Csak mint a székely viccben: no, ezt nem gondoltam volna! Igazából igen, mert voltak erre utaló jelek, de hát az ember csak reménykedik egy kicsit nem? Hiába: bezártak, lelakatoltak bennünket, nem mozdulhatunk ki, csak meghatározott célból és időre.

De ne szaladjunk ennyire előre!

Az AirBnB lakás, mint említettem szűk volt, és persze az idő sem nekünk dolgozott, így hamar el kellett kezdeni végleges szálláshelyet keresni. Nem azonnal álltunk neki azonban, mert volt minden más bajunk, leginkább az, hogy megszokjuk az új helyzetet. Például 31-én elmentünk bevásárlóközpontot nézni, meg vásárolgatni, leginkább a gyerekeknek játékokat, mert szegények igencsak ingerszegény környezetben töltik mindennapjaikat, és ennek megfelelően ölik is egymást. A felnőttek meg közben megnézték azt a környéket, ahol lakni terveznek.

November 01-én pedig elmentünk tengert nézni, elautóztunk Chamolia településhez és sétáltunk egy jót a parton. A gyerekek épp azt tették, amit a gyerekeknek ilyenkor kell: bottal ütötték a tengert, ugráltak a vízben és persze bokáig vizesek lettek, pedig már nem volt meleg. Sok helyi illető még fürdött, volt, aki nudizott is, de azért nekem már hideg volt a szél, habár a vizet nem éreztem hidegnek, ha fizettek volna érte, lehet, belemegyek, de ingyen azért nem. Na jó, ha van rajtam búvárcucc, akkor viszont még fizetni sem kellett volna érte…

Bő két órát sétáltunk, bejártuk a kis félszigetet: a talajon kicsi, meggyötört kis zöld növények, a part sziklás, de látszott, hogy sokan járnak ide is – sok ösvény volt kitaposva és persze volt „szarófa” is, ami alatt ott díszelgett több kis barna kupac. Az egyik fára még ki is volt írva, hogy vidd magaddal a papírt, de ezt nyilván sokan nem tartották be, mert volt papír bőven, és nem újságból…

Ettől eltekintve élveztük a sétát, és bár tényleg volt szél, mindent összevetve kellemes volt, és olyan jó érzés volt ismét sós párás levegőt szívni, hogy nem is érdekelt a szél, sem a „szarófa”, felszabadultan bandukoltam, a kisebbik gyerek kezét fogva. Volt abban valami szándékosság, hogy épp ott álltam meg, mert a térkép szerin a parton volt egy hal étterem (Fish Tavern), és az a titkolt tervem volt, hogy ott ebédelünk. A gyomromat fel is készítettem egy jó kis grillezett tintahalra, de ezt a tervemet a családdal csak akkor osztottam meg, amikor már végeztünk a sétával, és szóltak a csemeték, hogy ennének.

Persze a hal nem kellett egyik kismajomnak sem, nekik csirkét rendeltünk, magunknak viszont feketekagylót és – tintahal hiányában – grillezett polipot. Nyami! Még nem szoktuk meg, hogy itt abban a sorrendben kapjuk az ételt, ahogy elkészül, illetve azt sem, hogy közösködni kell (viszont ez nagyszerű szokás!), de nem volt gond, mert a kicsik nem kértek a vizes kajákból, mi meg nem pályáztunk a csirkére. Egyetlen hátránya volt a dolognak, hogy a kicsik kapták meg legutoljára az ételüket, de csak kibírták éhenhalás nélkül, mi meg nem győztük falni a finom tenger gyümölcseit!

A polip kezdetben furcsa volt, nem erre számítottam, illetve másra emlékeztem, de az első csáp után minden helyrezökkent, és a többit jó étvággyal fogyasztottam. A kagyló is jó volt, kóstoltam, de a polip nekem jobban esett.

Étkezés után vissza a kocsiba, majd vissza a szállásra, aztán persze vissza a szürke hétköznapokba…

Illetve, jut eszembe, a tengerpartról hazafelé menet még tettem egy kis kitérőt, kerestem egy nagyobb rétet, vagy tisztást, és Lacit kiengedtük drónt reptetni, hadd szórakozzon a kis vakarcs. Mire lemerült az akksi, egész jól belejött, bár kicsit nagy volt a szél, nem volt ideális az idő a reptetéshez. De legalább tudta használni anélkül, hogy még jobban összetörte volna.

Szóval lakáskeresés.

Egyik este rászántuk magunkat, válogattunk lelkesen, sok portált átolvasunk, és végül kiválasztottunk két olyan lakást, ami igazán tetszett. Levél ír az ügynöknek, másnap jön a válasz, hogy ezek már nem elérhetőek, de van másik javaslata. Amit az ügynök javasolt, az is tetszett, így szerveztünk is gyorsan egy megtekintést.

Csütörtökön este aztán kocsiba ült a család, és elindultunk Athén méltán híres, feltörekvő városrészébe, Maroussiba. Maga a lakás nem volt épp a legjobb helyen, a körgyűrű „belső” oldalán, közel az autópályához, de egy csendes utcában. Hamar megérkeztünk, a társasház ajtaja nyitva volt, így bementünk szétnézni. A kert kicsi, a parkoló nagy, virágok, fák, de semmi extra, inkább olyan szűkös, mint tágas, szóval mindent összevetve az első benyomás annyira nem volt jó. Kisvártatva megjött az ügynök és a tulajdonos képviselője (nem magánember adja ki, hanem egy befektető cég) és felmentünk lakást nézni. A szobák elrendezése mondhatni szokásos, a tér fele egy konyha és nappali, a másik fele meg három kicsi háló és egy szintén kicsi fürdő. A folyosó, ami a szobák felé vezet nekem szűknek tűnt, és bár első ránézésre, még a képek alapján szimpatikusnak tűnt a lakás, de élőben nem volt meg a varázs. Pedig tágas volt, nagy erkéllyel, az épület közepén, sem nem túl meleg, sem nem túl hideg, de egyrészt nagyon megszerettem az amerikai konyhát, ami itt nem volt, másrészt meg olyan bunkerszerű érzésem volt a lakásban.

Pedig a kondíciók nem voltak rosszak, cseréltek volna és hoztak volna bútorokat, hoztak volna combos internetet, de a gyerekekkel nem nagyon tudtunk volna mit kezdeni, mert a kert kicsi, a szobák kicsik, és nekem sem, Andinak sem jött be igazán. Szóval megköszöntük a látogatást, mondtuk, hogy majd jelentkezünk, aztán nem jelentkeztünk többé…

Persze ilyenkor az emberben dolgozik az érzés, – pláne, miután kiderült, hogy nagyon szűk a lakáspiac még most is – hogy ha ezt elengedjük, akkor nem találunk még ehhez foghatót sem belátható időn belül, de leküzdöttük, és felülkerekedtünk az érzésen. Pár nap pihenés következett.

Később beszélgettem a főnökömmel, vázoltam a helyzetet, és mondta, hogy elküldi nekem az ügynökének az elérhetőségét, vegyem fel vele a kapcsolatot, biztos tud segíteni. Még aznap írtam a hölgynek, és kisvártatva válaszolt is, megkérdezte, hogy mik a preferenciáink, kicsit beszélgettünk, majd pár perc múlva már küldött is két linket, amiből a második abban a tekintetben nem felelt meg az elvárásainknak, hogy nem tartozik hozzá kert, de a közelben van egy park, szóval még akár jó is lehet A képek alapján pedig nekem egészen megtetszett, szóval írtam a hölgynek (Anna), hogy érdekelne a dolog. Sokat segített az is, hogy „Penthouse”-ként lett meghirdetve (bármit is jelentsen az), illetve a bérleti díj is kedvezményes, kicsit lejjebb vitték, így épp belefér a költségvetésbe.

A háztűznézésre késve érkeztünk, mert mint kiderült, olyan utcanévből, ahol a lakás van, több is van a városban, és persze én nem a megfelelő cím felé indultam meg. Ekkor tapasztaltuk meg először a görög dugókat, ennek megfelelően a félórásra tervezett útból 90 perc lett, egy vaskos késéssel fűszerezve. Az ingatlanos (Anna kollégája) megvárt bennünket, de látszott, hogy siet, így nem volt sok időnk nézegetni, de amit láttam, az szerelem volt első látásra. Igaz, hogy a társasház legfelső emelete, tehát nyáron nem lesz hideg, de önálló bejárat, saját lépcsőházban saját lift, saját tetőterasz, óriási nappali, három szoba és egy dolgozó, vagy negyedik szoba. A berendezés szegényes, már-már spártai, de hangulatos, a fa dominál, a szobák világosak, bár nem túl tágasak, a konyha lehetne nagyobb, de van konyhasziget, és amerikai a dolog, tehát amíg főzök, látom, mivel foglalkozik a család, és nem egyedül robotolok. Mint mondtam, a látogatás kicsit rövidre sikeredett, de mire hazajutottunk a „8. kerületbe”, már tudtam, hogy rá fogom beszélni Andikát. Másnap hívott is Anna, hogy mit gondolunk a lakásról. Volt pár kérdésünk, aminek a tisztázása után végül is azt mondtuk, hogy kivesszük, és már éreztem is, hogy a szikla szép lassan megindult lefelé, bár még nem kezdett el megállíthatatlanul görögni.

Pár napon keresztül a szerződést faragtuk, itt-ott módosítottuk, aztán jött a hír, hogy november 07-én hajnalban életbe lép az országos lezárás, senki sehová a hónap végéig. Nice, erre nem vártunk, bár benne volt a lebegőben. Hívott is Anna csütörtökön, hogy beszélt a tulajdonossal, és hozzájárult a tulaj, hogy előbb költözzünk be, még a lezárás előtt, hogy nekünk jobb legyen, de akkor gyorsan kellene utalnom a kauciót, az első havi bérletet, stb. Mondom Annának, deal, utalok azonnal; mondom Andinak, mi a helyzet, majd újraélesztem a szívrohamból. Aztán ismét.

Másnap, a lezárás előtti pénteken nagy feladat előtt álltunk: a lakás berendezése, mint mondtam, szegényes, nincs ágynemű, lepedő, evőeszköz, tányér, pohár, lábos, lábatlan, kés, semmi. Szóval: irány az IKEA!

IKEA-ban nagy tömeg, mindenkinek a lezárás előtti utolsó napon jutott eszébe, hogy takarót, reszelőt, képkeretet, kiskutyafaszát vásároljon. De komolyan. A vásártérben még elviselhető volt a tömeg, de aztán amikorra összeszedtük az alapokat, akkorra olyan sor volt a pénztáraknál, hogy egy órát álltunk és vártunk – de sikeresen teljesítettük a küldetést, mindenki boldog. Főleg az IKEA, mert volt fogalom rendesen, és nem mi voltunk az egyetlen vásárlók, akik tele szekérrel álltak és vártak a pénztárnál. Hazafelé aztán megint dugó, nem is kicsi, de legalább kikerülhetetlen. Imádom!

Péntek este pedig izgatottan vártuk, hogy átvehessük a kulcsot, de közben kiderült, hogy nincs internet a lakásban, ami jelentősen hátráltatja a munkavégzést, de annyira, hogy egyenesen ellehetetleníti. Szerencsére időben elindultunk, hogy ezúttal ne késsünk, erre mi történik? A másik fél késik a dugó miatt. Már a kocsiban ültünk, amikor hívott Anna, hogy 20 perc türelmet kér. Mi ezt a 20 percet arra használtuk, hogy benézzünk egy nagyobb plázába, hátha adnak ott el internetet. Nem. Bugyi, gatya, Jézuska, géppuska, hósipka van, de internet bolt nincs. A fene! Kocsiba be, irány a lakás, közben kiderítem, hogy van egy távközlési bolt a közelben, este kilencig nyitva, még van remény!

Családilag lelkesen toporgunk a lakás előtt, amikor jön a jelzés, hogy további késés várható. A gyerekek meg halnak éhen a kezeink között, de addig is olyan bűn rosszak, hogy nem lehet velük bírni. Szóval késés, tehát akkor menjünk el mamutot vadászni, öljünk zebrát, vessünk búzát, burgonyát, zabot, árpát, vagy legalább menjünk el pizzát venni. Utóbbit választottam.

A pizzéria területén toporgunk épp, amikor jön a hívás, hogy megjöttek. Hurrá, akkor most ti vártok! A kicsivel visszaindultam a házhoz, felmentünk, és elkezdtük az átadás-átvételt. Szokásos módon, újra elolvastam a hétoldalas szerződést, aminek nem örültek a jelenlévők, de hát nem ez az első alkalom, hogy közellenség lettem az ilyenek miatt (kedvencem, amikor a Kormányablakban az 5 oldalas apróbetűs szerződést olvastam el, és a szemben ülő ügyintéző majdnem kockásra marta az arcát – HEHE), így nem is zavart a türelmetlen topogás. Nem én nyomtattam ki, tehát jobb félni, mint vakmerőnek lenni, nem igaz? Mire elolvastam, Andi is megjött a pizzával, én aláírtam, és boldogság, búcsú, miénk a lakás!

Andi persze nekiállt felmosni, míg én a nagyobbik kicsivel elindultam a távközlési szolgáltató felé internetet venni. Jelentem, sikerült, jó drágán, jó kevés, de jár hozzá AP (egyszerűbben WiFi), szóval nekem megfelel, míg nincs más. Sajnos, a lakásban továbbra sincs semmi, amivel enni, aludni, tisztálkodni lehetne, szóval nincs más választásunk, irány vissza a 8. kerületbe.

Másnap persze bennem van a bugi, mennék, költöznék át, azonnal, izibe’, akár tegnap, de ma mindenképpen. Okosabbik felem ennél megfontoltabb, mérlegel, és nem dönt olyan elhamarkodottan, mint én, amiben persze igaza van, de hát mindig is én voltam az, aki kritika nélkül tud lelkesedni egy-egy dolog miatt.

A szombatot így még az AirBnB-ben töltöttük, és közben megbeszéltük, hogy vasárnap átköltözünk. Alig bírtam kivárni!

Vasárnap reggel ébredés, reggeli rutin, reggeli, közben meg olyan izgatott voltam, hogy alig fértem a bőrömbe! Először is: végleges letelepedés, ezzel a gonddal is kevesebb, a „saját” lakásunkba költözünk be, és ezzel véglegesítjük a kiköltözést; másodsorban pedig azért voltam ideges, mert a lezárás/kijárási tilalom nem ismert olyat, hogy „költözés”. Még előző nap, szombaton lelkesen kerestem a neten, hogy mi a megoldás, mert az SMS kódok közt nincs még hasonló sem. Nem találtam semmit. Hívtam a COVID forródrótot, de hiába, majdnem egy órát (vagy kicsit többet) pazaroltam rá, ebből egy alkalommal vették fel a telefont, de ahogy megkérdeztem, hogy angolul tudunk-e társalogni, le is tették. Az idő többi részében pedig zenét hallgattam. Aztán találtam egy másik számot, azt is hívtam, fel is vették, de leráztak, hogy csak egészségügyi kérdésekre tud válaszolni, hívjam a forródrótot. Jó vicc. Szóval nem találtam arra megoldást, hogy milyen feltételeknek kell megfeleljek, mit kell tennem, hogy ne kapjak büntetést, de költözni is tudjak. Egy életem, egy halálom, elhatároztam, hogy küldök egy 6-os kódot (rászorulók megsegítése, időseknek segítségnyújtás), aztán meglátom, mi lesz.

Vasárnap tehát, miután megreggeliztem, gyorsan levittem a kocsiba egy nagyobb adag csomagot, de csak annyit, hogy rá tudjam húzni a kalaptartót. Aztán: indulás! Persze az utakon senki, a város kihalt, lehet menni békésen, ami a vezetés szempontjából jó, de persze így látványosabb is az ember, nagyobb eséllyel szúrják ki a rendőrök. De nem engem! Háborítatlanul jutottam el a lakáshoz, leparkoltam békésen, majd behatoltam. Később meg be is pakoltam. Nem töltöttem sok időt, tényleg csak felvittem a csomagokat az emeletre, majd vissza a kocsiba, indulás. Ja, nem: vissza a lakásba, és magam mellé vettem a szerződést: ha mégis megállítanak, akkor tudom mutatni, hogy azért mászkálok, mert költözök, itt a szerződés. Igaz, az egy héttel későbbi dátumra szól, de kicsire nem adunk, ha már 300 júrót kockáztatunk, akkor legyen benne izgalom is!

Az átmeneti szállásra ugyanolyan háborítatlanul jutottam vissza, mint az előbb a lakásba, senki sem volt az utakon, egy rendőrautót láttam letámasztva egy kocsma elé, és nem voltak benne sünök.

A nyolcadik kerületben pedig békésen teltek a percek, csak velem nem lehetett bírni, mindenki nyugodt volt: Andi mondta, hogy akkor megyünk át, ha a kicsi aludt, szóval kuss mindenkinek, ebéd, alvás, majd megyünk. Én meg belül: „Mi vaaan? Menjünk már, mit szarakodunk???” Ezzel szemben kifelé: „Persze Drágám, ahogy szeretnéd…”

Szóval pihenés. No nem mintha ellenemre lett volna egy kis szunyóka, de nem ám! Le is dőltem, de nem jött álom a szememre. Gépeztem, telefonoztam, elvoltam, vártam, hogy a kicsi felébredjen. Amikor hallottam, hogy megszólalt, mintha katapult lőtt volna ki az ágyból, irány lefelé, és mit látok: nem vagyunk összepakolva, minden szana-szerte, én kis naiv meg azt hittem, hogy kidörzsöljük a csipát a kicsi szeméből, és menet! De nem, hanem eszeveszett pakolás, hűtő, bőröndök, könyvek, játékok, kallódó ruhadarabok, és még az ég tudja micsoda, jól el is ment vagy egy óra, ha nem másfél, mire összekészültünk. Ezt követően már „csak” le kellett pakolni, ami nem volt könnyű, és már lehet is búcsúzni az ideiglenes szállástól.

Akkor még nem tudtam, nem éreztem – talán az izgalom miatt – de azért volt egy feelingje annak a helynek. A terasz a hatodik emeleten, kilátással szinte az egész városra, az élénk, meleg színek, a csecse berendezés és díszítések igazán otthonossá tették, kár, hogy tényleg szűk volt négyünknek, és számomra fontos volt, hogy a következő három hétben, míg össze leszünk zárva, mindenkinek legyen elegendő élettere, különben hím oroszlánt játszok, és felfalok mindenkit, aki felidegesít. Vagy a család öli megy egymást és megözvegyülök.

Szóval búcsú, szerződés kézbe, hatos kód az SMS-ben, indulás! Ismét senki sem volt az úton, gyorsan oda is értünk, erre mit látunk? A garázsunk előtt parkol valaki. Épp jókor, amikor tele a puttony, lenne mit pakolni. Hurrá! Én szerény voltam, gondoltam majd cipekedem, de Andi rábeszélt (no nem kellett sokat győzködni), hogy oldjuk meg görögösen: megállunk az út közepén, és senki sehová, amíg mi pakolunk. Úgy is tettem. Minden csomagot betettünk a garázsba, és szerencsére addig, míg pakoltunk nem is jött senki, majd arrébb álltam. Épp zárom le az autót, amikor Lacika szól, hogy megy arrébb a kocsi, ami eddig a helyünket foglalta. Hurrá, tolatás, parkolás, majd minden csomag felcipelése a lakásba.

Fent persze nem dögléssel és pihenéssel indultunk: Andi takarított, én meg lefertőtlenítettem a gyerekek ágyát, felhúztam az ágyneműket, meleget csiholtam az olajradiátorból, meg segítettem pakolni, gyerekeket elrendezni, vacsora, fogmosás, pizsama, ilyenek. Szóval sűrű lett a nap. Szerencsére volt annyi eszem, hogy amikor délelőtt a lakásban jártam, bekapcsoltam a légkondit fűteni, így nem volt jég hideg a lakás, de azért olyan meleg se volt. De végre elfoglaltuk telephelyünk, amire letelepedtünk, és most ez lesz az otthonunk majdnem három évig. Egyelőre kicsit rideg, de ha megszokjuk, meg teszünk be egy két díszt, akkor nagyon szuper lesz, és Andit ismerve, amint bejut egy lakberendezési boltba, azonnal olyan otthonos kis kuckót varázsol nekünk, hogy majd nem is akarjuk itt hagyni, amikor arra kerül a sor.

Szóval megint kalandosra sikeredett az egész: a hetedikétől érvényes LockDown szerint senki sehová sem mehet fő szabály szerint, de azért vannak kivételek: munka, bolt, gyógyszertár, séta, bank, halaszthatatlan családi rendezvény (temetés, esküvő, keresztelő), segítségnyújtás miatt ki lehet menni, de csak korlátozott ideig, korlátozott létszámban, és minderről vagy papír kell, vagy SMS a megadott kóddal a megadott telefonszámra. Nem ördöngősség, de azért látszik, hogy az emberek fegyelmezettek: nem voltak sokan az utcán. Mondjuk, parkokban azért voltak népek, meg végre láttam sok biciklist, illetve láttunk azóta embereket maszk nélkül, de nagy többségében fegyelmezettek a helyiek, még most is, pedig már második hete vagyunk bezárva (mire olvassátok, addigra harmadik hete), és még mindig jól nyomják a görögök.

A család bírja, hovatovább jól bírja! Persze nem könnyű senkinek sem, de végre van hely, vannak játékok, van élettér, szóval el lehet lenni. De azért már szívesen kimozdulnánk…

A következő pénteken az első hetekről lesz szó, mert bár be voltunk zárva, azért történtek dolgok, nekem meg grafomániám van, szóval szenvedjetek csak Ti is!