Nem is tudom, hol kezdjem el az egészet. Akkor, amikor a gondolatmag megjelent, akkor, amikor szárba szökkent, vagy akkor, amikor a gyümölcse is érni kezdett? Nem egyszerű visszatekinteni, akár évekkel ezelőttre, és azt mondani, hogy ez volt az a pillanat. Szerintem nem is volt ilyen pillanat, illetve nem egy meghatározott pillanat volt, hanem több kisebb-nagyobb pillanat, amik összessége eredményezte azt, hogy négy év brüsszeli expatrióta életet, majd négy év hazai életet követően ismét fenekestül felforgattuk életünket.

Amikor négy éve visszaköltöztünk Brüsszelből az volt a megállapodás, hogy nem maradunk sokáig itthon, 3-4 évet, aztán megyünk tovább, ki tudja, hová? Az albérletet is úgy intéztük, hogy a tulajdonossal határozatlan idejű, de minimum 3 éves szerződést kötöttünk. Ezt a három évet pedig becsülettel le is laktuk.

Aztán, az évek során egyre inkább megerősödött a gondolat, hogy lassan ideje lenne menni, el, valahová máshová. Ennek is több oka volt nyilván, először csak egy kósza gondolat, majd szándék, elhatározás, végül terv lett belőle. Azt, hogy hová menjünk, nem mi döntöttük el: az élet hozta. Jómagam kerestem Hegyeshalmon túl, az Északi sarktól innen, szinte mindenhol. Persze, voltak preferált országok: Írország, Németország, Svédország, Finnország és a Baltikum, Anglia, Belgium, stb., de jó sokáig nem céltudatosan kerestem, hanem csak úgy L’art pour l’art.

A gép Görögországot dobta: találtam olyan ajánlatot, ami biztos alapot, mitöbb, biztos jövőt jelent, van belekódolva egy biztonsági ernyő, szóval szinte kockázat nélküli, olyan lehetőség, amivel nyerni lehet. Így történt meg az, hogy a COVID-19 krízis második hullámának legnagyobb tombolása idején fogta magát a család, és autóba ült.

No persze ennek az ülésnek azért voltak előzményei. Az állást megkaptam persze, és bár volt (jó)pár adminisztratív nehézség, dolgozni is elkezdtem -igaz, egy hónappal a tervezett kezdés után, de ne legyünk kicsinyesek, ennyi belefér a jelenlegi körülmények ismeretében.

Az életünk felszámolása hosszú folyamat volt: az elbérletből kiköltözni, a teljes háztartást elhelyezni, mindezt úgy, hogy nyilván csak akkor mozdulunk meg, ha már biztos, hogy megyünk. Így alakult, hogy bár alaposan terveztünk, és felkészültünk, mégis csak egy nagyon szűk időablak állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy mindent elrendezzünk. Mi mindent? Nehéz fejben tartani:

• raktár a dolgaink ideiglenes elhelyezésére,
• gyerekek közoktatásból való kivétele,
• albérlet felmondása,
• ingóságok átszállítása a raktárba,
• COVID teszt,
• szállás keresése Görögországban,
• ideiglenes szállás Magyarországon,
• munkahelyi feladatok átadása, fizetés nélküli szabadság intézése,
• EÜ biztosítás intézése,
• autó felkészítése (amennyire lehet, legalább a minimum meglegyen),
• iskola, óvoda értesítése,
• elköszönés a családtól,
• stb.

Nem volt egyszerű, és tényleg alig volt időnk, hiszen végleges lépést csak akkor akartunk tenni, amikor már biztos, hogy megyünk. Hogy nézett ki mindez egy idővonalon? Az adott hónap második hetében lett biztos, hogy kezdhetek a következő hónap elején. Szóval két hét maradt mindenre, ami nem lehetetlen, de nagyon szűk határidő. Nem voltam nyugodt, a család sem volt nyugodt, de szerencsére az új munkahelyem nagyon rugalmas és proaktív volt: kaptam egy levelet tőlük, miszerint Ők úgy vélik, hogy ha nem is lehetetlen, de nehéz két hét alatt mindent elrendezni, Ők úgy gondolják, hogy először dolgozzam otthonról – határozatlan ideig – és majd kiköltözöm, ha úgy alakul. Ez azért is jó, mert náluk is van COVID, és az általános gyakorlat most a cégnél a Home Office, azt meg ugye bárhonnan lehet végezni. Szóval küldenek laptopot, telefont DHL-lel, és hajrá!

Ezen a ponton nagy volt a kísértés, hogy maradjunk továbbra is az albérletben, és majd akkor költözzünk ki, ha a Home Office már nem megoldás. Az ötletnek – mint minden ötletnek – voltak előnyei és hátrányai is, de úgy döntöttünk, hogy nem lopjuk el magunktól a lehetőséget, és az első lehetséges alkalommal kiköltözünk. Miért? Mert bíztunk abban, hogy kint más lesz az élet, más a környezet, és ha már úgyis ki kell költözni előbb vagy utóbb, akkor inkább legyen előbb, és a kint töltött idő alatt szép lassan fedezzük fel azt, amit Görögország ajánlani tud nekünk.

Az így nyert idő egy részét arra használtuk, hogy lehiggadjunk, majd újult erővel estünk neki újra a szervezésnek: költöztető cég keresése, adminisztratív teendők intézése és persze csomagolás, költözés. Szoros ütemtervet állítottunk fel, két hét minden napja le lett osztva teendőkre, mindezt úgy, hogy közben azért már dolgoznom is kellett, a kummantás nem volt hosszú távú opció.

A lakcímváltoztatás nem ment simán, az EÜ biztosításhoz szükséges nyomtatványok (S1) beszerzése nem ment simán (erről lehet, hogy lesz egy külön ismeretterjesztő poszt, ha végére értem a folyamatnak), a költözés nem ment simán, de szinte minden feladatot időben, az elvárt minőségben végeztünk el. A raktár tele lett, és bár a költöztetők nem tudtak mindent elvinni, ami maradt, azt mi vittük el, a nagyobb dolgokat (bútorok, konyhai gépek, mosógép, stb.) el tudták vinni, és nekünk erre volt leginkább szükségünk.

Az albérletet leadtuk, szegény feleségem nagyon sokat takarította a már üres lakást, hogy olyan állapotban adhassuk vissza, ami nekünk elfogadható, és ne kelljen szégyenkezni miatta. Ideiglenes lakást a sógornő biztosított, de a gyerekek még bejártak oviba, suliba, míg mi anyával az utolsó kirakós darabokat tettük helyére. Lényegében már csak két dolog állt Athén és köztünk: a PCR teszt és a PLF nyomtatvány.

A PCR tesztnél direkt olyan intézményt választottunk, ahol az eredményt olyan formában adják ki, amit a görög hatóságok elfogadnak, mert a görög hatóságok igencsak válogatósak: akkreditált labor állítsa ki, PCR teszt legyen, angol nyelvű legyen, ne legyen régebbi, mint 72 óra, és szerepeljen rajta a tesztelt alany útlevél, vagy igazolványszáma is. Utóbbira háromszor is rákérdeztünk, de biztosítottak róla, hogy nem lesz gond. Persze lett…

Először is, három levél érkezett, hogy a minta beérkezett a laborba. Igen ám, de mi négy mintát küldtünk, ha az egyik elkallódott, akkor kezdhetjük elölről az egészet. Nemsokára meglett: a levelet nem arra az e-mail címre küldték, amit a papírra írtunk, hanem arra, amivel regisztráltunk. Következő akadály, hogy nem szerepelt az útlevélszám a később megérkező leleteken. Gyorsan elkezdtem intézkedni, mert a 72 órás határidő a lelet kiállításától kezdve ketyeg. Telefon, e-mail, még e-mail, telefon újra, és mire a nap leszállt, sikerrel jártam. Meg kell mondjam, nem biztos, hogy a tudás és az alapos tervezés miatt, hanem a 100%-ra járatott mázlifaktor miatt, de az indulás napja épp az a nap lett, amit eredetileg terveztünk, nem volt csúszás, nem volt számottevő gikszer, minden úgy alakult, ahogy szerettük volna, ahogy terveztük.

Persze utólag mindezt könnyű leírni, de átélni nem volt olyan egyszerű, sokat kellett azért dolgozni, hogy így legyen. A lakcímváltoztatás például csak második nekifutásra sikerült, mert a szállásadó aláírása nem volt megfelelő, másnak kellett aláírni a bejelentőt. A második alkalommal a tinta fogyott ki a nyomtatóból, így kellemesen elhúzódott a folyamat, de végül az is meglett. A költöztetős költözésre 3 órát számoltam eredetileg, de reggel, amikor megjelentek azt mondták, hogy Ők hat órát szántak rá. Hajtottam őket, hordtam a cuccokat ki a lifthez, hogy ne kelljen annyit menniük, és bár az utolsó órában vagy 3 cigiszünetet tartottak, 3,5 óra alatt végeztek, szóval végül meg voltam elégedve velük még úgy is, hogy nem fért fel minden a teherautóra, és még menni kellett a kocsival három kört, rogyásig rakott puttonnyal.

Szóval, az utolsó Magyarországon töltött napon még kinyomtattuk a leleteket, vásároltunk útravalót, elkészítettem a PLF-fet (a görögök kérik, alapvetően egy regisztráció, hogy tudják ki utazik be, mikor, meddig lesz, hol lesz, ha véletlenül kiüt rajta a COVID, vagy meg kell találni). Az útvonalat is megterveztük, mert nem volt egyértelmű: az összes szárazföldi határ zárva van a turisták elől, kivéve a Bulgáriával szomszédos határátkelők, szóval nem úgy megy, hogy az ember elindul délre, és megáll a tengernél, hanem kerülni kell Bulgária felé. A PLF-fen meg kellett azt is adni, hogy melyik határátkelőt használja az ember, és mikor, szóval most tényleg kellett tervezni egy kicsit. Az út kapcsán felmerült, hogy egy seggel, vagy pihenővel menjünk-e, de abban egyeztünk meg, hogy leszaladunk a határig, és ha már a görög oldalon vagyunk, sikeresen bejutottunk és nem fordítottak vissza minket, akkor azt csinálunk, amit akarunk, és mivel már öreg vagyok (az ÉLET 2.0 nevű játékban már a 40. szintet is lenyomtam) nem szeretek este vezetni, jobb lesz megpihenni. Persze még egy akadály kellett: az Athénba kinézett szállást elvitték a nekünk kedvező időpontra, de szerencsére csak pár napra, így kis csúszással, de azért le tudtam foglalni. Egy hónapra. A kis csúszást meg úgy oldottuk meg, hogy a határ közelében kivettünk egy kis házat egy kis falu szélén, ahol tutira biztosított a pihenés és a feltöltődés.

Egyszóval minden feltétel és követelmény teljesült: lakás kiürítve, ingóságok sorsa rendezve, adminisztráció java letudva, PCR megvan, PLF megvan, szállás megvan, már csak el kell jutni Görögországba. Az odajutásról pedig hamarosan olvashattok ugyanitt az Exodus blogon.