Amióta megnyílt előttem a világ, mindig is az országhatáron túl szerettem volna élni, dolgozni. Aztán persze olyan munkahelyem lett, ahol erre volt is elméleti lehetőségem, de valahogy nagyon sokáig nem jött be, hacsak azt nem számoljuk, hogy olyan helyekre is mehettem volna, ahol éppen lőnek, vagy, ha nem is lőnek, de morcosan néznek egymásra az emberek – ráadásul ezek a kitekintések igencsak rövid időre szólnak, és a környéket felfedezgetni sem tanácsos néhol. Ezért is vártam nagyon, hogy hosszabb távra, barátságos helyre kerülhessek.

A türelmem meghozta gyümölcsét, és végül négy kalandos évet töltöttem el Belgiumban, amire a mai napig jó szívvel emlékszem vissza. A munka remek volt, és bár voltak benne kihívások, nagyon sokat tanultam is közben, nemcsak magamról, hanem arról is, hogy máshol, más kultúrában, más munkahelyi környezetben miként állnak az emberhez, a munkavállalóhoz. Ez pedig jelentős kontrasztot mutatott az otthoni helyzethez képest, és nagyon kellemes csalódás volt. Sajnos, az idő száll, ha az ember jól érzi magát, és én mindent megtettem annak érdekében, hogy jól érezzem magamat, el is szállt az idő felettem, pedig annyi mindent meg szerettem volna még csinálni.

Otthon persze jött a visszailleszkedés, a rögvalóság, és a ráeszmélés, hogy a hazai felső-középosztály, illetve a „nyugati” felső-középosztály között akkora a különbség életszínvonal és lehetőségek tekintetében, hogy mérni is alig lehet. Rájöttem, bármennyit is dolgozom otthon, nincs sok esélyem, hogy azokat a körülményeket megteremtsem a családomnak, amiket a gyarló, elkorcsosult, dekadens nyugaton meg tudtam teremteni. Mindezek miatt jött a motiváció, hogy újraéljem azt, amit egyszer már megtapasztaltam, így álláskeresésem fókuszát Rábafüzesről egy kicsivel nyugatabbra, Rajkától pedig jelentősen északabbra helyeztem át. Majd, ahogyan a mesékben lenni szokott, itthonról kaptam egy olyan ajánlatot, ami mellett az ember nem megy el, így a szakmám kvázi csúcsáról áttettem székhelyem abba az elefántcsonttoronyba, ahol az egészet a legmagasabb szinten űzik, ahol ott ülnek azok, akik a krémek krémje felett a koktélcseresznye, azok, akik tízezerből egyek, akiknek minden a kisujjukban van, és ha Ők nem tudnak valamit, akkor az nem is létezik.

Persze a cukormáz alatt néha vannak olyan zárványok, amik nem a legkellemesebbek, ha az ember ráharap, de ezt a munkát is nagyon élveztem, szerettem, megtaláltam épp azt az elfoglaltságot, ami a személyiségemhez, szerény szakmai tudásomhoz és ambíciószintemhez is épp tökéletesen illik, majd, mint a mesékben szokott lenni, ismét jött egy újabb lehetőség.

Pedig én szerencsétlen, ha kicsit jobban odafigyelek, már régen a sokkal kellemesebb klímájú Tallinnban, vagy Helsinkiben vagyok, vagy esetleg Stockholmban, de nem, nekem pont egy olyan helyre kellett eljutnom, amit csak akkor szeretek, ha épp nyaralok, és akkor is csak maximum 14-21 napra, mert aztán már egyszerűen sok.

Cserében meg itt ülök egy hete 30 fok feletti levegővel körülvéve, páratartalom szerencsére az egekben, mert miért is ne lenne, a levegő alig mozdul, de ha mozdul, az sem kellemes, ezen a tavaszon már negyedjére égett le jelentős bőrfelületem, és én csak csendesen szenvedek. Hétköznap.

Mert hétvégén azért kicsit másabb…

Emlékszem jól, gyermekkoromban mekkora kaland volt, amikor elmentünk a Macsi-Balcsira (Látóképi Tófürdő) és élveztük a vizet. Otthonról mindez maximum fél óra volt autóval, mégis ritkán mentünk, de amikor mentünk, akkor egész nap ott voltunk, még akkor is, ha olyan hideg volt a víz, hogy értelmes felnőtt ember csak a Whisky-be tesz ilyet, szilárd halmazállapotban. Most meg jön a hétvége, autózunk fél órát, és olyan strandra megyünk, amilyenhez éppen kedvünk van, és a gyerekek élvezhetik a vizet úgy, ahogy arról én nem is álmodhattam gyermekkoromban.

A hátulütője az, hogy jó belga szokás szerint (de hogy jön ide a belga szokás???) úgy tűnik, itt is hétvégére romlik el a hőmérséklet, és le is hűlt a levegő 27 fokra. Ami az embernek kellemes, de a víz partján nem az igazi. Cserélni kellene, munkanapokon 27, hétvégén 31. Sajnos, ez nem kívánságműsor.

Szóval a hosszú hétköznapokat követő „hideg” hétvégére csak egy programunk volt, ugyanis végre sikerült szót értenem egy helyi búvárral, és felajánlotta, hogy vasárnap csatlakozhatunk hozzájuk egy kis ismerkedős merülésre. Végre! Közben Párom barátnője szólt, hogy menjünk ki családostul a tengerhez, a gyerekek biztosan élveznék, de sajna nekik csak a vasárnap lett volna jó, nekünk meg ugye épp az nem. Pár órával később aztán a barátnőnek jó lett a szombat is, szóval megegyeztünk, hogy a szombat délelőttöt együtt töltjük a tengerparton, de délután nekünk még programunk van, így hamar le fogunk lépni.

A program meg onnan jön, hogy a H-Sze-P esedékességű tortúrámat, amiért leginkább *kedves* sógornőm, és kismértékben, mint felbújtó tettestárs a nejem felelős, el kellett halasztani, mert pénteken sörözés volt a kollégákkal. Élő. A sörözés is, és a kollégáim többsége is. Egy igazi német sörözőben, maszk nélkül, egy asztalnál, pár kolléga élvezi a kellemes esti legevőt (27 fok este kilenckor!), és isznak egy kis Dunkelt, vagy Weissét. A fura az volt, hogy a kollégák fele most találkozott a másikkal először élőben, illetve akivel már találkoztam, sem ismert fel, kérdeztem is, hogy felvegyem-e a maszkot, mert az segít. A sörözésre nem pazarolnék sok szót, ott voltunk, úrihölgyek és úriemberek módjára ittunk és ettünk, én például leberkäsét, ami nagy kedvencem. A sörözés, és a sok felhalmozott munka miatt (ezt fordítva kellett volna írnom, hogy jobb fejnek tűnjek) elmaradt a bevásárlás és a mozgás is, ezeket kellett tehát szombaton pótolni.

Szerencsére a péntek esti program nem olyan jellegű volt, hogy szombat reggel ne lettem volna teljes értékű apa, házastárs, ember, bár egy kis kialvatlanság azért volt, de más mellékhatások nem jelentkeztek, ami javarészt annak tudható be, hogy már nem vagyok 20 éves, és jobban odafigyelek a testem jelzéseire, és jobban tisztelem a határokat.

Szombat reggel tehát Petike ébresztette a családot, gyors reggeli, összepakolás, és irány a tenger! Ezúttal Marathon település közelébe mentünk, de nem futottunk, hanem kocsival átvágtunk a Penteli-hegyen, egy igencsak kis kellemes, girbe-gurba kanyargós úton. A Rio de Rizario-nál álltunk meg, kis keresést követően a barátnő és a három gyereke is meglett, le is telepedtünk, és nekiálltunk a semmittevésnek. De, ahogy mentünk a parkolóból a tenger felé, látom ám, hogy pár búvár merülni készül – írtam is egy sor mentális jegyzetet magamban, hogy majd megnézem, mi van arra.

A gyerekek elvoltak a vízben és a parton, a kicsik magukban, a nagyok először magukban, aztán együtt, volt pancsolás, a lányok beszélgettek, én meg sétáltam egyet, de nem igazán volt látnivaló a parton, semmi érdekeset nem találtam. Így visszamentem búvárokat nézegetni, a magam szokásos szerénységével álldogáltam szó nélkül, meg is kérdezték udvariasan, hogy segíthetnek-e, de mondtam, hogy csak a számat tátom. Hamar nyilvánvaló lett, hogy éppen kezdő tanulókkal van a vezető elfoglalva, mert bár a nyelvet nem értettem meg, de a kézjelek szerencsére univerzálisak, és az egész helyzetből lesült, hogy itt bizony az első nyíltvízi merülések egyikére kerül sorra. Aztán persze csak nem álltam meg, megkérdeztem az igencsak termetes oktatót, hogy aztán vannak-e túrák is az oktatáson túl, pár szót beszéltünk, majd átadott egy másik oktatónak, aki kevésbé volt elfoglalt. Vele beszéltünk pár dolgot, igen, vannak túrák, igen, a boltjuk / üzletük bent van Athénban, nem is messze tőlünk, és persze, szívesen visznek, ha szívesen megyek, de várjak egy kicsit, hamarosan jön a tulajdonos, vele is beszélhetek erről.

Közben azért egy szemmel a tanulókat és az oktatót figyeltem, és mit kell mondjak, a szigorú, szinte poroszos szellemű merülésvezetéssel szemben (ami nekem nagyon bejön) itt elég lazának tűntek. Mármint a felszerelés nem minden eleme volt rendben a helyén, a maszk az ember homlokára tolva (ami azt jelenti, bajban van), egyiknek sem volt légzőcsöve, és sorolhatnám még… De nem teszem, erre ott vannak a szakosodott búvárblogok.

A víz kellemes volt, de nem nagyon kívánta a testem. Ismét nagyképű leszek, de a homokot már nagyon unom, és bár tudom, hogy jó a gyerekeknek, nekem nem az igazi. Azért játszottunk a lurkókkal kicsit, volt pancsolás és sikoltozás, vizes haj és az elmaradhatatlan hullám általi tengernyelés, egyszóval azért jó volt. Rendeltünk kaját is, meg is ettük szépen, aztán, körülbelül három óra tájban irány haza, szintén a hegyen át, mert még jön a vásárlás és az emberkínzás, amit sógornő követ el ellenünk.

Több kalandban aznap már nem volt részünk, és Hugit is túléltük, gyors vacsi, korai fekvés, mert másnap reggel már fél kilencre a búvárüzletnél kellett lennünk, hogy időben merülhessünk. Oda is értünk kis családommal időben, várni nem kellett, ott volt az ember, akinek a nevéből (bár én egyike vagyok azoknak, akik ezt nagyon ellenzik) sikerült egy nagyon rossz szót faragni, amit nem is merek ide leírni, de maradjon meg annyi, hogy Theofilosz helyett jobban szereti a gyerekeket, mint azt a törvény engedi – lett. Rossz vagyok, és az a legrosszabb, hogy ez már be is ragadt.

Az üzlet poros, leharcolt, az ember rendetlen, az iroda káosz, és a felszereléssel sem bánik kesztyűs kézzel, szóval az első benyomások nem voltak a legjobbak. Lacika kapott teljes felszerelést, nekem elég volt egy palack, és alig egy óra szervezkedés és a többiek (merülőtársak) elrendezését követően megindultunk a merülőhelyre. Fura fintora a sorsnak, hogy egy olyan pár vezetett fel bennünket, akik nem sokkal ezelőttig Budapesten dolgoztak, és még magyar rendszámos Suzukival járnak, nem honosították még a kocsit – de így kialakult egy szerény „magyar” konvoj.

Viszonylag hamar odaértünk a merülőhelyre, egy kis öbölbe a félsziget nyugati partján. Bájos kis hely, de elég szűkös, és a parkolóhely a fogalmas tengerparti út közvetlen közelében van, így az öltözés és felszerelés nem a legkellemesebb mutatvány, de hát láttam már rosszabbat is. Vagy nem. Lebeszéltem a vezetőnkkel, hogy először én elmegyek a csapattal, aztán úgyis marad levegő, és azzal meg elmegyek a „privát” vezetőnkkel és Lacikával. Ekkor tudtam meg, hogy ez a csapat is éppen tanul, és bár a tanfolyam végén lehettek, de még tartott a tanfolyam. Szóval nem számítottam izgalmakra…

A merülés nem volt rossz. Mármint, egy év után az ember ne legyen finnyás: láttam polipot, kis tintahalat, tengeri csillagot és pár halat, a tengerfenék néhol iszapos, máshol hínáros volt, de arra épp jó volt a merülés, hogy visszaszokjak a víz alatti léthez.

Azon viszont csodálkoztam, hogy nem volt társellenőrzés egy kicsi sem (a tanulóknak sem), a vezető látszólag jobban el volt foglalva a Go-Proval, mint a vezetettekkel, és amikor az egyik lány tengeri csillaggal pózolt, senki sem szólt rá, hogy ezt nem kellene… Fura, a fent említett poroszos szabálykövető énem kicsit tiltakozott.

Majdnem 50 percet voltunk lent, mivel kezdő csapat volt, max. mélység 18 méter, vízhőfok 18 méteren 21 fok, de fáztam eléggé, mert mozogni nem mozogtunk sokat. Mármint a tanulók nyilván, és feladatot is csináltak, közben viszont rám csak annyi volt bízva, hogy maradjak egy helyben. Itt is felmerült bennem, hogy a Titánék azért nem vennék ilyen lazán a feladatok végrehajtását, de úgy tűnik, hogy itt más a szemlélet: elviszik ez embert egy jó 30 perces merülésre, és a maradék 20 percben meg ki-ki saját tehetsége szerint megcsinál egy feladatot, ki jól, ki rosszabbul, de nincs javítás, nincs gyakorlás, mindenki kifelé, mert a 15 literes palackból fogy a levegő. Mindezek miatt elég vegyesek az érzéseim a vezetővel / tulajdonossal kapcsolatban, el is határoztam, hogy amint lehetőségem lesz, kipróbálom a másik csapatot is, hátha ők egy kicsivel jobban odafigyelnek az emberekre is.

Miután végeztünk, Lacika következett. Az elején elég bátortalan volt, de teljesen jogosan: egy éve nem merült, idegen környezetbe került, nem nagyon értette, mit mondanak neki, és persze izgult is. Mindezek ellenére olyan 10 perc múlva már nagyon szépen ment, nem csikóhalazott (állva úszott), hanem próbált kicsit a vízszintes felé törni, a lebegése egész jó lett, és mint a végére kiderült, a levegőfogyasztása zseniális. A vezető nem győzte dicsérni szegény gyereket, csak sajnos Ő nem hitte el, kell még erősíteni az önbizalmát. Pedig onnan nézve, ahol én voltam, egész ügyes volt, tényleg. Megkockáztatom, jobb volt, mint én a hasonló számú merülésemkor.

Hiányérzetem nem maradt. Persze, a Titánék idei első túráján minden volt, ami a tengerben csak szembejöhet az emberrel, de nem lehet minden merülőcsoport mellé cetcápát állítani, és mivel úgy is készültem, hogy ez csak amolyan visszarázódás lesz, nem is voltak nagy elvárásaim. Lesz még lehetőségem felfedezni a környékbeli vizeket, remélem!

Az összepakolás viszonylag gyorsan ment, aztán autó, haza, felszerelés rendbetétele, zuhany, és egy kis szunya a kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Estére pedig begyújtottam a menetrend szerinti grillt, fóliába és baconba tekert burgonya (a fólia volt kívül, aztán bacon és legbelül a krumpli), illetve baconba tekert egybe szűzérme volt a menü, és nagyon finom, omlós, lédús lett az egész, megérte mellette ücsörögni egy órát, vagy lehet, egy kicsivel többet is.

Ismét egy kalandos hétvége van mögöttünk, ismét nem tudtam magam kipihenni, és persze végre jön valami eső / zivatarszerűség, a levegő is lehűlt, a fejem is fáj kicsit, szóval lassan megyek, elteszem magam.

Mindenki vigyázzon magára, és legyetek türelemmel irántam, sok a munka, sok a tennivaló, még több a jönni-mennivaló, de energiám egyre kevesebb. Viszont: hamarosan jön a szabadság, és lesz pihenés (nem), kalandok (de), és talán olyan dolgok is, amit érdemes lehet itt is megemlíteni. Szóval: legközelebb ugyanitt!