Hiába, na, a kezdeti izgalom elmúlt, immár tágas mederben folyik életünk folyója, nincsenek zúgók, vagy egyéb akadályok, amin megakadna a széles folyam. Persze a mederben azért vannak sziklák, fodrozódik a víz a felszínen, de hol nincsenek ugyebár?

Hol is kezdjem… Valahol ott hagytam abba, hogy Petike megy oviba, mi meg kinéztünk magunknak egy hegyet, mászási céllal. Minden ezzel kapcsolatos tervünket túlteljesítettük, aminek örülök, de előtte, ahogy K. Karcsi barátom idézte egy kollégáját, ventillálnom kell, ki kell adni magamból a frusztrációt.

Ventilláció

Ott kezdődött a dolog, hogy erősen kellene egy jó vakcina ide a bal felkaromba, de nincs, aki felkarolna, és beadja, mert itt, Göröghonban nem vagyok biztosított, otthon meg ugye – ti jobban tudjátok, mi a helyzet: nem reménytelen, de nem is biztató. Szóval más választásom nem lévén, regisztráltam a nagysikerű oldalon, oszt várok azóta is, bármilyen jelre, hogy hé paraszt, vettük az adást. Persze nagy a félelmem, hogy a nemzeti konzultáció hamarabb utolér, és itt kezdődtek nekem a bajok. Mármint, mi a fészkes fekete csincsillaszőrért nem lehet világosan kommunikálni, hogy mi lesz, mire számíthat a polgár? Miért kell egymásnak ellentmondó információkat kiadni, aztán meg kapkodva javítani, féligazságokat információmorzsaként elénk dobni, és mindenkit kétségek közt hagyni? Most kell-e a regisztráció az oltáshoz, vagy nem, honnan a búbánatos szürke égből fogják egy TAJ szám alapján megtudni, hogy én melyik csoportba tartozom, mikor várható, hogy az ember sorra kerül? Hovatovább, meg azt is jó lenne tudni, ideálisabb esetben kiválasztani, hogy mit is kapjon az ember. Erre kiderül a napokban, hogy csak az orvos előtt derül ki, és ha nem tetszik, akkor mehetsz vissza a sor végére. Lelkesítő. Ez utóbbi azért lenne fontos számomra, mert bár én olyan távol ülök a tűztől, hogy az csak távoli pislákolásnak látszik, de szerelmes feleségem legalább közelebb van hozzá (no nem olyan közel, hogy a melegét érezze, de ha kicsit felöltözik, akkor talán nem fagy meg egy téli éjszakán), és persze hozza a pletykákat, infókat, melyik orvos, mit mondott. Ennek megfelelően persze kialakult bennem is egy preferencia, amit egyrészt a párom által csepegtetett információkra alapozok, másrészt meg olvasmányaimra.

Igen, a tízmillió labdarúgás-, olimpia-, külpolitika-, immunológia-, stb. szakértő országában én sem lógok ki a sorból, nyilván nem olvasom én sem az orvosi szaklapokat (nem is hiszem, hogy érteném, de cserében ők sem értik a Buffer Owerflowt és a Side Channel Attackot), de annyit megteszek, hogy legalább megpróbálom elolvasni azokat a véleményeket is, melyekkel nem feltétlenül, vagy nem teljes mértékben értek egyet. Utóbbi leginkább Béla úrnak köszönhető, csak sajnos a munka kezd a magánélet rovására menni, így az olvasás, informálódás is háttérbe szorul.

Munka

Munka szempontjából már erős kritikákat kapok legfőbb kritikusomtól, és persze igaza van. Többek közt azt sem szerette az otthoni (hungarisztáni) munkámban, hogy elég sokszor túlóráztam, volt, hogy nem is keveset, de akkor megértette, a munka jellege ilyen. Ahogy az orvos sem szabhatja meg, hogy kinek mikor legyen szüksége segítségre, az én szakmámban sem lehet megválasztani, hogy mikor alakuljon ki olyan esemény, amire reagálni kell. Mondjuk hosszú évek tapasztalata alapján állíthatom, hogy ezen események jelentős hányada péntek délután keletkezik, de ez már inkább ördögi statisztika, összeesküvés elmélet, még akkor is, ha az ember tényleg így érzi. Szóval az utóbbi három hétben elértem a (munka)napi 10 órás átlagot, aminek nem örültek itthon, de én sem fent, az „irodámban”. Ne értsetek félre, nem panaszkodom (nem is dicsekszem), csak a tényeket közlöm, mert szükségesek annak a megértéséhez, hogy miért nem jelentkezem gyakrabban, illetve, hogy miért igyekszem a rendelkezésemre álló egyre kisebb időt inkább a gyerekekkel és az oldalbordámmal tölteni. Szóval van munka, és ahogy elnézem, lesz is még: pár hétig még kitart ez az intenzív tempó.

Azért is különösen nagy lelkiismeret furdalásom van, mert a hobbi projektembe belerángattam Geronimo és Szulej barátaimat is, aztán meg most ott vannak árván, és azt látják, hogy nem teszek semmit, ami az ügyet előrébb mozdítaná, míg ők becsülettel, szabadidejük terhére dolgoznak vele. Szóval azért elég sok kis vihar kavarog lelkemben, de nem annyi, hogy a maradék nagyon kicsi időmben azért ne gépezzek egy kicsit, így lett az, hogy kb. hat munkaóra alatt egy számomra teljesen ismeretlen programnyelven írtam egy https klienst, mert éppen erre van szükségem. Igaz, ez a hat óra vagy öt nap alatt állt össze, de akkor is, nagyon büszke vagyok magamra, még inkább azért, mert nagyon nem szeretek programozni (és nem is tudok).

Vackor az első bében

Ezen túllendülve, vagy a kezdő hasonlatnál maradva: békésebb vizekre evezve, Petike eljutott végre az oviba. A legutóbbi posztom óta kinyitottak az intézmények, mi meg jeleztük is azonnal Ms Thomasnak, hogy akkor itt vagyunk, és február elsején akkor jönnénk is. Egyszer még bementünk formaságokat intézni, kaptunk listát azokról a dolgokról, amiket nekünk kell megvenni, és hivatalosan is beírhattuk a kicsit az intézménybe. Akkor jött a fekete leves, amikor kiderült számomra, hogy bő 500 euróval benéztem a tandíjat, szemem (szellemi képességem megóvás érdekében talán) kegyesen átsiklott egy tételen, így azért volt meglepetés, amikor jött a papír, hogy leszek szíves közel €3000-t átutalni. Hát, nem egyet kellett nyelni ehhez, pláne úgy, hogy kaptam egy felelősség-kizáráspapírt is, miszerint bármi van, a pénz az övék, ha a Görög kormány ismét bezárja az ovit, akkor sem fizetnek vissza egy vasat sem, de akkor sem, ha nem visszük a gyereket valami oknál fogva. Szóval ezért elég nagy gombóc volt ez, és nem segített a lenyelésben az sem, hogy kiderült, hogy nem elég, hogy ennyi lét ki kell fizetni, de még az összes óvodai szart (ceruza, festővászon, ecset, filc, gyűrűs mappa, ragasztó, meg a jó ég tudja mi még) is nekünk kell megvenni. Azért sikerült mégis megemészteni a dolgot, mert így is, úgy is oda mentünk volna, szóval ebenguba, annak a felelősségét pedig, hogy benéztem a pénzt, nyilván nem tudom másra hárítani (bár igény lenne rá), szóval elfogadom.

Aztán Andi egyik ismerőse megkérdezte, hogy otthon is ennyi lenne-e a dolog, és akkor jutott eszembe, hogy amikor még nem tudtuk, hogy kiköltözünk, néztünk a kicsinek egy ovit, és az is valami eszméletlen drága dolognak tűnt akkor (most megnéztem, évi 800.000.- kedvezményesen, egy összegben fizetve, részletekben még drágább), tehát mondhatni, hogy otthon fele annyiba került volna majdnem ugyanez, bár azért megkockáztatom, hogy otthon kapott volna ebédet a gyerek, itt meg ugye azt is nekünk kell beküldeni…

Az első napokban persze volt háború: az anyai szív zaklatott volt, a kicsi meg nyilván érezte, és minden kis rafinériájával azon volt, hogy meglágyítsa azt. És bár anya belül zokogott, kívül kemény maradt, így sikeresen túléltük az első hetet, és úgy látszik, a kicsi sem sínylette meg nagyon. Anya lelke akkor nyugodott meg egy kicsit végül, amikor Ms Sophie mutatott pár fényképet, miszerint azért a kicsi nem egész nap a sarokban ül és anya után zokog, hanem 1000 Wattos vigyorral játszik a többiekkel. És már tud tízig számolni angolul, illetve tudja a méltán népszerűtlen kókuszos dalt egyes részleteit is.

No, most meg kell állnom egy kicsit gondolkozni, hogy mi is volt még a fejemben, miről is szerettem volna írni?

Úgy tűnik, már csak a címben említett téma van hátra, úgyhogy ezzel zárom az egész bejegyzést, lehetőleg pozitívan.

Penteli

Szóval ugye rám nem jellemző, felelőtlen módon megírtam, hogy kinéztem a hegyet, mint a következő hétvégére szóló úti cél, és nem csak azért nem maradt titokban Andi előtt, mert nyilvános a poszt, de mivel Ő lektorálja minden írásomat (tehát, ha marad benne elütés, az Ő hibája), így szinte első kézből értesült a tervről, és minden nap számon is kérte rajtam a dolgot.

Mit volt, mit tenni tehát, pénteken ébresztő, gyors találkozás a tulajjal, mert … No, itt egy kis zárójelet teszek ki:

Szóval egyik nap, talán szerda vagy csütörtök, csörög a kapucsengő, én dolgoztam, Andi ment le: a szemben lakó bácsi volt, és valamit nagyon magyarázott görögül, Andi meg pánikba esve jött fel hozzám, hogy segítsek, mert nem érti. Éppen valami értekezlet közepén voltam (és itt kellene még egy zárójel, mert ez sem kellene kihagyni, de majd későbbre veszem), így nem tudtam lemenni segíteni. Végül megegyeztek abban, hogy nem értik egymást, de azt megtudtuk, hogy a garázs előtti csatornából folyik a víz, amiatt volt olyan zaklatott a madaras-kukkolós bácsi (folyamatosan a mi lakásunkat bámulja az Ő házának tetejéről, biztosan beleszeretett Andiba). Szóval, mikor szünetem lett, megbeszéltük Andival, hogy folyik a víz, és mivel én vagyok a genetikai hím a családban, tudtam is, hogy honnan eredhet a víz, mely a garázs mellett produkál bátortalan csermelyt. Fel a tetőre, kinéz, és lám, a tetőre feltett napkollektoros bojlerből dől a víz. Szerencse, hogy nem a miénk, de sejtettem, hogy kié: a tulaj nagynénjéé, aki alattunk lakik, és örök szerelmet táplál irántunk, a gyerekek iránt, de leginkább a szieszta időben történő hangoskodás iránt, és ezirányú érzelmeinek már több alkalommal is hangot adott. Szóval hívom Panoszt, mondom neki, hogy jó eséllyel az öregasszony hideg vízben fog tisztálkodni egy darabig, mert baj van a feje felett. Ezért jött szombaton Panosz, hogy felmérje a helyzetet (nem siette el, azt kell mondjam), illetve hozott ajándék szőnyegeket, hogy nagynénje kevésbé legyen tanúja minden léptünknek.

… és ha már zárójelben vagyok (lassan zárójel nagyhatalom leszek), akkor két sort arra is szánok, hogy ország-világgal közöljem, a mi családunkban is megvolt az első home-office videókonferencia fail, az a fajta, amikor a háttérbe valaki gyanútlanul besétál, mindenféle zavarbaejtő módon… Erről itt nem is mondok többet, de mivel a majdnem mind a 27 tagállam képviselői részesei lehettek, lehet, hogy olvasok még róla (nem, mert úriemberek, úrihölgyek mind). Az eset előkelő helyen fog szerepelni a családi kalendáriumban, az viszont biztos!

De visszatérve a szombat reggelre, Panosz letudva, reggeli, tisztálkodás, napi rutin letudva, irány a hegy! Előzetesen persze felmértem, hogy merre lenne célszerű menni, GPS belő, család kocsiban, irány a hegy! Célunk a Penteli volt, állítólag a második legmagasabb hegy azok közül, melyek Athént szegélyezik, kicsivel több, mint 1100m magas. Lajos kocsi segítségével gyorsan és biztonságosan odaértünk a Monastery Penteli-hez (ha két monostor van egymás közelében, az sztereóstor?), és onnan megindultunk egy murvás úton, felfelé. Nem volt célunk, csak az, hogy sétáljunk egy kicsit, de az út éppen úgy kanyarodott, hogy végül felvitt minket egy kisebb csúcsra, minek a tetején egy nagy antennatorony és egy lerombolt ház-szerű valami volt.

Az idő nem volt épp kegyes hozzánk, kicsit hűs volt az idő és borult az ég, és a hegytetőn olyan szél volt, hogy még majdnem engem is elsodort, mikor kiálltam a szakadék szélére. Ettől függetlenül megérte felmenni, mert a kilátás igazán csodás volt (képek majd a legvégén), és nagyon élveztük az utat!

A kisebb csúcs alatt viszont volt még egy út, ami mintha a fő csúcs felé vitt volna, de végül nem mentünk arra (bár nagyon szerettem volna), mert bizonyos fürdőszoba-vészhelyzet keletkezett, amit nem lehetett a hegy tetején higiénikusan feloldani. Szóval szépen lassan leereszkedtünk a hegyről, majd irány haza, és a nap további részében pihenő volt elrendelve a családnak.

Másnap, vasárnap azért csak vissza kellett menni, nem hagyott nyugodni a meghódítatlan csúcs. Onnan indítottuk a csúcstámadást, ahonnan előző nap, de szombattal ellentétben vasárnap akkora tömeg volt a hegyen, hogy kezdett rosszul esni. Szerencsére nem mindenki szeretett volna eljutni a csúcsra, így jó tempóban haladtunk, és bár párszor a nyakamba kellett venni Petit, hamar eljutottunk a csúcs tövében lévő márványbányáig. Erről a hegyről (ebből a hegyből?) bányászták ugyanis a márványt az ókori Athén középületeihez, többek közt az Akropoliszhoz is, de jutott belőre Rómába is. A Wikipédia szerint manapság is bányásznak, de kizárólag csak az Akropoliszhoz állagmegóvásához, restaurálásához való mennyiséget, és szigorúan ellenőrzik is, hogy más célra ne kerüljön ki a bányából kő. Azt, hogy vigyáznak a márványra, meg tudom érteni, a nyers, csiszolatlan kő is nagyon szépen csillogott a napfényben, bár a bánya igencsak csúnya sebhelyet ejtett a hegyen, ez utóbbi annyira nem tetszett. Cserébe be tudtam mutatni Lacinak, hogy bányásszák a követ folyadékos kőzetrepesztés technológiával.

Végül nem kellett sokat sétálni, csak eljutottunk a csúcsra, de minő borzalom, még mindig nem a legmagasabb pontra érkeztünk, pedig már azt hittem…

Az út viszont, ami tovább vitt volna nem farmernadrágra és sportcipőre, leginkább nem öt éves gyermekre lett tervezve, így nem mentünk tovább, inkább megpihentünk, és csak az én szívemben maradt egy kis fájdalom, hogy nem sikerült magasabbra jutni, bár így is magasabban voltunk, mint Magyarországon bármikor (feltéve, hogy föld van az ember talpa alatt, vagy inkább szikla, de talaj mindenképpen).

Kudarcunk nem szegte kedvünket, de a gyerekek is kezdtek elfáradni, így szépen, lassan, óvatosan megindultunk lefelé. Az út eseménytelen volt, Lajos várt minket, de bennem motoszkált a gondolat, hogy van itt bizonyos hiányérzet, ezért nem hazafelé kormányoztam, hanem még egy kicsit felfelé. Tettem ezt annak a tudatában, hogy ott, ahol korábban voltunk, az általunk elért legmagasabb pont alatt nem messze láttam, hogy fut az út, és járművek is közlekedtek rajta. Hamarosan mi is azon az úton közlekedtünk, de teljesen leesett az állunk attól, hogy mennyi ember, mennyi autó van a hegyen. Az ösvények kiindulásánál kisebb-nagyobb csoportok gyülekeztek, az autók pedig minden lehetséges kis parkolóhelyen megálltak. Mint Kékestetőn vagy Normafán a parkoló, úgy tele volt minden emberrel, kocsival, motorral, de sok kerékpárost is láttam, bár őket nem irigyeltem egy cseppet sem.

Nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy az út felvisz majdnem végig, és szerencsém is volt, mert volt is parkolóhely, ahol meg tudtam állni. A csúcson valami katonai bázis van, de nem zavarja őket, ha a túrázók arra kolbászolnak, és felmásznak a csúcson lévő elhagyatott kis elhagyott templomhoz, vagy mi is az az épület?

Onnan aztán tényleg volt kilátás! Láttuk Dirfi hófödte csúcsát, körben a tengert, Athént, a hegyeket, a nagy hajókat a tengeren, egyszóval nagyon élveztük a kilátást, lenyűgöző volt!

Kicsit sétálgattunk, aztán vissza Lajoshoz, irány haza, majd kóma, mert a nap, a szél és a séta szinte minden erőnket kiszívta. Ezúttal a gyerekeket sem kellett altatni, hamar ágyba vonultak, és mindenki részesült megérdemelt pihenésében.

Hymettus

A következő hétvégén sem volt maradásunk, már csak azért sem, mert a majdnem két hétig tartó lazítást újabb, eddig nem látott szigor követte, ismét zár minden, lehet, az ovi is, és este hattól már senki sehová, különben jön a rendőr a vazelines gumibottal.

Szombatra Hymettus hegyét néztem ki maguknak, ez az a hegy, amit leszállás közben a repülőről láthat az, aki olyan repülőn ül, ami épp az athéni reptérre száll le. De az is láthatja, aki kocsival megy el arra, mi is így tettünk. Semmi különös cél nem vezérelt, csak annyi, hogy világot lássunk, és kicsit sétáljunk a gyerekekkel. Mint később megtudtam, ez a hegy is magasabb, mint a Kékes, de csak alig pár méterrel. Jelen esetben ez nem számított, mert nem mentünk fel a tetejére, valahol félúton álltunk meg, onnan indítottunk a túránkat.

Ha lehet, most még többen voltak kint, bár ugye ezen a hegyen nincs összehasonlítási alapunk, de a szűk hegyi úton felfelé menet látszott, hogy minden, de minden lehetséges helyen autók álltak. A hegy – úgy tűnt számunkra – a helyi sportélet központja. Számtalan országúti és downhill kerékpárost láttunk, de nagyon sokan túráztak, és néhányan futottak is (azért, annak szerintem nincs sok sportértéke, hogy kocsival felviszik a DH-s bicót, majd lejönnek a hegyről. Az országútisak legalább becsülettel feltekertek). Az úton folyamatos volt a forgalom, alig találtam szabad parkolót. Azért is döntöttem úgy, nem megyünk fel a csúcsra, hanem megállok, ahol tudok, és onnan indulunk neki a sétánknak.

A megállóval végül szerencsém volt, egy túraútvonal mellet sikerült helyet találni Lajosnak, így nem kellett azon gondolkozni, hogy merre, hanem megindultunk felfelé.

Kilátásban ezúttal csak elvétve volt részünk, a fák takartak mindent, de az út mesés volt. Nem túl meredek, de nem is egy séta a parkban, kevesen járták, és végül is erdőben voltunk, de nem távol a civilizációtól, mert azért néha hallottuk az autókat jönni-menni. Majdnem egy órát sétáltunk felfelé, a gyerekek ezúttal nagyon jól bírták, majd mikor már gyötrődni kezdtek, felértünk egy gerincre, így pihenőt rendeltem el, majd visszafordultunk. Csudaszép volt! Andival csendben azon merengtünk, hogy mennyire hiányzik ez nekünk, olyan régen túráztunk már, pedig úgy szerettük… De persze jött a lustaság meg a kényelem, végül a gyerekek, így hosszú, hosszú éveken át alig tettük lábunkat komolyabb erdei ösvényre.

No nem mintha most az Országos Kék Túrát teljesítettük volna, korántsem! A GPS szerint valamivel több, mint négy kilométert mentünk (oda-vissza), és valami 250-270méter volt a szintkülönbség, kicsivel 700 méter felett fordultunk vissza.

Van pár barátom (Yoda, Tomi), akik szeretnek túrázni, biztosan értékelnék ezt az útvonalat is, és azt kell mondjam, én is el tudom képzelni súlyos testemet, amint a hegy lábától indulva felküzdi magát a csúcs közelébe (a csúcsot a katonák elfoglalták, nem bejárható, földi halandó számára nem elérhető) és onnan szétnéz. Az egész félszigetet belátni onnan, szóval nem lehet nagyon rossz a dolog. Sebaj, majd legközelebb, vagy ha a gyerekek nagyobbak, erősebbek lesznek. Vagy felmegyünk Lajossal, még nem tudom…

Hegymászás után hazafuvarozott minket Lajos, Petike kicsit pihent, Lacika játszott, Anya szuszogott az elfogyasztott ebéd mennyisége okán, Apa meg blogot írt.

zárszó

Így teltek az elmúlt hetek, mondtam, hogy unalmas, nem?

Legközelebb is jelentkezem, ha jelentkezem, akkor gyertek vissza pár percre, és olvassátok el, milyen kalandokban volt részünk.

Aki szeretne fényképeket, adjon meg legyen kedves egy e-mail címet, és küldöm a megosztó linket. Köszönöm a megértést!

Végül, annak, aki szereti az ilyen szabadszöveges leírásokat, blogajánló következik, támogassuk sikerélménnyel a blogolásba frissen belefogó szerzőtársamat, kedves barátomat!