Nem mentegetőzésképp írom, de szerencsére(?) a munka kezd elég lenni, lassan tényleg lefoglal teljesen, ráadásul a kreatív energiáimat egy másik projektre kell koncentrálnom, ami legalább olyan fontos a szívemnek, mint ez a blog. Csak arra több erőforrást kell áldoznom annak érdekében, hogy legalább olyan sikeres legyen, mint ez…

A siker persze mindenkinek mást jelent, nekem a húsz állandó olvasó már siker, itt is, ott is (és ezúton köszöntöm rendszeres olvasóim között Andreát), csak azért a húsz olvasóért „odaát” jobban meg kell küzdeni. Elég sejtelmes lett, jogos, de aki tudja használni a Google-t, az hamar rájön, miről beszélek, a többieket meg nem szerettem volna fárasztani a szakmai életemmel. Mármint ennél jobban.

---

A lényegre térve: Sokat beszélgettünk Kedvesemmel, hogy miként alakuljon a karácsonyi menü, és persze anyós is lelkesen érdeklődött, már hetekkel a nagy nap előtt, hogy ugyan mit fogunk készíteni. A hagyományos ételek nem igazán jöhetnek szóba, ami egyrészt rossz, mert végre itt lenne az ideje annak, hogy rendes töltöttkáposztát egyek, savanyított káposztával, paradicsommal, ahogy anyám készíti, aki mamától tanulta, aki déditől, és így tovább. Fura, és minden évben rácsodálkozom, hogy akárcsak a hallé, a töltöttkáposzta is inkább vallási kérdés, mint bármi más. Volt egyszer, még Brüsszelben egy nyírségi kollégám, barátom, aki meglepett a belga főváros közepén egy kis töltöttkáposztával. Volt is azonnal hitvita, hogy akkor most savanyú káposztából, vagy édesből, paradicsommal, vagy anélkül, kicsi töltelékek, vagy nagy, és ekkor még nem is hoztam szóba a szőlőlevelet, meg az egyéb apró különbségeket. Ennél jobban már csak a hallé tud családokat szétszakítani, tiszai, bajai, balatoni, hússal, hús nélkül, passzírozva, tésztával, sütve, főve, csípősen, édesen, Uramisten! És – ahogy a káposzta esetében – itt sem hoztam még fel az alapanyagokat, hogy vajh’ milyen hal is adja az alapját.

Jómagam a káposztát savanyúból, paradicsomosan, közepes méretű töltelékkel szeretem legjobban, de alapvetően bármelyik változat le tud kötni az asztalhoz olyan fél órára. Hallé esetében pedig számomra a bajai a menő, aztán a balatoni és legvégül a tiszai, mert ezt a passzírozós mókát annyira nem szeretem. Ebben egy kivétel volt, amikor apai nagypapám készítette (pontosabban felügyelte a készítést) a hallevet, mert az valami isteni volt. Bár lehet, hogy csak a gyermekkori emlékek szépítik meg… Amikor viszont magamnak főztem, akkor bajait főztem, mert az a legjobb szerintem.

Most jut eszembe Tamás barátom, aki a messzi, fagyott Észtországban heti rendszerességgel főz hallevet, a képek alapján nem is rosszat. Meg kellene valahogy hívatnom magam majd, hallevet kóstolni…

Szóval, a fenti két étel nem nagyon volt opció számunkra, így arra gondoltunk közösen, hogy akkor lesz egy kis birka, mert azt nagyon szeretjük, egy kis hal, egy kis szárnyas, leves, meg még, ami jön. Nem siettük el a dolgokat, 22-én indultunk neki a világnak vásárolni, de erre az késztetett minket, hogy keddenként van piac a szomszéd utcában, akkor egy füst alatt szinte mindent meg tudunk venni.

Első utunk a henteshez vezetett. Szerencsére beszélt angolul a bácsi, nyilván jobban, mint én, mert bár szánom-bánom, a feldolgozott állati alkatrészek neveit még magyarul sem tudom üzembiztosan, angolul meg pláne nem, illetve amit tudtam is, nem voltam benne biztos, hogy azokat az ellenfél is ismeri. Így persze lett pantomim, meg magyarázkodás rendesen, de megérte. Vettem hátszínt, mert az mindenre jó, vettünk egy egész kakast, jó nagy, de szabadon tartott, szép sárga, kevés zsírral. Aztán vettünk birka oldalast meg lábat is, lényegében majdnem egy fél birkát (utólag belegondolva lehet, jobban jártam volna azzal), aztán jött a fekete leves: nem volt sem kacsa, sem libamáj, ráadásul zsír sem. A zsír részét sikerült egy többszörös félreértés során úgy megoldani, hogy levágott nekünk majdnem egy kiló hájat, és azt adta el, kb. 400 forintért (összesen), amiből Andi otthon kisütötte a zsírt, a gyerekek meg úgy becuppantották a friss tepertőt, hogy mire leértem az elefántcsonttoronyból (dolgozószoba), híre, hamva sem maradt. A máj hiánya viszont máig fáj, de nem adom fel, az ünnepek után újra próbálkozom.

Miután bevásároltunk egy fél tonna húst, és örök barátságot kötöttem a hentessel, hazaszaladtunk, letettem a husikat, majd irány a piac! Ott először is szereztünk halat. Tintahalat, abból kettő kisebbet és egy közepes vörös sügért. Majd csak lesz belőle valami – gondoltam. Aztán még vettünk zöldségeket, burgonyát – ami nekem krumpli – , répát, meg nem is tudom, mi mindent még, de azt tudom, hogy 50 júró úgy elszaladt, hogy csak huss! Bár ebből a hal 25 volt, szóval azért nem olyan vészes a dolog, de lett minden, amire szükségünk volt, és az a jó.

Aztán – bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz – de a fa is megjött, még aznap, így már tényleg teljes lehetett az öröm, kivéve nekem, mert este jött a húsok feldolgozása. A hátszínt kettéosztottam, fele szeletelve, fele egyben maradt, a bárányt lepucoltam szépen, a faggyúhoz nem ragaszkodtam, és kivettem a vesét is, amit valami fura módon benne hagyott a hentes. A másik fél bárányban, amit még a boltban láttunk, a máj és pár másik alkatrész is megmaradt, de hogy a vesével mit kezdenek, számomra rejtély, és lehet, nem is szeretném hamar megtudni. Szóval a bárány (inkább birka) is meg lett pucolva, ki lett porciózva, aztán majd szépen fog kinézni a sütőben, azt garantálom! Végül maradt a kakas, amit szintén ketté választottam, sütnivaló húsra és leveshúsra. Andika közben azért megpucolta, leszedte a maradék tollakat, meg megtakarította a kaparóját is, megy az is a levesbe! A feje nem, sok volt rajta a toll, de a macskák nagyon örültek neki az utcában.

Amit viszont elrontottunk a nagy sietségben, hogy a halat egyből dobtuk a fagyasztóba, egyben, pucolatlanul, ahogy kijött (kivették) a vízből. Ez nagy butaság volt részünkről, de ezt egyrészt a kapkodás, másrészt a rutintalanság számlájára írom, és végül nem lett baj belőle, amint ezeket a sorokat írom, kellemesen sül a hátam mögött egy kis fűszervajon, gombával…

Ami még kaja téma, hogy szerda este a hiányzó dolgokat is pótoltuk a közértből, a tej például elfogyott, de vettem vodkát is, mert készíteni fogunk tojáslikőrt. Mondjuk a likőrhöz elég fél liter, én meg 7 decit vettem, de csak el fog fogyni valahogy a maradék, nem? Ha más nem… Na, az nem! Tervezünk még kókuszgolyót, de elég szegényes a felhozatal alapanyagok tekintetében, meglátjuk, mire jutunk a helyi keksszel, vagy mi is az, amit hoztunk, illetve se mazsola (pedig lenne a boltban), sem rumaroma (azt sem vettünk) nincs hozzá, így nem tudom, mi lesz belőle, de biztos vagyok benne, hogy a gyerkőcök épp úgy ellesznek a gyúrással, mint én voltam bő 30 éve… Vettem még sajtot a sajtleveshez, meg lónyálat arra a szűkös időszakra, míg a tojáslikőr összeérik, hogy addig is legyen mit inni. No nem mintha olyan nagy ivósok lennénk, egyikünk sem az, de ha a gyerekek elmennek aludni, most helyénvaló lehet egy-egy koccintás esténként.

Mindent összevetve kaja fronton jók vagyunk, lesz mit enni. A kakas egy része holnap (25-én) levessé válik, mellé sül majd valami a sütőben, ma pedig ugye nekünk ott a hal, a gyerekeknek meg egy tálca konyhakész húsgolyó, amit csak sütni kell. Nem félek az éhenhalástól, nem fogunk koplalni.

---

A kaja vonalról kicsit lekanyarodva is zajlott az élet (nem), volt izgalom (nem), csak az a fránya BrewDog hozná már a sörömet, amit még novemberben rendeltem meg! Pár napja már rájuk írtam, hogy mi a fene van, nincs csomag, erre válaszoltak, hogy nagyon sajnálják, de el vannak havazva, majd kinyomozzák, hogy mi lehetett, de addig is feladnak nekem egy új csomagot. Hurrá, ez nem fog ideérni – gondoltam, de azért ránéztem. Mit ad Isten, az új csomagból hiányzik a rendelésem ¾-e, a szemtelenül drága (és Andit idegesítő) rendelésem helyett alig 4-6 doboz sört raktak bele az új rendelésbe. Írtam egyet ismét, várom, mi lesz a vége, de egyre jobban félek attól, hogy a végén még vámot is kell fizetnem (Skóciából jönne, ha jönne), és nemcsak az lesz, hogy a karácsonyi különkiadás sört majd húsvétkor kell meginnom, de még emelkedik is az egésznek az ára csak azért, mert a logisztikai gépezetet megakasztotta valami homokszem. Mérges vagyok.

A sör frontom maradva Nati és Szulej barátaimat is megirigyeltem, akik épp Brüsszelben isszák az egyik kedvenc főzdém (van vagy 20) válogatott söreit. El is mentem a BBP honlapjára, gondoltam rendelek magamnak is valamit – hátha az kivételesen megjön – de ezek a balga belgák meg nem szállítanak Görögországba. Tudom, mert megkérdeztem.

Bárcsak lenne valaki, aki rendel magának egy olyan címre, ahová szállítanak, majd továbbpostázná nekem…

---

Korábban írtam, hogy a fa megjött végre, persze szokás szerint távolról sem olyan, mint a képen: az a jelenet jutott eszembe a Jóbarátokból, amikor Phoebe megsajnálja a csoffadt fákat, és egyet végül hazavisznek, hogy a csúnya, senkinek sem kellő fa is be tudja teljesíteni karácsonyi küldetését. Szóval nem ez a legszebb műfenyő, amit valaha láttam, bár lehet, hogy a „szép” és a „műfenyő” szavak egyébként sem értelmezhetőek egy mondaton belül. Pláne, hogy kibontás után tele lett a lakás műfenyő műtüskével, csakúgy, mintha igazi lett volna, ezzel az egyetlen előnyét is elvesztette az igazival szemben. De végül közös erővel sikerült egész csinosan feldíszíteni, már-már széppé varázsolni, hogy még nekem is sikerült megbékélnem vele, pedig nem vagyok egy fenyő párti pasas. Tetszik na, csak el kell ismernem. Amikor este parázslik a kandallóban a fa, világít a fenyőn a sok égő, még én is karácsonyi hangulatba keveredek, kíváncsi is vagyok, mi lesz, ha a tojáslikőr is elkészül… Még a végén teljesen ellágyulok.

Végezetül egy kis tabudöntögetés: úgy döntöttünk, hogy hozzánk a Jézuska nem Szenteste jön, hanem inkább nyugati szokás szerint karácsony első napján, reggel. Ennek az a praktikus oka, hogy este, ajándékosztás után nem lenne szívem, lelki erőm, sem szándékom igazából arra, hogy ágyba parancsoljam a gyerekeket. Aki ajándékot kap, az szeretne vele azonnal játszani, mekkora igazságtalanság már az, hogy este vacsora, ajándékosztás, kicsi játék, majd takarodjon mindenki aludni! Szerintünk jobb lesz, ha a gyereknek reggeltől estig lesz idejük elmerülni az ajándékokban, és tudnak játszani mindennel, amivel csak szeretnének, sokkal kevesebb megkötéssel, mint Szenteste. Szóval ez most így lesz, aztán ha bejön, akkor majd máskor is. Fene tudja.

Végezetül nincs más hátra, mint elbúcsúzni, kellemes ünnepeket kívánva mindenkinek, és engedjétek meg, hogy a L’art pour l’art társulat után szabadon, az elsők között kívánjak nektek kellemes húsvéti ünnepeket! Pá, puszi, ölelés, satöbbi, idén már nem jelenik meg újabb poszt, jövőre meg remélem, hogy már lesz kimozdulás, utazgatás, világlátás! Szóval innen is üdv mindenkinek, legyetek jók!

PS: Mire az írással végeztem, megsült a hal is. Ember, ha ettél már finomat, akkor ez az! Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy hal párti, a vörös húsokat kedvelem jobban, de az a hal, ez ott volt a szeren. Amióta megérkeztünk egyszer ettem étteremben polipot, egyszer otthon készítettem, Andi sütött már nyelvhalat, én készítettem tejszínes rákokat, most sül a sügér, és van a hűtőben még két tintahal, és azt kell mondjam, eddig egyiket sem bántam meg! A rák (garnéla) az ugye régi ismerős, még Brüsszelben ez volt az első, amit készítettem 2012-ben, a polip az újabb szerelem, azt hiszem, Lisszabonban szerettem meg, ahogy a tintahalat is, nyelvhalat még nem ettem, de ahogy Andi készítette, az szerintem igencsak jó lett, szóval mindent összevetve, az eddigi halas, tengeri herkentyűs kikacsintásaink sikeresek voltak, és persze az is motivál, hogy kb. két hónap alatt beértük egy átlagos magyar család éves halfogyasztását. És jön még hal, mert amit a piacon láttam, az igencsak kellemes, csak találnom kell valakit, aki pucolja, előkészíti a vásárfiát, mert ezzel a mozdulattal még hadilábon állunk. Szóval finom lett a sügér, vajjal, gombával, kis fűszerrel, puha, omlós, nyami-nyami! Zárom soraimat, most már tényleg megyek, vigyázzatok magatokra!