, olyan félúton, és nehezen kezelhető lett. Pedig megpróbáltunk mindent, szép szót, ígérgetést, fenyegetést, de nem használt semmi. Illetve, persze, szokás szerint jött az „Apa elfáradtam, felveszel a nyakadba?” kérdés, aminek, mint mindig, most sem tudtam ellen állni.

Mit láttunk? Régi köveket. Volt templom, színház, kincstár, stadion, de nekem például nagyon tetszett a csatornarendszer is, illetve a lakóházak, eldugva hátul, ahol már senki sem járt. Mégis, a leges-legszebb dolog az egészben a kilátás volt, és ahogy a nap sütött ránk. A Peti-hisztit leszámítva csodás volt, egyáltalán nem volt csalódás, sőt! Ugye a történelemkönyvek, amikor Delphoiről van szó, egy kisebb épület fotóját mutatják be, erre kiderül, hogy olyan nagy területen fekszik az egész város, hogy fárasztó körbejárni is. El tudom hinni, hogy itt pezsgő élet volt, jöttek-mentek a papok, a vándorok, úgy általában az emberek, és meg-megálltak rácsodálkozni, hogy milyen fejlett már a görög kultúra.

Nem lennék hű a történethez, ha elhallgatnám, hogy azért Petike alakítása árnyékot vetített egyébként felhőtlen szórakozásunkra. Megértem, mert meleg volt, sokat utaztunk, elfáradt és talán meg is szomjazott, mi pedig rugalmasan álltunk a dologhoz, de azért kifelé egy kicsit gyorsabban mentünk, mert látszott, Lacika se bírja sokáig cérnával. Ha pedig ő is kiakad, akkor mi, a felnőttek is, és annak nem lesz jó vége. Elhagytuk hát a területet, és elmentünk a múzeum elé, megenni azt az ételt, amit előző napról spóroltunk meg. Míg ettük, Hugival kitaláltuk, hogy azért csak megnézzük a másik helyet is, ahová szintén érvényes a belépő, míg Andika szegény vállalta, hogy a nyűgös gyerekeket istápolja. Nem szívesen cseréltem volna, megmondom őszintén.

Kicsit kellett sétálni, hogy eljussunk a másik helyre, ahol a Tholosz állt, és jól megnéztük. Volt mit nézni ott is, pedig sokkal kisebb területen fekszik, alig volt pár épület, és mégis: talán a sokkal kevesebb turista miatt, talán azért, mert kicsit eltávolodtam a nyűgös gyerekektől, talán azért, mert jobban átjárt a hely szelleme, de itt igazán jól éreztem magam. Aztán pár percre megálltam, és elgondolkoztam azon, amit olvastam: a templom 20 dór és 10 korinthoszi oszlopához, no meg a zárókövekhez az athéni márványbányából hozták a márványt. Nézzétek meg a térképen, nem kis távolság, el sem tudom képzelni, mennyi időt vett igénybe ennek a logisztikai műveletnek a végrehajtása, erdőn, hegyen keresztül, cipelve a mázsás köveket. Nem lettem volna rabszolga abban az időben (most sem lennék, azt azért tegyük gyorsan hozzá)!

Szájtátás megvolt, mire Hugival visszaértünk a gyerekek is jobban lettek, így még kicsi pisi, majd irány a kocsi, és becéloztuk a következő kiszemelt megállót.

Ez a pont nem olyan, amiről bárki is megemlékezik, vagy akár írásos nyoma lenne, de nekem valahogy beragadt: egy közeli kis félszigeten egy nagy víznyelő, ami majdnem leér a tengerig, vele szemben két kis sziget, és a szigeteket a légifényképek alapján egy víz alatti híd köti össze. Szóval az volt a terv, hogy elmegyünk, megnézzük a víznyelőt, majd átúszunk a kis szigetekre, és közben jól érezzük magunkat. Ebből a tervből semmi sem valósult meg. Már akkor rossz érzésem volt, amikor egy rendkívül szűk murvás úton kellett megközelíteni a helyet, az új kocsi új fényezését bokrok karistolták jobbról-balról, minden egyes ilyen csikorgó hang egy újabb sebet ejtett a szívemben. Nem is erőltettem a dolgot, egy alkalmas helyen, ahol esetleg egy másik kocsi is elfér mellettem megálltam, és gyalog mentünk tovább. Illetve, mentünk volna, de a helyet olyan sűrűn benőtték az alacsony, ám rendkívül szúrós bokrok, hogy pár méter után olyan volt a lábunk, mintha egy macskafalka kaparófának használta volna őket. És még fájt is. Isten látja a lelkünket, három alkalommal is megpróbáltuk, de nem jutottunk közelebb sem a víznyelőhöz, sem a tengerhez, de legalább cipelhettem ismét a kicsit, mert az Ő lába érzékenyebb, mint a miénk. Ami pozitív a dologban az az, hogy jót sétáltunk, jó levegőn, és ha nem lettek volna gyerekek, talán tovább töröm az utat, de így sem voltam nagyon szomorú, mert tényleg jól esett a kis séta, a változatosság kedvéért immár emberek nélkül.

Miután meguntuk, hogy vérünket áldozzuk egy olyan célért, ami annyit nem ér, visszamentünk a kocsihoz, gyors tájékozódás, majd irány egy közeli strand, mert a fürdést csak nem lehet kihagyni. És milyen jól tettük, hogy nem hagytuk ki! Egész nyáron ezt a fürdést élvezték a gyerekek a legjobban, pedig a víz elég hideg volt, tele volt hínárral és algával, de olyan szép magas hullámok voltak, hogy nem győztünk beléjük ugrálni. A többségnek biztosan megvan az az érzés, mikor egyszer térdig ér a víz, aztán meg átcsap az ember feje felett a hullám – nos a gyerekek most tapasztalták ezt meg először. Emlékszem, jómagam is mennyire élveztem, amikor gyerekkoromban ilyen élményekben volt részem, majd felnőttként is, hogy olyan helyre vetett a sors, és most mindennek együtt tudtunk örülni a gyerekekkel, a családdal. Mesés volt, bár – vigyázz, nagyképű lesz – én már annyira nem élvezem azt, hogy a tenger partján ugrálok. Nem, nem untam meg, csak találtam magamnak más, szórakoztatóbb elfoglaltságot. Mindezek ellenére ezúttal együtt örültem a gyerekekkel, együtt ugráltunk a hullámokba, és együtt köpködtük ki fogaink közül a hínárt…

A szórakozásnak egyrészt az idő múlása, másrészt pedig a víz hőmérséklete vetett véget, gyors törölközés, és mivel a szél is fújt, a parton való időzés helyett irány a kocsi, aminek orrát Athén felé fordítottam.

Hogy-hogynem, a visszafelé vezető úton is volt gyapotföld, és addig rágták a lányok a fülemet, hogy csak meg kellett állni gyapotot szedni. Nem örültem, mert elég hirtelen kellett kihúzódni és a padka nem volt épp a legegyenesebb, koppant is a kerék, ami úgy esett nekem, mintha a fogam koppant volna hozzá valami porcelánhoz, de végül minden jó lett: a lányoknak lett gyapot, volt hát öröm és boldogság!

Már csak egy tervezett megálló volt hátra, a hely, ahol annak idején Nikiékkel álltunk meg, még Thébaiból hazafelé menet, és ez volt az a hely, ahol szerepelt az étlapon a sült birkafej. A két lány (Andi és Húg) már korábban elhatározták, hogy oda elmegyünk egyszer, és az az egyszer most jött el. Tehát jó férjhez méltóan belőttem a GPS-be, hogy birkafej-hely, és meg sem álltunk, míg oda nem értünk.

Az étterem nem változott az elmúlt hónapok alatt, vendég sem lett több, de azért csalódnunk kellett: mikor kértük a két birkafejet, a pincért szólt, hogy csak egy van… A lányok kő-papír-olló harcban eldöntötték, hogy kié legyen, de persze végül testvériesen megosztoztak rajta, közben pedig a pincér kerek szemekkel nézte, hogy a szemmel láthatóan és füllel halhatóan nem helyi lányok azon „veszekednek”, kié legyen az egyetlen birkafej. Tátott szájjal csodálkozott, ha szabad ilyet mondanom.

Csodálkozásának hangot is adott, amikor WC-ből visszafelé jövet megállított egy pillanatra: „Hová valóak vagytok?” – „Magyarországra” „Ennyire szeretitek a birkát Magyarországon?” – „Hát, nem a legnépszerűbb, de van, aki kedveli – feleltem, majd magamban hangosan röhögve csatlakoztam az asztaltársasághoz, és kéjes vigyorral haraptam bele az omlós báránybordába.

Ekkorra már nem látszott a nap, én meg azon gondolkoztam, hogy holnap reggel ismét korán kell ébrednünk, mert még hosszabb út vár ránk, és míg erre gondoltam, váratlanul jött a felismerés, hogy mekkora hülye vagyok. Orbitális. Elementáris. Volt már olyan, hogy valamit nagyon benéztem, de most ezt annál is jobban. Úgy okoskodtam ugyanis, mikor terveztem a Hugival töltendő programokat, hogy minden napot csillagtúraként terveztem meg: otthonról indulunk, otthonra érkezünk. Igen ám, de pont ennél a túránál feleslegesen mentünk 200 kilométert haza, majd másnap reggel újabb 200-at vissza: hiszen másnap még északabbra mentünk, így a Delphi – Athén út teljesen felesleges volt, pénzben, autópálya díjban, és persze időben is. Ha kicsit gondolkoztam volna, akkor Delphoi után Athén helyett észak felé mentünk volna, ezzel utat, időt, pénzt is megtakarítottunk volna – igaz, a lányok nem ehettek volna bárányfejet, mert akkor az étterem nem esett volna útba.

Ha őszinte akarok lenni – miért ne akarnék? – akkor elmondanám, hogy ez a tervezési hiba a mai napig emészt, no nem az elvesztegetett erőforrások miatt, hanem azért, mert repedés keletkezett a tervezési képességeimről alkotott képen, amit az idők során szép fényesre csiszoltam. Szinte már rutinból terveztem a programokat, és most mellé lőttem. Sebaj, ezt a megvilágosodásomat bölcsen elhallgattam a lányok elől, és az étel végeztével szépen hazamentünk Athénba, hogy kis alvást követően útra keljünk, ismét észak felé, de ez már egy másik történet lesz, amire ígérem, nem kell újabb fél évet várnotok. Lehet, hogy kicsivel több lesz… Majd kiderül…

A történet utóélete, hogy szinte ugyanezt a túrát meg kellett ismételnünk pár hónappal később, no nem azért, hogy a kedves, éppen itt tartózkodó vendégünket (barátunkat) szórakoztassuk, hanem azért, mert ezen az úton elfelejtettünk hűtőmágnest venni, így minden áron vissza kellett menni, a mágnest pótolni… De erről majd később. Talán.