Disclaimer: nem lesz rövid, ez nem egy „egyszarásos” bejegyzés, amit a WC-n ülve le lehet tudni. Tehát, ha épp leültél, arra számíts, hogy jó darabig kotlanod kell, ha nem akarsz felállni, míg el nem olvastad. Én szóltam előre!

Lehet, senki sem hiszi már el nekem, de töriből elég jó voltam, mert mindig is érdekelt (kivéve az évszámok), és valahogy éreztem, hogy bár nem hasznos, de fontos ismeret, jó tudni az egyetemes és a magyar történelmet egyaránt. Még ha csak olyan mértékben is, amilyen mértékben az iskolában azt tanítják. Szóval nem túl mélyrehatóan – sajnos.

Persze, az iskolai tananyagon túl azért hébe-hóba olvastam is, egy kis ezt, egy kis azt, és az olyan történelmi eseményeknek, amik igazán érdekeltek, azoknak kicsit jobban utána is néztem.

Mégis, mindezzel a felesleges(?) tudással is bajban voltam, amikor programot kellett terveznem vendégeink részére. Merthogy Andi barátnője és családja meglátogatott minket, és két hétig együtt éltünk, mint egy kis kommuna, egymás nyakán, illetve egymásra rányitva, akkor, amikor a másik a legfontosabb, világmegváltó gondolatokat érleli. Ez egy teszt volt nekünk is és nekik is, hogy egyrészt, a kovid utáni nagy szabadságban hogyan viseljük el egymás (más emberek) társaságát, másrészt meg teszteltük, hogy a lakás és annak infrastruktúrája hány lakót képes kiszolgálni egy időben.

Szóval a vendég család, összesen négy fő (és a következőkben hívjuk őket Szabó Családnak) és mi, szintén négy fő, épp elfértünk a lakásban, és meg sem kíséreltük megölni egymást, ami – ismerve az én antiszociális, visszahúzódó, a változásokat és a nagy népsűrűséget kerülő személyiségemet – igencsak nagy fegyvertény. Amikor közeledett az érkezésük ideje, Andi megbízott, hogy állítsak össze egy programtervet, amit később lehet cserélni, változtatni, módosítani és kidobni, de célszerű, ha van valami itiner, amire később, az igények ismeretében lehet építeni. Így történt meg az, hogy hiába érzem azt, hogy viszonylag jó voltam töriből, ez a tudás semmit sem ér, amikor épp szükség lenne rá.

A térképet nézve egyes helyiségnevek ismerősnek tűntek, de sokat kellett gondolkoznom, hogy most akkor mi is történt éppen ott, és miért is lehet érdekes épp az a hely, amit nézek. Persze így is összeállt a terv, amit megküldtem Kedvesemnek és a Szabó Családnak is, és nem érkeztek súlyos ellenérvek, szóval boldog voltam.

A Szabó Család velünk együtt jött Görögországba, konvojban vészeltük át a tornádót és a vihart, együtt féltünk és együtt nevettünk az úton, de ahogy mi, úgy ők is egyben és egészben megérkeztek Athénba.

Az első nap nem tettük magasra a lécet: este besétáltunk Chalandri (a kerület, ahol lakunk) belvárosába, és szájat tátottunk, nézelődtünk, illetve ettünk egy-egy fagyit. Mindenkin érződött a kétnapos út, és az azzal járó fáradtság, így nem erőltettük a dolgot, vacsora, tisztálkodás, kipakolás, alvás. Ja, és welcome sör, mert hazaindulás előtt kicsit gondolkoztam, és betettem a hűtőbe pár doboz sört és egy kis lónyálat a lányoknak.

A nyaralás első igazi napját a strandon kezdtük: irány Marathon és a homokos part. Nem mentünk ki túl korán, de mivel hétköznap volt, nem is kellett sietni, így is volt hely elég. Szépen letelepedtünk, ki-ki igénye és lehetősége szerint napvédelemmel látta el magát, majd irány a tenger, majd part, majd tenger, part – és így tovább. Igazi lazulós nap volt, de személy szerint rám is fért, más nevében meg nem nyilatkozhatom, de azért mindenkin látszott, hogy nincs ellenére a nap, a tenger és a nagyon meleg. Ekkor még persze naivak voltunk a levegő hőmérsékletével kapcsolatban, de erre csak később döbbentünk rá.

Amikor a nap lemenni készült megindultunk megvalósítani a program másik pontját: megnézni a Marathóni csata tetthelyét. Kocsival egy perc sem volt a strandtól (nem véletlenül mentünk oda), de nem volt kellemes meglepetés. Tudtam, hogy mire számíthatok, mert végeztem egy kis előzetes kutatást, de, amit találtunk, arra nem voltam felkészülve: gondozatlan, gazos, elhagyatott hely, közepén egy oszloppal, aminek a tövében a tájékoztató tábla nagyjából annyit írt, hogy talán körülbelül itt volt a csata, és később feltehetően egy ilyen oszlop állt itt, vagy valami nagyon hasonló. Számomra lehangoló volt kicsit, de persze megértem, hogy egy 2500 évvel ezelőtt zajlott csatáról nem igen maradnak meg pontos leírások és emlékek, nem is az zavart, hanem az, hogy látszólag senki sem gondozta sem az emlékoszlopot, sem a környékét. A helyiek kocsit mosni jártak oda, de semmi utalást sem láttunk olyanra, hogy ez itt egy fontos történelmi emlékhely lehet. Nem úgy, mint otthon a Muhi csata emlékhelyén, vagy bármi más, fontosabb emlékhelyen (mondjuk a két csata között van legalább 1700 év különbség).

Az emlékoszlop után még megnéztük a nem messze lévő Miltiádész szobrot, ami szintén nem a kellő gondozottság legszebb példája, de azért egy fokkal jobb, mint az oszlop és annak környéke. Nekem egy kicsit csalódás volt, többre, vagy másra számítottam, de nem baj, mert később, ha majd a gyerekeim tanulják a görög-perzsa háborút, akkor tudok mutatni nekik képet arról, hogy itt is jártak, illetve remélem, hogy Lacika emlékezni is fog rá. Talán…

Visszafelé is a hegyeken keresztül mentünk, mint odafelé, és ismét csodáltuk a gyönyörű kilátást, bár ezúttal nem álltunk meg, csak egyszer, hogy szájat tátsunk, de ez ezért is történt így, mert ezen az úton visszafelé nincs megállási lehetőség, míg a tenger irányába számtalan leálló van, ahol meg is álltunk párszor, még a strandra menet.

Másnapra Thermopüla és Delphi volt betervezve, de a fáradtság és a rutin hiánya miatt olyan nehezen, lassan indultunk meg, hogy inkább változtattunk a terven, és Thébai felé mentünk, mert az közelebb van. Erre a településnévre is emlékeztem, de hogy pontosan miért is kellett emlékeznem, a mai napig nem tudom, és sajnos a város meglátogatása sem derített fényt eme homályra (lehet, az egyiptomi Thébával keverem fejben). Ami viszont nagyon jó volt, hogy odafelé nem mentünk autópályára, és olyan élvezetes, szép utakon vezetett át minket a navigáció, hogy folyamatosan ámultunk, milyen szép tájakat van lehetőségünk megnézni. Egyszerűen mesés volt, amit láttunk: hegyek, kis települések, sziklák, gyönyörű környezet. Nem kellett végül sokat autózni (de nem is keveset), és meg is érkeztünk Thébai városába. A város maga nem volt nagy élmény: nem láttam igazából semmi olyat, amire csorogna a nyálam, és hiába kerestük a híres thébai muzsikusokat, egyet sem találtunk. Szerencsére, van egy múzeum, szóval azt vettük célba: kicsit sétáltunk, de nagyon meleg volt. Ja, mielőtt elfelejtem, mert bár fontos szerepe nincs a történetben, de legalább nem is érdekes: vettünk Andimnak egy szalmakalapot, hogy ne főjön meg a feje.

Szóval a múzeum felé ballagva az agyvíz hőmérséklet felfelé, a vércukorszint lefelé szállt, csak Andi volt boldog, mert volt kalapja. A múzeum persze zárva volt, amiről eszembe jutott már akkor egy székely vicc, de ott nem mertem elsütni, mert azonnal meglincsel a Szabó Család, és lehet, hogy Andi adja hozzá a lincset – bármi is legyen az.

„Egyszer a románok nagy ásatásba kezdtek, hogy hátha találnak valamit, ami igazolja, hogy ők már a római-korban is ott voltak.
A szorgos munka meghozta gyümölcsét, találtak egy régi nagy kőtáblát a következő felirattal:
’Ave Cezar Vavan’
Megörülnek, hiszen kezükben a bizonyíték, így már nem érheti szó a ház elejét, csak a ’vavan’ szót nem értik, de a többi egyértelműen igazolja, hogy római-kori.
De a hiányzó részt majd a tudósok kitalálják, addig is a bukaresti nemzeti múzeumban a helye.
Jöttek is a látogatók, ám egyszer csak a sokaság arra figyel fel, hogy egy székely paraszt iszonyatosan röhög.
Oda is súgja neki a múzeumőr:
– No, te székely! Ne nevess ilyen hangosan, mert elvisz a Sekuritate.
De a székely csak nevet, és nem bírja abbahagyni.
Be is viszik kihallgatásra és kérdezik, min nevet ennyire.
– Hát, csak azon – mondja a székely – hogy nem az van oda írva ‘Ave Cezar Vavan’, hanem az, hogy ’A Véce Zárva Van’”

Ennyit a viccről…

Ahogy fentebb utaltam rá, nem volt boldog a csapat. A hangulatot leginkább úgy lehetne jellemezni, mint egy szomjas hajótörött érzéseit, aki meglátja, hogy egy hajó jön felé, de kiderül, hogy emberevő pápuákkal van tele, és ők hozzák a fűszereket is a vacsorához…

Elhatároztuk hát, hogy elindulunk visszafele, és majd út közben megállunk egy útszéli tavernánál, és eszünk valamit, csak azért, hogy a kedélyünket helyre billentsük. Meg is indultunk a kocsik felé, amik egy szűk, de meredek utcán parkoltak egymás mögött: Pali elől, a Szabó Család vörös démonja meg hátul. Míg tanakodtunk, hogy milyen sorrendben kövessük egymást, a vörös démont be szerette volna indítani a tulajnő, hogy kicsit lehűljön bent a levegő, mielőtt beszállnak, így megkérte fiát, hogy míg ő pakol, indítsa el a légkondit. De sajnos a kocsi egyesben volt, hegynek orral lefelé, a kézifék egy kicsi dobféket fogott, és a tengelykapcsoló meg nem lett lenyomva…

Én csak a csattanást hallottam, ép Paliban voltam félig eltűnve, valamit pakolgattam, de a szívem kihagyott vagy három ütemet. Vagy négyet. Egész higgadt maradtam, pedig az a hang semmi jóval nem kecsegtetett. A lelki szemeim előtt pedig mindenféle képek sorjáztak, leszakadt lökösről, segg nélküli Palikról, szarrá tört, de legalább drága műanyag elemekről, mindenről.

Mikor aztán erőt vettem magamon, és kicsit lejjebb gurultam láttam, hogy nagyobb volt az ijedtség, mint a kár, Palin szinte semmi sem látszik: persze így sem jártam örömtáncot, de legalább már nem akartam véres áldozatot bemutatni ez egyik bosszúálló istennek. Most így, napokkal az eset után már arra is kíváncsi vagyok, miként reagált volna a biztosító az esetre, ha szükség lett volna rá, de ezt szerencsére nem tudjuk meg: bár a belső, esetleges szerkezeti sérülések nem látszanak, kívülről jónak tűnik, így nem feszegettem a dolgot, és nem is fogom. (bár, ha már nem fáj annyira, majd egyszer-kétszer jól odaszúrok a Szabó Családnak, de pszt: ez maradjon a mi titkunk!).

Persze, ez azért betett a hangulatnak, kb.: olyan lehetett, mint a fent említett hajótöröttet még megkérik, hogy ha nem bánja, a lábai elfogyasztása után még legyen kedves elmosogatni…

Visszafelé ugyanazon az úton mentük, mint oda, és hamar találtunk tavernát is: a hely fő specialitása a birka volt, szinte mindent lehetett kapni, ami birka, és a kirakatban ott is pörgött lelkesen egy kisebb darab állat, szépen melegedett a faszén felett.

A gyerekek kolbászt kaptak, én grillezett birkát, jó negyed kilót, Andi pedig steaket kért, mert nem volt bátorsága kipróbálni a grillezett birkafejet. Később már bánta, de akkor már később volt, így nem evett birkafejet. Evés közben azért megosztottam a Szabó Családdal az isztambuli birkaháj leves történetét, valamint édesapám albán birkafej levesének is a történetét, aminek a tetején nem faggyú, hanem agyvelő úszkált. Nem voltam népszerű, főleg annak tudatában nem, hogy a Szabó Család egyik tagja sem véletlenül nem kért birkát. Lehet, túl sokat ettek otthon, és itt már nem kívánták?

Ilyen kedélyes társalgás során gyorsan telik az idő, az emlékek megszépülnek, és már kevésbé fájtak azok a sebek, amikről azt hittük, családokat fognak szétszakítani.

A nap további része eseménytelen volt, hazamentünk, vacsoráztunk, jól éreztük magunkat, és kiderítettük, hogy legközelebb nem kedden megyünk múzeumot nézni, mert keddenként a véce zárva van…

A következő nap, szerdán ismét strand volt a napirenden: Kape beach. A félsziget végén a kis eldugott öböl, kavicsos part, de lehet sznorkelezni. Korán indultunk, korán érkeztünk, volt is helyünk. Szépen letelepedtünk, majd víz, sznorkel, ahogy azt egy kavicsos tengerparton kell. Ismét élveztük az életet, egy felhő sem volt sem az égen, sem a lelkekben, szóval igazán szép nap volt. Kivéve, hogy tudtam, hogy le fog égni a vádlim, és mégsem tettem ellene semmit. Ettünk, ittunk, fürödtünk, élveztük a napot és a tengert, szóval ismét nem volt okom panaszra. Hoztam fel a Szabó Családnak pár mészpáncélt, meg egy ötven centest, szóval nekem is jutott élmény, gyakoroltam a szabadtüdőzést, és elég mélyre lejutottam, szóval boldog voltam.

Ahogy a nap ment lefelé, megindultunk megnézni Poszeidón templomát, és ezúttal szerencsére be is jutottunk. Nagyon szép volt a kilátás, leginkább egy olyan sziklaformáció fogott meg, ami egy bizonyos pontból nézve úgy nézett ki, mint egy nagy orrú punk. Imádtam, de persze a templom is szép volt, és a környék is, készült is vagy száz fénykép (annyi nyilván nem).

A templom után vette észre Petike, hogy az alvó rongya, a „nyunyókája”, de nekünk csak „Csicsi” eltűnt: ott maradt a strandon. Az egész konvoj vissza a strandra, keresgélés, majd csalódás: nincs meg Csicsi. Szegény Petike nehezen, de megnyugodott, amiben nagy szerepe volt annak, hogy anno Andi nagyon okosan kettőt szerzett be, így tudtuk mondani, hogy majd az Angyalok hazaviszik, vagy segítenek neki hazatalálni. Ezzel a gondolattal lassan megnyugodott Petike is, így mi is.

Mivel éhesek is lettünk, ismét egy tavernánál álltunk meg, ezúttal halas helyre ültünk be: Andika sült apróhalat evett, a gyerekek salátát és kolbászt, én meg sült tintahal karikákat. Annyira nem volt jó a karika, sok volt rajta a liszt és az olaj, hamar teletömött, és nem is esett igazán jól. De nem panaszkodom, mert rossz sem volt, csak annyi, hogy ettem már jobbat is.

Vacsi után irány haza, majd pihenés és döglés következett. A pakolás során persze a Csicsi is meglett: be lett téve a homokozós játékok szatyrába, ahol bár kerestem, korábban nem találtam.

Másnap tört ránk az év eddigi legmelegebb napja. Ami azért jó, mert a terv az volt, hogy felmegyünk az egyik hegyre, és onnan nézünk szerte szét, hallgatjuk a csendesen fővő emberek lágy neszét. De először is küldetésem volt: A Brussels Beer Project főzde végre nemcsak, hogy szállít Görögországba, de lehetőség van (végre) a sörklubba is beiratkozni, így kéthavonta (úgy gazdaságos) küldenek egy nagyobb adag sört (mondjuk nem puszta jótékonyságból, de lássuk be, a görög söröknek lassan a végére érek). No, az első adag érkezett meg épp akkor, amikor még Magyarországon voltunk, de szerencsére még megtaláltam az értesítőt az ajtónk előtt a földön (hogyan kerülhetett oda???), és most érkezett el a pillanat, hogy el is menjek érte a postára. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy két értesítőnk volt, ezért pár napja küldetésre küldtem Andit és a Szabó Család nagyfiát, hogy hozzák el a csomagokat, de csak Szerelmem csomagját tudták átvenni, az én csomagom máshol volt: a kerület túlsó végén, még az autópályán is túl, ott, ahol már nem is Athén van, csak valami külvárosi bármi, szakadt motorokkal és még szakadtabb kocsikkal. Szóval odamentem, kicsit sírtam, amikor láttam, hogy a nő az elég egyértelmű jelzésekkel ellátott dobozt oldalra fordítva hozza (kicsit rázta is), de nem tettem szóvá, hiábavaló dolog lett volna.

A sör is és én is egyben hazajutottunk, a hőmérő higanyszála meredeken kúszott felfelé, és bár senki sem mondta ki, de végül úgy alakult, hogy döglés lett a vége a dolognak, nem mentünk sem a hegyre, sem sehová: mindenki szenvedett: a szobában volt vagy negyven fok (a sarokban kilencben, a padlón 180), kint vagy 45 (de érdekes módon, a sarokban kint is 90): élni sem volt kedvünk.

A Szabóék lánya vetette fel még korábban, hogy majd egy esti fürdőzésre is vevő lenne, és Andinak most jutott eszébe: épp alkalmas az idő arra, hogy este fürödjünk. Nosza, tervet kovácsoltunk, megnéztük, hogy hol megy le a Nap (de azt nem, mikor… én hülye), és este nyolckor el is indultunk a nyugati partvidékre, alkalmas strandot keresni.

Mire odaértünk, a Nap már lement, és a sötétben a strand megtalálása sem volt olyan könnyű, de végül lett egy, homokos parttal, sekély, de kavicsos, köves vízzel, és olyan jól esett a vízben lenni, hogy úgy éreztem, egész nap erre vártam. Persze a víz meleg volt, a levegő még meleg volt, minden adott volt a jó esti pancsoláshoz, de sajnos a sötét miatt nem nagyon tudtunk előrevergődni a vízben, hogy úszni is tudjunk, és amikor megemlítettem, hogy azért látok sünöket is a vízben, mindenki maradt a combközépig érő mélységben, leültünk és élveztünk, ahogy a tenger lágyan nyalogatja a hátsó felünket. Ezzel a lehetőséggel eddig senki sem élt, akinek felajánlottam, így üdítő változatosság volt végre 😊

Talán húsz-harminc percet áztunk, majd mindenki ki a vízből, száradás, öltözés, irány haza, majd nagy alvás (estére azért mindig belőttünk a légkondit, különben lehetetlen lett volna aludni).

Másodikán végül nem tétováztunk tovább, a reggelit követően megindultunk a Penteli hegyére, fel, egyenesen a Monostorig (a monó(stor) – sztereó(stor) viccet már elsütöttem itt), ahol okosan úgy parkoltam le, hogy az egyetlen fa árnyéka nehogy véletlenül a kocsira vetüljön, mert abból csak baj lehet. Mondhatni, nem gondolkoztam, pedig parkolóhely volt elég: csak a mi két kocsink volt fent a hegyen…

Mivel nyitva volt, bementünk a monostorba, és a bátrabbak által tört úton egészen a templomig is eljutottunk, ahol egy barátságos barát (pap?) idegenvezetést is tartott nekünk, kicsit beszélgettünk, megmutatta az ikonokat, beszélt a monostor történetéről, kicsit Budapestről, majd élénken fikázni kezdte az EU-t (lelki közösséget vélt bennünk, magyarokban felfedezni. Szomorú, hogy kezd az a hírünk lenni, hogy a magyarok EU ellenesek). Ja, érintőlegesen kibeszéltük még a gótikus és a reneszánsz építészetet és művészetet is, de az EU ellenes hangulat maradt meg leginkább. Nem is értem, hogy miért, talán a szokatlansága miatt.

A monostor után megindultunk hegynek felfele, jól időzítve, olyan délután egy óra körül. Az első ötven méteren a lányok és gyerekek megitták a vízkészlet felét, nekem kellett szólni, hogy jobb lenne spórolni. Az a várakozásom is teljesült, hogy Petike dinamizmusa hamar elapad: egész korán felkérezkedett a nyakamba, és onnan élvezte a kilátást és a hegymászást.

Az első rádiótoronyig mentünk fel, egész pontosan idáig. Itt volt az, hogy Szabó anyuka és Andi úgy döntött, nekik elég a hegymászásból, még a Szabó Család fele (a negyedik negyede sajnos otthon maradt dolgozni) még meg szerette volna nézni a márványbányát, ahogy Petike is. Meg nyilván én is, lehetőleg Petikével a nyakamban. Nyilván. Szóval mi négyen elindultunk a bánya felé, hátrahagyva az asszonyokat, de sajnos a gyerekeket nem.

A mászás még brutálisabb lett számomra, Petike már az út elején a nyakamba mászott, és a bányáig ott is maradt.

A bányában megkerestük a manókat, találtunk is egyet, amelyik nézett ki a sötétből (a nap éppen két kicsi foltot világított még, tényleg olyan volt, mintha szemek lennének az árnyékban). Azért kellett manót keresni, mert tavasszal, amikor itt voltunk a családdal, és én egyedül lementem, azt mondtam Petikének, azért nem jöhet, mert manók vannak lent a bányában, és azokat keresem, hogy megfogjam őket vacsorára. Bár én már nem, de Peti élénken emlékezett erre, és egyfolytában manókat keresett, de szerencse, hogy a manók éjjel aktívak, nappal alszanak (mint az közismert), így sajnos nem találtunk egy manót sem, leszámítva azt, amelyik a szemével nézett…

A bánya után a Szabó Család aktívabb fele nem adta fel, és még fel szeretett volna menni a tornyokig, így nyakamba vettem Petit, és a legmeredekebb szakaszon is felcipeltem a kis 20 kilós popsiját, közben azért már nekem is fogyott a vizem rendesen. Innen már nem lett volna messze a hegytető, és az elhagyatott templom, de erősen szorítottam a pofámat, illetve mondtam, hogy korábbi tapasztalataink szerint a következő szakasz már nem való olyanoknak, akik gyereket cipelnek a nyakukban. Kicsit szűk az út, de legalább nagy a mélység alant. Kis pihenőt követően visszafordultunk, és bár a legmeredekebb részen nem kellett utódomat cipelnem, a bányától lefelé megint csak a nyakamba kérezkedett, így lefelé is én vittem. A térdem még napokkal később is emlékezett erre a mutatványra.

Szerencsésen leértünk, a lányok is megvoltak, majd lassan, szomjasan (nekem még mindig volt vizem) visszakullogtunk a kocsihoz, ahol meleg is volt, pára is volt, csak víz nem volt. Mármint, nem volt a kulacsban, a pólóban, ingben és gatyában volt, de nagyon sós. Ha földrajzi hasonlattal kellene élnem, azt mondanám, hogy Tökölön és Seg(g)esváron is folyt a víz, de persze ki élne ilyen hasonlattal, ha nem muszáj, igaz? Gyorsan le is jöttünk a hegyről, hazaérve rendeltem mindenkinek egy jó kis frappét, meg mindenféle csigákat arról a helyről, amit (mármint a láncot, nem konkrétan ezt a helyet) még Csyky barátunk mutatott meg nekünk Németországban: Cinnabon. Ha nem ismeritek, ki kell próbálni, igazi cukorbomba, instant fognyűvő manó telepítés, de olyan íze van, hogy kikerekedik a szemed tőle – a fogorvosok ajánlásával.

Másnap megint nagy programot terveztünk, a Peloponnészoszi-félszigetet terveztük meglátogatni, azon belül is a Korinthoszi-csatornát és Spártát. A csatorna mindig is érdekelt, mert olyan lenyűgöző képek keringenek róla az Interneten, ahogy a széles hajók szinte centikkel haladnak el a szűk csatorna két meredek partja között, hogy az ember csak ámul és bámul tőle. Titkon reméltem, hogy ha nem is egy nagy utasszállítót, de azért majd látok egy hajót átkelni a csatornán, aminek magyar vonatkozása is van: a terveihez Türr István és Gerster Béla munkássága adott ihletet, utóbbi mérnök nevéhez kötik (legalábbis a magyar Wikipédia, ami, mint tudjuk, megbízható) a csatorna terveit, valamint a kivitelezés során ő volt a főmérnök is. Aztán meg van a csatorna partján pár német bunker is, amit szintén úgy gondoltam, érdemes lehet megnézni.

Spártáról meg nem kell megírnom, miért gondoltam, hogy érdemes lehet arra, hogy megnézzük…

Szóval viszonylag korán megindultunk, és kb. egy óra autózást követően már a csatorna partján álltunk. Persze, egy kis kerülőt tettem bele, de csak azért, hogy mielőtt megállunk, kétszer is át tudjunk menni a csatorna felett autóval is, de lehet, hogy csak benéztem a navi jelzéseit. Ezt már sohasem fogjuk megtudni…

A talpalós nézegetésre az északi gyaloghidat szemeltem ki, mert gondoltam gyalog mégiscsak jobb nézelődni, no meg a bunkerek is közelebb vannak. Mint említettem, kis kitérővel és kis sétával meg is érkeztünk, és szájat tátottunk. …és úgy is maradt. Áll lent, száj tátva. Nem lehet leírni, mit láttunk. Persze vannak képek, lett saját kép is, de egyszerűen hihetetlen, pedig olyan egyszerű az egész. Gyerekkoromban számtalanszor csináltam én is ilyet akár homokvárat építettem, akár a tengerparton játszottam, de itt a lépték egészen más. Nagy, elég széles, és piszok mély. Magas ez a földdarab, ami a két vizet összeköti, és ezek a jóemberek ezt kiásták, hogy ne kelljen megkerülni az egész félszigetet, ha valaki észak felől szeretne délre hajózni. Zseniális. Csodálatos.

Persze, a természet dolgozott, és épp a híd alatt láttuk, hogy rendesen beomlott a fal, és az egész csatornát eltorlaszolta, így nemhogy hajó, de még vízi bicikli is nehezem tudna áthaladni a csatornán, hacsak nem emelik meg egy darabon, hogy aztán újra vízre tehessék a zátony túloldalán. Így persze hajót nem láttam közlekedni, de annyira nem is bánom, mert így is nagyszerű volt, tényleg, alig találok rá jelzőket, annyira lenyűgözött.

Miután kicsodálkoztuk magunkat, átmentünk a túlpartra megnézni a bunkereket, de ha bennetek is felmerül egyszer az igény, hogy ezt tegyétek, most szólok, nem érdemes. No nem azért, mert olyan szarok lennének, nem. Inkább azért, mert a közelben dolgozók, arra járók, vagy nem is tudom, kicsodák, nyilvános WC-nek használják, így a bunkerek szaga és „berendezése” sem épp vendégmarasztaló, már ha van valakinek gusztusa bemenni. Az egyik meg konkrétan úgy áll, hogy kiásták negyede alól a földet, így egy része a levegőben lóg, sajnos épp az a része, amin a bejárat is van, így bár oda nem székelt mostanában senki, de mi sem tudtunk bemenni. De mindezen élményektől függetlenül megéri elsétálni a három bunkerhez is, illetve a csatorna partjáról is jó lenézni – mármint annak, aki nem tériszonyos. A tériszonyosok viszont úgysem mennek át a hídon, szóval nézzetek le nyugodtan, mesés a látvány.

Végül sokkal több időt töltöttünk a csatornánál, mint amire előzetesen számítottam, de minden perce megérte, és Andika például már öt perccel a távozás után mondta, hogy oda még vissza szeretne menni. Megértem…

A csatornától Spárta még jó másfél órára volt, de az utolsó fél órában a hegyek között vezetett utunk, így lehetett élvezni a kilátást, illetve a sofőröknek az utat. Spártába érkezve épp Leonidász szoknyája alatt parkoltunk le, így meg tudtuk állapítani, hogy a hadvezér tényleg tökös csávó volt, de kukac nem jutott neki…

Ivószünetet követően, illetve egy „Apa, kakilni kell”-t követően (amit hősiesen megoldottam úgy, hogy céltudatosan bementünk egy közeli étterembe) elmentünk megnézni Leonidász sírját, majd az Archeológiai múzeumot is.

A sír igazából egy nagy kőrakás körbe kerítve, igazából semmi sem látszik, míg a múzeum szép is volt, jó is volt, és kis mérete ellenére elég informatív is volt, ha nem lettek volna gyerekek, sokkal több időt is el lehetett volna tölteni, mert tele volt apró kézműves tárgyakkal, és nagy kőfaragványokkal is, melyek mindegyikét lehetett volna alaposan (alaposabban) tanulmányozni. Főleg a kis (tényleg kicsi, gyufásskatulya nagyságú) bronz(?) tárgyak tetszettek, mert olyan kidogozottak voltak, amit én például sohasem leszek képes újra alkotni, de megközelíteni sem. De ugyanez agyagból, csak persze ott nem voltak olyan finomak a vonalak.

A múzeum után úgy döntöttünk, megnézzük még az ókori város romjait is (még szép, nem?), de előtte betértünk egy étterembe enni és inni. Mindkét tevékenység fontossá vált számunkra, bár a Szabó Család nem volt olyan éhes, az én családom fogyasztott emberesen.

Miután jóllaktunk, és szomjunkat is oltottuk, megindultunk az ókori város felé, ami hamar meglett, és annak ellenére, hogy úgy tűnt, zárva van, a csukott kaput kinyitva bejutottunk, tehát nekikezdtünk a felfedezésnek. Kicsit olyan érzésem volt, mintha tilosban járnánk: nem zárt, de csukott kapu, egy teremtett lélek sem volt a közelben, az egész kihalt, és sem pénztár, sem személyzet nem volt se közel, se távol. A tilosban járós érzésem akkor élesedett ki, amikor valóban tilosba mentünk: a régi színház éppen régészeti feltárás alatt áll, le van zárva, de nem úgy komolyan, hanem csak egy, a gyalogút felett kifeszített szalaggal, hogy kérlek, ne menj tovább, mert ásatás van. Nem volt nehéz kikerülni…

Így megnéztük a színházat (és egyben ásatást), majd felmásztunk a dombon, és onnan néztünk le a színházra, megnéztük a főlegvárat (azt, ahol Citad Ella lakik), láttuk a piactér egy részét, szóval mindent megnéztünk, amit lehetett, bár a végén, ahogy fogyott a vizünk, úgy fogyott a lelkesedésünk is. Ez a része is tetszett a programnak, sőt, a csatorna után számomra ez volt a második legjobb része a napnak, de persze ebben nagy szerepe volt annak, hogy tényleg csak mi voltunk nyolcan az egész ásatási területen, illetve hát… Én elkóboroltam, és az idő egy részét egyedül töltöttem, ami nekem külön felüdülés volt. Tényleg szép és jó, de legközelebb télen kell jönni, mert ez a nagy meleg elvette a kedvünket attól, hogy az információs táblák előtt álljunk naphosszat, és azokat olvasgassuk. Pedig, lett volna mit olvasni, de tényleg nem fáztunk, egy kicsit sem.

Mikorra már mindenkinek elege lett a romokból, és vizünk sem volt, visszafordultunk, a fiúk még elmentek vizet venni, majd kocsiba be, és vissza Athénba, pihenés. Nagyon fárasztó volt, sokat utaztunk, sokat mentünk, de láttunk is sokat, és nem bántuk meg egyáltalán. Megérte még úgy is, hogy az autópálya nevetségesen drága volt, oda vissza vagy 40€-re jött ki, meg ugye majdnem egy tank benzin fogyott el. A múzeum fejenként 10€-s belépője így meg sem kottyant. Cserébe láttunk csodálatos tájakat, a csatorna tényleg olyan, hogy érdemes oda elmenni, megnézni, Spárta is megér egy kitérőt, és még a félszigeten láttunk egy várat, amiről megjegyeztük, hogy majd egyszer el kell oda menni megnézni. És ha már ott járunk, talán megnézzük a fogaskerekű vasutat is, ami Diakopto városából indul fel a hegyek közé egészen Kalavryta városáig, és 22km-t tesz meg hegyen, völgyön át…

Mit mondjak, nem kellett altatódalt énekelnie három szűznek, hogy este hamar elaludjak.

Másnap, számomra az utolsó nap a nyaralásból, mert hétfőtől várt rám a mókuskerék, míg a szerencsésebb Szabó Család még egy hetet nyaralt. Nem voltam irigy, egy kicsit sem, de cserébe minden nap jó korán ébresztettem mindenkit: ha nekem rossz, mindenkinek legyen rossz. No meg azért is, mert a Szabó Család egyik fele az amerikai konyhás nappaliban aludt, ahol reggeliztem és kávéztam, a másik fele meg a dolgozószobámban, ahol … ott voltam nap közben. Többnyire.

No, de ne szaladjunk előre, szóval vasárnap volt, az utolsó szabadon eltöltött napom, de mivel előző nap eléggé sokat mentünk, másnapra lazább programot terveztünk. Így jutottunk ki Pireuszba, a kikötő északi részéhez hajókat nézni, szájat tátani. A hajók helyett engem nyilván a szárazföldön lévő elhagyott gyár, valamint Themisztoklész, a szalamiszi-csata hősének domborműve fogott meg jobban, de hát különbözőek vagyunk, és ez így van jól.

Kicsit kolbászoltunk a parton, kávéztunk egy kávézóban, nem kapkodtunk, nem voltunk idegbetegek, csak hagytuk, hadd teljen a nap, ahogy jónak látja: élveztük a csendet, a kilátást, egymás társaságát, egyszóval jó volt.

Persze a békességet sem lehet örökké elviselni, így azért lassan felkerekedtünk, és elindultunk megnézni a yachtkikötőt is, hogy lássunk olyan hajókat is, amire tuti az életben nem jutunk fel. Láttunk is olyat, de olyat is, amire azért nem jutunk fel, mert akkor sem mennénk, ha fizetnének érte: lerobbant, mocskos, félig elsüllyedt halászhajók is voltak, de persze azért a yachtok voltak többségben. Cserébe árnyék nem volt egy kicsi sem, hamar ki is tikkadtunk, szóval kicsi séta oda, kicsi vissza, de itt már nem szállt meg bennünket a nyugalom, cserébe az éhség környékezett meg bennünket, de úgy döntöttünk, inkább nem itt eszünk, hanem hazavisszük a gyomrunkban lakó fenevadat, és majd otthon etetjük meg. Mert így gazdaságosabb.

Otthon lett is étel, ital is jutott, és ha jól emlékszem, vagy aznap, vagy egy másik alkalommal, de a grill is beüzemelésre került, és megégettem egy kis szalonnát, csak hogy vigyázhassak mindkét család alakjára. Formájára. Rájuk.

Mindent összevetve, nagyon, nagyon sűrű hét volt, jöttünk-mentünk világot láttunk, és csak egy program maradt ki, mégpedig Delphi és Thermopüla, ezek is azért, mert a két nevezetesség meglátogatásához korán kellett volna elindulni a nagy távolság miatt, illetve a Szabó Család dolgozó tagjának a programjához is kellett volna alkalmazkodni, meg persze az sem lett volna ideális, ha nagy túrát követően megyünk egy még nagyobb túrára, szóval ez így nekünk kimaradt, de okos javaslatomra azért – minden kedves olvasót megnyugtatva – a Szabó Család a hazafelé vezető úton meglátogatta mindkét helyszínt, és ódákat zengenek róluk, így több, mint valószínű, hogy majd mi is elmegyünk, és ha elmegyünk, hírt is adok róla, abban biztosak lehettek.

Persze, a hátralévő egy hétben is történtek dolgok, de azokat majd később fogjátok megtudni, mert irigy vagyok, és nem mondok el minden egyszerre! Csók nektek!