Nos, legutóbb ott hagytuk abba, hogy megérkeztünk Koronouda méltán ismeretlen falujába. Aki az előző poszt után vette a bátorságot, és megnézte térképen, hogy hol is van ez a falu, az láthatta, hogy 100 háznál nincs több összesen a településen, az egész falu körbe- és átjárható harminc perc alatt, és egyetlen nevezetessége a kávézó, ahol állítólag egész jó szuflakit készítenek. A megérkezést követően gyorsan kipakoltuk a legszükségesebb dolgokat a kocsiból, de amire nem volt szükségünk, azt bent hagytuk a csomagtartóban. Robot üzemmódban működtem már, nagyon fáradt voltam, de a család is. Viszont az egész napos autózás után meleg ételre vágytam, így csak visszaültünk a kocsiba, és elmentünk Kilkis városába enni egy-egy pizzát. Nem bonyolítottuk túl a dolgokat, az első olyan helyre mentünk be, ami a Google-ön található értékelések szerint jó, vagy elfogadható. Egy asztalnál ültek vendégek, és úgy tűnt, a személyzet nem örül nekünk. Lehet, hogy a turistákkal volt bajuk, lehet, a vírustól féltek, nem tudom, de nem voltak olyan előzékenyek, amire mondjuk Thessalonikből emlékszem egy korábbi nyaralásból. A pizza ehető volt, de semmi különös, egy dolog maradt emlékezetes, de az nem az ételhez köthető: fizetéskor a terminálon ki kellett választani, hogy milyen devizában számolja el a bank a fizetést, én nyilván Eurót választottam, ha már az Euró számláról költekezem, de az sms, amit kaptam, az forintról beszélt. Forint volt a levonás, és forintban adta meg az elérhető egyenleget is. Erősen gondolkodóba estem, hogy ez hogyan lehet, és mi a fene történhetett, de ott helyben nem tudtam megoldást találni a problémára. Visszaindultunk tehát a szállásra, gyorsan elrendezkedtünk, majd óriási szunya – lett volna, ha nem a kisebbel kell aludnom. De azért pihentem egy kicsit.

Másnap reggel persze ott álltunk viszonylag kipihenve, de éhesen, mert szinte semmi ételünk nem maradt az úrtól. Ami maradt, azt igazságosan elosztottam, majd ismét beültünk a kocsiba, és irány Kilkis és a Lidl – mi más? A bolt elhelyezkedése olyan volt, mintha a város szégyellte volna, hogy ilyen boltot beengedett a területére: szűk sikátoron vezetett oda az út, és a bolt a település szélén helyezkedett el. Ennek ellenére voltak elegen a boltban, de nem volt tömeg, bár nem voltak kevesen sem. Bevásároltunk ennivalóból, és itt csodálkoztunk rá először a tejre. Vettünk még húst, kenyeret, alapvető dolgokat, üdítőt, vizet, stb. Igazából még mindig nagyon fáradt voltam, így nem töltöttünk sok időt a vásárlással, mentünk vissza a szállásra.

A görög életérzés szinte azonnal átjárt, amint beparkoltunk a beállóba. Csend, nyugalom, épp, amire számítottam, amikor lefoglaltam a szállást. A ház mellett volt egy kicsi cölöpökön álló terasz, azon asztal és négy szék: minden nap minden étkezését ott fogyasztottuk el a jó levegőn. Napközben 20 fok felett volt a hőmérséklet, de estére is még bőven elviselhető volt a levegő, én például atlétában vidáman elvoltam.

Főztem kaját, nem sikerült túl jól, a marha kicsit kemény maradt, de a batáta nagyon jó lett!

Ebéd után elindultunk felfedezni a környéket, ami nem volt nagy túra, mert – mint a bevezetőben említettem – igen kicsi a település, pikk-pakk körbe lehet járni. Petike kérésére elmentünk megnézni a templomot, de nem jutottunk be, cserébe megnéztük a híres kávézót, ahol a törzsvendégek meg minket néztek meg maguknak. A templom mögött már kezdődtek a hegyek és a völgyek, el is határoztuk, hogy sétálunk egyet a zöldben, én meg is indultam a kicsivel, de Andi óvatosabb volt, és látta, hogy nem messze egy nagyobb falka kutya gyülekezik. Szólt nekem, hogy inkább ne menjünk, és mire visszaértem a kicsivel Andihoz és Lacihoz, addigra a falka is összerázódott, és kellemetlenül közel értek hozzánk. A családot előre küldtem, hogy szép lassan menjenek vissza a házak közé, én meg hátul maradtam hátvédnek, és szemeztem a kutyákkal, akik elég támadóan viselkedtek, de nem voltak annyira bátrak, hogy támadjanak is, csak 10-15 méterről követtek, és néha neki-nekirugaszkodtak, hogy közelebb jönnek, de végül affér nélkül megúsztuk a dolgot. Az adrenalin azért dolgozott mindenkiben, kiben több, kiben kevesebb, de volt izgalom.

Naplementekor kényelmesen megvacsoráztunk, a gyerekeket letettük, és még egy kicsit kint maradtak a felnőttek pihenni, leengedni. Aztán alvás.

Másnap reggel borús időre ébredtünk, az eső is megeredt néha, így a tervezett kirándulást, aminek a célja egy arborétum lett volna, elhalasztottuk. Cserébe találkoztunk a tulajjal, aki bekapcsolta a fűtést és a bojlert is, mert azért estére lehűltek a szobák, és a gyerekek fáztak.

Békésen, jól elvoltunk, ezidőre kipihentünk az utazás fáradalmait, és kellemesen telt el a vasárnap is, és bár persze voltak összezörrenések, szépen elvoltunk, és kellemesen telt a hétvége.

Nagyon megszerettem azt a kis kuckót, igazán kellemes kis nyári lak volt, és persze a zöld, a csend, a hegyek látványa és a friss levegő mind olyan dolog, ami már nagyon hiányzott az életünkből. Sajnos, minden jónak vége szakad egyszer, és hétfő reggel nekünk is indulni kellett tovább. Egy dolgot kellett még eldönteni: korán indulunk, és akkor már Athénból jelentkezek be a délután esedékes videókonferenciára, vagy kényelmesen elkészülünk, indulunk, amikor indulunk, és majd az autópályáról jelentkezem be, és közben a család tart bő egy órás pihenőt. A körgyűlés az utóbbi mellett döntött.

Szép nyugodtan felkeltünk, megreggeliztünk, és nyugodtan visszapakoltuk a málhát a kocsiba, vagyis újra megtömtük, mint nagymama a libát, és nekiindultunk az útnak. Athén kb. 600 kilométerre volt még előttünk, és mivel útközben be kell majd iktatni egy hosszabb pihenőt, úgy számoltam, hogy este nyolcra érünk a következő szállásra.

Thessalonikig nagyon szép volt az út, hegyeken (na jó, dombokon) át, völgyeken keresztül, szép volt a táj, élveztem nagyon. Lacika nem élvezte annyira, mert épp, amikor felhajtottunk az autópályára, akkor adta ki magából az összes reggelit. Pihenő persze sehol, így a zacskónyi gyomortartalmat jó hosszan cipeltük magunkkal.

Annyi izgalom volt, hogy az autópálya egyik elágazásánál az utolsó pillanatban sikerült kitalálni, hogy hová kell besorolni, ezzel megleptem egy mögöttem érkezőt: bajt, veszélyhelyzetet nem okoztam, de szegény kicsit mérges lett, én meg nem győztem integetni az ablakon, hogy bocsi-bocsi.

Aztán, amikor délnek fordultunk, kezdődött az unalom. Mármint, olyan értelemben, hogy a vezetés, az autópályázás nem túl izgalmas tevékenység, de „szerencsére” a gyerekek tettek róla, hogy ne legyen csend az autóban, rendesen megtöltötték élettel a teret – ha értitek mire gondolok.

Az út során láttuk az Olympos csúcsát, a delphoi leágazást, a korinthoszi csomópontot és a Thermopülai szoros felé vivő utat is. És ezek csak azok voltak, amit el tudtam olvasni! Nyitottam is egy új mentális jegyzetet, hogy mi mindent lehet majd megnézni, ha már unjuk a tengert…

Ahogy nagy békességben autóztunk, közeledett a konferenciám ideje is, illetve a család is kezdett megéhezni. Úgy voltam vele, hogy majd egy nagyobb pihenőkomplexumnál megállok, tankolok, etetek, konferenciázok, de sajnos úgy jött ki a lépés, hogy ahol még meg tudtam volna állni, azt meglehetősen nagyon benéztem. Ugyanis a terv az volt, hogy tankolok, és aztán etetek, de a pihenő úgy volt kialakítva, hogy először jött az etető, aztán a tankoló. Én meg lelkesen mentem a kút felé, ami meg épp le volt zárva, mert töltötték a földalatti tartályokat, vissza meg nem lehetett menni az etető felé, mert nem volt olyan közlekedésszervezési lehetőség (az utca csak egyirányú volt). Nem volt mit tenni, vissza a pályára, és nem sokkal később egy sima mezei WC-s pihenő mellett kellett megállnom, ahol sem enni, sem inni nem tudott senki, de legalább még elfoglaltságot sem talált magának a család, és csak nézték, ahogy én bekucorogtam a hátsó ülésre, és nyomtam a Team meetinget. Egy élmény volt.

Szerencsémre, a Team meetinget követő értekezletet a főnök lemondta, így csak egy órára kellett lefoglalni a gyerekeket, és már mehettünk is tovább Athén felé.

Az út maradék része, ha lehet, még eseménymentesebb volt, mint a korábbiak, csak a gyerekek nem bírtak magukkal, de annyira, hogy később (talán másnap) fel is dobtam a családi csoportba a kérdést: anno mi is ilyen átkozott rosszak voltunk öcsémmel, amikor családilag utaztunk? A válasz nem nyugtatott meg, de lehet, hogy az eltelt 30 év megszépítette a család kollektív emlékeit, és csak azért érzem úgy, hogy egyedül vagyok a bajommal, mert hosszú távon az ember nem emlékszik ilyen apró kellemetlenségekre.

A városba érve aztán persze a délutáni dugó fogadott bennünket, amit nem lehet élvezni, de nem is lehetett kikerülni. A Waze dolgozott rendesen, de csak annyit ért el, hogy nagyon szűk kis utcákon keresztül próbált átnavigálni a városon, mi (értsd: szebbik felem) meg tátott szájjal csodálkoztunk az ablakon át, hogy Úristen, hová kerültünk!

A szállás is meglett végül, kicsit várni kellett a tulaj képviselőjére, de hamar bejutottunk a hatodik emeleti lakásba, a Naxou utca 34 szám alatt, Kylkis városrészben.

A kecó épp olyan hangulatos volt, mint a fotókon, a vendéglátónk kedves és segítőkész, nagyon beszédes, mindent megmutatott, tanácsokkal látott el bennünket, és később még WhatsAppon keresztül is küldte a hasznos információkat. Persze, ahol egy kis pozitívum van, ott van negatívum is: a lakás hangulatos, de kicsi. 4-5 főre lett meghirdetve, de háromnak ideális, mert kevés az élettér, csak két szoba van és egy kis nappali, nagyon szűk, ha mindenki egyszerre ébren van. Viszont ekkorra már beleszerettem az amerikai konyhába: sokkal jobb főzés közben látni a családot, mint elvonulva, magányosan főzőcskézni, míg a család többi tagja valahol valami mást csinál…

A csomagok felcipelése nem tartott sokáig, mert mindenki segített, még a kicsi is, így talán összesen három körben minden poggyász felkerült, ezzel is csökkentve az amúgy is szűkös életteret.

A terv a következő: a lakást november 30-ig béreltük ki, addig kell találni egy végleges, hosszú távú szállást. A kezdetekkor nem aggódtam, mert már nézegettük a lakáspiacot, és úgy láttam, hogy van választák, persze később kiderült, hogy túlértékeltem a dolgokat…

Hamar belaktuk a lakást, a gyerekek cuccait ki is pakoltuk, a felnőttek meg táskából ruházkodtak, de szépen elvoltunk egymás mellett, és kezdett kialakulni egy olyan életritmus, ami mindenkinek megfelel. Nagy élmény volt számomra például, hogy reggel a tetőteraszon reggelizett együtt a család, a lábaink előtt elterült a város, élveztem a kilátást, a többiek társaságát, és a napsütést. Hétköznap munka, de azért főztem ebédet mindig, majd a vacsora ismét az erkélyen, pihengetés, chill. Ehhez hamar hozzá fogok szokni, az tuti!

Október 26-án érkeztünk meg tehát végül Athénba, és innen datálódik letelepedésünk is ideiglenes új hazánkban.

Nagyon hosszú volt az előkészület, nagyon hosszú volt az út, sok fáradtság, idegesség szegélyezte utunkat, de megcsináltuk! Egyben odaértünk, van hol aludnunk (november végéig biztosan), van mit ennünk, és minden rózsaszín! Mármint, persze, vannak még akadályok előttünk: lakást kell találni, be kell rendezkedni, mindezt úgy, hogy közben dolgozni is kell, és a feladatok azért kezdenek szaporodni, egyre több dologgal kell foglalkozni, lassan nemcsak háttéranyagok olvasásával, hanem tényleges munkával is ki lehet tölteni a 8 órát, ami egyrészt jó, másrészt meg persze rossz, mert a család nincs hozzászokva, hogy Apa otthon van, mégsem lehet vele játszani, nem lehet hozzá beszélni, mert dolgozik. Persze, majd ebben is összecsiszolódunk lassan, és addig is: tartjuk egymásban a lelket. Tudtuk, hogy decemberig még lesz pár nagyobb bukkanó, nehézség, de együtt legyőzzük ezeket, és az új évet már úgy kezdjük, hogy tényleg mögöttünk van minden nehézség, és csak a szép és jó vár ránk a következő hónapokban, években. Így legyen!