Tudom, tudom, már unalmasak a búvár posztok, és ígérem, hogy novemberig nem szentelek külön posztot a hobbimnak – ez után. De erről meg kell emlékezzek, mert minden tekintetben mérföldkő, éspedig olyan mérföldkő, ami megemlékezésre érdemes.

A türelmetekért cserébe pedig, a poszt utolsó egy-két bekezdése utazásos lesz, csak azért, hogy mindenkit gyönyörködtessen a változatosság.

Remélem, a címmel és a bevezetővel már kellően felkeltettem mindenki kíváncsiságát, így nem is húzom tovább a dolgot, ezek a számok merülésszámok, melyek három, egymást követő merülésnél jöttek ki. Igen, a búvárok is olyanok, mint az ejtőernyősök, csak a hány ugrásod van helyett a hány merülésed van a nyerő kérdés, és persze minél több, annál jobb. Aztán pár száz után, vagy egy bizonyos képzettségi szint felett az ember már nem igazán számolja, de annak, aki az elején van, annak nagyon is fontos. Így nekem is. Ez ugyanis egy tapasztalati mérőszám. Nem mindenható persze, mert hallani történeteket olyan búvárokról, akiknek több száz merülése van, de bizonytalanok a vízben, és van olyan is, akinek relatíve kevés van, de nagyon ügyesen mozog, és nehéz zavarba hozni. De hát az élet már csak ilyen, minden esetre a merülésszám arra jó, hogy nagyjából belője magát az ember, kivel áll szemben, aztán a merülés során úgyis kiderül, hogy ténylegesen mit tud az adott merülőtárs.

A történet úgy indul, hogy Kedvesem barátnője – legyen Szilvi – meglátogatott bennünket pár napra, és történetesen Szilvi az, akivel nagyon szeretek merülni. Rendkívül tapasztalt, a víz alatt magabiztos, nagyon ügyes (már-már példakép), és olyan szeme van a kis állatokhoz, mint senkinek sem. Mindent megtalál, ami 3cm-nél kisebb, de pont emiatt a nagyobbakat meg sem nézi. Szeret szöszmötölni, keresgélni, nagyon nyugodt, laza, számára a merülés nem egy verseny, hanem tényleg egy relaxációs program.

Szóval Szilvit azzal csábítottuk ki, hogy nemcsak a felszínen, hanem a víz alatt is tud majd nézelődni, ezért persze megutaztatta a felszerelését, és beterveztünk a napirendbe jelentős számú merülést is – két hétvége, három merülőnap, hat merülés – minimum.

Hétközben jöttünk-mentünk, bár én inkább dolgoztam, szóval Szilvi jött-ment, világot látott, és közben egyeztettem a merülést. Azzal a csapattal terveztünk menni, akikhez hozzácsapódtam, mert eddig nem kellett csalódnom bennük: persze most, éppen most jött a kommunikációs hézag, és hiába egyeztettem szándékosan írásban, homok került a gépezetbe: a tervezett hétvégi merülések java ment a kukába. Mert hiába írtam meg egyértelműen, hogy hárman megyünk, szombat-vasárnap, és minden nap kettőt merülnénk, az emberbe annyi maradt meg, hogy szombaton két fő, egy merülés (fejenként). Persze mindez csak a helyszínen derült ki, ahol már nem lehetett semmit sem tenni, égett is a pofám rendesen, hisz azért teljesen mást ígértünk meg Szilvinek, így pedig lett nagy arculcsapás mindenkinek.

A szombati első merülésre azért el tudtunk menni a közeli szigethez, és merültünk is egy jót, csak az volt a baj, hogy olyan sokáig készülődött és vakarózott a csapat, hogy mire vízbe kerültem, meg is szúrt a nap. Mert nyilván a csónakban nincs árnyék, ahogy a szigeten sem, pláne úgy, hogy ki sem szálltunk a partra. A merülés maga szép volt, a tengerfenék olyan 25-26 méteren volt, addig meg meredek fal, mi lementünk az aljára, ott voltunk olyan 20-23 percet (Szilvi belefutott egy kis dekó megállóba is), láttunk apróhalakat, szivacsokat, csillagokat, növényeket, nem volt rossz merülés egészen addig, míg vissza nem fordultunk: olyan fél óra után kezdett el fájni a fejem (még a víz alatt), és egyre rosszabbul lettem, nem annyira rosszul, hogy megálljak, de annyira igen, hogy a kis utolsó csigát már ne akarjam megnézni, és a biztonsági megálló után már ne nézelődjek tovább, hanem azonnal felszínre törtem. Ott kaptam vizet, zöldséget, gyümölcsöt (nagyon jól vagyunk ám tartva), és kezdett is múlni a rosszullétem, mire visszatértünk a bázisra egész jó volt.

Ott gyorsan megbeszéltem a vezetővel, hogy elfogadom, hogy félreértette a szándékainkat, de Lacika azért merülne egyet, neki jó a parti merülés is, én meg csak elkísérem azzal a palackkal, amit visszahoztam, van abban elég levegő.

Így is lett, de sajnos közben a fejfájás visszatért, Szilvi pedig úgy érezte, az első merülés kivette az erejét, így Ő nem szeretett volna velünk tartani. Így csak hárman mentünk, Nikó, a helyi guide, Lacika és én. Ja, elfelejtettem mondani, hogy a víz nem volt épp csendes: nem voltak nagy hullámok ugyan, de érezni lehetett őket, azokat pedig én híresen nem szeretem.

De úgy voltam vele, hogy húsz percet csak kibírok, és nem szeretném Lacikát egyedül hagyni, a lelkemnek is, és Laci lelkének is jó, ha együtt megyünk. Így is lett, hármasban megcéloztuk a tengert, lementünk öt méterre, és ott is maradtunk vagy negyven percig, ami nem a legjobb Lacira nézve, legalábbis a szigorú szabályok ellen van, de mivel kicsi mélység, úgy gondolom, belefér.

Lacika nagyon ügyes volt. Korábban (előző napokban) átbeszéltünk a legfontosabb dolgokat, és mindenre emlékezett, magabiztosan bánt a felszerelésével, és bár persze látszott rajta a bizonytalanság, de mindent összevetve szerintem ügyesebb volt, mint én kezdőként. Ráadásul öt méteren sokkal nehezebb merülni, mint tizenöt méteren, ott minden apró mozdulatnak, egy nagyobb levegővételnek súlya van, az ember hamar a felszínen találja magát.

Az első negyedórában még fogtam Lackót, de aztán láttam, hogy egyre ügyesebb, magabiztosabb, így elengedtem, és már tényleg magától merült. Persze egyszer-kétszer még vissza kellett húzni magamhoz, de tényleg nagyon ügyes volt, irtó büszke voltam rá már akkor is, és azóta is az vagyok!

Míg Lacikára figyeltem, engem szépen ringattak a hullámok, és egyre jobban éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége. A nyálam egyre sűrűbb lett, nyeltem rendesen, a fejem fájt, szóval már ott voltam, hogy felmegyek, de szerencsére jött a jel: fordulunk vissza. Majdnem kibírtam végig, de csak majdnem. Kifelé menet, három méteren valami miatt megálltunk, és akkor jött az, hogy vagy felmegyek, vagy hányok. Gyorsan lekommunikáltam a bajomat, felmentünk, és rendbe is jöttem azonnal: a hányást megúsztam, az úszást nem: kicsit még messze voltunk a parttól, volt egy kis úszásgyakorlat a végén.

Mikor kiértünk, Andi megszabadított a fájdalmamtól egy kis gyógyszer segítségével, enni is kaptam, így a világ kezdte visszanyerni eredeti rózsaszín árnyalatú színvilágát.

A felszerelés karbantartáson túl még egy dolog volt hátra, a naplók kitöltése: ekkor láttam, hogy Szilvinek ez volt a 300., Lacikának a 10., nekem pedig a 99. merülésem. Ha aznap lett volna még egy merülés, egy napra fért volna bele az összes nagyobb jubileum, de sajna nem így alakult.

Ahogy a következő hétvégére sem jött össze, mert akkorra meg olyan szél támadt, és fújt kedd óta, hogy a vezető nem indított merülést: a csónak nem bírta volna a hullámokat. Megjegyzem, jó eséllyel én sem. Így szegény Szilvi hoppon maradt, a tervezett sok merülésből összesen egy jutott neki, ami egy kicsiny részt az én hibám, nagyobbrészt meg külső körülmények miatt alakult ki.

Két hét múlva viszont a szél elállt, lehetett ismét menni, csak sajnos későn szóltam, így a csónakba már nem jutott hely, parti merülést szánt nekem a sors és a bázisvezető, fél egyre ütemezve. Ekkorra viszont elérte a várost (és országot) az a hőhullám, ami még most is tart, 40 °C körüli hőmérsékletet hozva magával, így tudtam: a hárommilliós főváros kétharmada a strandon lesz. Ennek megfelelően hiába van a merülés csak délután, nekünk korán oda kell érni a partra, ha szeretnénk magunknak helyet is.

És micsoda szerencse! Valaki lemondta a merülést, így amint odaértünk szólt a vezető, hogy mehetek a reggeli csapattal, ha szeretnék. Szerettem volna, így gyors puszi a családnak (Szilvi ekkorra már hazautazott), és irány beöltözni, szerelni.

Ezúttal is a két hete merült szigethez mentünk, de most a kis öbölből nem jobbra, hanem balra indultunk el. Itt is 25 méter az alja, itt is voltunk vagy 25 percet, majd jött a meglepetés: elszámoltam a súlyt! Mivel 25 méteren is 25°C volt a víz, nem vittem magammal nedves ruhát, csak aláöltözőt, így levettem két kiló ólmot magamról, de fél óra után, olyan 20 méteren azt éreztem, hogy dob felfelé a víz, nem tudok egyenletes mélységben maradni. Nosza, engedek ki egy kis levegőt a mellényemből, de onnan nem jön semmi: tök üres, és a víz meg egyre jobban dob felfelé. Szép lesz – gondoltam – a palackom még több, mint félig van, ha már most nem tudok lent maradni, igen kemény lesz a vége. Csak az vigasztalt, hogy tudtam, a biztonsági megállónál van súly, ott majd javítok valamit a helyzetemen.

Persze a gondolat kicsit megnyugtatott, de csak azon járt a fejem, hogy hogyan, miként fogyhatott el a levegő a mellényemből: és ekkor eszembe jutott egy gondolat, hogy esetleg próbáljak meg másik szelepen levegőt kiengedni, hátha ott sikerül. És láss csodát: sikerült! Az alsó szelepből (ami a hason fekvő, enyhén előre dőlő testhelyzetet figyelembe véve a legmagasabb pontja volt a mellénynek) sikerült levegőt kiengednem, beálltam semleges állapotba, se nem süllyedtem, se nem emelkedtem, és visszaállt a kedélyem is csendes megfigyelővé, és élveztem tovább a merülést. Ismét láttunk szép halakat, kisebb rajok is voltak, benéztem a sziklák alá, az üregekbe, igen élveztem ezt a menetet is, és lassan kezdem megtalálni ennek is a szépségét: nem az a nyüzsgő, élettel teli korallzátony, amit Egyiptomban, vagy Dél-Ázsiában talál az ember, de itt is változatos, csendes, és kellemes kikapcsolódást kínál az egyszeri búvárnak.

A biztonsági megállón a hátrafele úszást gyakoroltam, mert azóta is lelkiismeret furdalásom van, amikor Egyiptomban nem tudtam rendesen hátrálni, és felrúgtam az iszapot Yoda előtt, aki fényképezni szeretett volna – talán egy murénát. Meg az is a fülemben cseng, amit Attila mondott, hogy a biztonsági megálló arra való, hogy az ember gyakoroljon, mert mindig van mit. Micsoda igazság! Persze a hátrafelé úszásnak nem lettem mestere, és mivel nem látom magam kívülről, nem is tudom, min kellene javítanom, de maradjunk annyiban, hogy nem volt kudarcélményem, majd gyakorlok még tovább…

Mire felmentünk a merülés végén kellemesen el is fáradtam, ismét kaptunk zöldséget, gyümölcsöt, szóval ez is egy szép merülés volt, és boldogan írtam be a naplómba a 100-as számot. Megérte!

Tudom, sokan, sokkal hamarabb elérik ezt az állapotot, de én családos ember vagyok, elég szorosra van kötve a kezem, ha évente el tudok (tudtam) menni egy egyhetes búvártúrára, az már maga volt a főnyeremény, év közben meg ha beesett egy két egynapos, vagy egyhétvégés túra, az már csak hab volt a tortán. Így azért az évi max 20 merüléssel nem lehet olyan gyorsan elérni a százat, nem igaz? Most az a célom, hogy az év fennmaradó részében meglegyen további 50, és ha szerencsém van, Egyiptomban be tudom fejezni a mentőbúvár képzésemet is, amit a Kovid megállított, és azóta meg nem úgy álltak a csillagok, hogy folytatni tudjam… Meglátjuk, de optimista vagyok ezzel kapcsolatban (ha valaki tud Athénban magyar, vagy angol nyelvű vöröskeresztes react-right tanfolyamot, kérem itt jelezze)!

No, és azoknak, akik már unják a búvár témát:

Szilvivel – ha már a merülés nem jött össze – azért jöttünk-mentünk kicsit, és elmentünk pl. újra a Korinthoszi-csatornához, de most az úszó hidat is megnéztük, cserébe kimaradt az ókori római út, amin a hajókat vontatták akkor, amikor még nem volt csatorna. Szóval majd megint vissza kell menni, és az utat is meg kell nézni. Talán nem lesz unalmas 😀

Viszont, ami sokkal érdekesebb, és már itt is megírtam, „hogy majd egyszer el kell oda menni megnézni”: megnéztük Acrocorinth várát. Hát gyerekek, ez mesés. Persze, szerény szókincsem miatt nem tudom eléggé átadni a dolgot most sem, de hadd mondjak pár szót:

Már az ókori görögök erődítésnek használták a helyet, cserébe az egri vár az 1200-as évek vége felé épült. Acrocorinth területére az Egri várat háromszor be lehetne szuszakolni, de Egernek nincs olyan kilátása, mint az itteni erődítésnek. Az egész Korinthoszi-öböl látszik, így igen kevés esélye volt bárkinek, hogy észrevétlenül partra szálljon, és elfoglalja a Peloponnészoszi-félszigetet. Erős, nagy kapuk, meredek sziklafal, vastag, szilárd falak, igazi erődítmény, és bár közel sem maradt fenn annyi épület, mint Egerben, de ha a csúcsról lenéz az ember, sokáig kell keresnie az állát, ami leesett és messzire gurult. Pedig tudjátok, Eger a szívem egyik csücske, nem is bántom szegényt, mert az is nagyszerű és csodálatos, de csak gondoljatok bele: ezer évvel Eger előtt már ott volt egy erődítmény a hegy tetején, és az aktuálisan uralkodó nép onnan leste, várta az aktuális ellenség támadását. Emberi ésszel felfoghatatlan távlatok ezek, jómagam számára a múlt hét felidézése is nehézkes, nemhogy 104000 hétre visszagondolni, hogy milyen lehetett…

Egy hátránya van: a területe tényleg nagy, nem túloztam, és mivel nem az alföldre épült, mászni is kell, nemcsak menni. Szóval kell víz, jó cipő, és idő, hogy az ember mindent meg tudjon nézni. Mi siettünk, így csak három, három és fél órát voltunk ott talán, és a felét sem tudtam megnézni rendesen annak, amit szerettem volna. Ez tényleg olyan hely, hogy az ember nyitásra érkezik, és záráskor megy: már ha bírja. Nekem ez is felkerült arra a listára, amit bármikor megnéznék újra, mert nem láttam teljes egészében, nem is voltam képes befogadni, és biztos vagyok benne, hogy tartogat számomra még meglepetéseket!

Ennyit erre a hétre, megyek izzadok tovább csendesen, és telesírom a párnámat, hogy nem Helsinkiben találtam magamnak állást (mondjuk ott nincs Acrocorinth, és drága a sör).