Ismét eltelt egy hét, hát megint kinyitom résnyire az ablakot, hogy betekintést nyerjetek eseménytelen életünk apró történéseibe. No nem úgy, mint a szomszédos madaras bácsi, aki minden lehetséges alkalmat kihasznál, hogy belessen, hanem csak úgy, ahogy úri népek közt azt illik.

No nem mintha ismét olyan sok minden történt volna velünk, de azért hét nap alatt csak történik ez-az, még ha a történtek jelentősége elhanyagolható is – akár világpolitikai szempontból, akárcsak a családi kalendárium tekintetében vizsgáljuk a dolgokat. Másrészt, nekünk, akik megéltük, ez az életünk, és mint ilyen, nekünk fontos, de botorság lenne elvárni bárkitől, hogy ugyanolyan jelentőséget tulajdonítson a dolgoknak, mint mi. Már csak azért sem, mert a leírt szöveg nem tudja közvetíteni a történteket, és bár tehetek pár reménytelen próbálkozást arra, hogy az érzelmeket, a képeket valamilyen módon közvetítsem, maga a befogadás – kommunikációval járó torzulások miatt nem lehet olyan, mint amit mi megéltünk, ahogy megéltük, és ahogy éreztük magunkat az események folyamatában, vagy akár utólag.

Ez még csak az eleje

De a filozófiát félretéve, az elmúlt héten a címben szereplő három dolog határozta meg leginkább mindennapjainkat.

Ahogy múlt héten előre jeleztem, keddre megérkezett a hidegfront, és nem csak hogy hideget hozott magával, de láss csodát: havat is. Már hétfő este szállingózott egy pár komolytalan hópehely, de kedd reggelre havas volt az utca, a város, még talán μποντρί orra is. Olyan lelkesedés volt, hogy csak na! Meg kell mondjam, szép volt valóban, szaladtam is a tetőre fényképezni, nedves is lett a cipőm azonnal. A gyerekek türelmetlenül, de gyorsan megették a reggelit, és minden mást félredobva szaladtak fel a tetőre hóembert építeni, hóangyalt készíteni, és élvezni a havat. Sajnos, már otthon is egyre ritkábban látunk ilyet, és Andi már kiutazáskor közölte, hogy Ő bizony a havat is fogja hiányolni. A szerencse végül ránk mosolygott, és a két kis buta gyerek olyan örömmel, kipirult pofival ünnepelte a havat, mint mi tettük gyermekkorunkban. Sajnos, nekem dolgoznom kellett, nem nagyon volt lehetőségem részt venni a mókában, de aztán ebédidőben már nem volt más választásom: addigra jó 40cm esett, és egyrészt kezdett fenyegető terhet jelenteni azon építményekre, melyeket nem arra tervezték, hogy nagyobb tömeget kelljen cipelniük, másrészt meg addigra kezdett kicsit olvadni az alja, és csúszott minden lefelé, az alant parkoló autókra. Szóval fogtam egy partvist, és először a terasz feletti előtetőről kezdtem el leszedni a havat, majd szóltam a szomszédnak, hogy javaslom, álljon arrébb az autójával, mert ha nem seprem most le a havat, akkor esetleg lesz nagy puffanás, és tekintetbe véve, hogy neki csak vászontetőre futotta az autójára, nem biztos, hogy őszinte lesz a mosolya, ha meglátja. Megértette, mire gondolok, nagy nehezen kiállt az udvarról, lesöpörtem a maradék havat, visszaállt, mindenki boldog volt. A söprést nem magamtól találtam ki: az ablakunk előtt álló ciprus nem bírta a havat, és először csak egy ága, majd további három adta meg magát a felesleges súlynak, és szakadt le az utcára, de ahogy szétnéztem, nem az volt az egyetlen fa a környéken, ami így járt. Mi persze nagyon sajnáltuk a cédrust, mert szép magas volt, és arra számítottunk, hogy majd nyáron árnyékot ad, de így sajnos már semmi nem lesz belőle.

Nem sok meleget gyűjtött…

Munkámat folytatva az előtető után még letakarítottam a lépcsőház és a liftakna tetejét is, ezek még gyengébb anyagokból készültek, így valós volt a félelem, hogy a hó előbb utóbb bejut a lakásba. Mindezen tevékenységekre egy bő órát áldoztam, majd mentem vissza dolgozni, mert az eurókat is meg kell keresni sajnos, és ha már a testemmel nem tehetem, akkor a fejemet kell használnom hozzá (no nem, mintha a szó bordélyi értelmében a testemmel szeretném keresni a rakira valót).

Az én szakmámban a munkát elvégezni nem lehet, csak abbahagyni, én is így tettem este, majd mindenki felöltözött, és irány az utca, és a hó: csata! Bő egy órát voltunk kint, hógolyóztunk, szaladgáltunk, ökörködtünk, de a havon már lehetett érezni, hogy ennyi volt: olvadt, vizesedett, de ahogy jött az este, féltem, hogy fagyni is fog. Ezért még gyorsan felmentem még egyszer a tetőre, hogy leszedjem azt a kis havat a kritikus pontokról, ami előző tevékenységem óta hullott. A lépcsőházról már csak azért is szerettem volna mindent leszedni, mert alatta Lajos áll, és bár másnak sem akarok rosszat, magamnak még inkább nem, szóval ügyködtem egy kicsit, hogy onnan se kapjak meglepetést a nyakamba.

Sajnos, másnapra egyre jobban olvadt a hó, de reggelre még fagyos volt az utca. Egy átlagos napon nem érdekelt volna, de nekem aznap küldetésem volt: henteshez kellett mennem, belső és külső kényszertől egyaránt vezérelve. A belső kényszert Gyöki barátom okozta egy pár nappal korábban küldött üzenetével, a külső kényszer meg hát ugye, hogy is mondjam, no, az ezredes asszonytól érkezett.

Sohasem gondoltam volna viszont, hogy ilyen mulatságos utam lesz a hentesig: mivel ezek a helyi jólelkek alig látnak havat életükben, nem is igazán tudnak vele mit kezdeni, úgy közlekedtek az utcán, mint egy kétéves gyerek – lábukat lassan, óvatosan előre helyezve, súlypontra kínosan ügyelve, meg-megállva. Csak úgy néztek, ki ez az állat, aki suhan el mellettük: én még emlékszem rá, hogyan kell jégen járni, ennek megfelelően a szokásos sebességgel közlekedtem, és széles vigyor jelezte az arcomon, mennyire élvezem a dolgot. A másik dolog, ami jelezte számomra, hogy itt valami történt, az a kuka: amikor kivittem a szemetet láttam, hogy minden környékbeli kuka eltört seprűnyelekkel van tele: bizonyára mindenki seprűvel takarította a havat, és persze a legtöbb megadta magát a szokatlan terhelésnek.

A hentesnél sikerrel jártam, és boldog is voltam, de aztán kiderült, hogy nemcsak sétálni nem tudnak a hóban a helyiek, de élni sem nagyon. A város északi felében több, mint 40cm hó esett, rengeteg fa szakadt le, vitték magukkal a vezetékeket, és nem egy kollégám maradt áram, fűtés és víz nélkül több, mint egy napra. Ekkor megint eszembe jutott a földrengés: nekünk szórakozás és ritka, de kedves élmény volt a hó, míg sokaknak egy elég erős és hosszan tartó megpróbáltatást jelentett, mert bár nem lehetetlen kibírni fűtés, villany és folyóvíz nélkül 30-36 órát, de nem is kellemes. Szerencsére nekünk ezt nem kellett megtapasztalnunk, így részünkről marad a jó emlék, amit az is megerősít, hogy egyes sajtóhírek szerint ez a havazás olyan ritka erre, hogy legutoljára 80 éve volt ilyen mértékű hóesésre példa. Kár, hogy szerdára szinte teljesen elolvadt az egész, tényleg szép volt, olyan, amiről az emberek decemberben ábrándoznak: nagy pelyhekben hullik a hó, vastag takarót borít a városra, míg bent az ember békésen ücsörög a kandalló előtt. Idilli. Ja igen, a maradék fa épp két napot bírt ki, szerda este dobtuk a tűzre az utolsó rönköt, ezzel vége a fával fűtésnek, szóval jobb lenne, ha már nem jönne több sarkvidéki levegő.

Brexit

Január elején vásároltam egy használt játékot az eBay-en, nem volt olcsó, de nagyon ritka, szóval azért boldog voltam, hogy találtam, és – a többi ajánlathoz képest – még jó áron is kaptam meg a csomagot. Kifizettem, másnap írt az eladó, hogy UPS-szel jön a csomag, várhatom. Vártam. Pár nap múlva újra ír, hogy a Brexit miatt lehet, hogy gond lesz a vámkezeléssel, mire jeleztem neki, hogy esetleg, ha az értéknyilatkozat 300 euró alatt lenne, nem lenne ilyen gond. Késő, már feladta. Azóta heti szinten nézek rá a csomagkövetőre, ami minden nap frissül azzal, hogy bár már itt van a szomszédban, de a brexit miatt lassan dolgozzák fel, várjak. Nagyon türelmes voltam ezzel is, vártam, míg a héten kaptam egy hívást a UPS-től: tudom-e, hogy jön nekem egy csomag britektől. Tudom. Akkor tudom-e, hogy vámot kellene fizetnem. No, azt nem tudtam (bár sejtettem), de miért kellene vámot fizetnem egy használt termékre? Egyszerű, a vám nem ÁFA, fizetni kell. Mi van a csomagban, kérdi a telefon. Játék, Lego. Aha – mondja – várjak. Egy perc múlva közli: akkor 140 euró lesz a vám. Hát, aki emlékszik a jeges vizes kihívásra évekkel ezelőttről, fogalmat alkothat arról, amit éreztem abban a pillanatban. Lábam remeg, záróizmaim ellazulnak, látásom beszűkül, és megtántorodok. Kérdezem, jól halottam-e, hogy 140? Használt. Játékra. A vételár majdnem fele. Igen – próbált életet lehelni belém az egyébként együttérző ügyintéző – annyi, mert van benne vám és kezelési költség. Kérek-e gondolkodási időt – ajánlja fel végül kedvesen.

Nem tudom, kinek van ilyen nagy dohányzóeszköze még, de én nem láttam a pipától. A gondolatok futkostak a fejemben: ha visszaküldöm, vajon visszakapom-e az árát? Ha nem, megéri-e még így is a vásár? Mi legyen? Végül mondtam a nőnek, hogy haladjunk a dologgal, majd 10 év múlva eladom azon az áron, amin most vettem, de hogy ezt a dobozt nem bontom ki soha (úgy értékesebb a gyűjtők körében), az tuti! Szerencsére, hogy elég későn jött a hívás, mert aznap már nem nagyon lehetett velem számolni. Hülye birka angolok, miattatok szív most Európa, szívtok ti is, miért volt ez nektek olyan jó??? Már csak azt várom, hogy mi is kiszálljunk a buliból, akkor lenne jó világ!

A hentesnél történő sikeres látogatás egyik kellemes hozadéka az lett, hogy ismét készült finom tepertő, és lett egy kisebb kancsó zsír. Persze a hentes most is – mint karácsony előtt – nézett, hogy ki az a hülye, aki a zsírt kéri a húsról, de azért neki is jó üzleti érzéke van: amit egyébként kidobna, el tudta adni a baleknak, aki meg örült neki. Szóval win-win, ha lehet mondani, bár annak nem örült, hogy mindig csak többet és többet kértem tőle. Andim ügyesen kisütötte, a tepertő finom lett, a zsír finom lett, én meg boldog lettem, tehát nekem ez minden körülmények közt megérte. És ha már ott jártam, vettem két szelet bélszínt is.

A bélszínnel kapcsolatos buja gondolatok már hónapok óta a tudatalattimban voltak, de Gyöki hívta elő őket egy üzenettel, amiben emlékeztetett arra, hogy nem rossz étel, és Ő onnan tudja, hogy kedves felesége épp azt fogyasztotta, és nem tartotta magában abbéli gondolatait, hogy bármikor el tudná cserélni a száraz háztartási kekszet egy kis bélszínre. Szóval megvolt a motivációm, a hentesnél volt gyönyörű hús, vettem is, és hazaérve azonnal besóztam kicsit, eltettem pihenni másnap estig, amikor is terveim szerint ügyesen hőkezelem, majd marhabélbe csomagolom.

Csütörtökön csak egy dolog állt köztem és álmaim húsa között: odahaza csak műkenyér volt, azzal meg nem szerettem volna elrontani az élményt, így nyakamba vettem a várost, és irány a bolt: tej, kenyér, csoki (utóbbi nem nekem). Ekkor szembesültem egyrészt azzal, milyen sok fát tett tönkre a hó: a környező utcákban szinte minden sarkon volt egy fa, ami így vagy úgy megsínylette a dolgot. Másodsorban pedig kiderült, hogy a keddi havazás következtében még csütörtökön sem szállítanak kenyeret a pékek! Néztem először a pékségben: elfogyott (este 6 után voltunk), majd utolsó mentsvárként mentem a sarki boltba, de ott meg mondta a tulaj, hogy a hó miatt nem kaptak szállítmányt, majd pénteken lesz leghamarabb. Mondhatom, szörnyen el voltam keseredve, úgy éreztem magam, mint a Róka, amikor a Kis Herceg csak úgy betoppant hozzá: felkészítettem, virágba öltöztettem a szívemet, és csalódnom kellett (bár én jól tudtam, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet, de a csalódás hasonló lehet).

Szerelmes nejem érezte rajtam, hogy a héten elszenvedett két csapás mély sebeket ejtett lelkemben, ezért pénteken napközben, mikor gyerekek aludtak, elment a pékhez, vásárolt finom, puha, ropogós kenyeret, így mire vacsoraidő kerekedett, már nem is voltam olyan szomorú: a gyerekeket megvacsoráztattam, majd szertartásszerűen feltettem a serpenyőt a tűzre, és ahogy az a nagy könyvben meg van írva, mediumra sütöttem a húsokat.

Nincsenek szavak, amivel le lehet írni, mit éreztem: beteljesülés, boldogság, öröm, és közben az ízlelőbimbóim táncot jártak. Alapvetően azt a vallást vallom, amit a híresen buta főszereplője az egyik híresen buta amerikai szitkomnak: Peti nem ad a kajájából. Főleg nem a jó / kedvenc kajájából – de ezúttal (bizonyára öregszem) megosztottam a marha legjavát kedvenc feleségemmel, életem párjával, és a nevemet viselő gyermekeim anyjával. Bár Ő nem rajong a bélszínért, azért érdekes volt, hogy megkérdezte, hogyan fűszereztem a húst? Mondom sóval. Ennyi? Ennyi. Akkor mitől van ilyen íze? Az a hús Drágám 😊.

Lehet, kezdi érezni, de ha az nem, érteni a fétisemet: megértette, hogy a hús puha és omlós, nem rágós és gumis, hogy van saját íze, amihez nem kell fűszer, és már szinte hányinger nélkül vette tudomásul, hogy egy kis rózsaszín lé rácsordul a friss kenyérre, amit a hús alá tettem. Az egészből egy kis friss gombaszósz hiányzott még nekem, legközelebb veszek rendes gombát is, és azt is készítek a húshoz, hogy igazán teljes, és éttermi hangulatos legyen az érzés (mondjuk szomorú vagyok, azt nem vette észre, hogy külön hosszú perceket szántam arra, hogy meleg tányérra tálaljam a húst).

És azt hiszem, ezzel a végére is értem a történetnek, mindent kibeszéltem magamból, amit szerettem volna, így zárom soraimat, és búcsúzom. Legközelebb is tartsatok velem, iratkozzatok fel, mert ha lesz vagy tízmillió olvasóm, akkor már a reklámbevételekből is meg tudok élni, és nem kell egész nap dolgozni – többet tudok élni, így többet tudok mesélni, ami mindenkinek jó, az olvasóknak is, meg persze nekünk is. Sziasztok!

U.i.: most jut eszembe, hogy csak úgy mellékesen megjegyezzem, hogy talán a bélszín az a testrész, alkatrész, amit legalább hat néven tudok nevezni, és ez is valami olyan felesleges tudás, amit az ember életében szinte alig használ, de milyen jó, amikor a hentes nem érti, hogy mit kérsz, erre még elmondod hatféleképpen neki, hátha ez egyikre ráismer. Vicces volt 😊