Valamelyik korábbi posztomban már utaltam rá, hogy elkezdtem írni egy történetet, de aztán abbahagytam, mert olyan körmondatok voltak benne, amikben már magam is eltévedtem néha-néha.

A poszt témája a szívmotiváció lett volna, azaz mi az, amire vágyunk, és persze mik a realitások. Amikor megtudtam, hogy kiköltözünk, azonnal elkezdtünk Andival azon gondolkodni, hogy akkor Lajost lecseréljük egy jobbra, újabbra, és persze azonnal beindult az álmodozás is, mert ilyen az emberi lélek.

Később megtudtam, hogy várakozásaimmal ellentétben nem kapok ÁFA kedvezményt, így az új autó vásárlása kicsit hátrébb sorolódott, mert közben mintha valami olyat is felfedeztem volna, hogy a helyi import terhek igen jelentősek, így az autók árai az egekben vannak, akár az új, akár használt négykerekűek tekintetében. Ez utóbbi nem biztos, de nézvén a helyi piacot, tényleg nagyon drágák az autók.

Aztán persze hiába volt kicsit jegelve a projekt, és éltem életemet, szembe jött velem egy új Ford Raptor teszt, és beleszerettem. Nem kicsit, nagyon. Az ember gyerekként sok minden után vágyakozik, és bár én igazából sosem voltam igazi autóbuzi, de a pick-up az mindig is valami misztikus, megfoghatatlan dolog volt számomra, a vágyaim netovábbja. Egy autó, ami teherautó is egyben, csak jó lehet, nem igaz? Az is segített, hogy itt a görögöknél annyi a pick-up, mint égen a csillag, nagyon sokat látni az utakon, mindenfélét, széteső-rohadó ezeréves vasat a legújabb legszebb legnagyobbig, minden van. Időről időre újra megnéztem hát a tesztet, és egyre jobban belelovaltam magamat ebbe a teljesen irracionális álomba, hogy egy nagy Raptor lesz az új autóm, és azzal járjuk a környéket, fedezzük fel a világot.

Amikor pedig a környező hegyekre mentünk sétálni, és a murvás kaptatókon sorban jöttek fel az ilyenek, akkor persze még jobban elábrándoztam, hogy mi mindent lehetne ezzel megtenni, amit Lajossal nem. Eszembe jutott öt évvel ezelőttről az a nyaralás, amikor Thessaloniki mellett az egyik strandot földúton közelítettük meg, és volt rajta egy óriás pocsolya, amit félve kereszteztem Lajossal, de milyen gondtalanul lehetne átgázolni rajta egy Raptorral, nem? Aztán láttam a meredek, sziklás hegyi utat, amin még éppen fel tudna menni, és már elképzeltem, ahogy a gyerekek csillogó szemmel csodálkoznak, hová el nem megy ez a kocsi, én meg büszkeségtől dagadó mellkassal mondom nekik, hogy négykerék-meghajtás, felező, és sziklamászó automatika…

Persze előbb-utóbb az ember kinövi az ilyeneket, és én sem gondoltam úgy, hogy azonnal szaladnom kell a szalonba, és meg kell rendeljem a dolgot, de a kis ördög nem tűnt el, ott bujkált valahol a tudatom mélyén, arra várva, hogy a lehető legváratlanabb pillanatban előugorjon, és felélessze bennem a fent vázolt érzelmeket.

Tavasszal úgy érzetük Andival, itt az idő, most veszünk kocsit. Elkezdtem nézegetni a hazai és a görög oldalakat is, és persze készítettem listát is. Nem voltak nagy igények, legyen kb. öt éves, vagy fiatalabb, és márka tekintetében pedig szóba jött a

• Volvo S60 T3 – T5
• Hyundai i40
• Ford Focus (ST vagy RS ha lehet)
• Mazda 6
• ….és Ford Raptor

Utóbbit nyilván magam sem gondoltam komolyan, de azért felvettem a listára, csak úgy…

Végül persze, ha már a listán volt a Raptor, meg is néztem, és egy nagyon, nagyom jó ajánlatot találtam otthon, új (hiszen új modell, még nem volt ideje használttá válni), és a listaárhoz képest olcsó is. Csak kicsivel drágább, mint ameddig a takarónk ér, de nem sokkal. Persze, mindent eldobtam azonnal, és vadul számoltam. Számba vettem a meglévő tartalékokat, családot, barátokat, banki hitelt, de nem tudtam dönteni, csak éreztem, hogy ezt most nagyon akarom, de nem teljesül minden feltétel, ami miatt felhőtlen lenne az örömöm: pár milliós adósságot kellett volna nyakamba venni azért, hogy kicsit gyerek lehessek. Nem tudtam dönteni. Aztán a helyi hirdetési oldalon is találtam egyet, hasonló áron, de használtan, és a láng újra előre kapott, de ezúttal a józan ész hamar győzedelmeskedett.

A gondolat viszont csak nem hagyott nyugodni, így visszatértem a hazai oldalakra, de szerencsére a jó vásárt más is észrevette, és már nem találtam meg azt a kocsit, amit korábban láttam. Volt viszont helyette egy olyan, ami már-már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen: lett volna elég pénzünk rá, de Németországból hozták volna, és ettől a kettőtől így együtt megijedtem. Elég sok átverést láttam már, nem akartam az áldozatok közt szerepelni még úgy sem, hogy nem nyerhetek, ha nem kockáztatok.

Később megtudtam, hogy az egyik itteni kolléga férje Ford értékesítő, és ad kedvezményeket nekünk, a felesége kollégáinak, így vele is felvettem a kapcsolatot, de nem jártam sikerrel: azonnal beülhető autó nem volt, őszre várnak egy promóciós kampányból visszatérő kocsit, de annak meg nem tudják az árát. Ezt nem tudtam kivárni, mert Lajost már nagyon el szerettem volna adni, megvolt a vevő, ár kialkudva, és csak arra vártunk mindketten, hogy hazavigyem, és át tudjam adni, és le tudjuk papírozni az adásvételt. Szorított az idő tehát.

Nem volt mit tenni, újra hirdetési oldalak, és az ismert, potenciális jelölteket ismét végig futtattam a keresőben. Egyedül a Mazdát nem néztem, mert bár nagy kedvencem, tudni véltem, hogy nem lesz megfelelő, mert korábban sem volt: vagy új és drága, vagy több, mint öt éves van, azt meg nem szeretném (főleg, hogy a faceliftes verzióra fáj a fogam).

Szépen összeszedtem, hogy melyik országban hogyan áll a piac, de nem találtam egy olyan autót sem, amibe beleszerettem volna. Aztán egyik este leültünk Andival, és végig mutogattam neki, miket találtam. Ő bólogatott, helyeselt, majd megkérdezte: „Mazdát nem is néztél?” Én elmondtam, hogy miért nem, de ha szeretné, akkor most nézünk, nem kerül semmibe. És ekkor megtaláltuk Palit!

Palit szalonautónak hirdették, nem használt, de már két éves, viszont az új árához képest két millióval olcsóbb. Pedig új, csak szalonautó. Andi már tudta, én még nem, hogy Pali lesz az új családtag. Ültem a dolgon két-három napig, közben Nyuszi folyton rágta a fülemet, hogy hívjam fel a kereskedést, de ismét csak nem tudtam dönteni. Pedig, sok dönteni való nem volt: árban még épp megfelel, a szerelem kocsim nekem is, Andikának is, és olyan a felszereltsége, amit még nem is hallottunk soha. Csak hát… Értitek, hosszú évek megtakarítását beleölni egy kocsiba, lenullázni a családi kasszát (teljesen nullára), mindez olyan elkötelezettség, amibe nehezen megy bele az ember.

Végül persze telefonáltam. Igen, megvan az autó. Nem, soha nem állt a szalonban, csak nem vették meg két éven keresztül, nyakukon maradt, de nem nyomkodták idegenek össze-vissza. Igen, meg tudjuk oldani, hogy egy héten belül le legyen papírozva, és persze, vihetem, amint kifizettem és forgalomba lett helyezve. Ekkor már majdnem eldőlt a dolog. Megbeszéltem a kereskedővel, hogy Andi jövő héten elmegy személyesen, megnézi, és majd Ő helyben dönt, és ha úgy dönt, indulhat a forgalomba helyezés.

Volt izgalom, nem kicsi, de ekkor már én is tudtam: ha nincs valami láthatóan nagy baja, akkor megvesszük.

Szerelmem hazautazott, elment, megnézte, és döntött: előszerződés, foglaló bekérés, minden megtörtént, én meg visszakérdeztem, hogy mi lenne, ha az egész vételárat utalnánk, nem kell itt bohóckodni a foglalóval, nem igaz? Így lettem ismét Mazdás.

Nekem még egy hetet kellett itt várnom, dolgoznom, hogy Andi és a család után mehessek. Vasárnap délelőtt még oltást is kaptam, majd Lajossal megindultam Thessaloniki felé, azzal a céllal, hogy a bolgár határon, de még a görög oldalon megalszom. Lajos kezes bárány volt, szépen ment, az idő jó és szép volt, csak kicsit unalmas az út így egyedül, de nem bántam, mert szép lassan kezdtem behozni a lemaradást a hallgatni való podcastok rengetegében.

Majd olyan 300km után Lajos hirtelen kidobta sebességből a váltót, autópálya közepén, 130-nál. Visszatettem, kidobta. Visszatettem, kidobta. Innentől kezdve nem volt unalmas az út. Visszaforduljak, ne forduljak? Megálljak, ne álljak? Mi legyen? A hülyék és tudatlanok magabiztosságával mentem tovább, csak az a cél lebegett szemeim előtt, hogy hazavigyem Lajost. Végül eljutottam a határig, meglett a szállás is, de az éjszakát nem alvással, hanem hánykolódással töltöttem: mi lehet a baj, mekkora lehet a baj, és mit tegyek? Googli nem kecsegtetett jóval, de persze a távgyógyítás során nem lett precíz diagnózis: sok oka lehet a bajnak, egyik nagyobb, mint a másik, de a legtöbb javaslat az volt, hogy ne menj tovább a géppel, mert csak nagyobb bajt okozhatsz. Ekkor kezdtem el nézegetni repjegyeket, de hamar kitaláltam, hogy ez nem az a megoldás, amit keresek. Végül úgy döntöttem, mindent felteszek egy lapra, tizenkilencre húzok még, és másnap reggel elindultam. Csodák csodája, minden tökéletes volt, olyan, mint új korában, szóval óvatosan örülni kezdtem…

Örömöm nem tartott sokáig távolságban, a határ átlépését követően ismét jelentkezett a baj, és onnantól kezdve ezer kilométert kellett még mennem egy olyan váltóval, ami vagy beragad a sebességbe, vagy szétesik, felrobban, úristen, mind meghalunk! Annyit tettem, hogy ahol sebességkorlátozás volt, ott négyesben mentem, és persze rendszeresen néztem, hogy működik-e még a váltó, vagy már cserben hagyott a gép.

De a reklámnak igaza volt: A Toyota nem romlik el. Illetve, ha el is romlik, nem hagy az út szélén. Egyben hazavitt, végigküzdöttük együtt azt az ezer kilométert, és estére már otthon is voltam. A jobb kezem kicsit elfáradt és elmerevedett, mert folyton tartottam a váltókart, de más nem történt, és ezért hálás vagyok Lajosnak: bár megérezte, hogy elhagyjuk Őt, és jelét is adta annak, hogy ez neki nem tetszik, de hűségesen hazavitt, és még otthon is elvitt minket pár helyre, ahová el kellett menni, mert nincs mese, ha menni kell, menni kell.

Kedd reggelre én is aláírtam a papírokat, leadtuk a kereskedésnél, és már csak arra vártunk, hogy megtörténjen az átadás-átvétel.

Nem is kellett sokat várni, mi kedden adtuk le a még szükséges papírokat, péntek este már mehettünk is átvenni az új családtagot, Palit.

Pali szép, Pali jó, Pali okos.

Az első kocsi, ami tartósan hajtottam egy Mazda 323-as volt. Aztán jött az MX-5, de előtte még majdnem vettem egy 6-ost, csak azért nem lett az, mert bár a kereskedés úgy tudta, van raktáron, de végül nem volt. Így lett Miata, azaz Cuki. Majd jött a Lajosos kitérő a Toyota irányba, de most ismét visszatértünk a Mazdához, és nem bántuk meg! Persze, még össze kell szoknunk, de a család máris szívébe zárta, szeretik, nekem meg egyre több örömet okoz, hogy egyre jobban megismerem.

Mióta nagyon elterjedt és olcsó lett, azóta szerettem volna adaptív sebességtartó automatát (tempomat), mert az nagy istenség: akkor tanultam meg, amikor a végeláthatatlan német autópályákat róttam fel és alá, Brüsszel – Budapest viszonylatban. Csak akkor éppen még nem volt egyik kocsimban sem, de éreztem, hogy hiányzik. Paliban van. Aztán meg ott a head-up display (HUD), ami szintén évtizedek óta elérhető, de számomra űrtechnológia: nagyon hamar hozzá lehet szokni. Persze ott van a legnagyobb fegyver is, ami a napos Görögországban egyenesen életmentő: az üléshűtés. Fűtés is van, de hűtés is, ami a fekete bőrülés és a görög nap miatt tényleg egy olyan feature, amit kár lett volna kihagyni. Eszméletlen!

Amit nem szeretek, az a parkoló radar és kamera: túl érzékeny, sokat sípol feleslegesen, és érzem, lassan elfelejtek parkolni, mert csak ezekre hagyatkozom. Anno, Lajossal és az elődeivel csak úgy kapkodtam a fejemet parkolás és tolatás során, néztem mindent, Paliban meg csak a központi kijelzőt kell nézni, de azon nem látszik minden. Tudom, mert nem látszott egy oszlop, és azzal kicsit kihajtottam a tükröt: túlságosan is csak a kamerára koncentráltam, így a tükröket nem is néztem – pedig kellett volna. De ha már hibák…

Annak idején Cuki is hamar elvesztette újszerű állapotát: először jött a padka és a felni nem túl gyümölcsöző kapcsolata, aztán lett egy sérülés a vezető oldali ajtón, aztán kapott követ a szélvédőbe, majd araszolás közben nem figyeltem, és utolértem az előttem haladót, később jött egy vén banya, aki csak úgy tudott kiállni a garázsból, hogy vitt magával festéket Cukiról. Egyik sem esett jól, mindegyiket megkönnyeztem kicsit, főleg, hogy az ajtó sérülése még bőven 10.000 km előtt volt, ahogy a padka is. De ilyen az élet, és a sérülésről tényleg senki sem tehet (nem úgy a padkázásról), csak egy balszerencsés véletlen miatt történt.

Ahogy most is, Palival. Persze szinte azonnal jött a pesti padka. A 2,7 méteres tengelytáv és a majdnem 5 méteres hossz nem könnyen kombinálható a szűk kanyarokkal, így hamar lett egy kisebb sérülés a jobb hátsó felnin. Nem vészes szerencsére. Ami vészesebb, az akkor jött, amikor utaztunk vissza Görögországba. Épp elkaptuk azt a viharrendszert, ami letarolta a fél Balkánt június 27-én. Már Bulgáriában voltunk, elhagytuk Szófiát, de a viharfelhőket a határon is láttuk: siettünk is, hogy el tudjuk kerülni, de sajnos a vihar pont délről érkezett, mi meg dél felé mentünk: esélyünk sem volt. Az autópályán jött a zivatar és a nagyon erős szél. Akkor gondoltam először, hogy baj van, amikor a középső sávban autóztunk épp kb. 30-cal, és a belső sávban láttam meg az utolsó pillanatban, hogy egy tábla van az úttesten. Aztán pár kilométer múlva a leállósávban és a külső sávban volt egy fa, azt is csak az utolsó pillanatban vettem észre. Az eső ömlött, a szél veszettül fújt, Andi meg úgy izgult a jobb 1-ben, hogy majdnem letépte a majrévasat. Szerencsésen túljutottunk azonban a viharon, és jött volna utunk legszebb szakasza, már a görög határ felé, ahol még nincs kész az autópálya, és az út egy völgyben kanyarog végig. Ott is látszott a vihar hatása: letépett ágak az úton, eső, kőomlások – de maga a vihar már elhaladt, csak szürkeség volt és szél.

Ahogy haladok az úton látom, hogy a szembe sávban van egy nagy kő. Elhaladok mellette, tükörből meg még látom, hogy a velem szemben haladó áthajt rajta, porzik a kereke alatt, majd hallom a koppanást a fémen. Tudtam, hogy baj van. Egy pisiszünet során sikerült felmérni a kárt: a hátsó ajtó mögött, a kerékjárati ív előtt kapott el, és elég látványos méretben leszedte a festéket, majd a hátsó lökhárító műanyag elemét is felkarcolta kicsit. Csak azért imádkoztam, hogy a másik hülye, amelyik ráment arra a batár kőre, hogy Ő meg defektet kapjon, és ne legyen pótkereke. Pali szüzessége élt 1500km-t. Nagyon, nagyon fájt a dolog, de ez megint olyan eset, ami ellen szinte semmit sem lehetett volna tenni, így alakult, el kell fogadni. Persze, az utunk további része nem a felhőtlen kacagásról szólt, de szép lassan azért feldolgoztam a dolgot. Igaz, hogy összesen öt centi kellett volna, hogy a kerékre pattanjon az a kő, és ne legyen nyoma a dolognak, így meg pont egy olyan elem sérült, amit nem lehet cserélni, csak javítani, de hát ilyen az élet: néha sorban jönnek a pofonok, és észre se veszed, azonnal jön a következő.

Így értünk vissza Görögországba, egy megtépázott Palival, viharverten, de lelkesen, mert a szabiból még van egy hét, és talán lesz lehetőségünk látni kicsit az országot is, ami egy darabig még ideiglenes otthonunk lesz.

Pali jól viselkedett végig, lassan kezdünk összeszokni, és hamarosan majd kipróbálom a sport módot is 😊

Mindent összevetve jól jártunk, Lajos új gazdára talált, nekünk lett új családtagunk, akit megszerettünk, és reméljük, velünk marad jó darabig. Addig is, be kell foltozni a sérülést, meg venni kell egy gumiszőnyeget a csomagtartóba, hogy a homok és a tengervíz ne tegye tönkre idő előtt a kocsit.

---

PS:

Kicsit később jutott eszembe még két dolog Palival kapcsolatban: egyrészt az, hogy míg Cuki (Miata) épp az én méretemre volt szabva, addig Pali nekem kicsit nagynak tűnik. Mármint az ablakon kicsit kényelmetlen kikönyökölni, ha a kormány jól van beállítva, akkor a térdem nincs jó helyen, és persze kicsit alacsonyan is ülök. Nem kényelmetlen, de nem az igazi. Nem érzem azt, hogy körém építették volna, nincs az az érzés, ami a Miatával volt.

Másrészt meg egy dolog nagyon idegesít, mégpedig a sávtartó automatika. Először azt hittem, vicces és jó dolog, hogy mindig belepofázik, mit csináljak, de mostanra már egy az egyben kikapcsoltam: egyszerűen nem tudok vele élni. Idegesít, jobban, mint bármi más. Pedig használom az irányjezőt, de így is beleszól, merre menjek, és nekem ez nem tetszik…

Néha még mindig álmodok a Raptorról, de most egyre sűrűbben egy Miatáról… Lesz itt baj…