Idestova harmadik hete nem írtam, és csak az nyugtat, hogy nem is ígértem, hogy írni fogok, legyen ez tehát egy kellemes meglepetés nektek, kedves olvasók!

No nem azért ragadtam billentyűzetet, mert olyan sok mondanivalóm lenne, de ismertek, szeretek dicsekedni, még ha ez azzal is jár, hogy az alig mérhető népszerűségem tovább csökken. A mivel dicsekedhetnék kérdésre a válasz persze a bevezető kép, és az ehhez tartozó történet.

---

Kollégával épp vártuk, hogy a folyamatos telekonferenciák sorában éppen aktuális távcsevegés elkezdődjön, és a rendelkezésünkre álló öt percben megbeszéltük, hogy végül is szomszédok vagyunk, és hogy hétvégén jó idő lesz, és hogy Ő hova szokott menni sétálni. (egyben kérdezem, bár nem tartozik szorosan a témához: Ugye ti is észrevettétek, hogy a kávégép per vízlelhőhely per dohányzó, per büfé előtti beszélgetéseket átvette a konferenciák előtti kínos csendet kitöltő erőltetett beszélgetés? Csuda fura világban élünk!) Szóval a kolléga megosztotta velem, hogy nem túl messze van egy nagyobb park, lehet sétálni és szellőzni, ennek megfelelően el is határoztam, hogy megnézzük magunknak. Ez lett belőle:

Szombaton felkerekedünk családilag, GPS és navigátor belőve (no nem úgy…), irány a hegy! Hátulról támadtunk, mert nekünk az volt közelebb, és már szinte az első lépések után láttam, hogy csak azt bánom meg, hogy pulcsit is hoztam magammal, azt, hogy elindultunk, egyáltalán nem. Nekiiramodtunk a hegynek, követtük a kitaposott ösvényeket, mentünk az úton, és jó volt. Meleg, zöld, fák, természet, még akkor is, ha a szomszédos háztetők kicsit rontottak az összképen. Nyilván felfelé indultunk meg, és kisvártatva elértünk egy sziklásabb részre, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt a városra és a várost határoló hegyekre.

NAGYON meleg volt. Az előző hetekben tapasztalt „hideghez” képest ez a 22-23 fok annyira jólesett, hogy el sem tudom mondani. Persze, mivel későn indultunk, és hegyet is másztunk, megéhezett a banda hamar, így lassan lecsorogtunk a hegyről, hogy megyünk, és szerzünk valami kaját. Már láttam a parkolóban a kocsit, mikor csörgött a telefonom, szólt a futár az Ikeából, hogy merre vagyok, mert Ő épp rám vár a ház kapuja előtt. Megkértem, hogy várjon még 10 percet, és ott leszek. Hét perc alatt értem le a hegyről haza, ebben benne volt két lámpás kereszteződés is, ami nem nekem kedvezett, és nem is mentem gyorsabban, mint a forgalom üteme. Az Ikeás bácsi hozott egy csomó mindent, ami a legfontosabb, hogy meghozta a függőágyakat is, amit a tetőre terveztem. Az időzítés nem is lehetett volna jobb! Ebéd, majd futás fel a tetőre, függőágy kiköt, én bele, és dolce vita! Megjött még továbbá a kerti bútor, így az erkélyen lévő márványlapos asztalt felvittem a tetőre (majd’ becsináltam alatta), vittem hozzá a négy vasszéket, az erkélyre meg kitettük az új asztalt a székekkel. A vacsorát már a tetőn fogyasztottuk, bár addigra kicsit lehűlt az idő, de még azért kellemes volt.

Másnap úgy határoztunk, hogy visszamegyünk a hegyre, és kicsit jobban körülnézünk. Korábban is indultunk, így volt időnk nézelődni, és persze volt is mit nézni.

Most másik irányból támadtuk meg a csúcsot, ha lehet, ez még szebb volt, mint az előző nap. Mondjuk hosszabb is, mint látszik, volt, aki elfáradt a nagy hajtás során

Viszont nem csalódtunk, ismét nagyon élveztük az egész kirándulást! Később otthon a tetőn ebédeltünk, majd marháskodtunk a gyerekekkel a függőágyban, aztán mikor a kicsi elment aludni, felvittem a könyvemet, átadtam magam az olvasásnak és az édes semmittevésnek.

A szűk baráti körömnek persze hamar eldicsekedtem azzal, hogy milyen hétvégénk volt, így tudtam meg, hogy Brüsszelben és Tallinnban sem olyan jó az idő, mint itt, de még otthon, Magyarországon sem. Hiába, egy kis szerencse is kell az élethez…

Derűre ború, szokták mondani, a következő hétvégére ez fogadott bennünket:

A levegő sem volt már meleg, de inkább hideg, fogyott is a fa rendesen, már reggel befűtöttünk (eddig az volt a jellemző, hogy csak estére kellett a kandallóban tüzet rakni), és egész nap lobogott a tűz a kandallóban, de így is pulcsiban járkált mindenki, szóval a tiszavirág életű tavasz elszállt, és lett belőle komor hideg tél.

Viszont, kezdődik az enyhítés, kinyitottak az iskolák és az ovik, így mentünk is háztűznézőbe, meg ovi nézőbe, mert a kicsi már nagyon sok, és persze neki sem a legjobb, hogy nap nap után bennünket bámul. Az egyik ovi, amit meglátogattunk, teljesen angol nyelvű, minden angolul van, nem meglepő módon közeli követségeken dolgozók gyermekei járnak ide. A másik ovi alapvetően görög, de napi szinte tanítják az angolt is. A harmadik ovi szintén angol nyelvű, de oda nem jutottunk el, mert nem sikerült időpontot egyeztetni, mire meg összejött volna, kiválasztottuk az elsőt, mert egyrészt szimpi volt, nem volt sokkal drágább, mint a görög anyanyelvű (bár utóbbinak az árában benne van az étkeztetés is, előbbinél meg nekünk kell küldeni a gyerekkel kaját), de inkább az döntötte el a kérdést, hogy milyen nyelvet szeretnénk, ha a gyerek elsajátítana a következő évek során. Szóval nem maradt kérdés, telefonáltunk, hogy mennénk, Ők örültek nekünk, már csak a beiratkozás van hátra.

(Tudom, hogy még az is kíváncsi, aki nem mondja ki, szóval megsúgom: az éves tandíj kizárólag a délelőtti foglalkozásokra [13:30-ig], 5750€, és ebben nincs benne még a beiratkozási díj [100€], az iskolabusz [1200€] és a délutáni foglalkozás [500€] ára. Mi egyelőre “csak” az alapot kértük.)

A következő hétvégére már engedett kicsit a hideg, nem fagyoskodtunk annyira, el is határoztuk, hogy elsétálunk a kiszemelt oviig, hogy Szerelmem memóriájába beivódjon az útvonal, és ne kelljen neki a városban tanácstalanul keringeni, mint egy megkergült dervisnek.

Az első, ami emlékezetes marad a sétában az persze ez:

Az ovi környéke, mint következtetni lehetett, elég felkapott, tele diplomatákkal, öt perc alatt három, vagy négy Porsche-t láttunk parkolni, vagy mellettünk elhúzni, de mégsem az maradt meg bennem jobban, hanem inkább ez:

Visszafelé még betértünk egy kávéra, ott is állt egy szemet gyönyörködtető kocsi, de annak a képét már nem illesztem be ide, nézze meg a galériában az, aki szeretné.

Amit elmentettem magamnak:

• Ha Amikor jönnek vendégek, megnézetjük velük a Filothei (Φιλοθέη) dombot;
• Jövő hétvégén, mivel ismét jobb idő lesz, ismét hegyet mászunk, ezúttal azt a hegyet nézzük meg, amit a fenti képek egyikén láthattatok;
• Néha ki kell mozdulni, mert lassan becsavarodok!!! Segítség!!!

Szóval, azért nem kilátástalan az élet, talán hamarosan vége lesz, és ismét szabadon lehet kolbászolni, addig is nincs más, mint tervezgetni…

Aki kíváncsi a teljes gallériára, adjon meg legyen kedves egy e-mail címet, és küldöm a megosztó linket. Köszönöm a megértést!