Igen tudom, adós vagyok még a Hugi féle látogatás kétharmadával, és Isten bizony, nincs elfelejtve. Csakhogy azóta, hogy Hugi hazautazott annyi minden történt velünk, hogy szinte semmi időm sem volt írni, de még arra sem, hogy 2-3 nyugodt órát eltöltsek a gépem előtt. Persze ez így túlzás, de amikor *tényleg* volt 2-3 órám, akkor mással foglalkoztam, hisz az írás nem az egyetlen hobbim, és néha azért szeretek más módon is kikapcsolódni.
Voltam például otthon egy rövid látogatás erejéig, elbúcsúztattunk egy újabb (immár sokadik) kollégát a cégemtől, kaptam harmadik oltást – de otthon úgy tudják, hogy első-, és legvégül végig jártam Asterix 12 próbájából a legnépszerűbbet, azt, ami kis hazánkra is oly jellemző – és elbuktam. Így veszítettem el a jogosítványom felét, pontosabban a C kategóriát. Mert a bürokrácia legyőzött, és nekem nem volt időm velük harcolni. Természetesen majd egyszer megvívom ezt a harcot, nem hagyom annyiban, de egyelőre maradjunk abban, hogy ismét úrvezető lettem, aminek vannak előnyei is, de még nem jöttem rá, mi is az.
Ide kívánkozik még az a rész, ami miatt oly sokan háborodtak már fel, miszerint már egy ideje minden igazolvány lejárati idejét az adott egyén születésnapjához igazítják. Így volt ez már öt éve is, mikor a most lejárt jogsimat kaptam, és persze nem szerettem volna lejárt jogsival kolbászolni a görög utakon, ezért a lejárat előtt kezdtem el intézni a megújítást, aminek az lett az eredménye, hogy nem tíz évre kaptam jogsit, hanem kilenc évre és tizenöt napra, hisz a kerek tíz éve nem jött volna ki, és az okos és jól megtervezett rendszer úgy kalkulál, hogy a tíz éves lejárati idő előtti legutolsó születésnap lesz a fordulópont, így én ténylegesen majdnem egy évet veszítettem. Szóval figyeljetek: sohasem a lejárat előtt újítsátok meg a jogsitokat, hagyjátok lejárni, majd azt követően kezdjetek el intézkedni. Különben akár egy évvel is rövidülhet az érvényességi idő…
Szerencsére a fenti élmény már kezd halványodni, egyre kevésbé érdekel, felírtam ezt is azon apró dolgok közé, ami az otthoni lét ellen szólnak. No nem mintha máshol jobb lenne, sőt! De nem adom fel a reményt, talán találok majd egyszer egy élhető, mérsékelten bürokratikus országot magamnak, ahol aztán végleg letelepedek. Addig is folytatom a keresést.
No, de hogy a tárgyra térjek: a legutolsó búvárkodásról szóló posztomban (aug 03.) megígértem, hogy legközelebb majd novemberben lesz búváros poszt, és tartottam is az ígéretemet, ahogy tudtam. De végre elérkezett a dátum, amit mindannyian vártunk, és családunk háromnegyede egy nagyon kellemes hetet töltött el Egyiptomban, miközben a család fele még búvárélményekkel is gazdagabb lett. Elöljáróban csak annyit, hogy ez volt életem egyik legjobb túrája, mindjárt el is mondom, hogy miért.
Maga a túra a kedvenc csapatom szervezésében került kivitelezésre, és ismét nem kellett csalódnunk: a szervezés és a megvalósítás is jó volt, és bár volt egy kis félreértés az elején azzal kapcsolatban, hogy Lacika gyereknek számít-e, vagy búvárnak (díjazás miatt nem mindegy), végül minden egyenesbe lett téve, a reptéren is mindenki megjelent, a repülőre is felfértünk, majd tényleg egy rendkívüli hétben volt részünk.
Kis kitérő, de Petike maradt otthon Mamánál, mégpedig azért, hogy a felnőttek és Lacika is tudjon pihenni, ki tudjon kapcsolódni egy kicsit, illetve, hogy Petikét megkíméljük a Fáraó átkaként ismert hasmenéses betegségtől, amit elég sok turista elkap Egyiptomban, és egyáltalán nem kellemes, de legalább rossz. Végül a kiutazó csapatból senki sem lett beteg, viszont kis családunk tényleg tudott pihenni, és mindenkinek jutott én idő, ami Petike mellett nem lett volna garantált. Nem érzek lelkiismeret furdalást amiatt, hogy a kicsi otthon maradt, korábban Lacika is várta már Mamánál, hogy Anya és Apa hazajöjjön nyaralásból, és ő is egész jól viselte. Cserébe viszont magunkkal vittük Hugit, akinek az volt a szülinapi ajándéka, hogy az út egy részét mi fizettük. Isten éltessen Húg!
Hú, de csapongó vagyok, lehet, elszoktam már az írástól, vagy egyszerűen leszoktam a gondolkodásról, nem tudom, mi lett velem. Tehát, hogy az eseményeket időrendi láncba fűzzem, voltam otthon, beoltottak, lett új jogsim, majd kisvártatva ismét hazautaztunk mindannyian, Petike maradt Mamánál, Húg csatlakozott hozzánk, és így utaztunk ki Egyiptomba, a Vörös-tengerre, egy kiadós búvártúrára.
A túra sajátossága az „all you can dive” hozzáállás volt, amit az elején hittem is meg nem is, de később kiderült, hogy a napi merülések számának valóban csak a biológia (és persze a búvárszabályok) szab határt, a bázis nem: tényleg annyit merül az ember, amennyit szeretne, és persze amennyit fizikaileg bír.
Szokás szerint a reptéren volt a gyülekező, és nagyon örültünk Andival, hogy csupa ismerős arcot látunk: a velünk utazók többségét már ismertük korábbi túrákról, volt, akivel már többször is találkoztunk, és ilyen személyek nemcsak a vezetők / kísérők voltak, hanem más részvevők is. Név szerint István. Doktor István. Volt egy három fős társaság, akiket nem ismertünk korábbról, apa és két fia, de végül kiderült, hogy ők sem elvetemült, félőrült ámokfutók, hanem egész rendes emberek, annak ellenére is, hogy az egy főre jutó doktori fokozatok száma igen magas volt köztük. Cserébe nagyon nyílt, beszédes, humoros volt az a csapat is, szóval nem lehet okom panaszra ebben a tekintetben sem.
A repülés, majd az azt követő buszozás még nem volt életem élménye, leginkább azért sem, mert a gépen az utolsó előtti sor jutott nekünk, és esküszöm, több segget szagoltam a négyórás út során, mint virágot egész életemben. Mindezt azért, mert mindenkinek az én székem mellett kellett kivárnia azt, míg sorra kerül a WC-n. Nem élveztem egy kicsit sem, de tudom, hogy ez is ezzel jár, ám bíztam benne, hogy legközelebb nem leszek ilyen „szerencsés”.
Az érkezésünk másnap hajnal kettőre realizálódott, nem mondom, hogy éberek voltunk, és az sem töltött el bennünket végtelen lelkesedéssel, hogy a másnapi (illetve hát aznapi) találkozót reggel kilencre irányozta elő a bázis, mivel az első két merülést (un. check-dive-ot) a helyi vezetőkkel kellett letudni, annak érdekében, hogy a vendégek megismerhessék a bázist és a bázis melletti zátonyt.
Aki volt már ilyen túrán annak nem meglepetés, hogy az első merülésre elindulni, pláne egy nagyobb társaságnak olyan kihívás, mint a menyasszonynak felkészülni az esküvőre: felszerelés apró darabjainak a felkutatása, jaj, mit hagytam otthon, jaj, nem is tudom, hogy mennyi ólmot vegyek magamra, Istenem, kihíztam a ruhámat, és persze nekünk még szerepet játszott az egészben a „nem aludtam eleget” faktor is. Mindezek miatt a helyi vezető kicsit frusztrált lett, és elmondta vagy ötször, hogy reggel kilenc óta vár ránk, mire mondtam neki, hogy nekünk csak annyit mondtak, hogy kilenckor eligazítás, és egyébként is, aznap hajnalban érkeztünk, tehát ne várjon csodát. Látszott a gyereken (hehe, velem egykorú ember), hogy megértette, de nem érdekli: rajtunk kívül még 4-5 másik ember is várt rá, illetve ránk, és Neki velük is kellett volna foglalkozni.
Nagy nehezen azért csak összeszedtük magunkat, és elindultunk: két csónakkal ki az öböl végére, onnan vízbe, és visszaúszás a partra. Ezúttal nem volt olyan kis mélységben végrehajtott, ismerkedős, barátkozós, gyakorlatokkal megspékelt merülés, mint megszoktam, de azért nem is volt valami összetett, bonyolult merülés. Inkább mondjuk azt, laza nézelődés volt, és az épp jól is esett, szerintem senki sem kívánt többet (talán a velünk utazó vezetők / oktatók igen, mert ők azért szeretik [joggal] alaposan felmérni a társaságot, mielőtt megkezdik a túrát, de szerintem azért így is sikerült nekik. Pláne, hogy a csapat javát, ha nem mindenkit már ismerték korábbról).
A merülés után egy nagyon gyors ebéd következett, majd a második bemutató merülés, most az öböl másik oldalán, hogy azt is megismerjük. Ismét semmi extra, laza fun-dive, de annak tökéletes, szerintem első napra az ember nem is kívánhatna mást, bemelegítésnek, a megkopott rutinok felelevenítésének épp jó volt, és közben azért mégiscsak a Vörös-tengeren voltunk, egy zátony mellett, szóval volt látnivaló, nem kevés. Ezután jött Lacika, szerencsére nem gondolta meg magát, így elmentünk hármasban, Lacika, Yoda (oktató) és én, egy nagyon laza merülésre, hogy Lacika is szét tudjon nézni a zátonyon egy kicsit. Ekkor döbbentem rá, hogy a súlyokat kicsit elszámoltam, mivel úgy kalkuláltam, hogy acél palackkal megyek, és ennek megfelelő ólmot vittem csak magammal, de szerencsére a bázis alumínium palackokkal dolgozott, ehhez viszont nem volt elég súly nálam, és ahogy ürült a palack, úgy kellett egyre többet úsznom, hogy a víz alatt tudjak maradni. Cserébe, még a komolyabb merülések előtt rájöttem, hogy ezen változtatni kell, és a túra fennmaradó részére nemcsak, hogy elég ólmot vittem magammal, de kicsit túl is voltam súlyozva.
Még a második merülést követően elkezdtük szervezni az éjszakai merülést, de sok jelentkező nem akadt, rajtam kívül csak Istvánt érdekelte a dolog, de nekem viszont a harmadik (Lacikás) merülést követően megfájdult a fejem, így részemről lefújtam az éjszakai merülést, nem szerettem volna fejfájással merülni. Abból jó dolog még nem sült ki senkinek.
Most fellélegezhet minden kedves olvasó, nem fogok minden egyes víz alá bukást részletesen elmesélni, mert bár nagy kedvem lenne, tudom, hogy nagyon keveseket érdekel a dolog annyira, hogy időt szánjon arra, hogy elolvassa mikor, hányféle hallal találkoztunk – név szerint. Így inkább csak a jelentősebb eseményeket emelem ki, szerintem így is lesz még betű ebben a posztban, csak győzzétek olvasni!
A második napon még nem mentünk távolabb a házi zátonytól, viszont bejártuk az északi és a déli partot is, olyan is volt, hogy csónakkal vittek be, és mi kiúsztunk, de olyan is volt, hogy a partról mentünk be, majd a partra érkeztünk. Megnéztük a helyi zátonyt igen alaposan, Yoda például bevitt minket egy kis labirintusba is, ahol rendesen kellett manőverezni, illetve Lacika is merült egyet, ismét Yodával és velem hármasban. Ekkor már nem hagytam ki az éjszakai merülést sem, így a második napra meglett a tervezett négy merülés, de ettől kellemesen el is fáradtam. Ami fontosabb esemény volt, hogy a csapat megbeszélte, hogy mi legyen az a két-három távolabbi úti cél, amit megnézünk, hogy ne csak a parton merüljünk, hanem lássunk olyan zátonyokat is, amik kicsit bentebb vannak a tengeren. A bázisnak egy igen pofás, és igencsak terjedelmes prospektusa volt arról, hová tudnak kivinni búvárokat, ha azok fizetnek, és megmondom őszintén, nem volt egyszerű a választás. Persze volt egy zátony, ami nekem beakadt: Elphinstone. A tavalyi hajós szafariról ismerem, és emlékezetes maradt nekem egyrészt a pörölycápák miatt, másrészt meg a tényleg mesés zátony, és az azt körülölelő élővilág miatt. Sajnos, oda csak haladó búvárokat visznek, mi pedig nem szerettünk volna senkit kizárni (jogosan, teljesen érthető módon) az élményből, így végül három olyan merülőhely mellett döntöttünk, aminek a neve egyből megfogott minket: Delfin ház, Menny, Paradicsom. Így jellemezte a helyi vezető ezeket a helyeket, és mint később kiderült, nem alaptalanul. A delfin házat nem kell nagyon magyarázni, egy védett részen lehet delfinekkel találkozni, ha ők is úgy akarják, szerencsére most úgy akarták. Ami a családom részére pozitív volt, hogy nemcsak búvárok, hanem sznorkelesek is mehettek, így Anya, Húg és Lacika is velünk tarthatott: többségüknek ez volt az első útjuk un. speed-boattal, ami azért hasít a vízen vagy 50 km/h-val, ők hárman végig sikítozták az utat. Közben lopva Ritsyre pillantottam, akinek kb 1000 merülése van, abból jó 800 ilyen csónakkal: unott arccal nézett előre, talán azon járt a gondolata, hogy mit fog ebédelni, ha egyszer visszaérünk. Vagy arra gondolhatott, hogy otthon elzárta-e a gázt, de ennél mélyebb érzelmek nem nagyon jelentek meg, markáns arcvonásait nem torzította mosoly. Nyilván kicsit sarkítok, mint mindig, de tényleg látványos volt a különbség az önfeledt gyermeki sikolyok, a fülig érő száj, és a rutinos öreg róka arcvonásai között.
A zátonyhoz érve kicsit sznorizott mindenki a tiszteletünkre összegyűlt barna delfinekkel, majd a búvárok balra el, és merültünk két egész jót. Az első merülés nagyon megmaradt bennem, olyan 5 méteren volt egy barlang-szerűség, de nem volt mindenhol zárt, cserében kellően klausztrofób érzés volt végig menni rajta, illetve egyben bámulatos is. A látótávolság isteni volt, fentről szűrődött be itt-ott-amott egy kis fény, a mélység tényleg maximum hat méter volt, és olyan kis zegzugos útvonalon mentünk, hogy még annak is mosolyt csalt az arcára, akit kőből faragtak. Olyan 4-6 percet voltunk a barlangban, majd kimentünk a zátony mellé, ott is nézelődtünk egy keveset, és tetszett, amit láttam. A másik csapat látott egy óceáni fehérfoltú cápát, ami nem arról híres, hogy nem barátságos, cserébe mindent megkóstol. Viszont a gályatartó hal mellett talán a búvár az egyetlen biológiai organizmus, ami, ha cápát lát, nem el, hanem épp annak irányába úszik nagy igyekezettel. Most sem volt másképp, de a mi csapatunk mégis lemaradt róla, amit kicsit sajnálok, de már láttam ilyet, szóval el tudom képzelni, milyen lehet.
A második merülés is szép volt, kicsi áramlás sodort bennünket a zátonyok között, megcsodáltuk a korallmezőket, és nézelődtünk körbe-körbe. Aztán hazaúton, már majdnem a bázis előtt találkoztunk egy csapat palackorrú delfinnel is, de nem mentünk be közéjük, mert ezek kiszámíthatatlan állatok, és olykor erős extázisba esnek, és bármivel párzanak, ami eléjük kerül. Akár emberrel is, aki ezt egy cseppet sem élvezi, de közben meg is fullad. Szóval jobb az óvatosság. Cserébe lefotóztuk őket, majd mentünk vissza ebédelni.
Délután elmentem a tanulókkal gyakorolni, rám fért. Utoljára a tanfolyamon csináltam ilyen gyakorlatokat (bójalövés – felszíni jelzőbója felengedése 5m mélységből) , és bár jellemzően az ember, ha túrákon vesz részt, sose lesz rászorulva, hogy ez ilyen jellegű tudását kiaknázza, nem árt, ha van egy kicsi gyakorlat. Mint a tapasztalat mutatta, jobb volt gyakorolni, mert olyan béna voltam (a profikhoz képest), mint egy hetedik osztályos tanuló, aki ly-vel írja a majd-ot. Cserébe nem égett a pofám, mert szerencsére a búvárok közt nincs ciki, maximum csak olyan tanulság van, amiből mások is tanulhatnak, és közben meg igazi profi oktatótól próbálhattam ellesni, hogyan is kellene ezt rendesen csinálni. Maradjunk annyiban, hogy még van hová fejlődnöm ezen a téren is.
Lacika nem merült aznap, mert fáradt volt a delfin hajkurászástól, így már csak egy éjszakai merülés maradt hátra, ami viszont ismét kalandosra sikeredett. Csak ketten indultunk el Yodával, és már az indulás is problémás volt, mert azok az átkozott csikóhalak, míg én a vízben voltam, valahogy lecsatolták az egyik tömlőmet, és nem tudtam levegőt engedni a mellényembe. Egy fekete pont Petinek. Aztán úszkálunk békésen a homok felett, és egyszer csak azt érzem, hogy dob fel a víz. Szétnézek, hogy mi történt, és látom magam mögött, hogy az egyik súlyzsebem elhagytam, és míg az süllyed, én békésen emelkedem. Jelzek Yodának, hogy baj van, megoldjuk (azért sötétben nem olyan egyszerű), majd egy perc sem telik el és Yoda jelzi, hogy a fő lámpája merül. No, ekkor már röhögtem magunkon, pedig még csak a merülés elején voltunk. Persze, ami mindezek után jött, életem egyik legjobb merülése lett. Hasadékokba, odúkba, kanyonokba úsztunk be, megnéztünk mindent, amit lehet, olyan zegzugos helyeken mentünk, hogy később, nappali fényben is megborzongtam tőle, de közben meg olyan élménydús volt, hogy egész estére, majd másnap reggelre is elég endorfint adott. Pontosan ezért szeretek merülni: sohasem tudhatod, mi vár rád, nem lehet kiszámítani sem az élővilágot, sem az eseményeket, van olyan, hogy semmi sem történik, mégis fülig érő szájjal jössz ki a vízből, van olyan, hogy semmi ritka, különleges állatot nem látsz, mégis úgy élvezed az egészet, mint ötéves a homokozót. Egyszerűen minden merülés más, még akkor is, ha ugyanott, ugyanakkor merülöd nap, nap után. Körülötted minden változik, te is változol, máshogy koncentrálsz, fáradtabb vagy, tele a hasad, üres a hasad, más a hangulatod: és mindez hatással van arra az egy órára, amit víz alatt töltesz. Vannak persze hullámvölgyek, vannak rossz merülések (állítólag), de nekem még az is jó merülés volt, amikor Máltán Ritsy elvitt minket egy roncshoz, de a roncsot sose találtuk meg. Pedig csak úsztunk a nagy kékben, nem láttunk semmit, cserébe olyan hullámzás volt, hogy alig tudtunk kimászni a partra: mégis – vagy talán épp ezért – ez a merülés legalább oly emlékezetes nekem, mint az, amikor beúsztam egy hajó hídjára, jobbra néztem, és a kabin ajtón túl, a kerek ablakon át kitekintettem a nyílt vízre, ahol úsztak az apróhalak, és minden olyan békésnek tűnt. Ez az éjszakai merülés is bekerült a legjobb merülések közé, pedig valójában az élővilág szempontjából nem volt nagy durranás, de mégis: az érzés, a társaság, a környezet, mind-mind olyan élményt adott, hogy egyszerűen nem tudom feledni, beégett az agyamba, és remélem, sokáig ott is marad.
Következő nap korán keltünk, és felkészültünk a Mennyországra, valamint a Paradicsomra. Igazából csak az egyik helyre mentünk volna, de a helyi vezető meggyőzött minket, hogy ha már kifizetünk egy távoli helyszínt, megéri mellé a másikat is megnézni, távolságban már nem oszt, nem szoroz, és ígéri, hogy szép lesz. Nem hazudott.
Először a Shaab el Ghadir zátonyt néztük meg, majd a Habili Mahmoud nevűt. Mindkettő megérdemli a nevét (nem az arab nevét, hanem a vezetők által rájuk aggatott névként használt jelzőket), nagyon gazdag élővilággal, gyönyörű, színes halakkal, mégis, erről a napról nem ez marad meg bennem, hanem a visszaút (no meg az erős hullámzás, tökéletlenül elégett szénhidrogén szaga, az egyre sűrűsödő nyál, és a kezdődő hányinger).
Történt ugyanis, hogy már jó ideje ugrált a csónakunk hullámról hullámra, a part és a part menti zátony is már közel volt, mi pedig egyenesen haladtunk a bázis felé, mikor a másik csónak, ami kicsit beljebb volt a tenger felé, meg pár méterrel előrébb is, hirtelen megállt. Tudni kell, hogy ezek nem szoktak csak úgy megállni, így mi is azonnal nyújtani kezdtük a nyakunkat, hogy mi is lehet az, amiért megálltak. Mire észrevettem a barna foltot a vízen, és mondtam, hogy cetcápa, addigra a másik csónak ordította, hogy CETCÁPA. Nosza, teljes gáz, a mi csónakunk is seder oda, ahol a cápa van, közben az egész csapat azon ügyködik, hogy a nagy hullámzás közepette felvegye az uszonyt és a maszkot. Megérkezünk, izgatottan kérdezzük, mehetünk-e, és mire meghalljuk az igent, addigra már szinte vízben is vagyunk. Yoda elöl, én szinte a nyakába. Hassal a vízre fordulok, és látom, hogy a hatalmas cetcápa méltóságteljesen úszik el alattam (de pontosan alattam) 2-3 méterrel. Becslésre (amit később a többiek is megerősítettek) olyan 4-5 méteres lehetett, kicsit hagyta, hogy kövessük, majd nagyon lassan alámerült és eltűnt a mélyben. Isteni élmény volt.
Életemben most láttam másodjára ilyen fenséges állatot, első alkalommal tavaly, a hajó orrából, de akkor nem volt esélyünk úszni vele, mert mire a hajó megfordult, a cápa eltűnt. Ezúttal viszont sikerült, ezzel életem egyik álma vált valóra. Sokáig el sem hittem, úgy vigyorogtam, mint egy gyerek, aki karácsonyra a kedvenc, legjobban vágyott ajándékát kapja meg. Ordítani tudtam volna a boldogságtól, a levegőbe bokszoltam, alig tudtam kontrolálni az érzelmeimet.
Mivel a hal elúszott, mi visszamásztunk a csónakba, kicsit pihegtünk, majd látjuk, hogy három csónak közelít felénk maximális sebességgel: aki a part közelében volt a bázison, mindenkit hoztak ki, hátha láthatják ők is a cápát (az egyik kapitány adta le a drótot telefonon a bázisnak, hogy esemény van). Az egyik csónakon meglátom Andimat és Hugit, vigyorgok rájuk ezerrel, integetünk egymásnak, és kicsit sajnálom őket, hogy lemaradtak erről az élményről. Egy kicsi ideig mind az öt csónak a cápát kereste, fel-alá hajóztunk a környéken, majd egyszer, egy pillanat töredékére ismét meglátom az ismerős barna foltot a vízen. Kiabálok is, hogy előre, 11, ja nem, 1 óránál, előre! A kapitány veszi a lapot, mire odaérünk, ismét lábunkon az uszony, arcunkon a maszk, kapitány int, hogy ugrás, Yoda fejjel a vízbe, én meg utána (majd utánunk még öt csónaknyi ember). Ha harmincan nem lettünk hirtelen a cápa körül, egy se. Nekem ismét szerencsém volt, közel volt hozzám, újra meg tudtam csodálni rendesen, de sajnos volt köztünk két idióta, akik selfie bottal és kamerával elkezdtek lefelé úszni, hogy közelebb kerüljenek, de a cápa ezt nem szerette. Azonnal, meredeken elkezdett süllyedni, és másodperceken belül el is tűnt. Két barom miatt, akik nem tudják hogyan kell viselkedni ilyenkor, idő előtt vége lett másik 28 ember életre szóló élményének. Nem tudom elmondani, mennyire bosszantó volt, de akkor még inkább az örömmámor volt a domináns érzelem, bevallom férfiasan, majdnem sírtam is, miközben a csónakunk megindult visszafelé.
Csak, hogy meglegyen a cseresznye a tortán lévő habon, a bázis öblének szájában egy nagyobb csapat delfin is úszott, szóval hozzájuk is beugrottunk, de ekkor már nem mindenki. Én sem kapkodtam, csak ezért mentem be, hogy ha esetleg lesz valami érdekes, ne maradjak le róla, de ismét szerencsém volt: a viselkedni nem tudó, értelmileg éretlen emberek fütyülni, tapsolni kezdtek a delfineknek, volt, aki ismét megpróbált lemerülni, ezzel pont felém terelték az egész csapatot, nekem csak lebegnem kellett, és néznem, hogy az egész banda elúszik alattam olyan 5-8 méterrel. Láttam a kicsi delfint anyja hasán, láttam a nagyokat, de mit érdekelt ez engem akkor, amikor nem egészen tíz perce még cetcápával úsztam!
…ahogy a lányok látták:
„Épp a parton sétáltunk, hármasban arra készültünk, hogy megyünk sznorkelezni, amikor az egyik helyi ember kiabálni kezdett, hogy jöjjön gyorsan mindenki, cetcápa, cetcápa, gyorsan be a csónakba! Kicsit győzködtük Lacikát is, hogy jöjjön, de ő azt mondta, nem akar, így mi gyorsan beugrottunk az első csónakba, és már indultunk is. Úgy ment, mint a gondolat, és nagyon hamar odaértünk a másik két csónakhoz, az egyikben P. integetett, hogy ’Na mi van?’, és közben vigyorgott ezerrel. A mi csónakunkban meg a helyi emberke éppen azt mondta, kiabálta át a másik csónak felé, hogy ajánlja, hogy a férj megtalálja a cápát, különben viszi az asszonyt. Meg is jegyezte Adri, hogy jól tenné P., ha ő találná meg a cetet… Nem sok idő telt el, mire valaki [mint kiderült, tényleg P.] megtalálta a cápát, a mi csónakunk ért oda másodjára, és amint a vízbe ugrottunk, a hasunk alatt úszott el a hal, nem olyan mélyen. Leírhatatlan élmény volt, kár, hogy a sok hülye, aki le akart úszni a halhoz, elrontotta mindenki élményét. Delfinezés közben meg Adri még a maszkját és a légzőcsövét is elhagyta, elnyelte őket a tenger. Áldozott Poseidon oltárán, de így is megérte!”
Erre a napra jutott még egy meghatározó élmény, ez is kellően erős, de erre nem szeretnék annyira emlékezni. Yoda, Lacika és én mentünk volna merülni, és Sándor jelezte, hogy ő is jönne velünk. Persze, semmi akadálya, meg is beszéltük, hogy az első tíz percben Lacikával szeretnék menni, aztán amikor Lacika és Yoda fordulnak, akkor arra megyünk, amerre Sándor szeretne menni – hadd fényképezzen kedvére, amíg van levegő. Ezzel szemben már az elején is kényelmetlen távolságra lemaradt tőlem Sándor, mert kereste a témákat, és mivel ekkor az én merülőtársam volt, így vele kellett tartanom, de emiatt nem tudtam rendesen figyelni, hogyan merül drága büszkeségem, a kisfiam. Aztán a szokásos helyen Yoda jelzett, hogy ők fordulnak, elköszöntünk egymástól, én meg intettem Sándornak, hogy akkor innentől ő vezet, én meg követem. Nem ez volt életem legjobb merülése: mivel fotóssal voltam, a merülési profilom a hullámvasútra hajazott – sokat le, sokat fel, ahogy a téma kívánta, de sajnos ez nem tesz jót a fülnek, és az én fülem már kezdett fáradni, egyre kevésbé bírta már a nyomásváltozást. Sándor ment előre, keleti irányba, a déli zátony mellett úgy, hogy a zátony mindig a jobb oldalunkon volt. Egész messzire kiúsztunk a zátony mellett, majd Sándor jelezte, hogy fordulás van, megyünk vissza. Csináltunk egy 180°-os fordulatot, a zátony a bal vállunkra került, kicsit úsztunk, majd ismét fordultunk 90°-ot jobbra. Kicsit csodálkoztam, hogy miért, de azt hittem, hogy még szeretne fotózni, így nem akadékoskodtam, mentem tovább. Azért egyre jobban zavart a dolog, hogy a bal kezem felé emelkedett a tengerfenék, jobbra pedig süllyedt, tehát – az én elképzelésem szerint – éppen észak felé úsztunk. Kis idő elteltével rákérdeztem a levegőjére, és megtudtam, hogy azért már nincs neki olyan sok, jeleztem is, hogy menjünk kifelé, erre tovább úszott egyenesen… Ismét jeleztem, hogy a kijárat a másik irányba van, és sikerült meggyőznöm, hogy engem kövessen. Így csináltam egy hátra arcot, vissza a déli zátonyra, majd jobbra, és szépen úsztunk abba az irányba, ami szerintem nyugat volt. A levegő egyre jobban fogyott, ismerős alakzat nem nagyon tűnt fel, és egyre jobban gyötört a kétség, hogy lehet, hogy én vittem rossz helyre. Már-már azon voltam, hogy azt javaslom, menjünk fel szétnézni, de egyre jobban húztam a dolgot, mert az ember sem a bizonytalanságát, sem a kudarcát nem szereti beismerni, pláne nem akkor, ha a saját – vélt, vagy valós adatokon alapuló – magabiztossága viszi be a málnásba nemcsak őt, hanem azt is, aki rá van utalva. Szerencsére végül meglett az első bója, majd a második is, és tudtam: győztem. Sziklák görögtek le a szívemről, a levegő fogyasztásom visszaesett normális szintre, de teljesen még nem nyugodtam meg, mert Sándornak viszont vészesen fogyott a levegője.
Ekkor jött szembe Yoda és Húg, aki éppen próbamerülésen volt, hát olyan önfeledten integettem nekik, hogy a nagy integetés közepette majdnem a felszínre kormányoztam magam.
Partot érve Sándor persze megkérdezte, hogy miért mentünk vissza, mikor ő is jó irányba haladt, mire mondtam neki, hogy szerintem nagyon nem jó irányba ment, hanem észak felé úszva egyre távolodott a bázistól. Ebben persze nem értettünk egyet, és lehet, hogy neki is igaza van. Én csak az érem egyik oldalát ismerem, azt, amit átéltem, amit éreztem, de én így éreztem magam biztonságban, hogy az ismerős, járt úton megyünk vissza, míg lehet, hogy Sándor is helyes úton járt, csak inkább nem erőszakoskodott velem, és engedte, hogy az én akaratom győzzön. Sajnos, objektív módszerekkel nem tudjuk már megmondani, hogy kinek volt igaza, vagy hogy mindkettőnknek igaza volt-e, de én örültem, hogy végül kijutottunk, még úgy is, hogy Sándor érezhetően neheztelt rám egy kicsit. Cserébe nekem a mai napig meggyőződésem, hogy ha rá hallgatok, akkor nagyon sokat kellett volna úsznunk a felszínen…
Estére még volt egy kanyonban bújkálós, nagycsoportos éjszakai merülésünk, aminek a fénypontja épp az volt, amikor kifelé jöttünk. A part közelében, a homokos részen csak úgy pulzált az élet: óriási bőröndhalak, trombitahalak, és végül egy kőhal is lett, utóbbin nem kicsit döbbentünk meg, de nagyon hálás vagyok Yodának és a rutinjának, hogy éjszaka, szinte vak sötétben kibökte azt az állatot, ami az egyik legjobb mimikrivel rendelkezik. Hiába, a rutin, meg az évek. Szerintem én, ha tízszer elúszok felette sem vettem volna észre, tehát nagyon sokat számít, ha van az emberrel egy tapasztalt vezető…
Az utolsó napra (amikor még merülni is lehetett) ismét öt merülés jutott nekem, először a déli zátonyon mentünk, ahol is Ábel nem tudott csatlakozni hozzánk, mert az egyik súlyzsebét a parton hagyta, így kénytelen volt a felszínen követni minket, viszont cserébe volt muréna, és sok szép halacska, érdekes volt a zátonynak ez a része is, kár, hogy csak egyszer sikerült megnézni. A következő merülés az északi zátonyon volt, ahol sikeresen elvesztettem a légzőcsövemet, rögtön akkor, amikor a csónakból ugrottunk be a vízbe. Merülőtársam mutatta nekem, hogy van valami lent, de nem láttam, ahogy szép lassan süllyed el, de ha láttam volna, akkor is csak integetni tudok neki, annyi kockázatot nem ér, hogy utána vessem magam. Viszont ez volt az a merülés, ahol felfedezni véltem azokat az alakzatokat, amiket Sándorral láttam tegnap, és ekkor vált meggyőződésemmé, hogy nekem volt igazam, és valóban eltévedtünk előző nap. De ismétlem, továbbra sem tudom bizonyítani, érzésekre és homályos emlékekre alapozni pedig nem tanácsos, de szerencsére nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban további vita lenne bárkivel is. Egyszóval én így gondolom, de megértem és elfogadom, ha a másik fél nem ért velem egyet.
Később jött egy Lacikás merülés, aminek felénél ismét leváltunk páran a gyerekbúvárról, és mentünk kicsit tovább felfedezni, és ismét jött egy megvilágosodás, hogy milyen szerencsés vagyok, mert a vezetők részéről olyan szintű bizalmat kaptam, hogy máig nem jutok szóhoz. Persze, most gondban vagyok, egyrészt azért, mert a részletek elmesélésével lehet, kellemetlenséget okozok azoknak, akiknek legkevésbé szeretnék, másrészt meg azért is, mert bárhogy is folytatom (alaptalan volt a bizalom, vagy volt alapja?) vagy álszerénynek, vagy szerénytelennek tűnnék, és egyik képet sem szeretném magamról az olvasó elé vetíteni. Tehát, erről csak annyit tudok elmondani, hogy én úgy éreztem, hogy nem szolgáltam rá a bizalom ilyen magas fokára, illetve az „aktus” után pedig úgy éreztem, hogy nem szolgáltam meg a bizalmat elég alaposan. A „feladat”, amit csináltam végre lett hajtva, de lehetett volna jobban is, ügyesebben is – ámbátor nekem ez volt az első alkalom, és eszméletlen módon izgultam miatta. De összehoztam, és hálás vagyok a lehetőségért, leginkább azért is, mert ezzel nemhogy megtört a búvárkodással kapcsolatos ambíciószintem, hanem inkább még jobban megerősödött. Azt hiszem (és remélem), lassan nemcsak hobbi lesz számomra a merülés, hanem kicsivel több is… Persze addig még sokat kell tanulnom, fejlődnöm, de rajta vagyok, és olyan tempóban haladok, amit anyagilag és emberileg (családilag) bírok. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő…
Még mindig az utolsó (merülési) nap, és még mindig van miről mesélnem, ugyanis az éjszakai merülésnél elhagytuk Gabit. Szegény, először rosszul csatolta fel a palackját, majdnem elhagyta az egészet, de szerencsére ez még időben kiderült, majd merülés közben, olyan öt perc után, egyszer csak úgy fellőtt a felszínre (szerencsére nem mélyről), mint egy héliummal töltött lufi. Néztem, mi van, de nem tudott lejönni hozzánk: szegény elszámolta a súlyt, és nem tudott lemerülni, hiába csapkodott, kapálózott, úszott lefele. Így ki kellett úsznia a partra, míg a többiek folytatták a merülést. Ezen kaland után egész szép lett az utolsó egyiptomi merülésünk, láttunk mindent, amit ilyenkor látni kell, és volt még egy krokodilhal is, amit alaposan meg tudtunk nézni (közben sajnos kicsit megrúgtam a korallt), illetve a visszaúton találtam egy fehér murénát, ami éppen nem a barlangjában bujkált, hanem teljesen kint volt a fenéken, így alaposan meg lehetett nézni. Méretre nem volt nagy, inkább nevetségesen kicsi, már-már aranyos (amennyire egy muréna aranyos lehet), de nekem tetszett, hogy az egész csapat (4 fő) átúszott felette, és én vettem észre, aki zárta a sort. Persze még távolról sem vagyok olyan ügyes, mint a nagyok (akár Szilvi, akiről korábban írtam, vagy a mostani vezetőink), és persze nem volt nagy kunszt meglátni egy 20-30cm-es halat, ami kint tekereg a homokos fenéken, de akkor is! Büszke voltam magamra, és vagyok most is!
Ha esetleg valaki kérdezi, van-e hiányérzetem, igen, van. Polipot nem láttam. Kerestem lelkesen, de valahogy most nem jött össze: vagy nem volt egyáltalán, vagy ezúttal tényleg nagyon ügyesen elbújtak, hogy senki közülünk nem találta meg őket…
Az utolsó napon sajnos nem lehet merülni, 24 órával repülés előtt már nem ajánlott, aki nézett Dr. House-t, az tudja, miért nem. A csapat nagy része elment Luxorba, sírokat nézegetni, csak az én családom és Ritsy maradt a bázison, de nem unatkoztunk: kicsit napoztunk, pihentünk, sétáltunk, szuvenírt vásároltunk, és a többiekre gondoltunk, akik 15 órát utaztak oda-vissza, hogy láthassák Luxort… Nem voltunk irigyek, főleg azzal a tudattal, hogy a kirándulók valamikor éjfél körül érnek vissza, a busz pedig hajnal négykor visz bennünket a reptérre…
A repülőn aztán jött a nem remélt, de igencsak jóleső engesztelés, a sors kiküszöbölte a csorbát, amit akkor vétett, mikor odaúton a sok segget kellett szagoljam. A visszaútra tudni illik az első sorok egyikébe tettek be minket, és bár a kiszolgálás nem volt másabb, mint máshol, de a lábtér pár centivel nagyobb volt, a zsúfoltság kisebb, és mások farát sem kellett szagolgatnom egész út során. Ebből is látszik, hogy a Kozmosz mindig kiegyenlíti a számlát, nem igaz? Remélem, egyszer jön velem sörözni, és azt a számlát is kiegyenlíti majd…
Egy esemény-, de még inkább élménydús hetet sikerült eltölteni egy szenzációs csapattal, a meglévő kötelékek tovább erősödtek, a család tudott pihenni, mindenkinek lett én-ideje, ami már nagyon ránk fért, mindenki gyűjtött élményeket, és mindenki elégedetten, és persze kicsit szomorúan szállt fel a gépre. És a végére azért engedjetek meg egy kis nem szponzorált reklámot: lehet, hogy a Titán Búvárklub (és iskola) nem a legolcsóbb utazásszervező még Magyarországon sem, de a körítés, amit tőlük kap az ember, minden pénzt megér. A vezetők egész héten csak arra figyeltek, hogy mindenkinek jó legyen! Én például öt merülés után szétcsúsztam, mint az elkopott kuplungtárcsák, míg volt olyan, hogy Yoda napi hatot merült, csak azért, hogy mindenki tudjon menni, aki akar. Volt olyan, hogy Ritsy bevállalta, hogy egy embert is kivisz éjszakai merülésre, pedig addigra már ő is nagyon fáradt volt, de talán a legbeszédesebb az az, hogy a luxori utat nemcsak megszervezték a csapatnak, hanem saját pihenésüket feláldozva, csatlakoztak kísérőként, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen, még akkor is, amikor a fizikai teljesítőképesség azért már kezdett jelezni, hogy lassan elég lesz. Amit pedig nem lehet megfizetni, az a társaság, szellemiség, az emberek, akik az egészet alkotják, legyen szó akár az oktatókról és vezetőkről, akár a kemény magról, akár azokról, akik hébe-hóba (mint mi is) csatlakoznak egy-egy túrára. A folyamatos figyelem, az állandó segítőkészség és a vezetők részéről a saját igények alárendelése a csapat, a közös cél érdekében, ezt nem mindenhol kapja meg az ember. Egy szó, mint száz, ez a team megoldotta, hogy adott helyen és időben legyen cetcápa az egyiptomi partok mellett, kitette testét-lelkét azért, hogy a vendégeknek jó legyen, és egy olyan emlékezetes túrát hoztak össze, amiről még évekig fogok mesélni mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni.
Köszönöm, hogy velem voltatok ezen az úton, legközelebb folytatom a Hugival történt kalandozások leírását is. Addig is, engedjétek meg hogy az elsők között kívánjak kellemes Hanukát, és Boldog Karácsonyt! Ho-ho-ho-hó!
έξοδος 