Nem tűntem el, még élünk, sőt, jól élünk, jól vagyunk. Érzem azért, hogy az első pár bekezdésben meg kell magyaráznom (meg kell próbálnom) távollétem okát. Szóval legyen ez most egy erőtlen kísérlet arra, hogy visszarázódjunk a megszokott kerékvágásba, és felvegyük a fonalat onnan, ahol elhagytuk.

Le kell szögeznem, nem azért nem írtam, mert nem volt mit írnom. Sőt! Volt is. Sajnos, ennek egy része nem blogra való, személyesen is csak nagyon szűk körnek mondom el, de legyen elég annyi, hogy nincs baj, de nem is jó, inkább semleges és kalandos, csak hát ezt a történetet bizonyos közelebbről nem meghatározható életkörülmények miatt nem tudom megírni. Mondjuk ez nekem nem újdonság, meg ugye egyébként sem vagyok egy szószátyár ember, tehát akár jó is lehetne így, ha kivételesen nem égne bennem a közlési kényszer, amit sajnos egy ideig nem tudok kielégíteni. De nyugodjatok meg, van már a titkos mappámban pár olyan történet, ami a kedvezőbb széljárásra vár, ez is csak egy lesz közülük, és legfeljebb 30 év múlva már mesélhetek is róla.

Másrészt meg megpróbáltam időközben írni egy vállalható, közepesen izgalmasnak tűnő bejegyzést, de sohasem értem a végére azért, mert nem ütötte meg azt a minőségi mércét, amit magamtól elvártam, elvárok. Nem azért, mert olyan rossz történet lett volna, de képzeljétek el, hogy a rám oly jellemző, bekezdéseken átívelő többszörösen összetett mondataimat sikerül annyira túlbonyolítanom, hogy magam sem értettem, hogy mire szeretnék kilyukadni. Pedig volt benne filozófiai elmélkedés, gondolatok a gyarlóságomról, vágyakról, amik vagy beteljesülnek, vagy nem, a reményről, és persze talán egy minden jó, ha a vége került volna egy jó csattanó is. De ez a történet sem született meg, talán nem is fog. Vagy talán igen, de teljesen más köntösben. Egyszer.

Kezd unalmas lenni, nem? Joggal kérdezi az olvasó, hogy mire fel rágta át magát idestova majdnem háromszáz szón (296), miért nem tér már a lényegre? Talán azért, mert olyan sok az elmaradás, hogy nem tudja, hol is kezdje. Legjobb lesz talán in medias res, aztán majd meglátjuk, miként alakul a történet…

Szabadság!

A legfontosabb hír, hogy kiszabadultunk. Nem kicsit, de nem is teljesen, de arra jó, hogy tartományon belül már utazhassunk, SMS-t sem kell már küldeni, és lehet jönni-menni, ki merre lát. Mondjuk búvárkodni még éppen nem nagyon lehet, csak partról, de majd az is jön, egyelőre a családban felgyülemlett gőzt engedjük ki: voltunk például a tengerparton. Kimentünk először arra a helyre, ahol még ősszel jártunk. Az idő kellemesen meleg volt, enyhe szél, a tenger csábító, de még nem fürödtünk, nem arra készültünk. Kifeküdtem a köves tengerpartra és süttetem az üstöt, amit a hasam helyén hordok, a domború oldalával kifelé. A család nyomkodott, kagylókat gyűjtött és élveztük a szabadságot.

Egy hét múlva elmentünk a félsziget déli csücskéhez, ide. Hát, ez a hely nekünk egy csoda volt. Igaz, hogy kicsi és szűkös, és dél körül már zsúfolt is lett, de apró kavicsos a part, a tengerfenék köves, itt lehetett volna élni, sznorizni, búvárkodni akár, de a víz meglehetősen sportos volt még, nem lehetett több, mint 15 fok, ha az ember nem mozgott benne, hideg volt. Persze a gyerekeknek ez nem számít, szerencsére emlékszem, milyen érzés volt ez nekem gyerekként, így nem voltam velük túl szigorú, de a lila száj azért elég ékesszóló jel arra, hogy ideje megmelegedni. Az időjárással talán nem volt a legnagyobb szerencsénk, erősen felhős volt az ég, és bár sütött a nap, nem volt meleg, cserébe leégtem, mint a rák, mert az UV akármi simán átjött a felhőkön. Mivel a víz nem volt olyan barátságos, nem töltöttünk ott sok időt, ám mielőtt hazamentünk volna, még megnéztük a közeli Poseidon templomot, de sajnos csak messziről, mert még nem voltak nyitva a múzeumok és a régészeti kiállítóhelyek.

Harmadik alkalommal ismét új helyre mentünk, pontosan a linken megjelenő bokor tövébe. Na, itt már nemcsak élet volt, hanem napsütés, homokos tengerpart és elviselhető hőmérsékletű víz is. Ráadásul a part igazán gyerekbarát, nagyon sekély a víz nagyon sokáig, a kicsi is biztonsággal elvolt benne, a nagy meg tudott úszni, amikor szeretett volna. Szóval családos apuka szemmel szuper volt a hely, arról nem is szólva, hogy épp kifogtuk azt a napot, amikor a helyi fiatalság színe java ott volt a parton, alig győztem a szemem lesütni, nehogy valaki rám süsse azt a bélyeget, hogy huszonéves fiatal fürdőruhás lányokat bámulok, mert természetesen én ilyet sohasem tennék, de mit tehet az ember, ha ezek a lányok fürtökben lógnak minden bokor minden ágáról, ráadásul épp elénk telepednek le, és eltakarják a nagyszerű kilátást, amit a tenger és a környező hegyek nyújtanak?! Na ugye! Szerencsére, én mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem, de hát itt nem volt semmi kísértés. Illetve, egy nagy esti seggberúgás szelleme kísértett talán halványan, de annak ellen tudtam állni könnyű szerrel. Ragozhatnám, milyen jó volt itt, de legyen annyi elég, hogy itt is leégtem. Nemcsak úgy, mint hordóhasú középkorú, nyálcsorgató perverz, hanem a nap által.

A következő hétvégén jött el az igazi szabadság, akkor tehát bementünk a belvárosba, néztünk pomponos cipős katonákat, akik nem tudnak rendesen járni, sétáltunk az Akropolisz tövében (még nem mentünk fel), élveztük a jó időt, a szabadságot, a látványt, a várost és a nyüzsgést, illetve ittunk egy-egy kávét is, a gyerekek meg kaptak fagyit. Ez is egy szép nap volt, látványos, mozgalmas, és még le sem égtem, mert ezúttal több textil volt rajtam.

Aztán itt a legfrissebb élmény, ismét strand, most kicsit még északabbra, itt. Mielőtt mindenki felrobban a felgyülemlett feszültségtől, igen, leégtem, de ezúttal „csak” az első részem. Holnap fájni fog. A tenger itt is meleg, sekély és lassan mélyül, a gyerekek homokoztak, pancsoltak, élvezték a szabadságot (vajon hányadijára írom le ezt a szót -5.), ettünk pita gyrost, sütött a nap, élveztük az egészet. Ekkor és itt gondolkoztam el azon, hogy azért ez egy fokkal élhetőbb, mint Budapesten egy lakótelepi, vagy simán társasházban lenni, és azon gondolkodni, hogy…. Á, ezt elengedem, de talán értitek. Nem volt egy rossz érzés, hogy 30 perc autókázás után egy ilyen helyre érkezem, ahol a tenger sós és kellemesen meleg, a kilátás isteni, a nap süt hét ágra, és igazából csak arra van gondom, hogy az asszonynak még mindig nincs jogsija, így nem ihatok meg egy palack hideg sört megünnepelni az élet császárságát. Félre ne értsétek, sör nélkül is isteni volt a hangulat, nagyon jól érezte magát mindenki, és attól félek, ez rendszeres program lesz, míg engedik…

Minden szezon

A strandoláson túl is van élet, persze. Még be voltunk zárva, de már nagyon meleg volt, ezért vettünk egy kisebb felfújható medencét a gyerekeknek. Kb 700l-es, és a tetőn állítottuk fel. Félig sem töltöttük fel, nem ismervén a födém teherbíró kapacitását, de a kollégák később megnyugtattak, hogy a földrengések miatt itt a födémnek négyzetméterenként 200kg-ot ki kell bírniuk, szóval egy kis vizet elbírnak. Sajnos, a víz nem melegedett kellő ütemben, de pár percre így is élvezték a kis majmócák, aztán jött a rosszabb, hidegebb (értsd 25 fok) idő, így egy időre félretettük a medence projektet, aztán meg jött a fenti fejezet, és élő vízben pancsolhatott a kis család. Nem tudom, mi lesz a medence sorsa, de elnézve az időjárás előrejelzést hétköznap is ki lesz használva, mert nem lehet ezt hosszú távon bírni, már így is szenvedek, pedig esténként még kellemese hűvösre lehűl a levegő. Mi lesz akkor, ha már este sem hűl le?!

Aztán elindul a grillszezon is. Megvettem végre a grillt, össze is raktam, és azóta lelkesen égetek meg benne mindenféle húsokat. Volt olyan is, ami jól sikerült. Volt persze olyan is, amire nem vagyok büszke, de gyakorlok szorgalmasan, hogy jobb legyen, eddig szinte minden hétvégén sikerült egyet grilleznem, ahogy azt el is képzeltem korábban. Volt hal, kagyló, tintahal, polip, csirke, marha, hamburger, souvlaki, és valahogy még az is elfogyott, ami nem sikerült olyan jól…

Tervek

A szabadsággal jönnek a bátrabb tervek is, talán előrébb tudunk tekinteni, mint a következő hétvége, szóval nagy lendülettel vetettük bele magunkat a tervezésbe. Először is megkerestük a fix pontokat és a „kötelező” programokat. Szeretnék elmenni a kedvenc búvárklubunkkal merülni, mert hiányoznak már az oktatók és búvárvezetők, és a társaságban is van pár ember, akikkel már többször találkoztunk, és kedvelünk. Tehát megnéztük, milyen programokat, mikorra tudnak ajánlani. Aztán fix dátumnak ott van az oltási dátum, amit nem lenne jó kihagyni, ahhoz is alkalmazkodni kell. A felnőttek mind Astra Zenecát kaptak, így 12 héttel követi a második az első oltást, lassan időszerű lesz. Aztán jönnek barátok meglátogatni (akik tudnak, és lehet is nekik utazni), és persze a rokonoknak is kell foglalni időt. Így alakult, hogy elég sűrű lett a naptárunk, alaposan összefirkáltuk, és persze az éves szabadságkeretem is jelentősen megcsappant, de ki bánja, ha végre lehet mozogni, jönni menni? Én nem.

Zárszó

A lezárásokkal, koviddal és erős korlátozásokkal több, mint fél évet vesztettünk, ha úgy vesszük, hét hónapos hátrányban vagyunk az ország felfedezésével. Most jön az az időszak, hogy aktívan megyünk, amikor és amíg lehet, mert jobb élni a lehetőséggel, mint nézni, ahogy elhalad mellettünk, majd búslakodni az elszalasztott alkalmak után.

Azt hiszem, a hosszas hallgatás után ennyi elég lesz egy napra. Most még kevésbé tudok ígérni bármit is, a hétköznapjaink nagyon zsúfoltak lettek az utóbbi időben (hála Huginak), a hétvégéken meg örülök, ha este ágyba kerülök, nem biztos, hogy marad időm, energiám írni. Most is csak azért ültem le, mert a népes (nem) rajongótáboromból az arctalan tömeg már követelni kezdte (joggal) a posztokat. És senki sem szeretné, ha a rajongói csalódnának benne, így hát legyőztem legendás lustaságom, és megszületett a fenti mű. Jövök még erre, ebben biztosak lehettek (és a minőségre is jobban figyelek, most ennyire futotta sajnos)!