Az előző (a földrengést megelőző, egyben természetesen az első) részben ott hagytam abba, hogy a mindennel elkészültünk, minden intéznivaló elintézve, a csomagok összepakolva, gyerekek alszanak, és másnap reggel indulás.

Azt terveztem, hogy ha hatkor megindulunk, akkor este hatra már ott is lehetünk az ideiglenes szálláson, Koronouda falvában, Kilkistől így Thessalonikitől sem annyira messze. Nyilván nem sikerült hatkor elindulni, de nem zavart a dolog, mert csak fél óra csúszást szenvedett az indulás, és tényleg mindenki odatette magát, a gyerekeket meg egy kicsit sajnáltam is a hajnali kelés miatt- az énem másik fele meg közben abban bízott, hogy a fáradt gyerekek többet alszanak a kocsiban. Csontra, koppig (és tovább) megpakoltuk Lajost, és bár korábban, de még az indulás előtt 10 perccel is azt hittem, nem fog minden beférni, befért minden, semmit sem hagytunk Sógórnőre, vagy dobtunk ki félúton. Mondjuk, Petike lába alatt és a két gyerek közt is táska volt, a puttony plafonig pakolva, és a lábbelik pedig csak úgy bedobálva hátra, hogy ha valaki kinyitja a csomagtartót, a földre ömlik vagy száz cipő és papucs, de nem volt mit tenni, amit el kellett vinni, azt el kellett vinni. Illetve azt is, amit szerintem nem feltétlenül kellett volna, de hagytam magam meggyőzni. Ha értitek, mire gondolok…

Szóval indulás. Kicsi könny, kicsi ölelgetés, kicsi fészkelődés és GPS (Waze) beállítás, és már úton is vagyunk. A Waze persze nem tudja, hogy a határ nem mindenhol átjárható, így manuálisan kell beletenni Bulgáriát, ami kb 200km kerülő, de legalább megvan az esélyünk arra, hogy bejutunk Görögországba, míg, ha Észak-Macedónia (de fura első alkalommal így leírni) felől közeledve nagyot koppannánk a sorompón, legalábbis a görög hatóságok szerint. A határ előtt azért volt elintézni való: Andinak extra EU net, hogy tudjunk azért Internetezni, nekem meg a Waze offline módba állítása, ami egy felületes, gyors keresés alapján annyi, hogy cache-ből dolgozik, ha egyszer megtervezte az útvonalat, akkor már tudni fogja offline is. No persze…

A határig minden nagyon szép volt. Csendes fogalom, csendes gyerekek, jó hangulatban, jó ütemben haladtunk, ilyen nyugodt utam is ritkán szokott lenni, még úgy is, hogy a belső tükörből csak a cuccok látszottak, illetve úgy, hogy Lajos úgy leült, mintha kivettem volna két-két menetet a hátsó rugóból, és olyan nehezen lehetett lendületet nyerni, mintha egy házat húztunk volna magunk mögött. Igazából, jobban belegondolva, volt is egy ház-tartás hátul, szóval igazolt volt a lassúság. Ennek ellenére a fogyasztás szuper lett, még Lajoshoz képest is, de ez majd csak később derült ki.

A határnál pár autó volt előttünk, nem volt óriási sor, több órás várakozás – kivéve a teherforgalomnak persze, és simán átjutottunk, csak annyit kérdeztek, hová? Én meg nagy zavaromban Bulgáriát mondtam, nem mintha nem lenne mindegy, csak ugye az járt a fejemben már akkor is, hogy Nis városánál ne felejtsek el balra fordulni, mert ha egyenesen megyek tovább, ráfázunk. A szerbek is beengedtek, és a már ismert pályán mentünk lelkesen dél felé, egymás után hagytuk el a kilométereket, a gyerekek továbbra is jól viselkedtek. Igaz, még az M5-ösön volt egy kisebb összezördülésük, aminek elég hangos következménye volt, de azt hamar letudták, Lacikát aztán leszedáltuk hányás elleni bogyóval, Petike meg türelmesen, jól bírta, igazán büszke voltam rá. Délvidéken autózva, talán Újvidék környékén kellett először tankolni, de még Belgrád előtt, az tuti, és ekkor derült ki, hogy a Waze cache csak addig él, amíg nem zárolom a telefont (nem zártam be az alkalmazást, nem is tettem háttérbe, csak lezártam a telót, mert nem szerettem volna a kocsiban hagyni a szélvédő alatt, míg tankoltam, fizettem, és a család is máshol járt), mert amint visszaültem a kocsiba, és oldottam fel a telefont, a tervezett útvonal volt-nincs, de leginkább nincs. No, Andi azonnal pánik, és meg hiába mondtam neki, hogy ezt az utat már kb 6-7-szer lenyomtuk, a bizonytalansági faktor úgy ütött be neki, mint kezdő piásnak Tóni bácsi kisüstije. Nem bírt magával, az ajtózsebben lévő archaikus térképet kezdte nézegetni, amin nemhogy autópálya, de még utak is csak a római korból voltak ábrázolva, ráadásul alig találta meg, merre vagyunk és merre kell menni. Szóval volt pánik. Erre mi történik? A bizonytalansága átragad rám is. A sziklaszilárd magabiztosságamat szép lassan erodálta, mint a száraz kutyagumit a forró nyári szél. Atomról atomra bomlott le a bizonyosságom, hogy tudom, mit csinálok, és váltam egyre inkább olyanná, mint az a pulyka, aminek anno nagyanyám levágta a fejét, az meg cél nélkül rohangált az udvarban még vagy két percig, véresre festve a havat, mire nagy nehezen, kilehelte lelkét. Finom volt.

Szóval, nincs Waze, nincs internet, mert ugye Szerbia nem EU, és drága a net, és a felnőttek között kezd eluralkodni a pánik. Mit tesz erre egy felelősségteljes apuka / mérnök ember? Megáll abban a pihenőben, ahol van wifi, és megoldja a gondot. Első adandó alkalommal (de már Belgrád után, ahol is kaptunk a nyakunkba egy nagyobb dugót), megálltam egy pihenőnél, csatlakoztam az ismerős gyorsétteremlánc hálózatához, útvonal tervez, indulás. Piskóta. Illetve… Ja, hogy a kerülőt ezúttal nem tettem bele. Hát, van ilyen… No nem baj, tudom az utat akkor is, meg ott vannak a táblák, szóval nincs gond. Közben Andi elkezdi nevelni legkisebb és egyben legújabb gyomorfekélyét…

Eddig úgy emlékeztem, és nem véletlenül, hogy a Nis és Szófia közötti út a legrosszabb, de egyben a legszebb is – eddig nem volt autópálya, a hegyek között kellett kanyarogni 2*1 sávos kicsi főúton, alagutak, sziklák, meredélyek között, alatt, felett, de az elvesztegetett időért minden esetben kárpótolt a látvány. Jelentem, elkészült az autópálya. Végig, a határig. Hát, közel sem volt akkora élmény, mint amire emlékszem, bár meg kell hagyni, hogy idő szempontjából sokat segített azért. Szóval nem volt szép, de legalább gyors. Közben a gyerekek el-elszundikáltak, csend és béke volt hátul, csak Sancika, a születő gyomorfekély rágott néha hangosan, de minden erőmmel azon voltam, hogy eltereljem róla a figyelmet. Szóval szép volt az út, a maga módján persze, és tudtam, hogy a bolgár határ után ismét közelebb kerülünk a civilizációhoz, lesz Internet a levegőben, és Sancika sem fog tovább rágni (én naív!).

A határon itt is úgy mentünk át, mint kés a vajon. Semmit sem kérdeztek, csak néztek, pecsételtek, átengedtek. Itt álltunk meg pihenni másodjára, ha már úgyis matricát kell venni, akkor legyen közben pihenő is. Gyorsan szereztem is tranzit matricát (bármit is jelentsen az), pisiltünk, nézelődtünk, majd megkezdtük utunk második szakaszát: immár csak egy határ választott el bennünket az ideiglenes új hazánktól.

A fővárosig tartó út cserébe majdnem pont olyan volt, mint, amire emlékeztem. Itt-ott már volt autópálya kezdemény, de többnyire az a régi út, amin már sok-sok éve járunk, ha épp a bolgár, vagy a török tengerpartra vagyunk kíváncsiak (ilyen azért sok volt korábban is). Szófia. Mindig elfelejtem, így mindig meglepetésként ér, és mindig anyázom magamat miatta, de ilyen az élet: Ha nem emlékeztetnek, nem emlékszel: az ugratók a kereszteződésekben. Nem csak amolyan kicsi kis fekvőrendőrök, hanem az aszfaltba cselesen beleolvadó, mimikrit csúcsra járató alattomos, tengelytörő, spoiler leverő férgek, mindez egy olyan főúton, ahol a megengedett legnagyobb sebesség 70, így mindenki 90-nel megy (rajtam kívül persze), és hirtelen derült égből ugródeszka, azt veszed észre, hogy a kocsi eleje karcolja a betont, a kipufogó meg szerkezeti károkat szenved, mert mint említettem, kicsit le volt ültetve Lajos. No nem gyárilag, hanem csomagilag, de a kellemetlen meglepetést ez inkább csak fokozta, mintsem enyhítette. Persze most az irodalmi eszközökkel élve kicsit eltúloztam a dolgot a közönség szórakoztatása miatt, de azért rosszul esett, hogy nem emlékeztem, hogy a kereszteződésekben le kell lassítani 30-ra, ha nem akarsz idő előtt alkatrészt frissíteni a kocsin. Mi szerencsére megúsztuk, és egy éles jobbost követően irányba álltunk dél felé.

Az utunk továbbra is olyan eseménymentes volt, mint korábban, esetleg a nyugodni készülő nap okozott kellemetlenséget néha, de a napszemüveg legtöbbször ellensúlyozta a hatását. Ez az útvonal talán mondhatom, szebb volt, mint a korábbi. No nem azért, mert olyan természeti csodák közt haladunk, amiért megéri kerülni is akár, vagy megállni, inkább azért, mert új volt, ezen az úton még nem jártam, nem jártunk. Aztán kis idő – kb 1-2 óra – múlva a táj is olyan lett, az autópálya átadta a helyét egy kis szimpla főútnak, és bementünk a hegyek közé, a völgyekbe, zúgó patakok, meredek ormok közé. Kanyar követ kanyart, balra patak, jobbra hegy, mi meg autózunk a csendes zöld völgyben, a világról elfeledkezve, bámulva kifelé az ablakon és tátott szájjal csodálkozunk. Ismétlem, nem azért, mert annyira nagyon szép volt, de ennyi autópálya után üdítő változatosság volt, és azért hát nem volt ronda, na! Láttam már szebb útvonalakat, és vannak olyan útvonalak, amik sokkal szebbek, de nem láttam még őket (békás szoros, Stelvio-hágó, Transzfogarasi út a bakancslistán), de azért ez is szép volt, ezt nem lehet vitatni.

Immár volt Internet is, szóval lehetett követni az útvonalat, és a gép mondta is, mennyi út, mennyi idő van hátra, csak azt nem mondta, hogy mennyi még a határig. Következtetni lehetett ugyan, illetve, ha akarom, meg is mondja, de vezetés közben nem akartam gépészkedni, így csak tippeltem, mint kiderült helyesen. A határnál aztán jött az izgulás: a bolgárok kérdés nélkül kiengedtek minket, jóformán meg sem kellett állni, majd jött a félt görög átkelő: mi lesz, elfogadják? Visszafordítanak? Mit fognak velünk csinálni, tényleg lesz random tesztelés? A sorban állva láttuk, hogy voltak, akiket félreállítottak, kisebb tömeg (maszk és távolságtartás nélkül) nyomorgott egy kis bódénál, de azért haladt a sor, a sorból meg sokakat tovább engedtek, tehát volt okunk bizakodni.

Amikor sorra kerültünk elkérték a negatív leleteket, elvették az útlevelet, megnézték a PLF-et, de semmi sem úgy történt, ahogy a hivatalos görög tájékoztatás szerint kellett volna. A leleten szereplő adatokat nem olvasták össze az útlevelekkel. Darabra megvolt, negatív volt, OK. A PLF kapcsán azt írta a hivatal, hogy a nekünk küldött QR kódot fogják a határon kérni, cserébe a pdf doksit kérték, de ennek kapcsán is csak az érdekelte Őket, hogy van-e, a benne lévő adatokkal senki sem foglalkozott. Szóval ment a slendriánság ezerrel. Kis tanakodás volt még, talán azon, hogy teszteljenek-e random bennünket (azért gondolom, mert egy amolyan műtős hálót viselő csajjal beszélt valamit a Hatóság), de aztán gyorsan továbbot intettek, és így léptünk be Görögországba: szinte ellenőrizetlenül, a hivatalos / propaganda szerinti szigorból semmit sem érzékelve. Az egyik percben még csak a határnál várakozó turisták voltunk, másik percben meg egy letelepedni készülő család.

A határt követően persze volt nagy megkönnyebbülés, részemről legalábbis biztosan, Nyilván nem mondtam ki hangosan az összes félelmemet és fenntartásomat, nehogy Sancika még nagyobbra nőjön, de azért volt bennem aggódás azért, hogy visszafordítanak, hogy belekötnek valamibe, valamelyik papír nem jó nekik, stb. Szóval volt bennem egy kis egészségtelen para, de ahogy túljutottunk a határon mindez elszállt, a szikla legurult, és maradt a boldogság és a felhőtlen vidámság: heteken keresztül ezért evett mindet az ideg, ezen paráztunk, görcsöltünk, ezért dolgoztunk, nem kis vér, áldozat, erőfeszítés volt mindenki részéről, hogy most itt lehetünk. És nem csak a felnőttek, a gyerekek is érezték, csak nem tudták kimondani, de mi láttuk. Ők is feszültek voltak, nem értették, mi lesz, nem láttak előre a jövőbe, kiszámíthatatlan lett minden: mert az, hogy költözünk, nekik nem jelentett semmit hosszú ideig. Aztán meg azt látták, hogy az életterük csökken, a játékok, a kis környezetük, a saját kis világuk szép lassan zsugorodik, megy a raktárba, vagy pakolódik el, és már mindenki a költözésről beszél körülöttük, de (szerintem) nem fogták fel, hogy ez azzal jár, hogy erővel kiszakítjuk őket a megszokott világukból, abból a világból, amit ismernek és többé-kevésbé uralnak; elszakítjuk őket a barátaiktól, a szokásaiktól, a lakástól, és fenekestül felforgatjuk az életüket. Bár a gyerekek a határ átlépését követően sem tudták jobban, hogy mit hoz számukra a jövő, megérezték a hangulatom változását, és az egész kocsi egy kis vidám, négy keréken guruló univerzum lett, amiben a család volt a nap, és a családtagok a bolygók, és mindenki nevetett, boldog volt, örült. Nagyon jó érzés volt!

A szállás megtalálása előtt még volt egy küldetés: tankolni kellett. Szerencsére az üzemanyag pótlását hamar, már a harmadik benzinkúton megejtettük, ahol volt csodálkozás, hogy magyarokat látnak, és bár volt közöttünk egy nem túl keskeny kommunikációs szakadék, kedvesen, előzékenyen kiszolgáltak, volt, aki maga elé engedett, hadd tankoljak én hamarabb, és a levegőben is érezni lehetett, hogy más világ van. Egyszerűbb, csendesebb, de közvetlenebb. Jó volt átérezni.

A lemenő nappal szemben autózva eljutottunk Kilkis városáig, majd onnan el Koronoudába, ahol az Internet segített megtalálni a szállásunkat. Ajtó kinyit, kulcsőrből kulcs kivesz. Behatolás!

Számításaim szerint 12 órát autóztunk, összesen kétszer álltunk meg pihenni (pisilni), jó sokat mentünk, de mindent összevetve nagyon jó volt az út! A forgalom nagyon barátságos volt, Lajos fogyasztása mesebeli (6l), a gyerekek két nagyobb összezörrenéstől eltekintve nagyon jól bírták, ahogy Lajos, Anya és én is, minden flottul, a tervek szerint alakult. Lehet élni a mának, és lehet sodródni az árral, mi is szeretjük, de még jobban szeretem azt, amikor egy ilyen küldetést alaposan megtervezünk, a tervet követve végrehajtunk, és a végén minden kicsi, apró fogaskerék a helyére kerül, minden klappol, sikerül, és a végén a siker ízébe nem vegyül keserűség, és büszkén tekintünk vissza: minden nehézség és bizonytalanság ellenére úgy alakítottuk a dolgunkat, ahogy mi szerettük volna, és minden úgy lett, ahogy előre elterveztük.

A folytatásban megtudhatjátok, mi történt az első hétvégén, és hogyan jutottunk el Athénba.