Disclaimer: mielőtt belekezdek a szokásos szófosásba, egy kis pontosítás az előző poszthoz: lehet, hogy kicsit erősebb hasonlatot használtam a kelleténél, amikor a kedvenc búvárcsapatom jellemeztem. Szóval: nem adnak körmöst, ha valamit nem szabályszerűen csinálsz, nem húznak át kötéllel a hajógerinc alatt, ha életedben először átlépted az egyenlítőt, és a búvárrá avatás megalázó szokást sem tartják, melynek során minden jelenlévő végzett búvár a frissen avatott hátsójára csap a búváruszonyával. Ezzel ellentétben, az oktatóik mindig példát mutatnak, és ha valamit nem a leghatékonyabban, vagy legoptimálisabban csinálsz, nagyon udvariasan, kedvesen elmondják, hogy mi lenne a jobb megoldás, és azt is, hogy miért! Ezért tanultam tőlük már egy rakás dolgot, amit sehol máshol nem hallottam. Szóval mindenki, aki ismerkedne a merüléssel, az kizárólag a Titánokkal kezdjen!

Most, hogy ezt tisztáztam, térjünk rá a szokásos betűvetésre. Címszavakban:

Fogyasztóvédelem, közlekedés, búvár, magány.

Fogyasztóvédelem tekintetében érdemes megőrizni az utókornak kedvesem számítógépének történetét. Szóval még javában tél volt, hullott a hó, amikor kedvesem kicsi fehér Toshiba laptopja megadta magát, megállt és nem indult. Kerestem egy szervizt, a diagnózis hibás alaplap, csere hát, vártunk eleget, de legalább két hetet, és meglett, működött. De nem az igazi. Az első megcsalást a legnehezebb megbocsájtani, és Andi azt annak élte meg. Szerette Toshit, szép volt, gyors volt, de cserben hagyta épp akkor, amikor legnagyobb szüksége lett volna rá: a gép jelentette akkor az egyetlen, szűkre nyitott ablakot a világra, azon tudott csak kommunikálni a családdal, és ez nagyon hiányzott. Aztán meg játékra sem volt már éppen alkalmas (hitem szerint nem is érdemes laptopon játszani, de vannak ezzel ellentétes iskolák is), és kedvesem nagyon szeretett volna játszani. Szóval jött a finom utalás, hogy esetleg majd egyszer, ha lehet, talán egy gép jó lenne. Család, barátok riasztva, hirtelen mindenki számítógép konfigokat rakott össze nekem (innen is köszönöm!), csak persze a finanszírozást nem vállalta senki. Én sem, akkor elég szűkös volt a kassza, épp letelepedtünk, minden centnek helye volt.

Aztán persze csak folytatódott a suttogó propaganda, így én is egyre komolyabban kezdtem el a témával foglalkozni, és lassan megszületett a néma elhatározás: veszek egy gépet. A részletek ismertetését mellőzve rájöttem, hogy kinőttem már abból a korból, hogy gépeket rakjak össze, de leginkább az alkatrészek levadászásához nem volt semmi kedvem. Így esett a választásom egy kész konfigurációra, ami nem a legeslegjobb, de elég jó ahhoz, hogy a mostani játékokat lehessen vele (rajta) játszani. Lassan a pénzt is összespóroltam rája, így megrendeltem. Kihozták. Igen ám, de a monitor nem jött meg, mert bár a bolt 5 napot ígért, de kiderült, az öt munkanap, de egyébként sem számít, mert inkább két hét. Mert messziről hozzák. Nem beszéltem a legudvariasabba velük, kértem kedvezményt, fenyegetőztem, de haszontalan. A gépet viszont Andi nem szerette volna kipróbálni a monitor nélkül (bár megtehettük volna a céges home-office monitorommal), így vártunk, hogy megjöjjön a monitor. Hiba volt.

Képalkotó berendezés megérkezik, majd pihenünk 3-5 napot, mert egyik este sem találunk magunkban erőt ahhoz, hogy összerakjuk (még jó, hogy nem alkatrészenként vettem meg, máig nem lenne egyben). Mikor összeraktuk, akkor derül ki, hogy baj van! Nem szép a kép. Az informatikus nekiáll, konfigurál, beállít, netet túr, de csak nem lesz szebb. Aztán még egy este rámegy, de nincs siker. Majd még egy, ekkor már Windows telepítés, tök szűz összerakás, de nem megy. Hardver hiba – állapítja meg bölcsen szakemberünk, így lelkesen ír a supportnak, telefonál, sikertelenül. Talán a harmadik hívásra sikerül olyan emberrel beszélni, akivel közös nyelvet lehetett találni, és meg is értette a probléma mibenlétét: vigyük be a bótba, megnézik. Ekkor még lezárások meg minden, munka ezerrel, de persze, visszük. Időpontra, mert csak időponttal lehet menni.

Gép lead, probléma elmagyaráz, nyugta átvesz, haza, majd vár. Türelmes gyerek vagyok, de amikor azt mondják, két hét, és két héten belül semmi, azért csak felveszem a telefont. Sikeres hívást követően megtudom, hogy hardver probléma. Nocsak? Ez nem új infó. A VGA kártya tropa. Ez sem hordoz számomra információt. Visszaküldik a forgalmazóhoz! Mondom de jó, de addig akár cserélni is lehetne, nem? Sajnos nem, mert hiány van, a Bitcoin bányászok lerabolták a készleteket, felhajtották az árat, nincs ilyen kártya a világon (az Amazonon van). A tanács az volt, hogy várjak egy kicsit. Így is történt. Ezt követően hetente rendszeresen telefonáltam, egy hónapon keresztül, mely hívások során csak azt tudtam meg, hogy rossz a kártya, de nem tudják cserélni, mert nincs, és a beszállító vizsgálja, majd hívnak, legyek türelemmel. Sose hívtak. Egyszer sem. Cserébe én minden héten, volt, hogy hetente kétszer.

Amikor már hat hete nem volt semmi hír, azzal hívtam fel őket, hogy megmondom: kérem vissza a pénzemet. De idáig nem jutottam el, mert mondta az ember, hogy: a kártya rossz, a forgalmazó vizsgálta, visszakapom az árát. Hurrá, csak azzal nem megyek semmire, mert az akkori és a mostani ára között akkora rés van, hogy simán megfordulna benne az Ever Given, ez számomra nem kedvező opció. De ne izguljak – mondta a hang – még most hagyják jóvá a folyamatot, pár napon belül hívnak, hogy rendezzük az ügyet. Nem hívtak. Egy hét elteltével ismét telefonálok (már rég névről és telefonszámról ismernek, volt, hogy azonnal kinyomtak), hogy tesókák, fogy a türelem… Ekkor megtudom, hogy nem visszafizetés, hanem csere, holnap mehetek érte. Hurrá! Végre! Ez az az opció, amit kerestem. De biztosan mehetek érte? Mintha emlékeznék néhány csalódásra az ilyen állítással kapcsolatban. Persze, nyugtatott meg a kedves hang, menjek nyugodtam.

Most mindenki arra számít, hogy még egy pofon ért, de nem: odamentünk, és kész volt. Mi több, mivel olyan kártyát, ami volt benne eredetileg, nem tudtak szerezni, egy kicsivel jobbat tettek bele. Peti örül, Andi örül, de csak addig, míg meg nem tudom, hogy Asterix 12 próbájából a bürokrácia még hátravan. Pénztárhoz le egy nullás számlával, ott elveszik, visszaadják, eltépik, újat nyomtatnak – 15 perc és kész is. Majd vissza a szervizhez, gépátvétel, a család boldog. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már két hete itthon van velünk, és csak egyszer volt eddig bekapcsolva… De legalább olcsó volt, és jót szórakoztam közben. NEM. Egyik sem. Amikor a család újra itthon lesz, kétségem sincs, hogy menni fog szinte minden este, de egyelőre még parlagon áll a sok üres bit, nem hajt elektronokat a processzor, és nem dől az FPS a kártyából – de majd eljön az idő!

Közlekedés

Tudom, volt már téma, de nem bírok betelni vele! A rohadt stoptábla rengetegnek annyi az előnye, hogy mindenki leszarja, senki sem áll meg, az ember meg izgul minden kereszteződésnél, hogy most találják-e telibe oldalról. Megfigyeltem, leginkább a jobbkéz szabály helyett alkalmazzák, meg a balkéz szabály helyett, megy úgy általában mindenhová Állj! Megállni tilos! táblát tesznek ki. Csak mindenki leszarja. Ahogy a Behajtani tilos! táblát is, ahogy a Megfordulni tilos! táblát is, és általában, minden tiltó táblát. 50 helyett 70 a minimum. De a kedvencem a versenyszellem: szép lassan csorog az úton, két kerék közé veszi a sávelválasztó jelzést, épp azon mélázik, hogy este szuvlakit egyen-e, vagy pita gyrost, és nem halad. Majd jön egy lámpa (a piros első két másodperce még zöldnek felel meg), megáll, és vár. Mellé érek. Nem bambulok, én tudom, mi lesz a vacsora (grill). Zöld! Sterling Moss feltámad, talpa a gázra feszül és nyomja istentelenül, mert neki kell elsőnek lenni. Amint első lett, észreveszi, hogy a vacsoráról még nem született döntés: két kerék közé a sávelválasztó útburkolati jelet és jön az álmodozás. Vagy a másik: vasárnap dolgom volt, időre mentem, csak úgy görögösen, a szabályokat lazábban értelmezve. Elmegyek egy böszme Merci AMG mellett, aminek a sofőrje épp azon gondolkozik, hogy Arisztotelész vagy Platón alkotott-e maradandóbbat. Megyek el mellette, nem provokálom, csak haladok, oldalra sem nézek, a nyelvem is a szájüregemben marad, csak haladok, semmi extra. Piros lámpánál utolér. Én felkészülten várom a zöldet, indulok, megyek, elfelejtem. Három perc múlva valami alacsonyan szálló objektumot látok a tükörben: döntés született! Platón lett a befutó! Úgy húz el mellettem a 70-es tábla hatálya alatt, mintha még lenne egy egyes a hetes előtt. Szerintem akkor is túllépte volna a sebességhatárt. Két lámpa múlva utolérem, még lendületben vagyok, mikor zöldre vált, de emberünk újabb témát találhatott magának, mert jó 10 másodpercet állt még a zöld előtt, szerintem arra várt, hogy pirosra váltson, nehogy jöjjön egy moszkvai taxis…

Még egy dolog: az út közepén mennek. Mindenhol. Mindig. Ha három sáv van, a középső beáll, a két szélső meg üres. Ha két sáv van, akkor a belső tömött, de többen a vonalon mennek, a szélső üres. Sokáig nem tudtam, miért, de aztán meglett a megoldás: mert senki sem figyel, ha elindul, ha sávot vált, vagy ha kicsit is változtat haladási irányán. Komolyan. Nem jelez, hogy elindulna, csak indul, mert neki úgy esik jól. Biztos azon jár az esze, hogy vajon a Thermopülai csata során mi lehetett volna a nyerő stratégia. Ki tudja… Cserében nekem mindig van egy szabad sávom, csak arra kell figyelni, hogy ne a külső legyen az.

Búvár

Az előző vasárnapi merülést követően alig vártam, hogy újra mehessek a víz alá. Nem mintha az a kettő, amit merültem kevés lett volna, de a jót nehéz abbahagyni. Hétfő volt az utolsó nap, hogy be tudtam menni a munkahelyre, költözés miatt egy ideig le lesz zárva az iroda, nem lehet mostanában csak úgy mászkálni. Alig vártam, hogy leteljen a munkaidő, majd lelkesen szaladtam ahhoz a bolthoz, amit szombaton, a tengerparton mutatott meg nekem a másik csapat, akiket kerülgettem lelkesen.

A boltot hamar megtaláltam, de zárva volt. Szerencsére épp elég időt tanácstalankodtam az ajtó előtt, így megjelent a tulaj, és beengedett. Igazából nem beszéltünk sokat. Kicsit szétnéztem, és azt tapasztaltam, hogy ez a bolt rendezettebb, mint a másik, és sokkal tisztább is. Kellemes volt bemenni. No persze nem egy csilli-villi kiállítóterem, de ahhoz képest, amiket láttam (sok-sok évvel ezelőtt Thesszalonikiben is) egész jó volt. Le is beszéltük, hogy következő vasárnap megyek velük, azon a strandon találkozunk, ahol rájuk találtam, és csónakkal megyünk ki egy kis szigethez, ahol lesz roncs is. Gondolhatjátok, hogy innentől kezdve csak a vasárnapot vártam! Persze, az előző merülés után rendbe tettem a felszerelésemet, lelkesen felkészültem, mint szűzlány az első randira. Sminket mondjuk nem tettem fel…

A szombatom ennek megfelelően keservesen lassan telt. Mindent összekészítettem, elterveztem, kiszámoltam az optimális indulási időt, majd visszafelé számolva még a reggeli, felkelés, kóma, fürdőszoba stb. időszükségletét figyelembe véve megállapítottam, hogy mikor lenne érdemes ébrednem. Nyilván órákkal korábban felébredtem, annyira vártam már. Majd fürdőszoba, reggeli, pakolás, kocsi, és indulás pont a terveim szerint.

Kicsivel kevesebb, mint negyedórával korábban érkeztem, de ez így is volt kalkulálva. Már voltak ott, a palackok kikészítve, udvariasan köszöntem, de nem kellett sokat ténferegnem, kaptam a palackot, szerelhettem össze, indult a menet. Most látszott, hogy nem kezdő csapattal megyek, hanem rutinos rókákkal. Olajozottan, gyorsan készültünk, de nem kapkodva, hanem olyan szép dinamikusan. A palack, amit kaptam, viszont félig volt csak tele – köszönet a képzésemnek, hogy még a parton megnéztem – gyors csere, ruhába be, majd irány a csónak. A tízperces menetidővel együtt fél tizenegyre már a sziget mellett horgonyoztunk. Menet közben már írtam a mentális összehasonlító jegyzeteket, hogy ez a csapat mennyivel másabb, mint az előző, és bár voltak pozitív dolgok, hiányoltam az eligazítást. Az is része a mókának, méghozzá szerintem fontos része. Nemcsak azt tudom meg, hogy milyen profilt merülünk, merre megyünk, hanem azt is – ideális esetben, hogy mit fogunk látni, mire érdemes figyelni.

Alighogy megálltunk és kivetettük a horgonyt, a vezető vette is elő a kis laminált papírját, és kezdte az eligazítást: a sziget neve Dhipsa (διψά szomjúság), és a roncs egy régi gőzhajó, ami a Titanic előtt 3 évvel süllyedt el. Sajnos, a roncsról azóta sem tudok többet, pedig az anyanyelvi kollegámat is megkértem, hogy kutasson kicsit, de semmi. Az eligazítás hatékony volt és profi, persze engem -mivel nem ismert – maga mellé vett párnak, hogy tudjon figyelni rám. Megértem, és tisztelem is ezért.

Hamar vízben voltunk, nem tököltünk, majd megkezdtük a merülést. A szigetet bal vállunkra vettük, lementünk 26 méterre, de közben az egyik merülőtársnak valami problémája támadt, és a tulajnak / vezetőnek fel kellett őt vinnie. Mi addig nézegettük a roncsot, ami inkább tűnt eldobált rozsdás vasdaraboknak, mint hajónak, de hát az idő és a tenger tette a dolgát. Azért fel lehetett ismerni a hajót, olyan 15-20 méter hosszú lehetett valamikor, és még most is volt olyan része, ami állt, nem dőlt le. Szépnek nem volt szép, izgalmasnak annál izgalmasabb volt – arra gondoltam, mi lehetett a története, mit szállított, miért és milyen körülmények között süllyedt el. Majd, mikor eleget voltunk lent, akkor megfordultunk, a sziget a jobb oldalunkra került, és lassan, a fal mellett kezdtünk emelkedni. Élővilág nem volt túl sok, pár halacska meg lágykorall, elvétve egy-két csillag, de maga a merülés így is nagyon élvezetes volt. A sekélyebb részen még elbohóckodtunk olyan tíz percet, majd mindenki fel, vége a merülésnek.

Az eligazításnál mondták, hogy lakik egy fóka a szigeten, sajnos nem találkoztam vele, remélem, lesz még alkalmam rá: fókát természetes közegében még nem láttam, nagyon izgalmas lehet!

Az előző hétről kimaradt, hogy milyen rossz ízű volt a levegő: a töltést az ottani ember egy mélygarázsban végezte el, így a levegő ennek megfelelően nagyon füstös, olajos ízű volt. Lacika szóvá is tette, de én is nagyon éreztem, és rendkívül kellemetlen volt. Itt, ennél az embernél láttam, hogy a boltban tölti a palackokat, ami egy fokkal talán jobb, mint egy garázs, persze a város közepén senki se számítson zöld mezei fuvallatra. Egyszóval a mostani merülésen sokkal jobb volt a levegő is, nemcsak a víz!

Kicsit lassan sikerült kiszabadítani a horgonyt, le kellett merülni, kézzel kiakasztani, közben kaptunk vizet és jéghideg paradicsomot, majd vissza a bázisra. Aznap már nekem nem volt több merülés, így rendbe raktam a felszerelésemet, kimostam magamat és a ruháimat is, majd irány haza, ahol – jobb dolgom nem lévén, ettem, majd aludtam egy nagyot. Ja igen, fizetés közben még megbeszéltem, hogy következő héten is velük tartok, és azt hiszem, náluk meg is maradok. Mert mindent összevetve, szimpatikus a banda. Persze, majd pár további merülés végén döntök, de nekem ez kényelmesnek tűnik, és ha jól érzem magamat, akkor miért ne. Csakhogy ehhez Lacikának is lesz egy-két szava, mert az is sokat számít, Ő hol, és kikkel érzi jól magát: nem szeretném, hogy rossz élménye legyen, de ha az lesz, azonnal váltunk.

Magány

Hát igen, egyedül maradtam. Senki sem szól hozzám, üres a lakás, mert a család hazautazott. Andinak esedékes az oltás, és mivel nekem is az, de itt, így a logika azt diktálta, hogy kis időre külön kellett válnunk. Pénteken utaztak repülővel. Andi kész idegbeteg volt már hétfőn, és ez az állapot kitartott péntek délig kb., aztán segített magán egy nyugtatóval. Meg rajtunk is segített ezzel.

Kellett szerezni PCR tesztet, ami könnyűnek tűnt, de hosszú lett, sokat kellett várni az adminisztrációra, és persze, minden ígérettel ellentétesen az eredményt nem angol nyelven kaptuk meg, és nem szerepelt rajta az útlevélszám. Andi intézkedett, majd kisvártatva jött vagy kilenc levél, amiből eltaláltak hármat, amin a megfelelő adatok szerepelnek. Mert hol az útlevélszám szerepelt hibásan, hol a név, keresni kellett azt a papírt, amin minden jól, és a helyén szerepel.

Pénteken kimentünk a reptérre, ami szinte üres volt. Többen voltak, mint amire az ember gondolna, de azért kevesen voltak. Végig kísértem őket a csomagfeladáson majd egészen el a biztonsági ellenőrzésig, majd ők a gép felé, én meg haza indultam. Az este még kellemesen telt, vártam a híreket, hogy megérkeztek (igen), majd kómába estem, mert nagyon fáradt voltam már. Szombaton nem ébresztett senki, reggeli, döglés, majd csak kóvályogtam a házban, nem tudtam magammal mit kezdeni. Elmentem vásárolni, majd elmentem sört venni a kedvenc helyi boltomba, lemostam a kocsit, ki is porszívóztam, de persze ebből mára semmi sem látszik, a kocsit ismét belepte a por. Nagyon sok por van errefelé. Szóval lassan, de biztosan eltelt a nap, este alvás, másnap pedig merülés, ami során azért találkoztam élő emberekkel.

A hét további része teljes magányban telt. Még egyszer elmentem boltba, majd patikába, de ezen kívül semmi. A lakás üres, nincs kihez szólnom, és ami a legrosszabb, mivel nincs itthon a család, tovább és többet dolgozom, így később és fáradtabban végzek, tehát már semmi erőm sem marad foglalkozni azokkal a dolgokkal, amikkel eredetileg terveztem foglalkozni. Azért James Bond Aston Martinja megépült, és meglepően jól játszható, nem úgy, mint a Ford Mustang, ami egy kis lökéstől szétesik. Pedig az is nagyon szép, de az Astonnal tényleg lehet játszani is! Szóval így állunk, állok. Nincs motivációm, nincs társaságom, bár ez utóbbi lassan elmúlik, vasárnap indulok a család után, hétfőn újra együtt leszünk!