Először azt hittem – én balga – hogy egy hosszabb bejegyzéssel megúszom az egészet. Esetleg kicsit terjengősebb lesz, mint a szokásos, talán több képet is kell majd válogatnom hozzá, de azért bele lehet sűríteni a mondanivalót egy posztba. Tévedtem. Pedig én terveztem a programot, de mégsem gondoltam volna, hogy mire a túra végére érünk, olyan 2500km lesz mögöttünk, és annyi élmény, ami másoknak egy teljes évre is elég lenne. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején a történetet, a lineáris történetmesélést úgyis jobban szeretem, mint a szertelen csapongást.

Hugi érkezése már régen le volt zsírozva, hónapokkal ezelőtt lebeszéltük, hogy mikor tud jönni, nekünk mikor jó, és úgy alakítottuk a dolgot, hogy nekem is akkorra legyen esedékes a szabadságom, hogy igazán tartalmas programokon tudjunk részt venni. Péntek esti érkezéssel, és a következő hét vasárnap reggeli indulással nettó nyolc napunk volt pihenni, kirándulni, és ezt meg is szerettem volna tölteni tartalommal.

Viszont nem szerettem volna befolyásolni döntését, ezért azt kértem, hogy érkezése előtt egy héttel küldje meg nekünk, hogy őt mi érdekli, és majd abból próbálunk valami olyan programot kikerekíteni, ami mindenkinek megfelel, ő is lát olyat, amit szeretne, de mi is.

Hugi kívánságlistája – bocsi Húg, de igaz – irreális volt. Már a tételek darabszáma alapján is lehetetlen vállalkozásnak tűnt, és még az extrákat nem is számoltam, mint több távoli sziget meglátogatása, meg ilyenek. Ha mindent rendesen meg szerettünk volna valósítani a listáról, Karácsonyig itt lehetne velünk, amit nem bánnánk ugyan, de azért lehet, otthon hiányozna. Cserébe talán *talán* végig lehetne menni a listáján addig…

Nem volt mit tennem, elő kellett vennem a racionális énemet, és olyan programot terveztem, amiben javarészt szerepelnek azok a helyek, nevezetességek, amiket Hugi szeretne megnézni, de belecsempésztem pár olyan dolgot is, amit én szerettem volna látni. Így állt össze egy csillagtúra szerű terv, melynek középpontja Athén, és tartalmaz egy kétnapos északi, illetve egy kétnapos nyugati túrát is. A javaslatot benyújtottam az elbíráló bizottságnak, akik helybenhagyólag elfogadták, így az itinert véglegesnek tekintettük. Nem volt más hátra, mint várni Húg érkezését, és addig is türelemmel lenni.

Az érkezés napján pénteken nem igazán történt semmi. Még letettem a lantot a munkahelyen, elköszöntem a kollégáktól, majd családilag bepattantunk Paliba, és irány a reptér. Az út eseménytelen és kellően gyors volt, várnunk is kellett, mire várva várt vendégünk kiért hozzánk, de aztán csak meglett a lány (ja, lassan a B oldalon lesz már ő is – hogy telik az idő!), ölelkezés, puszi, örömködés, majd vissza a városba. Persze, éppen ekkor van dugó, nem is kicsi, de nem baj, mert közben zajlott az értekezés, hogy utaztál, minden rendben, család hogy van, stb. kérdésköröket boncolgatva. Aztán otthon tudatosult bennünk, hogy a boltot kifelejtettük, pedig induláskor még eszünkben volt, hogy egy kis CH3OH-t kellene venni a boltban, lehetőleg erősen hígított formában. Ennek megfelelően csak ledobtuk a táskákat, majd vissza a boltba, gyors bevásárlás, majd immár tényleg megérkezés, leeresztés, lazulás. Illetve, volt felfújás is, az ágyat ugyanis fel kellett fújni a nagy leeresztés közepette.

Egyedül a másnapi program volt kötött, külső tényezőktől függő, mert Adrian kollégámnak akkorra szerveztem próbamerülést, illetve Lacika és jómagam is merültünk, így a szombatot a tengerparton terveztük tölteni. Oda időben érkeztünk, az idő kellemes volt, a víz hőmérsékletére nem lehetett panasz, és az volt a legjobb az egészben, hogy a nap nem égetett már, hanem csak kellemesen melegített – igazi utószezon érzés volt, annak minden előnyével.

Adrian pontosan érkezett, kis ismerkedés, kölcsönös bemutatkozást követően nekem már mennem is kellett merülni, míg Adrian, Lacika és a lányok a parton maradtak. Az én merülésemről nem írok, mert korábban megígértem, Lacika pedig élvezte a dolgot, de kicsit fázott a vízben, másrészt meg Adrian néha-néha megrúgta az uszonyával, ami nyilván nem esett jól a kicsinek. Mire mindenki végzett a merüléssel ebédidő lett, vettem is magamhoz egy gyors csirke nuggets ebédet, majd pancsoltunk a gyerekekkel, és a nap hátralevő részében úgy viselkedtünk, mint egy normális, standra járó család. Mire közeledett az este, összeszedtük magunkat, és persze elvittük Hugit az elmaradhatatlan, kihagyhatatlan helyszínekre, a Marathóni csata emlékoszlopához és a Marathóni régészeti helyszínhez, megnézni Miltiadész szobrát.

Hazafelé a hegyen keresztül mentünk, kilátás nézegetés céljából, majd vacsora, tisztálkodás, és a másnapi program egyeztetése következett.

Vasárnap volt a belvárosi kirándulás napja. Egyrészt azért, mert akkor nem kell a forgalommal küzdeni, másrészt pedig azért, mert olyankor még látni is lehet valamit. Mivel mi nem terveztük, hogy családostul felmegyünk az Akropoliszba, így az a döntés született, hogy Hugi előremegy, mi meg majd később csatlakozunk hozzá, és együtt folytatjuk a városnézést. Ennek megfelelően reggel kivittem a metróhoz, majd hazamentem, és megfőztem a vacsorát előre, tudván, hogy este szükség lehet rá, és jól fog esni. Ezzel kapcsolatban tévedtem, de ezt akkor még nem tudhattam.

Hugi a jól bevált, és működő útvonalat követte: Syntagma téri őrségváltás, Nemzeti kert, Zeusz temploma, majd Akropolisz. Mi itt csatlakoztunk be, mire végzett a hegyen, mi is ott voltunk a bejáratnál, majd onnan folytattuk közös utunkat. Nem mentünk messzire, rögtön kaját kerestünk, mert mire beértünk a városba, a gyerekek már panaszkodtak, hogy éhesek, és a gondokat megelőzendő, egy felelősségteljes szülő nem viszi magával éhes gyerekét a városnézésre, mert abból csak baj van. Találtunk is egy szimpatikusnak tűnő helyet, ahol volt szabad asztal, a belvároshoz képest jó árak voltak, így beültünk, és rendeltünk ezt-azt. Végül nem voltunk maradéktalanul elégedettek sem az étel minőségével, sem a kiszolgálással, sem a hely hangulatával (utóbbit talán csak én éreztem), pláne nem a számla végösszegével, de nincs mit tenni, az fizeti a cigányt, aki énekel, így bár nem a legjobb szájízzel távoztunk, de legalább nem voltunk éhesek, és „folytatni” tudtuk túránkat. Először is letekintettünk a városra az Areopagus dombról, majd onnan lesétáltunk az ókori piactérhez, ahol megállapítottunk, hogy most ide nem szeretnénk bemenni, mert egy hónap múlva már csak fele ennyibe fog kerülni nekünk, Húg pedig úgy döntött, hogy köveket már látott eleget, őt sem érdekli igazán a dolog. Így egy éles balkanyarral elmentünk a bolhapiacra, ahová már kicsit későn értünk, szinte mindenki pakolt, de még voltak árusok, akik kitartottak, így jó pár percet eltöltöttünk azzal, hogy a régi, haszontalannak tűnő csecsebecsék között kotorászunk, és találgatjuk egyes tárgyak funkcióját. Illetve én több alkalommal is Apukámra gondoltam, neki mekkora élmény lehetne feltúrni mindent, mert biztos vagyok benne, hogy képes lenne órákat eltölteni csak azzal, hogy felméri az áruválasztékot, majd további órákat azzal, hogy a számára szimpatikus termékpalettáról megkeresi a számára ideálisnak tűnő valamit, amiről talán még ő sem tudja biztosan, mire való, de szemlátomást régi és érdekes. A teljesség igénye nélkül voltak ott fegyverek (hideg és láng), katonai felszerelések, mindennapi használati tárgyak, ékszerek, órák, bizsuk, porcelán áru, üvegáru, lakásdíszek, fafaragások komolyan mondom, Jézuskától géppuskáig minden. De annyira minden, hogy egy boltban több száz kiló elefántcsont tárgy volt, míg egy másikban réginek tűnő pisztolyok, egy harmadikban pedig egy Tiffany lámpa, potom 2400 Euróért. Ezen kívül régi és kevésbé régi pénzek, kitüntetések és jelvények, játékok, telefonok, írógépek (megnéztem, nem láttam Enigmát) és még ki tudja, mi minden. Ja igen, ezért is volt vasárnapra tervezve a városnézés, hogy a piac is beleférjen!

A piacot követően az idővel együtt a lelkesedés is elfogyott, így a lányok javaslata szerint hazafelé vettük az irányt. Itt viszont csúnyán visszaéltem helyismeretemmel, és azzal, hogy Kedvesemnek fogalma sem volt arról, mi hol vagyunk, és a kocsi hol parkol, Hugi meg ugye utóbbit nem tudhatta, és a parkoló helyett elvezettem a lányokat az egyik kedvenc belvárosi sörboltomba, hogy megmutassam Húgnak, hogy a kommersz görög sörökön túl is van itt innivaló, bár még nem olyan fejlett a kézműves kultúra, mint a Baltikumban, de már jelen van egy ideje a Balkánon is, és egész ígéretes. Egyszóval elmentünk sört venni.

Majd, immár tényleg a kocsi felé gyalogolva még megálltunk egy kávéra, de ez a hely sem volt olyan csodás, hogy érdemes legyen megemlékezzem róla, így nem is teszem. A fentiek alapján a felületes olvasóban kialakulhat egy olyan kép, hogy a belvárosban nincs olyan hely, ahol érdemes lenne enni és inni, de ez nem igaz. Vannak ilyen helyek, csak a mi időzítésünk rossz. Egyrészt az ivókutak később nyitnak, így egy rendes beülős beszélgetős este bármikor szóba jöhet a belvárosban is, másrészt pedig a legtöbb étterem, amit már ismerek és tudom, hogy jó, ilyenkor zárva van. Egyszerűen a helyi életritmus és a mi igényeink között kicsi az átfedés, mert a gyerekekkel ugye mégsem megyünk el este koktélozni, még akkor sem, ha a helyiek között egy elfogadott és sűrűn gyakorolt elfoglaltság.

Pali hamar meglett, kiváltottuk és hazavitt bennünket, majd pihengetés következett, de érdekes módon, sült vacsorát senki sem kívánt. Megegyeztünk, hogy eltesszük máskorra, majd megesszük akkor, amikor nem otthon alszunk, hanem a kétnapos túrák egyikét teljesítjük éppen.

Azt hiszem, itt érdemes egy kis pihenőt közbe iktatni, az első két nap kalandját követően pedig megtudjátok majd, hogy merre is vezetett az északi túra, és mi mindent láttunk, illetve nem láttunk (olyan is volt) az elkövetkezendő napokban. Fényképek majd az utolsó poszthoz lesznek, de akkor visszamenőleg minden, mert el szeretnék dicsekedni azokkal a helyekkel, amiket láttunk, nem csak írásban, de a képeken keresztül is. Szóval hamarosan találkozunk!

(Iratkozzatok fel, és akkor kaptok értesítést, ha új poszt jön ki, nagyon hasznos kis funkció ám ez!)